Mary Ann Draven: Napsugár és Alkonyat

Prológus

A teremben néma csend lett, amint a küzdő felek egymásnak szegezték fegyvereiket. A piros tintalény katanát, míg a zöld egyszerű kardot forgatott, s harcstílusukból fakadó különbözőségük kifejezetten érdekes összecsapással kecsegtetett. Ennek ellenére az előadást szemlélő férfi halálosan untatva érezte magát, holott az egész majomparádét az ő kedvére rendezték.

A két harcos óvatos lépésekkel, finoman körözni kezdett, majd hirtelen egymásnak rontottak, a teremben lévő Múzsák pedig felsikoltottak. Tökéletes koreográfia, látványos mozdulatok, hevesen egymásnak feszülő acél; minden egyben volt, hogy kiváló szórakozást biztosítson. Legalábbis annak, aki nyitott volt rá.

A férfi nagyot sóhajtva nyúlt el bordópiros szófáján, s a továbbiakban a plafont kémlelte. Annak a cserfes nőszemélynek sikerült pont egy olyan napot kifognia az engesztelőajándék küldésére, amikor ő, a Nagyúr, egyáltalán nem óhajtott törődni semmivel sem. Valahogy mindig ráérzett, mikor állnak úgy a csillagok, hogy apró hízelkedéseivel borsot törhessen ura orra alá. A békegalambból pedig nem szokás levest főzni, habár egyértelműen nem volt szüksége ezekre a harcosokra és az utánuk énekes táncos produkcióval fellépő Múzsákra sem.

Mikor végleg megunta az elejétől a végéig precízen megtervezett csata hangját hallgatni, egyszerűen felvette a kis asztalra kikészített boros poharat, és tartalmát egy könnyed mozdulattal kiöntötte. A vörös folyadék pont a zölddel megrajzolt harcost kapta telibe, akinek így vonalai szétfolytak, jobb keze tócsává mállott, ezért kardja tehetetlenül csattant a kőpadlón. A másik tintalény azonnal megdermedt egy bonyolult mozdulatsorozat közben, majd zavartan a Nagyúrra nézett. Egy másodperc is elég volt a jeges acélkék pillantásból, hogy azonnal felkösse a nyúlcipőt. Elegáns mozdulattal helyére csúsztatta a katanáját, majd mélyen meghajolt. Lehet, hogy tintalény volt, de bolond az azért nem, és főleg nem tervezte, hogy a mai nap végére tócsa legyen bármely testrészéből. Zöld társa bicegve követte, próbált úgy tenni, mint akit egy cseppet sem zavar hiányzó jobb keze, és szétmosódott vonalai.

A Nagyúr kissé szórakozott arckifejezéssel figyelte a távozó alakokat, ám helyükre azonnal a Múzsák perdültek. Az életre kelt, csodaszép márványszobrok szintén mindent igyekeztek beleadni a produkcióba, ami csak tőlük tellett, ám egyértelműen ez sem tetszett a férfinak. Halántékát dörzsölve intette le a lányokat.

 – Hölgyeim! – kérlelte őket nyűglődve, s azok azon nyomban el is némultak. – Takarítsatok fel, aztán egy darabkát sem akarok belőletek látni a továbbiakban.

Bár a hölgyek jól kivehetően degradálónak érezték a kapott feladatot, mégis végrehajtották azt. Senki sem mert nyíltan szembeszállni vele, s mióta Szeretet meghalt, egyetlen méltó ellenfele sem akadt.

Nagyot sóhajtott, majd lassan elsétált az ablakig, és kikönyökölt a párkányra. Hatalmas, szürkés bárányfelhők úsztak a fekete torony körül puhán és lágyan, eltakarva a bámészkodó elől minden mást. Még a napot is. A terem tömör faajtaja jól kivehetően kinyílt a háta mögött, és beslisszant rajta egy sovány, sápadt arcú rém. A Múzsák egy emberként fintorodtak el látványára, de ő nem törődött velük.

 – Nagyuram! – pánikolta sipítós hangon. – Éppen lázasan készültem a mai portyára, mint ahogyan mindig is persze, de ott téblábolt a hintóm körül az a gyanús tekintetű negáza. Nem törődtem vele, próbálom azt a gyakorlatot alkalmazni, amit Nagyuram tanított. Ha rájön a mellkasomra a szorítás, akkor orron be, jó sokáig lent tart, aztán szájon ki. Lassan jó lassan. Tehát készülök, ellenőrzöm az ellenőriznivalókat erre az a szörnyeteg valamivel megijesztette a tintalovakat. Hatalmasat ugrottak, szinte felreptették a hintót a plafonig! Halálra rémültem, és pont a kezem ügyében volt távgömböm. Elejtettem. Szóval, odamentem ahhoz a negázához, tudja, Nagyuram, ahhoz a gyanús tekintetűhöz. Rendre akartam tenni és akkor megjelent Félelem, és kigúnyolt, és…

 – Mi is a lényege ennek a sztorinak? – fordult felé hirtelen a férfi.

