Bálint Erika: A sánta suszter és a barátság aranyfonala

Reggel, amikor a sánta suszter újra próbálkozott Horváth ajtajánál, és megint csak a csengetés után beálló némaság válaszolt, elhatározta, szól a rendőröknek.

A régi időkben a házmesterhez fordult volna, de hol vannak már a házmesterek? Mostanság közös képviselő van, és őt ilyen piszlicsáré ügyekkel, hogy a Horváth nem nyit ajtót, nem lehet zavarni. Pedig elképzelhető, hogy emberéletről van szó – gondolta a suszter, és felhívta a rendőrségi ügyeletet.

Jóleső érzés járta át, ahogy a körzeti rendőrőrs számát tárcsázta. Fontosnak érezte magát. Lehet, ezzel a telefonhívással megmenti Horváth életét.

Hogy pont az övét? Hát – gondolta –, mindegy.

Horváth-tal együtt nőttek fel, itt, ebben a nyolcadik kerületi bérházban. Jó barátok voltak.

Tíz éves korukban salátára olvasták Winnetou olcsó papírkötésben megjelent történetét, és hatására maguk is vérszerződést kötöttek. Akkor azt hitték, örökre.

De közbeszólt a történelem, melynek szeszélyes szele felkapta, és kénye-kedve szerint görgette őket maga előtt. Mire ez a vihar elült, kebelbarátokból halálos ellenségekké váltak.

A sánta suszter hosszú évtizedekig nem beszélt Horváthtal, még a köszönését sem fogadta. Aztán pár éve, egy őszi estén csöngettek az ajtaján. Legnagyobb meglepetésére Horváth Jenő állt az ajtóban, kezében egy demizsonnal.

– Szervusz – mondta.

A suszter dühösen becsapni készült az ajtót.

– Te szemét! – sziszegte.

– Hallgass meg – mondta Horváth, és jobb lábát az ajtónyílásba tette.

– Nincs miről beszélni!

– Tudom, haragszol rám.

– Haragszom? Utállak!

– Nézd, azok az idők elmúltak. Mindketten magunkra maradtunk.

– Az biztos! De egy árulót akkor sem engedek be a lakásomba!

– Nem volt más választásom – mondta Horváth azok nyugalmával, akik tudják, már nincs mit veszíteniük. – Én akkor tényleg hittem abban, hogy valami új épül. Hogy résen kell lennünk, és lefülelnünk a születő néphatalom ellenségeit. De te is emlékszel ezekre a szólamokra, nem?

A suszter nem szólt semmit, pedig elmondhatta volna, hogy ő is járt Szabad Nép-félórákra és mégsem lett áruló. De nem akart erről vitatkozni. Csak felidegesítette volna magát.

– Ráadásul behívtak az ÁVH-ra – folytatta Horváth –, és azt mondták, örökre elvágom magam, és a fiam sem mehet egyetemre, ha nem írok jelentést a szomszédaim hangulatáról.

A sánta suszter gúnyosan felnevetett.

– A szomszédaid hangulatáról? – Tömzsi mutatóujját Horváth mellének szegezte. – Te beárultál engem, hogy a Szabad Európát hallgatom. Azok a pribékek éjszaka jöttek értem, elhurcoltak a síró feleségem mellől, és bent úgy megvertek, hogy a bal lábam azóta is kacska.

Horváth lehajtotta a fejét.

– Sose bocsátottam meg magamnak.

 Aztán nagy levegőt vett és a suszter arcára emelete tekintetét.

–  Szeretnék bocsánatot kérni tőled – bökte ki végül.

– Harminc év után? Milyen bocsánatot? – kérdezte a sánta suszter, és újabb kísérletet tett, hogy bezárja az ajtót. De Horváth nem vette el a lábát az ajtónyílásból.

– Áldozatok voltunk. Mind a ketten – mondta.

– Mind a ketten? Neked a hajad szála sem görbült!

– Ne gondold. Nem volt azóta se nyugodt éjszakám, se nyugodt nappalom. Ahányszor hallottam, ahogy végigbicegsz a folyosón, mindig újra és újra elöntött a szégyen. Ittam, mint a kefekötő, de az se segített.

