Kulcsár Kata: Az Antropocéna időkapszula

Él, mint hal a vízben? Ezt nem egy akváriumtulajdonos találta ki? A tenger mélyén az élet korántsem gondtalan.

Tudom, miről beszélek.

Mostanában sok időm van gondolkozni.

 

 – Jelenleg 100 méteres mélységben vagyunk. Három órán belül elénk tárul az egykori Bangkok, az Angyalok városa. A mocsaras vidékre épülő megapoliszt hajdan Kelet Velencéjeként emlegették, és a két város sorsa hasonlóan tragikusan alakult. A klímacsúcsok erőfeszítései nyomán kiépült szivattyús alagútrendszer és a rizsföldekre emlékeztető tetőgazdaságok ideig-óráig elodázták a város elnyelődését, de a 2030-as Leengedett fagyasztó jelenség végleg a hullámokba temette. Az első évtizedekben a felkavarodott víz nem tette volna lehetővé az elsüllyedt világ megcsodálását, de most, 75 évvel később lehetséges a turistamerülés a világ első, víz alatti, történelmi rezervátumába…

Izgalmasan hangzik, ugye? Emlékszem, két nappal korábbi fedélzetre szállásunk óta akkor először tudtam koncentrálni a falakból áradó ismertetőre, illetve a projekt láthatatlan koordinátorának csengő, gépi hangjára. Tízen voltunk, öt fiú és velem együtt öt lány, a Jövőnk és Múltunk pályázat nyertesei. Vizibusszal közlekedtünk a Dél-kínai tengeren, többnyire húsz méteres mélységben, hogy meglátogassunk tíz darab, még a múlt század során elsüllyedt várost, miközben élvezetes, pszichológiai, veséző játékokon keresztül megismerjük egymást.

Érzékelhető az irónia? Remélem. Az egyetlen erősségem. Úgy éreztem, minél kevesebbet sikerül az életemből a közös lelki fazékba dobni, annál jobb nekem. Erről még később.

A legénységet két humanoid alkotta. Az egyik a karbantartásért és a technikai felszerelésért felelt, Cousteau-nak hívták, hogy poénból-e vagy tiszteletből, akkoriban nem volt világos. A másik, Tita, akit sztereotíp módon, femininre formáltak, a fizikai jólétünkért volt felelős; gondoskodott róla, hogy minden kényelmünk meglegyen. Kényelem? Értelmezés kérdése. A hálóhelyiség közös volt, a térkihasználtság maximális. Talán egyedül koporsószerű fekhelyünket és a mellettük lévő tárolókat nevezhettük magunkénak. Örülhettem, hogy az alsó szintre kerültem. Felső szomszédom, egy génszabott lány, Valerie, minden reggel előttem mászott le felháborítóan hosszú, sima combjaival a második koporsós emeletről, így garantálva, hogy a napot megfelelő önbizalommal kezdjem.

Mellettünk a gépiesített konyha foglalt helyet; korábban bekészített tálcácskákat kaptunk. Mindent kitűnően konzerváltak, a gyümölcs, zöldség friss hatást keltett. A menü reprezentatív merítés volt a világ egyre egységesebb gasztronómiájából, bár néha akadtak számomra sosem látott furcsaságok.

Az Antropocéna folyamatos ellenőrzés alatt tartotta a testi kondíciónkat. A fizikumunknak megfelelő ételadagokat kaptunk, egyénre szabott kiegészítő vitaminokat, a lányok vasat, a déliek extra D vitamint és általánosságban erősnek és egészségesnek tűntünk. Persze, akkoriban ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

Azt kell mondanom, hogy a program nem tartalmazott semmiféle erotikus vonatkozást. A kiosztott, praktikus egyenholmink ráncmentesen feszült rajtunk, tökéletesen uniszex szabással, királykék árnyalatban. Vegyesen aludtunk, a zuhanyt, melyet az egykori álló szoláriumok és kocsimosók mintájára hoztak létre, közösen használtuk. Az út számomra mégis jókora testi ébredést hozott. Folytonos sóvárgó nyugtalanságot, amit magam sem értettem. A szűkös közlekedőkön való kényszerű összesimulások verték az addigi szexuális tapasztalataimat. Hogy el ne puhuljunk, az ülések, sőt napi egyszer a koporsónk is alapos, teljes testes izomvibrációt végzett. Mindezek mellett még nyugodt és közömbös maradtam volna. Annak, hogy gyakran kaptam azon magam, hogy a nyakszirtem vagy az alkarom cirógatom, különösen, mikor mindannyian a közösségi térben tartózkodtunk, teljesen más oka volt.

A vizibuszunk elejének tökéletesen átlátszó falát legömbölyítették, úgy festett, mint egy palackorrú delfin palackorra. Itt töltöttük a nap nagy részét. Induláskor még görcsösen markoltam az ülésem kartámláját, mintha elsodorhatnának az áramlatok. A tengert sűrű, sötét, sós masszának éreztem, nyomuló járművünket pedig idegen testnek, egy kúpnak. Az elénk táruló vadvilágtól a lélegzetem elakadt. A csodálattól, de főleg a rettegéstől. Hálás voltam a közöttünk lévő falért. Nyomasztott kicsinységem és nyilvánvaló életképtelenségem, tudva, legfeljebb pár percig bírnám a könyörtelen és hideg mélységet. Magunk körül két-két méteres körben fényaurát képeztünk. Messze elmenekült minden élő a közelünkből. A félelemszagot árasztó, elektromos rezgéseket kibocsátó pajzs állandó működésben állt, bár azt mondták, lesz egy helyen egy kis látványos, szabad merülésünk, a vadriasztót is kikapcsolják, hadd szaglásszanak körbe minket, fenti förmedvényeket a vízi lények. Ehhez külön szülői beleegyezést kellett, miszerint a papák, mamák vállalják a gyermekeket érő esetleges, maradandó sokkélményt.

Már akkor volt egy érzésem, hogy sokkélményből nem lesz kevés. Az összetételünkön például eléggé megrökönyödtem. Csak én érkeztem a hajdani Kelet Európa országai közül. Természetesen már én is a kulturális asszimiláció gyermeke voltam. Apám mindig úgy emlegette a folyamatot, hogy a nagy, globális összemosás folyamán Amerika volt a piros zokni, Kína a kék. Mind lilák lettünk, azonos a nyelvünk, de akkor is mi maradtunk a törlőrongy, ők meg a légáteresztő, izzadásgátló sportdzseki. A másságunk még mindig szabad szemmel látható volt. Kis csapatunkban legalább hárman már csak nyolc lábujjal születtek, láttam alvás idején.  Velük szemben eléggé feltűnt az én genetikai randomitásom. Ki akart volna szánt szándékkal ilyen fület? Egy másik génszabott lány, Venus legutolsó porcikája is tudatos tervezés eredménye volt, ebben biztos voltam, sőt, szerintem a kiötlője művészi magasságokba emelkedett. Hiába tudtam, hogy a génszabászatot betiltották és gyakorlását büntették. Míg az etikai megfontolás és jogi szabályzás nagy nehezen felzárkózott a tudomány száguldásához, gyerekek milliói születtek olyan fajta szimmetriával és tökéllyel, amelyet pár centiről vizslatni lenyűgöző és nyomasztó volt egyszerre. Mármint nekem, a genetikai szerelemgyereknek.