 – Eltört – motyogta. – Eltört a távgömböm…

A férfi megforgatta szemeit. Pánik borzalmas tudott néha lenni, de legalább hűséges követőnek bizonyult, már több száz éve, az ilyen pedig ritka kincs manapság. Félelem például már születése óta vele volt, mostanra meg mégis úgy fújtak egymásra, mint a vadmacskák. Kimért lépteivel átment a termen, majd a szófa mögötti, polcos szekrényből előkereste a kívánt tárgyat. Pánik reszketve vette el a szürke gömböt, majd parádésan meghajolt. Felbecsülhetetlen értékű kincsnek számított, hiszen bárhová el lehetett vele jutni a világon. Ezután a Nagyúr nemes egyszerűséggel kiintette őt és a Múzsákat is a teremből. Nem jött tiltakozás.

Egyedül akart végre lenni, és amint ez megtörtént, újfent az ablak felé vette az irányt.

Furcsa volt ez az üresség, hogy nem hajtotta semmi a szívét már lassan tizennyolc éve. Igazából már a gyűlölet sem dolgozott benne vagy csupán már annyira a részévé vált, hogy képtelen volt elkülöníteni az általános érzelmektől. Unottan, laposakat pislogva méregette tovább a szomorú hangulatú bárányfelhőket. Aztán nagyot sóhajtva ujjai köré csavarta a nyakában lógó láncot, s  megcsókolta az azon lévő kék, csepp alakú talizmánt.

Ha mások mondták volna, senki nem hiszi el, hogy minden érzelminkarnáció Nagyura, maga Gyűlölet, magányosan, unalomban fürdőzve töltötte ideje zöme részét. Ráadásul úgy festett, ez a tendencia a közeljövőben sem fog változni, bármennyire is vágyott rá, hogy valami megmozgassa bensőjét.

Szeretet nélkül nem volt ugyanaz semmi sem.

*

1. A toll

Sunny alaposan felmérte a szamócát, amikor meglátta a szeme sarkából a hatalmas, fekete hintót. A piacon azonnal beállt a csend, s a fiú szórakozottan az elsápadt eladóra meredt. Ő már nagyon jól tudta, hogy a látszat ellenére a mindenség nagyura, Gyűlölet, nem tartózkodik a tintalények által húzott kocsiban. Csupán szerette állítólagos jelenlétével riogatni az embereket, ez a taktika pedig mindig bevált. Ha Sunny nem pakolta volna kitartóan az árut a mérlegre és nem Enyveskezű a beceneve, a pult mögött reszkető öregember már régen elrejtőzött volna. A többiektől egy mukkanást sem lehetett hallani a szomszédos placcoknál, megfagyott a levegő.

Idestova már tizenhét éve, hogy minden előzmény nélkül kitárult a Felföldbe vezető kapu, és az eleinte azon átjövő lényeket vallásos áhítattal fogadták az emberek. Hamar kiderült azonban, hogy semmi közük sem Istenhez, sem ördöghöz. Mikor pedig maga Gyűlölt lépett elő a szivárványszín ködből, az emberek megtapasztalhatták, milyen a mindent felperzselő undor és utálat. Sunny csak egyszer látta még a méltóságos nagyurat, s bár szeretett gúnyolódni rajta mások előtt, vagy félvállról venni jelenlétét, de igazából halálra rémült tőle. Rémangyal – az emberek így nevezték el őket, ebben pedig minden benne volt, aminek kellett.

Akárhogyan is, Sunny életének immár szerves részeit képezték ezek a különös, másvilágról érkezett lények, és az általuk hozott nehézségek. Aminek java része a fiú számára nem is volt probléma, hiszen már ebbe a világba született bele. Mit is tudott ő holmi elektromosságról, vagy internetről? Nem is érdekelte, főleg, hogy nagymamája sem volt ezekről túl jó véleménnyel, és ő aztán mindenben adott a szavára. Ha az öreglány szerint egy fertő volt az internet, akkor bizony az is volt.