A sánta suszter erre sem szólt semmit, pedig emlékezett hajdani barátja rossz éveire. De magának csinálta, nem? – gondolta.

– Teltek az évek – folytatta Horváth –, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy spicli voltam, elárultalak. Közben megöregedtem.

Kis szünetet tartott, mintha arra várt volna, hogy a sánta suszter válaszol valamit, hogy könnyebbé teszi számára a helyzetet. De az csak összeszorított szájjal hallgatott.

 Horváth szemében könnyek csillogtak.

– Nem akarok úgy meghalni, hogy nem bocsátasz meg nekem – mondta.

Amikor a folyosó végén kinyílt egy ajtó, a sánta suszter lelkében megmozdult valami, intett Horváthnak, lépjen be.

Akkor megitták azt a demizson bort. Attól fogva minden szerda este kártyáztak.

A suszterben ugyan mindvégig megmaradt a haraggal kevert fájdalom, és a régi árulás emléke, de mégis, jó volt beszélnie valakivel. Próbálta tudata mélyére zárni a tényt, hogy az a valaki hajdani besúgója volt.

A magány bilincse kötötte őket össze. Beszélgetéseikben mindketten kínosan kerülték annak az árulásnak a történetét. Ha szóba került a múlt, csupán gyerek- és ifjúkorukra, barátságuk aranykorára emlékeztek.

– Erre, erre! – integetett a sánta suszter a lépcsőkorláton keresztül az emeletre tartó rendőröknek.

Mikor a két rendőr felért a harmadik emeletre, a testesebb szuszogva megkérdezte:

– Maga hívott bennünket?

A sánta suszter ragyogó arccal, szaporán bólogatott. Évek óta nem érezte magát ilyen jól.

– Igen. Tudják, Jenő a szomszédom. Minden szerda este kártyázunk. Özvegy ő is, én is, és hát egy kis szóra….

A testes rendőr félbeszakította.

– Jó ember, fogja rövidre! A tényállás az, hogy a maga szomszédja nem nyitott ajtót se tegnap, se ma, és maga aggódik, hogy valami történt vele, nem? Ez az a lakás? – mutatott a múlt századból ott maradt üveges bejárati ajtóra, melynek alsó fele tömör fa volt, a felső része pedig faráccsal osztott ablaküveg.

A sánta suszter bólintott, és kihasználva, hogy az érdeklődés középpontjába került, beszélni kezdett.

– Nemcsak hogy nem láttam a Jenőt, de nem is halottam. Tudják nagyot hall egy kicsit, és ha este nézi a TV-t, mindig hallom, olyan hangerővel megy.

– Világos – mondta a fiatalabb rendőr, és jobb kezével megnyomva a csengőt, bal kezét a homloka fölé emelve bekémlelt a bejárati ajtó üvegén.

– Nem látok senkit! Teljes a csönd, nincs mozgás! – pillantott idősebb társára.

Az bólintott.

– Bemegyünk!

A fiatal rendőr vállával nekifeszült az ajtónak. A régi, korhadt fakeret könnyen engedett, az ajtó kinyílt. Beléptek.

– Horváth bácsi, Horváth bácsi!

Hiába kiabáltak, a lakásban csend volt, senki sem válaszolt. Csak egy vörös szőrű macska oldalgott ki a szobából, fájdalmas, elnyújtott hangon nyávogva. A fiatalabbik rendőr rögtön hozott neki a konyhából egy kis vizet.

– Ki tudja, mióta nem kapott inni – nézett magyarázólag kollégájára, aki türelmetlenül felé intett.

– Hagyd azt a macskát, nézzük inkább, mi van a bácsival!

A lakásban torokszorító volt a bűz, a gondozatlan macskaalom penetráns szagot árasztott.

Horváth bácsi az ágyban feküdt a hátán, állig betakarózva. A rendőrök a szoba ajtajából csak a takaró fölé emelkedő hegyes orrát látták.

Lassan közeledtek az ágyhoz.