Magánbeszélgetésekre nem volt esélyünk, talán a koporsókban suttogva. A Hang folyamatos megfigyelés alatt tartott minket, legalábbis erre utaltak személyeskedő megjegyzései. Naponta ötször kaptunk ételt, az ülésünk melletti kis rekeszben jelent meg a tálcányi kompakt csemege, és minden alkalommal egy-egy tájra jellemző ízek, alapanyagok, elkészítési módok képviseltették magukat. Egyszer az ugandai fiú, Agaba otthoni konyháját követve kaptunk reggelit. Volt nagy szájhúzogatás, turkálás, szélre tologatás. A Hang félórát érvelt az elfogadásról és a nyitottságról.

Ugye, mondanom sem kell, hogy én a múltat képviseltem a csapatban. Mióta az Egyesült Nemzetek, vagyis az EN a tömeggyártás és az egyedi érdekek ellenében az értékmegőrzésre tette a hangsúlyt, a mi régiónkra is vetődött figyelem. Az első nap el kellett zengenem, milyen elfeledett mesterséget űzök. Kegyelemdöfésül a Hang lejátszotta a beküldött videómat, melyben gyűjtöttem, vágtam, hántottam, áztattam, szárítottam, formáztam és manipulációmentesen, több kameraállásból fontam.

Anyám ötletére a hajam is úgy festett akkoriban, mint egy fonott kosár, körbe-körbe karikába tekerve a fejem tetején, mint egy sötétbarna turbán. Nevetséges voltam. A többiek szemében maga lehettem a l’art pour l’art feleslegesség. Elmaradott vidékről jöttem, legutolsóként álltunk át a laborhúsra, meg a rovari fehérjére; a kilencvenöt éves dédim még mindig marhapörköltökről meg dagadókról álmodott. Különösen a szőke fiú, Alex izzó tekintetét éreztem gyakran magamon; lyukat égetett a halántékomba. Annyira jelentéktelennek éreztem magam a közelében, hogy titkos, érzelmi bosszúként ’alien’-nek hívtam.

Igaz, nem egyedül én álltam a múltba gyökerezve. A mellettem ülő lány, Washuka A-tól Z-ig sajtkészítéssel került be, Agaba pedig hordókat készített. Az ő tudománya szintén nem szült látványos bemutatót. Az állathipnotizőr fiú, Peerush kakukktojásnak tűnt. Nem tudtam, melyik oldalhoz tartozik. Merthogy összeraktak minket a jövő kis tudósaival és briliáns agyú feltalálóival. A géntökéletes Venus valami speciális sampont talált fel, amellyel elég évente egyszer bemosni a hajat. Kapott is mindenki egy aprócska mennyiséget. Természetesen burgonyakeményítőből készült csomagolásban. Éljen.

Egy Daniel nevű srác a napenergiával működő, sósvíz lepárló készülék zsebbe helyezhető verzióját készítette el. Alex, az ’alien’, a tervezett születésűek csúcspéldánya, tökéletesítette az amphibiót, vagyis az emberi kopoltyút. Tudatták is velünk, hogy az általa tervezett, 3D nyomtatott, mikroporózusos, hidrofób anyagból készült ruhákban fogunk mindannyian merülni Bangkok belvárosában. A cuccok szűrik az oxigént, mi pedig halak módjára cikázunk majd.

Én pedig vesszőt fontam.

Ennek tetejébe nem felszolgálták a Washuka által készített sajtot rögtön az első este?! Nem lettem boldog. És én? Bűvöljek ki talán egy kígyót a saját készítésű, fedett kosaramból? Van itt még egy őskori maradék, aki fűzfasípot gyárt? Jaj.

Össze is írtam az általam megtudott, vagy sejtett okokat, miszerint kit miért válogathattak be az Antropocéna fiatal utasai közé. Tevékenységemmel kivívtam pár furcsálló pillantást azoktól, kik számára ismeretlen volt a kézzel végzett írás és még sosem láttak tollat.

A lányok:                                                                                          

Venus (samponfeltaláló)

Washuka (sajtkészítő)

Alena (orvos)

Valerie (Tisztázatlan.)

Nadia (kosárfonó szerencsétlenség)

A fiúk:

Peerush (állathipnotizőr)

Agaba (hordókészítő)

Daniel (sóvízlepárló)

Saabi (elveszett tárgyak pöffeszkedő felkutatója)

Alex (emberi kopoltyú)

Ezzel foglalatoskodtam, mikor a Hang egy körkérdést intézett hozzánk: Ki mit tenne, ha tőle függene az emberiség jövője? Érzékeny téma, mire felocsúdtam, radikalizálódott a technika fenegyerekeinek tábora.

 – Megismételném a 2022-es vírusfortélyt, gazdaságilag megbénítanám a világot, előállítanám a vakcinát és méregdrágán eladnám – jelentette ki Saabi, aki Floridából érkezett. Két dologra specializálódott az életben. Arra, hogy az elöntött területeken, hullámok káoszába sodródott tárgyakat kutasson fel és, hogy gátlástalanul dicsérje magát.

 – Vagyis profitálnál tömegek halálából – szólt szárazon Valerie.

 – A nyereség csak egy szerencsés mellékhatás – fordult Saabi a lányhoz tudálékosan. – Juttatás. Szükségességből tenném. Olyan ez, mint a vadgazdálkodás régen. Túlsokasodás esetén szokásos az állomány nagyságának, sűrűségének szabályozása.

 – Vagyis szent áldozat. Globális holokauszt. Ugyanaz. Nem tanultok a történelemből? – könyökölt közénk Alena, aki 17 éves létére már elvégezte az orvosit és a tüdő betegségeit kutatta.

 – Pontosan onnan venném a felhatalmazást – vigyorgott Saabi. – Egyszer minőségi szabályozás, máskor mennyiségi. Te talán a mennyek beavatkozását várod? Békaesőt meg sáskahadat?

Reméltem, nem ezzel a Saabi gyerekkel merülök majd. Ha a vadriasztónk bekrepál, ez minden hezitálás nélkül odavet majd egy cáparajnak.

 – Ki dönt? Ki maradhat és ki vesszen? – ráncolta a homlokát Washuka.

 – A szerencse, a gének, az erő – dőlt hátra Saabi túl hirtelen, mire az ülés automatikusan masszírozni kezdte. – Eh, hagyjál már. Alex, te egyetértesz velem, igaz?

Azt vártam, hogy a világító szemű alien felháborodik. Hogy sugárnyalábot vet a szeme és belepörköli a provokatőr búvárt a masszírülésbe. Ehelyett elvörösödött.

 – Ha nincs a népességgyérítés, tizenöt milliárdan lennénk a bolygón – közölte komolyan. –. Ezt senki nem akarhatja. A korábbi vírusok már más megítélés alá esnek.  Vannak, akik hősöket látnak azokban az emberekben, akik képesek voltak a földünkre globálisan, magasból tekinteni, nagy távlatokban mérlegelni és a háttérben döntéseket hozni.