Sunny nagyot sóhajtva kifizette a lemért szamócát, majd könnyed, ruganyos lépteivel hátrahagyta a temetővé vedlett piacot. A kocsi után eredt. Nem tudta miért, igazság szerint már régen otthon kellett volna lennie, de a pillanat hevében jó heccnek találta. A keskeny, macskaköves utcákon nehézkesen döcögött a baljós küllemű hintó. Abszurdan festett fekete, dísztelen gömbalakjával a megannyi színes ház között, miknek ablakaiban csak még színpompásabb virágok ücsörögtek. Nyár volt, kellemesen meleg, édes illatokkal a levegőben, mégsem tartózkodott senki sem idekint. Sunny biztos volt benne, hogy mihelyt meglátták a határban a hintót, azonnal végigszaladt a forródót, és mindenki jobbnak látta elrejtőzni. Gyáva banda. Ezért sem számított a következő eseménysorozatra, amit volt szerencséje végignézni.

Az egyik szintes ház felső ablaka hirtelen kicsapódott, és egy nő nagy lendülettel kisegítette a vödrében lévő mosóvizet az utcára. Ez persze egy szokványos életképnek tűnhetett, ám a víz most egyenesen a fekete hintót húzó tintalényeket találta telibe. A kék, lószerű szörnyek azon nyomban tócsává mállottak, mintha ott sem lettek volna, a kocsi pedig hatalmasat csattant, ahogy előredőlt. Sunny felrántotta fejére a kapucniját, s kezét az ajkára szorította, hogy még csak véletlenül se törjön ki hangos nevetésben. A hintó ajtaja erősen kivágódott, s maga Pánik lépett elő, hosszú, piros palástjában, égnek meredő hajjal.

 – Ezt mégis hogy? Hogyan érjek a végére így?! Mit fogok mondani?

Félelmetesen magas hangon beszélt, a pánik ténylegesen minden porcikájában jelen volt. Nem is tagadhatta volna. Vékony, emberszerű alakja gyengének, betegnek tűnt, orra hatalmas, csőrszerű, ráadásul az idegességtől úgy rángatózott, mint a nyulaknak szokott. Bár kinézetre ténylegesen abszurd, maga a kétségbeesése élesen tapintható volt. Apró szemei hevesen pattogtak, majd hirtelen felderült az arca, láthatóan ragyogó ötlete támadt. Visszaugrott a felborult kocsihoz, és heves kutatásba kezdett, majd diadalittasan felkiáltott, ahogy kezébe akadt, amit keresett. Sunny lélegzetvétele egy pillanatra elállt. Egy toll! Nem is akármilyen, egy töltőtoll, gravírozással és metálos színnel. Tény, mivel nem ismerte, nem sírta vissza a régi időket, de amit rettentően sajnált, hogy nem tanulhatott meg írni, olvasni. Az emberek úgy gondolták ezzel elejét vehetik, hogy még több borzalom születhessen, hiszen Gyűlölet volt olyan kedves, és elátkozott mindenféle íróeszközt, festéket, sőt, még az építő anyagokat is, hogy soha többet ne lelhessék örömüket az alkotásban. Így, ha leírtak egy szót, az testet öltött, ha lerajzoltak egy paripát, az megelevenedett a papírról, a szobrok leugrottak az állványzatokról, az újonnan húzott épületek összeomlottak, vagy elballagtak, ha éppen olyan kedvük akadt. Most, hogy így jobban belegondolt, Gyűlölet egy meg nem értett mókamester volt.

Sunnynak azonnal elkezdett viszketni a tenyere a csodás relikvia láttán, bár még egy ideig derekasan küzdött a kibontakozó gondolat ellen. Most viszont testközelből tapasztalhatta, milyen is Gyűlölet átka, ez pedig csak tovább fokozta vágyakozását. Pánik hevesen elkezdett rajzolni a kocsi ajtajára és hamarosan négy, vörös tintalény mászott le onnan, hogy tovább húzhassák a hintót. Elég csúnyák lettek, a rémangyal nyilvánvalóan nem rajzolással töltötte szabadidejét, de a célnak tökéletesen megfeleltek. A szörnyek éppen, hogy elfoglalták a helyüket, még egy vödör víz lendült ki ugyanazon az ablakon, és találta őket telibe, hogy ők is tócsává legyenek, mint nemolyrég kék társaik.

Pánik visítva felordított, Sunny felnevetett.

Erre a furcsa hangra már a vizet bőszen kifelé öntögető nő is felfigyelt, s kihasalt az ablakon, hogy lebámulhasson az utcára. Azonnal elsápadt, amint megpillantotta a rémangyalt.