A fiatalabb rendőr lehajolt az öregemberhez, fülét egészen közel tolta a sovány arcból kiemelkedő orrhoz, kezével pedig kitapogatta Horváth pulzusát.

– Él – nézett társára.

– Úgy tűnik! Mentőt kell hívnunk – vette elő telefonját a testes rendőr.

A sánta suszter az ágy szélénél állt, és érdeklődve nézte Horváthot.

– Na, szegény – elmélkedett hangosan –, ha én nem gondolok rá, már alulról szagolná az ibolyát. Nincs ennek senkije, csak ez a rühes macska – rúgta alig észrevehetően oldalba a lábához dörgölődző állatot.

– Na, jóember, álljon arrébb, de el is mehet! – mondta neki az idősebb rendőr. – Sok hasznát nem vesszük itt, kíváncsiskodókra pedig nincs szükség!

A sánta suszter úgy állt ott, mintha semmit sem hallott volna. Sőt, igyekezett magát hasznossá tenni. A szoba ablakához lépett, kinyitotta.

– Maga meg mit önállóskodik itt!? – szólt rá a fiatalabb rendőr, de ő is mély lélegzetet vett a beáramló friss levegőből.

– Hát, csak gondoltam, elkel egy kis segítség a rendőr uraknak.

– Na, ha segíteni akar, menjen le a kapu elé, és irányítsa ide a mentőket, ha megjönnek.

– Pont én menjek le a sánta lábammal? – méltatlankodott a suszter.

Az öregebb rendőr megszívta az orrát.

– Nem kívánság műsor ez, polgártárs – mondta. – Ha már segíteni akar, nehogy még válogasson is! Minket se kérdezett meg senki, fel akarunk-e jönni a harmadik emeletre. Pedig gondolhatja! – simított végig az egyenruhát feszítő pocakján.

A sánta suszter nem mozdult, habár az utcáról felhallatszott a ház elé érkező mentőautó fékcsikorgása.

A fiatalabb rendőr kinézett az ablakon.

– Erre, ide a harmadikra! – kiáltott le a mentősöknek.

Két fiatal mentőstiszt lépett a szobába. Egy pillanatig körülnéztek, megállapodott szemük a sánta suszteren, de a rendőrök határozottan az ágyra mutattak.

– A takaró alatt.

Az egyik mentős finoman megütögette az ágyban fekvő öregember arcát. Az horkantott, aztán a másik oldalra fordította a fejét. A mentős megint megpaskolta az arcát, és hátra se fordulva megkérdezte:

– Hogy hívják a bácsit?

– Horváth – válaszolt tömören a sánta suszter.

– Horváth bácsi, Horváth bácsi, nyissa ki a szemét! – szólongatta a félig öntudatlan férfit a mentős.

Az öregember lassan kinyitotta a szemét, mint aki mély álomból hirtelen ébred. Fel akart ülni, de nem volt ereje.

– Horváth bácsi – mondta a szőke mentős. – Megvizsgálom. – Mielőtt kinyitotta volna orvosi táskáját még megkérdezte: – Szólíthatom Horváth bácsinak?

– Horváth úr vagyok – nyomta meg a bácsi erejének utolsó maradékával az úr szót.

– Úr, hogy a fene egye meg! – gondolta a sánta suszter. – Úgy úr ez, ahogy én nyalka huszár vagyok!

A mentőorvos gyorsan végzett Horváth vizsgálatával.

– Alig van pulzusa és ki van száradva – fordult a kollégája felé. – Szerencséje lesz, ha megmarad.

Miközben a félájult öregembert a hordágyra emelték, a testes rendőr rászólt a suszterre:

– Jól van már polgártárs, mondtam, elmehet!

A sánta suszter lassan az ajtó felé bicegett, de amikor a rendőrök figyelme újra a mentősökre terelődött, megint megállt, nem akaródzott neki elhagyni a helyszínt. Végig akarta nézni, hogy viszik el a szomszédját.

Amikor végre a mentősök kiléptek az ajtón a hordággyal, a suszter a magatehetetlen Horváth után sziszegte:

– Áruló!