 – Istent játszó gyilkosok voltak! – kiáltotta undorodva Alena.

 – Mondja az orvos – jelentette ki gúnyosan Peerush.

Alex maga elé bámult.

 – Én szívesen megdöglöm egy fensőbb célért – vonta meg végül a vállát. –  Az ego egy ketrec. Egy élet nem számít. Illetve mégis, ha van következményed, hatásod, jelentésed.

Cousteau időközben odahajolt Alex füléhez. Súgott neki valamit, a fiú szőke feje idegesen megrándult, mire a humanoid szakink kikísérte a palackorrból.

 – Hová megy? – kérdeztem.

Venus biggyesztett.

 – Talán keresik fentről.

 – Nem értem, hogy mehetett át az ideológiai szűrésen – tűnődött el Valerie, miközben sajtot rágcsált. – Kollektivista. A közösség érdekeit nézi. Ami aranyos, de veszélyes tud lenni.

Érdekesmód, Alex távoztával alábbhagyott a bőröm bizsergése. Azonnal el is kezdett hiányozni. Mosdóhasználat ürügyén hátramentem a hálórészbe. Gondoltam, talán választ kapok ’Alien’-nem percenként belém fúródó tekintetére. Alex a koporsójában feküdt, szeme lehunyva.

 – Jól vagy?

Mormolt valamit, fel sem nézett. Megfordultam, hogy visszatérjek a palackorrba, mikor utolért a kérdése:

 – Megrémítelek, kosárfonó lány?

Tíz nevet nem nagy művészet megtanulni, nem is beszélve arról, hogy a testünk mellett lebegő hologramról minden információt leolvashatott.

 – A nevem Na…

 – Tudom, tudom – vágott a szavamba és kinyílt a ragyogó szeme. – Nadia, a jövő reménysége.

Ez a kiegészítés természetesen nem állt a holoindexemben. Szórakozott velem. Felálltam, hogy tényleg ott hagyjam, őt, meg a falhoz szegező tekintetét, és közben bosszúsan konstatáltam, hogy már megint simogatom a nyakam.

 – Várj. – Alex a könyökére támaszkodott és halványan mosolygott. – Maradj még, légy szíves.

 – Minek? Csak gúnyolódsz.

 – Biztos vagy benne?

 – Nézd, veletek összevetve nyilván szánalmas, amivel én bekerültem.

 – Mást is tudsz – jelentette ki és köhintett. – Gondolom.

Ezeket az adatokat viszont tartalmazta az index, mivel engedélyeztem, de úgy látszik, a jövő gyermeke nem tanult meg olvasni.

 – Hogyne – tettem csípőre a kezem. – Befőzni.

 – Mit főzöl be? – Úgy kérdezgetett, mintha egy kétévest próbálna szereplésre bírni.

 – Lekvárokat készítek – sóhajtottam. – Konzerválok, érted. Chilli paprikát, gyümölcsöket…

Alex a fal felé fordult.

 – Szerinted – kapargatta a tükörfényes felületet, – ha lenulláznák a világunkat… Újraindítanák… Melyikünk lenne az életképesebb? Mit gondolsz, kosárfonólány?

Komolyan beszél? Leültem a vele szemközti koporsóra.

 – Hogy lehet ilyen világoskék szemed? – kérdeztem oda nem illően, bár tudtam a választ, és dühöngtem, hogy a külsejével foglalkozom. – Géntervezett vagy?

 – Persze – vonta meg a vállát szinte szégyenkezve. – Bár ne tették volna. Nem hallottad az elszabott generáció kifejezést? Egyébként belém öntöttek sok salakot is. Azok tesznek egyedivé és megismételhetetlenné.

Nem értettem, miért ilyen keserű.

 – Hogy mondhatsz ilyet? Lángelme vagy.

 – Technológiafüggő – legyintett.

Nem értettem. Ekkor a Hang a palackorrba szólított minket. Megérkeztünk Kelet Atlantiszához.

Alex felkászálódott.

 – A bensőmet is megtervezhették volna – nézett maga elé komolyan. – Úgy egyszerűbb lenne.

Előre engedett és közben megérintette a derekam. Eltévesztettem a lépést, sőt a járás tudományában is elbizonytalanodtam.

A többiek már készülődtek.

Az egykori Bangkok harminc méteres mélységben pihent alattunk. Mivel kellemes hőmérsékletű merülésnek ígérkezett, szabadruhát kaptunk, harmónikázó redőkből álló mellénykét, mely úgy festett, mintha ezernyi, apró, fehér kagylóból varrták volna. Áteresztette az oxigént és eljuttatta az arcunkra helyezett, átlátszó maszkba.

 – Nagyon csinosak lettünk – pillantott elismerően Alex felé Saabi. – Mennyire tartós ez, sellőfiú?

 – Ez? Mint egy ruha – felelte Alex. – Próbálj meg nem fennakadni semmin.

Erre mind elbizonytalanodtunk, mire Alex hozzátette, hogy a fejlesztés nyomán a ruha képes sűrített levegőt tartalékolni, és életben tartani viselőjét két-három órán át, a legtöbb fajtájú sérülés esetén is.

 – És ha a levegődepó sérül? – érdeklődött Agaba idegesen.

 – Azért az élethez némi szerencse is kell, fiam – vágta rá bölcsen Peerush és hátba verte az ugandai fiút.

 – Mennyibe került ez az EN-nek? – tanulmányozta mellénykéjét Daniel, akinek lehetett némi fogalma prototípusok kifejlesztésének költségeiről.

 – Nem akarod tudni – vigyorgott Alex.

A fülünkre nyomáskiegyenlítőt helyeztek, a derekunkra ólomövet. Páromul Danielt kaptam. Ugyan merülésnek hívtuk, de igazából a mélysötét tengerből az áttetsző, napsütötte vízrétegekbe úsztunk felfelé. Ebben a körzetben minden búvártevékenységet tiltottak, hisz egyet jelentett az öngyilkossággal. Nem lehetett tudni, mikor adja meg magát egy málladozó toronyház. Egyedül egy kerületet lehetett felkeresni, az egykori királyi palotát és templomkomplexumot tartalmazó Phra Nakhont, melyet négy oldalról húszméteres, beton- és acélfal vett körül. Mint egy óriás emlékszelence, melyben megtekinthettük az eredeti falakat és szellemidézésképpen az egykori szobrok vízálló replikáit.

Kizsilipeltünk. A vizet kellemesen hűsnek éreztem. Egy percig talán nem is lélegeztem, annyira lefoglalt az, hogy a fekete sűrűből a világosság felé törjek, és lehetőleg ne maradjak le, így az első, víz alatti, kopoltyús szippantásom gondolkodás nélkül történt. Annyira éles, friss, tiszta érzés volt, mintha eukaliptusz kivonatba tunkoltam volna az orrom, megszédültem az erejétől. A falak tetején lévő napkollektor szalag szolgáltatta sejtelmes, zöldesen játszó fénysávban siklottunk a hajdani világban. A monumentális méretek, a tompa aranylás, az elsüllyedt történelem egyszerre tűnt fenségesnek és mélységesen szomorúnak. Éreztem, nemcsak én múlok el majd, hanem minden, amit bárki valaha fontosnak érzett. Minden értelmetlenül és összehasonlíthatatlanul törpének látszott, tudtam, földünk jövőjét látom, a 46 méteres fekvő Buddhában, csak idő kérdése, a fényt adó nap megduzzad, elpárolognak a tengerek és felszívódunk az univerzumban.