 –TE! – üvöltötte Pánik a nőre mutatva. – Azonnal gyere le!

A parancsnak eleget téve a hölgy reszketve megindult lefelé, mindeközben Pánik sem lustálkodott, rajzolt két, tagbaszakadt gorillaszerű szörnyet, hogy testőrként védelmezzék. Sunny fintorogva megrázta a fejét, kiábrándítónak találta a rémangyal paranoiáját. Ugyan, mit tehetne ellene ez a nő? Persze, azon kívül, hogy eláztatja a szánalmas tintarémeit… Pánik hirtelen a szívéhez kapott, mintha valaki meglőtte volna, majd szapora szuszogásba kezdett. A két, tagbaszakadt lény tanácstalanul gazdájukra meredt, aki színpadias szenvedést produkált; kétségbeesetten kalimpált hosszú, karmos kezeivel, miközben részeges támolygás lett úrrá rajta. Szapora levegőkapkodása hihetetlen hangosnak tűnt a néma utcában… Sunny elfintorodott, mihelyt rájött a dolog mibenlétére.

Pániknak pánikrohama lett.

Érthető okokból nem akarta megvárni a jelenet végét, ám Pánik nagy riadalma közepette egyszerűen csak odavágta a kezében lévő mesés tollat a felborult hintó ajtajára, s hátat fordított neki. Ez több volt, mint felhívás. Sunny nagy levegőt vett, majd egyenesen tovább haladva egyszerűen csak egy finom mozdulattal elvette a hanyagul letett tárgyat. Pillanat volt az egész, nem több, s már az ujjai között is érezhette a hideg fémet. Gyengéden a nadrágzsebébe ejtette a tollat, és lassan, de biztosan hátrahagyta a tett színhelyét.

Késve igaz, de elöntötte ereit az adrenalin, mihelyt biztos volt benne, hogy megúszta a történteket. Mindig ez volt vele, ha lopott, teljesen higgadtan hajtotta végre a cselekedetet, majd csak jóval utána fűtötte fel mindenét az izgalom. Most viszont eddig soha nem érzett pezsgés tombolt benne, hiszen tiltott gyümölcshöz jutott! Az emberek mindenféle íróeszközt betiltottak, mihelyt kiderült, hogy az általuk megelevenített dolgok képesek manifesztálódni ebben a világban. Sőt, egyesek olyan messzire mentek, hogy a már meglévő könyveket, festményeket, szobrokat is elpusztították. Az emberi butaság határtalan, főleg ha azt egy cseppnyi félelem is megfűszerezi.

Egyértelmű volt, hogy szerzeményét meg kell mutatnia barátnőjének, Margaritának is. Ó, hogy odáig lesz! A lánnyal sokat beszélgettek írásról, könyvekről, festészetről tehát képtelen lett volna eltitkolni előle. Gyorsan vett egy balos kanyart, ezáltal még szűkebb, de ismerős utcába jutva. A színes kőfalak bohókás kinézetet kölcsönöztek a házaknak, némelyik oldalát futónövények lepték el, másokon elkopott, díszes képek voltak. Senki nem festette újjá őket. Az út végén aztán Sunny hirtelen megtorpant egy napraforgósárga ház előtt.

 – Ó Margaritám, édes Margaritám „Szerelmem oly nagy, mint az óceán…” – kezdett bele nagy hévvel az udvarlásba, ám nem kellett egy percet sem várnia. A lány rögvest megjelent az ablakban és folytatta.

 – „S oly mély, adok neked belőle lelkem; S több lesz nekem, mindkettő végtelen.” – válaszolta mosolyogva.

Sunny elvigyorodott, ahogy ráemelte tekintetét a lányra. Margo csinos volt, haja szőkésbarna, és szemtelenül hullámos, olyannyira, ha hátul összefogta úgy festett, mint egy szénaboglya. Időtlen idők óta ismerték egymást, de randevúzni csak másfél éve kezdtek el. Kényelmes megoldás volt ez mindkettejük számára, hisz Margaritát így nem kerülgették az idétlenebbnél idétlenebb fiúk, Sunnyról pedig nem pletykált senki.

A lány egy szempillantás alatt lent termett a kapuban, és csalogatóan befelé intette a fiút. Az nem is volt rest, eleget tett a kérlelésnek.

 – Van számodra valamim! – csicseregte a lány, amint szabad kezével átkarolta a fiút, s tovább vezette a csepp udvarra. Ott mindent elleptek a színesebbnél színesebb hibiszkuszok.

 – Érdekes – morfondírozott el Sunny –, nekem is van valamim… de előbb te!

