Philippe összehúzta gyapjúszálas zakóját és megszaporázta lépteit. Szokatlanul hideg volt májushoz képest, és az eső is áztatta Saint-Cloud szürke utcáit. Elszokott már a nyirkos időjárástól, de a csatornaszag még inkább zavarta. Mintha oszló harcsatetemeket vetett volna partra a Szajna. A pályaudvartól pár sarokra befordult a rue des Tennerolles-ra, ahol régi, kőberakásos családi házuk állt. Utcára…
– Nemsokára ide kell érnie. Végighúztam a kezem a kilátó kopott vaskorlátján, ujjaim átsiklottak a színes, néhol rozsdamarta lakatokon, amiket szerelmesek százai tettek fel a rácsozatra, majd megálltam egy világossárga lakat előtt. Gyengéden megfogtam és végigsimítottam rajta. Gitta és Ádám, örökké, 1997. Anyura néztem, aki szerintem szándékosan nem akarta észrevenni, hogy megálltam. A kilátó Duna…
Timi lihegett, megtámaszkodott az alagsori folyosó falában, de Orsi már rángatta is tovább a hangzavar felé. – Gyere már! Nem hagyhatjuk, hogy megelőzzenek minket! – Úgyse mi leszünk az elsők – mondta Timi, de azért engedelmesen követte a barátnőjét az egyetemi büfébe. Az utolsó folyosószakaszon a szék és a büféajtó között félúton Orsi is megállt….
Éva, aki beajánlott a programba, nyugtalannak tűnt. Nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Nem akartam, hogy fokozódjon a bizonytalanságom. Most komolyan. Munkatársként, beavatottként, mellém rendelt nővérként rendületlen hitet vagy legalább annak a látszatát kellene sugároznia, nem? Lefeküdtem az 5×3 méteres, fehér fülkében. Mintha a következő életemre várnék. Éva rám kapcsolt körülbelül ötven érzékelőt. Furcsamód, ahogy a…
Ha megtiltanám, hogy emlékeimet körbehordozza a szél a világban, nem ismerhetnétek meg életem történetét. Mily’ veszteség lenne ez számotokra! És mily’ magányosságra kárhoztatna engem, ki egészen idáig áhítoztam, hogy rám találjon egy hozzám hasonlatos lény, egy szélből és illatokból építkező gondolat, ami belesúgja kérges fülembe: „nem vagy egyedül”. Hol vagytok most, emez új korban, istenek?…
Geneviève aznap bújócskát játszott a sorsával, és a fedezékéből nézve úgy tűnt, éppen vesztésre áll. A déli út melletti cserjésben rejtőzött el az apja könyvtárából csent könyvvel, de mikor meghallotta a közeledő lovak patájának dobogását és a kerekek zörgését, óvatosan kiemelkedett a bokrok közül. Azt hitte, a szekerük érkezett vissza a szokásos vasárnapi piacról, hiszen…
Meredten, fél kézzel a hideg falnak támaszkodva állok. A steril, vakítóan fehér csempék fenyegető ketrecként közelednek felém. Megszédülök, mire lehunyom a szemem, és mélyeket lélegzem. Csak szépen lassan. Be és ki. Pár pillanat és jobb lesz. Remegő kézzel húzom le a vécét, és nézem, ahogy a szalmasárga örvény elnyeli a vizeletem. Korábban nem nyugtalanított, ha…
Tudom, hogy engem figyelsz. Tudom, hogy árgus szemmel követed minden mozdulatom; tudom, hogy ott vagy a sötétben. Várod a pillanatot, amikor megláthatod rajtam, hogy fáj, amit tettél. Tudom, hogy legalább százszor kielemeztél már és elmesélted a barátnőidnek, hogy én tettelek tönkre. Tudom, hogy az életemet akarod élni. Leveszem a gumikesztyűt, és rámosolygok az ágyban fekvő…
Pipacs mozdulatlanul lapult a nádasban. A lidérccsirke nem messze tőle elmerülten igazgatta pelyhedző, fekete tollait. Pár órája kelt ki a tojásból, de máris úgy nézett ki, mintha legalább egy hónapos lenne. Pipacs tudta, igyekeznie kell. Éjfél előtt el kell kapnia, mielőtt átváltozik közönséges tyúkká, ha fel akarja használni a varázslathoz, amit tervezett. Még magasan járt…
– Kapitány, megvan a jelforrás! – Vetítse ki! A képernyő felvillant, és megjelent a buja vegetációval borított világ. – Nagyítást kérek. Markra szédítő zuhanásként hatott, ahogy a kép ráközelített a villogó jelre. – Ezen nem látszik semmi. Hol van a roncs? – Benőtte a növényzet. – Tanja előrelépett és rábökött egy fekete foltra. – Gerard,…
Vakolatrongyokba burkolózott bérházak ölelték körül a terecskét. Néptelen volt ebben a korai órában, csak a szél táncoltatott néhány száraz falevelet kavicsos útjain. Aztán megunva ezt a játékot az egyik magányosan álldogáló padnak feszült. – Hova tűnt a kedves vendége? – Megint veszekedni akar? – reccsent dühösen a pad. – Csak érdeklődtem. – Ja. Ismerem magát….
1. Milli hanyatt feküdt a fűben, a szikrákat szóró csillagos ég alatt és a változó hold mindig új arcát bámulta. Az oldalára fordult, hogy jobban lássa a bátyját. Napok óta figyelte Remót. Érezte, hogy valami rosszban töri a fejét. Mindig ilyen óvatosan és elszánt képpel közlekedett, amikor arra készült, hogy borsot törjön az udvaroncok orra…
A hajnal első sugarai lassan elborították az eddig homályba burkolódzó szobát, aranyszín ragyogással vonva be a falakat. Az egyik falnál, az ablak alatt állt egy kis asztalka, rajta üveggyöngyökből fűzött nyaklánc. A gyöngyök esőcseppekként verték vissza a napsugarakat, buborékmintákat festve a vakolatra, mintha pezsgőbe merítették volna a helyiséget. A fény végigsuhant a szőnyeg mentén, felkapaszkodott…
Nem volt szép. Ezt mondták mások. Túl magas. Láttad az ujjait? Kicsit görbék. És az arca se valami gyönyörű. Mármint, ami látszik a szemüvege mögül. Talán, ha fodrászt váltana… Persze, kedves fiú, de nem a szépségéért szereted, az biztos. Nem tudom, hogy megnézték-e valaha a szemét. Soha nem láttam még szebbet. És csak az mondhatott…
Tizennyolc éves voltál, amikor megismertelek, egyidős velem. A sok vendég közül kiragyogott a családod. Még anyám is, aki szolidságáról volt híres, odahajolt hozzám és kedvesen a fülembe súgta: „Csak a szentek glóriája hiányzik a fejük fölül!” Jól csengő családnevetek többnyire irigységet és féltékenységet keltett az emberekben, még az egyszerű, de jó szabású ruhát is irigyelték,…