Annyira belebambultam ebbe a happy kis gondolatmenetbe, vagyis teljes létezésünk reménytelenségébe, hogy a visszatérésnél elfelejtettem kezelni a nyomáskiegyenlítőt. Csak meredtem, mint egy lebegő viaszbábú. Arra eszméltem, hogy a dobhártyám majd átszakad, a fejem pedig, mintha két szikla közé szorult volna. Hirtelen Danielt láttam, hadonászott, mint egy megkergült polip, majd sok-sok Daniel lett belőle, akik sebesen körbe-körbe úsztak a fejem körül.

Tita segített be a koporsómba. Émelyegtem és csengett a fülem. Számban a sós, végzetes víz hánytató íze.

Alena hajolt fölém aggódva:

 – Nyugi, nem oxigénmérgezés. Vagy esetleg az, de enyhe formában. Igyál sokat.

Ittam. Dideregtem. Közben átkoztam magam, amiért nem voltam képes koncentrálni a feladatra. Egyszerű instrukció hangzott el, én meg tort tartottam a világ felett gondolatban, talán veszélybe sodorva merülőtársamat is.

 – Daniel jól van – mormogta felettem Valerie.

Felnéztem rá. Letöltött valami empátia programot? A koporsójában feküdt átszellemült arccal. Ezek szerint a felszínre küldte magát virtuálisan, de még birtokoltam a figyelme egynéhány százalékát.

 – Már mindenki vacsorázik – mondta. – Én maradtam, hogy nehogy leszédülj a padlóra.

 – Kösz.

Mintha bármit is tehetne onnan fentről, hogy megóvjon engem vagy a padlót.

 – Mit csinálsz? – kérdeztem, hátha eltereli a gondolataimat.

 – Az Avatarom épp egy indiai jógatáborban van.

A halántékom nyomkodtam.

 – Alex eléggé megrémült – sandított le rám Valerie, mire a bőröm pavlovi reflexként bizseregni kezdett. – Mennyire érdekel egyébként?

Megszállottan. Mániákusan. Őrülten. Nem válaszoltam.

  – Kicsit kutattam utána. Az apja tervezte az első víz alatti várost. – csacsogott a hosszúlábú. Lehunytam a szemem. A fejem még mindig szét akart robbanni. – Szerencsétlen, nem csoda, hogy próbálja megideologizálni a családi krónikát. A nagyapja neve felmerült a népességritkító akciók utáni büntetőpereknél, de végül tisztázták.

Ezen már én is gondolkoztam. Az Alexbe oltott világszemlélet nem könnyű családi örökség, Nekem úgy tűnt annál az emlékezetes vitánál, hogy a fényes szemű önmagát is győzködi az emberiség közös javára szolgáló áldozat értelméről.

 – Tudod, mit jelent a neve? – folytatta Valerie. – Emberek védője. Védelmező.

 – Az enyém azt jelenti, remény – feleltem lassan, és rádöbbentem, hogy Alex erre célzott. Nemcsak a nevemmel, de a jelentésével is tisztában volt.

 – Sokat bámul rád. – Valerie még véletlenül sem hangzott irigynek. Úgy tűnt, inkább töpreng.

 – De hát miért? Négy másik lány van, és ha úgy hozza gusztusa, a fiúk. Én vagyok a legkevésbé feltűnő közülünk.

 – A szép megfoghatatlan. – Úgy tűnt, Valerie valóságos előadásra készül. – Nem tudod, mi vonzó valakin, hisz a vonások egyenként nem azok, csak az összkép. Az elemek véletlenszerűek, egyszeriek, aszimmetrikusak. Legyen egy ferde száj, egy kissé nagyobb orr, és nem tudod levenni róla a szemed. Mi tervezettek, immunisak vagyunk az általad annyira bámult, tökéletes esztétikumra. Unalom. Bármikor összefuthatsz egy hasonmással az utcán. Sokan próbálnak változtatni, úgy is hívják, tökéletlen plasztika. Magukra varratják a nagyapjuk állát, vagy kísérletet tesznek megidézni a nagynéni híres mosolyát, de mind kudarc. Egyrészt idegennek érzik a végeredményt, másrészt hiányzik belőle a természet esetlegessége, harmóniája. A később hozzáadott vonás groteszkké válik. Alexben van egy jó nagy adag fatalizmus. A sors nyomát keresi. A véletlenét, a végzetét. Olyat, amit ő nem tud létrehozni, megtervezni. Ezért vonzódik hozzád.

Felhorkantam.

 – Ha random kell neki, összeállítok neki egy nívósabb választékot. Akár az utcánkból.

Valerie a fejét csóválta.

 – De egy sem lesz hülyébb nálad.

Aznap este összefutottunk Alex-szal a zuhanykabin előtt. Ő kifelé tartott, én befelé. Az illata, mint a frissen megmunkált fának, felhőbe vonta az érzékeimet. Rám nézett, de annyira nem bírtam állni a tekintetét, hogy leszegtem a fejem. Így elértem, hogy a hűvös szája a homlokomat súrolja. Ezt olyan nehezen dolgoztam fel, hogy a prémium mosás lejárta után két perccel még mindig csak álltam zsibbadtan-borzongva, míg a diszkrét pityegés fel nem ébresztett.

Másnap délelőtt mélytengeri merülésre készültünk. Daniel helyett Alex termett mellettem és ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a rangidős búvár. Ezerszer tapasztaltabb volt nálam. Bizonyára látta az egy nappal korábbi malőrt és személyes kezelésébe akarta venni a leggyengébb láncszemet.

A sellőholmik helyett a régi űrhajósruhákra emlékeztető, nehéz tokot kaptunk. Úgy festettünk, mint a mézeskalácsemberek. Idomtalan öltözetünk viszont védett a víznyomástól és megtartotta a testünk hőjét, akár 0 fok körül is. Saabi segített mindenkinek lehorgonyozódni, hogy el ne lebegjünk. Aznap megismerkedtünk a víz alatti evés-ivás különlegesen bonyolult, zsilipes technikájával. Folyékony állagú ételkoncentrátumot és ivóvizet kellett fogyasztanunk és kaptunk is némi útiellátmányt, gondoltam, hogy elkerüljük a nem túl valószínű, félóra alatt bekövetkező, teljes kiszáradást.

A vadriasztó működött, így a természetes faunából nem sokat láttunk. Nem éreztem a csontig ható hideget, de tudtam, hogy ott van, tőlem pár centire. Védőburkomat átmenetinek éreztem, pont, mint az Antropocéna átlátszó falát. Mindkettő hamarosan feloldódik a természetben, csakúgy, mint én.