Margarita ismét elmosolyodott, kerek arca szinte kivirágzott ilyenkor. Leültette Sunnyt a kőpadra, két terebélyes, tűzpiros hibiszkusz közé, ő maga pedig megállt előtte, aztán hirtelen előkapta az eddig háta mögött rejtegetett karját. Egy könyv volt nála. A fiú búzakék szemei tányérméretűre duzzadtak. Óvatosan elvette a különleges darabot, s nagy szakértelemmel forgatni kezdte.

 – A Rómeó és Júlia! – fakadt ki Margo, mikor végleg megunta, hogy a fiú azon morfondírozik, mit tarthat a kezében.

 – Honnan tudod? – meredt fel rá bizonytalanul.

 – Nézd meg a borítóját! – utasította finoman. – Ez az erkélyjelenet! – sikkantott izgatottan.

Ő és Sunny már megszámlálhatatlanul sokszor meghallgatták bakelitlemezről a Rómeó és Júliát, ezért tudták szinte kívülről. Ez volt a kedvencük, ám szimplán csak azért, mert ez volt az első, amit megszereztek és nagyon sokáig nem jutottak hozzá máshoz.

 – És tényleg! – csodálkozott rá még jobban a fiú. – Szerinted más regényben nincs ilyen? – ébredt fel benne rögtön a kétely, de a lány leintette, majd lehuppant mellé.

 – Ez biztos az! – makacskodott tovább. – Érzem! – Azzal pici kezeit szíve fölé helyezte.

Sunny felnevetett. Nők és a megérzéseik… soha nem értette őket, de igazán nem is akarta.

Az aprócska kert közepén egy csinos szökőkút árválkodott, felső tányérjában jelenleg három vörösbegy pancsolt gátlástalanul. Az állatok és a természet maga kifejezetten jól járt Gyűlölet átkával, hiszen az emberek nem terjeszkedhettek tovább, és létszámuk is alaposan megcsappant, miután megrohamozták Felföld különleges lényeit. Sunny alig két éves volt ekkor és semmi más nem maradt meg benne csupán az, hogy az esemény után édesapja soha nem tért többet haza. Keserűen elmeredt a távolba.

 – Szeretném, ha a tied lenne – folytatta tovább Margarita, még mindig a könyvet forgató Sunnyra meredve.

 – Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Egyébként is, hol találtad?

 – A padláson, dédanyám holmija között – válaszolta. – Halál komolyan mondtam, hogy legyen a tiéd – utasította vissza a lány a felé nyújtott könyvet. – Ki tudja… talán egy nap elolvashatod.

 – Szép is lenne – meredt maga elé Sunny, majd belenyúlt a zsebébe és végre elővette, amiért idejött. – Nem csak te szereztél ám ma antik dolgokat…

 – Úristen! – sikkantott fel a lány. – Jaj, Sunny, kérlek, mond azt, hogy találtad valahol és nem elvetted – suttogta halálra válva, s a fiú felhúzta az orrát. Nem ilyen reakcióra számított.

 – Találtam – egyezett bele egy vállrántás közepette, majd visszacsúsztatta zsebébe a zsákmányt.

 – Ugye, nem használtad? – sápadt el a lány.

 – Dehogy. Jaj Margo, bolondnak nézel? – tárta szét a karját Sunny, de barátja arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy most kivételesen fején találta a szöget.

A kellemetlen irányt vett beszélgetést a közeli templom harangja szakította félbe, kongásával emlékeztetve a fiút arra, hogy bizony már régen otthon kellene lennie. Nagy lobbal felkapta hát a szamócával teli vászonszatyrát, majd bele tette a Rómeó és Júliát is. Megindult a kapu felé, de Margarita nem hagyta csak úgy távozni. Rövid út volt, ám Sunny teljesen kikészült, mire a végére ért, a lány ugyanis látszólag megállíthatatlan aggodalmaskodásba kezdett. Fecsegett, csacsogott, rémképeket festett szavaival, és mivel Sunny már nagyon unta, úgy döntött elhallgattatja. Nem is akárhogyan. Megragadta a lány tarkóját, majd magához húzta, és zárt ajkakkal csókot nyomott annak szájára. Margo teljesen elképedt.

 – Mit művelsz? – sziszegte elvörösödve.

 – Csak azt akartam, hogy befogd – felelte őszintén a fiú. – Ne sápítozz már, nem nyelves volt! – Azzal fintorogva sarkon fordult, s mint aki jól végezte dolgát, végre elindult hazafelé.

 *

*