Érdekes, a mélyben mindig elfogott kozmikus jelentéktelenségünk tudata. Az irtózatos, minden legyűrő sötétségben egyetlen erőt és kapaszkodót láttam: a halványan derengő körben ott volt velem Alex, ruhájának zöldjét figyeltem, amennyire fókuszálni tudtam, mint ahogy a csecsemő próbálja kiszűrni az anyja látványát az elmosódó környezetből.

Elvesztettem az időérzékem. Mint egy játékbaba, bódultan hagytam magam vezetni. Csodáltam Alex lélekjelenlétét. Végig irányított. Én azt sem tudtam, hogy kerültem vissza az Antropocénára, annyi emlékem volt, mint egy leszedált betegnek szokott a műtét utáni időszakról.

Hányingerrel és a könnyeimmel küszködve hámoztam ki magam a védőöltözetből. Kómatikus merülésem során annyi hasznom volt, mintha eszméletlen lettem volna. Alex elé álltam, öntudatlanul is felfigyelve a tényre, hogy a fejem búbja az álláig ér. Elrebegtem, hogy köszönöm, hogy végig támogatott. Rám meredt, kinyitotta a száját, aztán egy szó nélkül, bosszúsan elfordult.

Végtelenül bénának éreztem magam. Tessék, már a szeszélyes, furcsa mentorom is feladta. Életképtelen vagyok a vízben. És kosarat fonok.

Aznap éjszaka rossz álmom volt. Fuldokoltam. Mikor felriadtam, láttam, hogy Alex a felszínnel társalog nem messze tőlem. Olyan csend volt, hogy sikerült kivennem pár mondatot.

 – Nem közölnéd velem, miért… – kérdezte épp, fojtott hangon. – Miért kellett iderángatni őket? Amit kérsz… Teljesen értelmetlen…

Végül a fiú megérezte, hogy valaki figyeli, mert hirtelen megszakította a fentiekkel, érzéseim szerint az apjával folytatott beszélgetést.

Felkeltem. Attól a ténytől, hogy csak ketten vagyunk ébren, és hogy Alex nyilvánvalóan feldúlt, felbátorodtam. Ösztönösen kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az övét. Nyirkos volt. Először egymásba fűzte az ujjainkat, amitől olyan boldog lettem, hogy szélesen vigyorogni kezdtem a sötétben. Olvastam, hogyha az összefonódás automatikusan jön, erőltetés nélkül, az nagyfokú egymásra hangoltságot jelent.

 – Segíthetek valamiben?  – kérdeztem, hogy elleplezzem a gyengébb áramütést, ami fel-alá hullámzott bennem.

Erre Alex gúnyosan elmosolyodott, megcsóválta a fejét és hirtelen elengedte a kezem.

 – Hagyjuk. Elég, ha nem gyűlölsz meg, kosárfonólány.

A falnak fordult.

 – Mindent megteszek, hogy ne teljesüljön, amit elképzelt.

Semmit sem értettem a mondatából, csak a visszautasítást. Nehéz szívvel bújtam vissza a koporsómba, és elhatároztam, hogy az Alex gyűjtőnevű érzéscsoportot kizárom a világomból másnaptól.

Ehhez képest természetesen vele álmodtam. Kéz a kézben úsztunk, szabadon, a kagylós mellénykékben, mint díszhalak az akváriumban, az én szülővárosomban, mely az álmom tiszteletére és idejére tengerkék, de édesízű vízbe merült.

Pár óra múlva Valerie sikolyára ébredtem. A kezét a saját szájára tapasztotta. Egyértelmű volt, hogy még mindig a felszínen jár, valamit láthatott. Kérdésemre hevesen intett, hogy aludjak vissza.

Másnap úgy tűnt, valami blokkolja a felszínnel való kommunikációt. Valerie sápadt volt és hallgatag, Alex feszült. A program változatlanul folyt. Saabi vezetésével könnyű turistamerülést hajtottunk végre Dél-Vietnámban. A Hang bejelentkezései olyan benyomást hagytak bennem, mintha nem élesben, hanem felvételről szólnának, az Antropocéna történéseitől függetlenül. Saabi egy ízben gúnyos szónoklatot tartott Afrika népeiről, és a Hang nemcsak, hogy nem fedte meg, de nem is reagált. Ugyanakkor lekoordinálta az esti programot, jó éjszakát kívánt, így nem aggódtunk. Gondoltuk, valamilyen technikai nehézség okozza a fennakadást. Tita és Cousteau viselkedése sem mutatott változást. A palackorrban ültünk, ősrégi filmeket néztünk. Alex alig mutatkozott. Valerie a koporsóban feküdt, de ébernek, idegesnek tűnt. A többiek poénkodtak, az általános hangulat vidám volt.

Az elkövetkezendő napokban viszont nem ütemeztek be merüléseket. Nem tudtuk, hol járhatunk, a tájékoztatás, mely addig rendszeres volt, elmaradt. Senki nem volt képes kapcsolatba lépni a fentiekkel. A Hang csacsogva animált eseményeket, melyek nem történtek meg. Értetlenül bámultunk Titára és Cousteau-ra, akik végül úgy döntöttek, hogy kikapcsolják a kellemes hangú, de teljesen süket és vak Nagy Testvért. A biztonságérzetünk lassan tűnt el, mint a konyhából a sülthús szag és helyébe fokozatosan lopakodott az aggodalom, majd a szorongás.

A fedélzetre szállásunk utáni tizenhetedik napon hirtelen megálltunk. Nem volt információnk sem a mélységről, sem a földrajzi koordinátákról. Partközelben voltunk? Vagy az óceán közepén? Ha igen, melyik óceánén? Akkorra már mindenki a halálfélelemmel küzdött, még Saabi is, pedig neki, állítása szerint, inkább a víz volt lételeme, mint a szárazföld. Amikor Cousteau lekapcsolta a fő fényforrásokat, Venus pánikrohamot kapott. Alena kiütötte a lányt valami droggal, amelyet nem hiszem, hogy jóváhagytak vagy egyáltalán felfedeztek nála induláskor. Irigyeltem a samponos lányt. Én is aludni vágytam és arra ébredni, hogy látom a napot. Arról, hogy Alex hogy érezheti magát, fogalmunk sem volt, ugyanis egyértelműen került bennünket. Akármit is tudott, vagy gondolt arról, ami zajlott körülöttünk, nem kívánt benne részt venni. Saabi és Daniel próbált a humanoidok programjához hozzáférni, de megközelíthetetlen önvédelmi mechanizmussal látták el őket. A csúcsbúvárt annyira elöntötte a tehetetlen düh és a válaszok hiánya, hogy nekiment Cousteau-nak, mire az azonnal leszerelte és bezárta a raktárba.

Saabit másnapi kiszabadulása sem nyugtatta meg. Minden jel szerint, 24 óra alatt a frusztrációja őrjöngéssé dagadt és új célpontot is talált magának. Mikor Alex megjelent, mint önmaga kísértete, azonnal rátámadt.

 – Miért nem kérdezitek őt?! Valami bennfentes az apja! Talán pont ő juttatott ide? Mi folyik itt, Alex? Egy életre-halálra túlélő show? Fogadnak ránk? Nyilatkozzál, sellőfiú! Hogy is mondtad? Én szívesen megdöglöm egy nemes célért? Erről van szó?! Apád feláldoz mindannyiunkat? Mit is mondtál?! Az életednek legyen jelentése?! A mi életünkkel mit van? Azokkal is rendelkezik az apád?! Na, mi van?! EGY BÜDÖS SZÓT NEM FOGSZ SZÓLNI?!

Alex meg sem próbált védekezni. Csak állt, nem alázatosan, hanem konokul, keményen, mintha a passzivitásával is lázadna valaki ellen. Úgy tűnt, kész arra, hogy agyonveresse magát. Saabi teste ingani kezdett a kitörni készülő, de még lefojtott agresszív energiától. Végül, oldásképpen rávágott Alex arcára. A csapás megcsúszott, beszakította Alex szemöldökét, ami látványosan vérezni kezdett. Washuka sikoltozott. Agaba és Peerush kínlódva vártak, valószínűleg maguk sem tudták, melyik oldalhoz pártoljanak. Daniel, Alena és én bepattantunk Saabi és Alex közé. Ekkor rohant be Valerie.

 – Hagyjátok abba! Értelmetlen! Nem az ő hibája, Saabi!

 – Nem tudsz te semmit!– köpött a padlóra a búvár.

 – Ja, hagyd csak – morogta Alex is, és a kézfejével törölte a vért. – Már itt volt az ideje.

 – És nem is az apád műve, bár tudom, hogy ezt hiszed – fordult felé Valerie szikrázó szemmel.

 – Nem tudhatod, mit hiszek – rázta a fejét elgyötört mosollyal Alex. Alena leguggolt elé, hogy rendbe hozza a sebet.

 – Nem tudhatom? – támadt rá vadul Valerie és kétségbeesésében volt valami apró diadalérzet.  – Fogadjunk, azt hiszed, apád belehajszolt valami idióta pszichológiai játékba, igaz? Keresett neked kísértést, tökéletes társat, nemezist, statisztákat válogatott a társasjátékhoz és most lesi a kísérleti malackáját. Így gondolod, igaz? Eltaláltam?

 Alex keserű tekintetébe meglepettség és zavar költözött. Véres arcával arra a westernhősre emlékeztetett, akit egy filmen láttunk: a pisztolypárbaj során rádöbben, hogy ellenfele szándékosan mellélőtt.

Valerie leroskadt egy ülésre és nagy levegőt vett.

  – Apád utolsó percben nyomott be téged a programba. Nem ő felelős a kiválasztásunkért.

 – Honnan tudod? – kérdeztem.

 – Úgy, hogy az enyém intézte – biggyesztett kelletlenül Valerie. – Én vagyok a protekciós gyerek.

Alex a fejét rázta.

 – Ez az egész rólam szól – hajtogatta. – Különben mit keresne itt ő?

Ő? Ki ő? Mindannyian rám néztek, kivéve Alexet, aki kibámult a palackorrból. Szemlátomást feszengett. Valerie fejcsóválva nézte, majd mellé ült és bajtársiasan vállon veregette.

 – Tudom. Mintha neked találták volna ki, igaz? – mondta ideges mosollyal. – Alex. Megtervezték az életed. Az enyémet is. Annyira hozzászoktál a befolyásoláshoz, hogy mindenben azt látod. Azt hiszed, Nadia a te matematikai mellérendelésed és apád intézte. Múzsának, ajándéknak, csapdának, csalinak, stimulációnak, mit tudom én. Ezért lázadsz ellene, ezért utasítod el. De mi van, ha nincs igazad? Mi van, ha Nadiát a véletlen misztikája válogatta ki a sokmillió jelentkező közül? Apádnak semmi köze hozzá. Alex, ha vonzódsz hozzá, az a te választásod, a te ízlésed, a te sorsod. Fogadd el!

Nem mertem Alexra nézni. Akkora csend lett, hogy hirtelen felfigyeltünk Venus hortyogására.

 – Mit kell ezen ennyit agyalni? – bámult értetlenül Agaba. – Persze, hogy tetszik neki! Jó a segge.

Mindannyian megkönnyebbültünk, hogy elnevethettük ezt a kínos pillanatot. Egy pillanatnyi feszültségoldás volt. Aztán visszatért a pánik.

Valerie felállt. Ünnepélyesnek tűnt.

 – Most pedig beszéljünk komolyan. Biztos, hogy baj van – nézett körbe. – Talán nagyobb, mint az eszünkkel felérhető. Talán az utolsó hírmondók vagyunk ebből a világból és ott fenn már nincs semmi és a mi öt perccel való túlélésünk csak olyan, mint egy búcsúcetli az asztalon, az emberiség öngyilkos akciója után.

 – Miről zagyválsz itt, Valerie? – förmedt rá Saabi.

 – Tudsz valamit? – kérdezte félve Washuka, de látszott rajta, hogy nem akarja hallani a választ.

– Azon az éjszakán, amikor megszűnt a kapcsolatunk a felszínnel, a 4D-s avatarom épp fenn járt. – Valerie nekitámaszkodott a palackorr falának. – Sétát tettem a Doi Ithanon-nál, Thaiföld legmagasabb hegyén. Oda vetítették magukat a barátaim is. Egyszer csak fényesség támadt, mintha Krisztus második eljövetele lenne. Csak álltam, mint egy apokaliptikus filmjelenetben, néztem, ahogy ellobban körülöttem minden.

Daniel legyintett.

 – Manipulált térben voltál, Valerie, hogy hihettél el egy ilyet? Belecsöppentél egy szoftverbe!

 – Akkor hol a kapcsolatunk a földiekkel? – kérdezte kihívóan Alena.

 – Cousteau és Tita… – motyogtam. – Nekik kell, hogy fogalmuk legyen valamiről.

Valerie résztvevőn pillantott rám:

 – Nem fog tetszeni. Amit sikerült kiszednem belőlük, az én elméletemet támogatja. Azt a végső, mindent felülíró vészhelyzeti parancsot kapták, hogy ha megszűnne a földi irányítás, tartsanak 1000 méteres mélységben legalább egy hónapig. Ez zajlik most.

Alex megdöbbenten nézett fel:

 – Apám is ezt mondta nekem – kiáltotta. – Csak akkor még máshogy értelmeztem. Azt hittem, a kísérlet része. Gondoltam, a végsőkig túráztatnak bennünket, míg meg nem öljük… vagy esszük egymást szépen sorban. Mindig az emberiség jövőjéről papolt. És a szükséges áldozatról.

 – Úgy néz ki – szűrte le Alena tárgyilagosan, – hogy az admirális kész feláldozni magát, de az egyetlen sarját mégsem. Lehetséges, hogy egyenesen megmentett téged. Valamiképp megneszelte ott a tűz körül, mi várható és bejuttatta a fiát a programba.

 – Nem értem. Mitől mentette meg? – kérdezte riadtan Washuka.

 – Valamit kifejlesztettek, amely kiirtja az egész emberiséget – morfondírozott Daniel.

 – Mint Szodomát és Gomorát – bólogatott Valerie drámaian.

 – Nekem jobban tetszik Alex apjának pszichológiai kísérlete. Szerintem minden rendben van odafenn… – siránkozott Washuka.

 – Nem értem – túrta a haját Alena, remegő szájjal. – Miért élnénk mi túl, bármi is történik vagy történt odafent? Most öl a levegő, de egy hónap alatt kitisztul? Egy gyilkos kór terjed, mint a futótűz, de 30 nap múlva nyoma sem lesz? Mi lehet az, amitől megvéd a víz?

 – Van még itt egy fontos kérdés – nyomogatta a fájós öklét elmélyülten Saabi. – Miért mi vagyunk itt?

 – Igen. – Agaba a szája belsejét rágta. – Mi bennünk a közös?

 – Elvileg a képességeink – tárta szét a karját Washuka.

 – Ugyan már – horkant fel Daniel. – Mi az a forgatókönyv, aminek esetén ezeknek a képességeknek értelme van? Mihez lettünk összeválogatva? Áh… Nem jó nyomon vagyunk. Ezek a tevékenységek szerteágazók, van köztük hasznos, némelyik túlélés során kulcsfontosságú lehet, de egy részének semmi értelme. Vénus és a samponja, vagy Nadia, nem akarok megsérteni senkit, de…

 – Kösz – mondtam a szemem forgatva. Már meg sem lepődtem.

 – Mindenki alkot – vetette fel Valerie. – Mindenki létrehoz valamit, újrateremt, megújít, feltalál.

Felrémlett előttem apám, aki gondolkozás nélkül szétszerelt bármilyen berendezést, általában nagyobb problémát okozva az eredetinél. Megoldás mindig van – mondogatta folyton, amivel az agyunkra ment. Makacs ember lévén nehezen adta fel a dolgokat.

Az emlék nyomán egy másik gondolati vágányra siklottam.

 – Az apám ötlete volt, hogy jelentkezzek a programra – soroltam lassan. – Alexet az admirális juttatta be. Valerie édesapja válogatott minket össze és megspékelte csapatot a lányával….

 – Nekem anyám hozta a hírt, ő bíztatott. – Peerush megérezte, hova akarok kilyukadni.

 – Engem is – kontrázott Washuka. – Mármint a saját anyám, nem Peerush-é…

Daniel lelegyintette:

 – Igen, mi van, ha nem az számított, mit tudunk?

Alena a szájába dugott valami pirulát ugyanabból a zacskóból, amelyből a Venusnak szánt lónyugtató is származott és végignézett rajtunk:

 – Úgy tűnik – ropogtatott komoran. – Ez bizonyos családtagok műve…

A buszban veszteglés hosszú napjai alatt fokozatosan kiderítettük, hogy összekerülésünk valóban nem volt misztikus véletlen. Még csak nem is Valerie apjának szeszélyén múlt. Nem kis időnkbe és agymarcangolásba került, de összefésültük: Alex, Daniel és Valerie apja, Venus nagyanyja, Washuka, Peerush anyja, Agaba nagybátyja, Alena és Saabi testvére ismerték egymást. Mind dolgoztak ugyanis a Sahara sivatagi kertgazdálkodás beindításánál. Köztük volt apám is. Összegyűjtöttek minket és időkapszulába helyeztek a közelgő világkatasztrófa előtti utolsó másodpercben. A pályázat ötlete kizárólag arra szolgált, hogy a gyanakvásunkat elaltassa, ne sejthessünk semmit. Legalábbis ez volt az elméletünk.

Vajon melyikük volt az értelmi szerző? Ki volt, aki riasztotta a többit? Emlékszem, milyen gondterhelt volt az apám az elutazásom előtti időszakban. Búskomornak tűnt, órákig csak ült bénultan, magába süppedve. Amikor felvetette az út ötletét, mégis valósággal felvillanyozódott, segített felkészülni, sürgette, ellenőrizte a folyamat minden szakaszát. Egyszerre tűnt bizakodónak és nyugtalannak. Visszatekintve értelmet nyert a viselkedése. Abban is szinte biztos vagyok, hogy anyámat, az én gyermeki, játékos lelkű, sokat nevető anyámat nem avatta be az általa megsejtett eseményekbe. Mama úgy búcsúzott tőlem, bölcs, cinkos kacsintással, hogy vissza ne merjek jönni Aquaman nélkül, aki valami ősrégi szuperhős lehetett.

Minden bizonnyal az a tény, hogy halálra vagyunk ítélve, szerepet játszott abban, hogy Alex már a Valerie-féle véle bejelentés estéjén megkeresett. A fürdőkabinban álltam, még ruhában. Próbáltam folytatni hétköznapi tevékenységeimet, kapaszkodtam a rutinomba, hátha akkor a világ is helyrezökken, felébredek, vagy legalább hirtelen leesik elém egy kamera az égből, mint egy régi filmben, amit láttam, elárulva, hogy csak egy előre megírt forgatókönyvet játszunk. Amikor Alex megjelent, arcán szégyent láttam, megilletődést, de a gúnynak nyomát sem.

 – Bocsáss meg – mondta halkan, mire én megráztam a fejem, miszerint rapszódikus viselkedése, vagyis közeledéses-elutasításos libikókája említést sem érdemel, mindenkivel megesik.

 – Apám megszállottja az emberi természet kutatásának – magyarázta nagyot sóhajtva. – Én mindig kéznél voltam neki. Tanulmányozhatott. Egyszer végig nézette velem több száz lány videóját, értékelnem kellett őket, és közben figyelte az összes mérhető reakciómat.

Elkerekedett a szemem.

– Nem úgy értem – sietett zavartan vigyorogva közölni Alex. – Csak vérnyomás, pulzus, pupillatágulás, szívverés, ilyenek. Pontosan tudja, mit találok… hogy is mondjam, öööhhh…. ellenállhatatlannak. Mikor megláttalak itt… Egyértelműnek tűnt, hogy az ő mesterkedései vannak a háttérben.

 – Helyette kiderült, hogy csak a család beteg mesterkedéseiről van szó – mondtam szerencsétlenül vigyorogva. – Reméljük, az legalább egy fokkal jobb.

Alex nevetett és végre elengedte magát annyira, hogy a tekintete megpihenjen az enyémben. Bámultunk egymásra, volt benne zavarodottság, szemlesütés, torokkiszáradás, az ujjak újboni összekulcsolódása. Nem pihentek, hanem újra és újra, máshogy és más szögből találkoztak össze. Már ekkor lázasnak éreztem magam, pláne, mikor a szép szemű magához húzott és felerősödtek a citrom, a gyömbér és a fa képzeteim. Az ujjaim alatt a teste olyan szépen íveltnek és kimunkáltnak érzett, hogy elbizonytalanodtam, felébredtem, ki akartam hátrálni az ölelésből. Alex fürkészve nézett, majd csodálatosmód pontosan azt mondta, amire szükségem volt:

 – Nem is tudod elképzelni, milyen szépnek látlak.

Ebben igaza volt, nem tudtam. Alex a hajamhoz nyúlt és leengedte a tekerődző fonatokat. Ahogy azokat kibontotta és beborított a derékig érő, fodrozódó tincsekkel, tudtam, hogy kishitűségre egyszerűen nincs idő. Lassan megcsókoltam a hűvös száját. Magához szorított, pár centire elemelt a padlótól. Hosszú ideig csak csókolóztunk. Szédülni kezdtem, és egy ideig csak rogyadozó térdekkel próbáltam követni Alex kezének útját, ahogy a nyakamat tartja, a hajamba túr, a hátamon végigsimít. Aztán csak a remegő sóhajokra emlékszem. A zubbonyt én szedhettem le róla, mert egyszer csak már halovány, gyönyörű, meztelen felsőteste ölelt, olyan volt, mint egy életre kelt márványszobor. A nyakába kapaszkodtam, ő a falhoz szorított, csókjai, mint tengeri hullámok löktek feljebb és feljebb. Ekkor a nagy mozgásra megindult egy teljes zuhanyciklus. Alex nevetve megrázta a fejét és úgy tűnt, szelídebb mederbe akarja terelni az örvényt, megfogta a kezem és indult volna kifelé. Úgy rám tört a pánik, mint korábban semmikor, még Valerie kinyilatkozásakor sem.

 – Nem, nem, nem, nem halhatok meg így – tiltakoztam vadul, mielőtt az agyam cenzúrázni kezdett volna. Magam is meglepődtem, hogy így érzek, ráadásul ki is mondom. – Tudnom kell, hogy milyen!

Alex újra felnevetett. Akármennyire is reménytelen volt a helyzetünk, ő átmenetileg mégis megkönnyebbült.

 –Én is akarom, kosárfonólány, elhiheted – fogta a tenyerébe az arcom. – De nem akarom, hogy csak ezért történjen meg.

Én elég jó indoknak éreztem a közelgő vagy talán már végbement világvégét.

 – És ha nem lesz holnap?! – kérdeztem rémülten.

 – Lennie kell – szögezte le megingathatatlanul Alex.

Természetesen történt valami, amivel a terv kiötlői nem számolhattak. A rettenetes erejű áramlatok végül nekilöktek valami sziládnak, hegyesnek és végzetesnek. Léket kaptunk. Eleinte lassan szivárgott a víz, de aztán a nyomás áttörte az akadályokat. Addigra már a mézeskalácsruhákban álltunk, felkészülve, párban. Kezdetben még tartották magukat a fényforrásaink, de aztán magába szívott a sötétség.

Azóta is itt vagyunk a vízzel telt Antropocénában. Egy vékony fal véd a vadvilágtól.

Mintha egy fekete kabátzsebben lennénk egy jégbe dermedt sztyeppén az örök éjszakában. Alex életben van. Tudom, mert ő etet. Azt hiszem, valamilyen altatót kaphatok, mert többnyire félálomban vagyok, a napok összefolynak. Ha van egy tudatos percem, Alexre gondolok, aki nem engedheti meg magának a kábulat luxusát. Én beleőrülnék az idő reménytelen végtelenségébe. Talán ő is elvesztette már az eszét? Nem lehet, hisz az ital- és ételadagocskák megbízhatóan jönnek. Nem tudom, hányan vagyunk életben. Jópáran lehetünk, mert néha összefogódzkodunk, amennyire tudunk és megy a csoportos vizitorna. Így is el fognak sorvadni az izmaink. Amikor magamnál vagyok, sokszor megfeszítem, elernyesztem őket.

A családomra gondolok. Tudom, hogy nem élnek. Akkor már megkerestek, megmentettek volna. Néha zokogok, de a könnyeim is hidegek. Nem tudom, a föld melyik pontján lehetünk. Vajon eljutottunk a végcélunkhoz, bármi is az? Mi lehet odafenn? Ha nukleáris összecsapás, akkor úgyis mindegy, minden élő elpusztul hamarosan, a levegő, a tenger is rádióaktív. Valami más történt. Talán valami szándékos. Egy elképzelésbe tudok kapaszkodni: A szüleink tudták, mit tesznek. Nekik hinniük kellett valamilyen megoldásban, túlélési lehetőségben, mikor kiötlötték ezt a műveletet.

Ha mi itt vagyunk, sikerülhetett másoknak is.

Tita és Cousteau elvégezte a feladatát. Ők mindörökre az óceán mélyén maradnak, nem programozták őket vízi üzemmódra.

Azonban nekünk egy nap fel kell mennünk a felszínre. Amennyiben élhető a világ odafenn, a vadriasztóval és az ételkoncentrátumokkal megúszhatjuk.

Tudom, hogy a képességeink, vagy azok hiánya, valóban nem számított. De valahogy nehéz nem észrevenni valamilyen bűvös rendezői elvet az összeállításunkban. Talán nem emberi tudatosság, de valami kifürkészhetetlen elgondolás mentén mégis talán jól kiegészíthetnénk egymás erősségeit és gyengeségeit.

Egy nap talán partot érünk. Ehetek Washuka sajtjából, és megnézhetem, mire megy Peerush egy raj delfinnel. Daniel talál majd ivóvizet. Agaba nagyseggű pápua nőkre vadászik. Alena kenőcsöt készít gyógynövényekből. Venus kikel a habokból és selymes lesz a haja. Valerie egyesíti a vallásokat és mindenkit megtérít.  És Alex… Alex…

Meg kell őriznem a józan eszem.

Bíznom kell Lótban, Alexben, a védelmezőben. Bíznom kell apámban és az admirálisban.

Bíznom kell abban, hogy érdemes volt egy kosárfonólányt becsomagolni az útra.

Bíznom kell.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (8 votes cast)
6 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Szia Kata!
    Végigolvastam tetszett nagyon. Lehet, hogy érdemes lenne bővebb formában is feldolgoznod.
    Imre

  2. Nagyon érdekes volt, jó a téma, teljesen lekötött. Szívesen olvasnék egy kikerekített történetet ebből.

  3. Kedves Imre, Judit!
    Köszönöm, hogy elolvastátok, igen, én is úgy éreztem, kissé felszínen motozó a történet és érdemes lenne feltárni, mekkora a jéghegy a víz alatt, de a pályázat, ahova íródott, novellát kért. Mindenesetre a kettőtök visszajelzése külön-külön feldobta a napomat, hálás vagyok.

  4. Egy elképzelt utópisztikus világban a természet erőivel harcolva, egy génmanipulált falanszterben az emberi érzések mégis utat törnek. Könnyen ehet azonosulni a szereplőkkel, hiszen a mai változó világban mindannyian a helyünket keressük…

  5. Érdekes volt bekecsöppeni egy utópiába, és felismerni azokat a gondolatokat és érzéseket, amit mi is megélünk. A korlátokkal teli változások sodrásában mindenki a helyét keresi a világban. Egy élmény volt. Köszönöm.

  6. Szia Kata! Ez csodálatos volt. Úgy érzem, hogy több, mint huszadik éves (2005-tól) azonosan gondolkodó partner keresésemben végre nem vagyok egyedül. Üdv Márk

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük