Büksi Zsuzsanna: Árulás

1.

 Milli hanyatt feküdt a fűben, a szikrákat szóró csillagos ég alatt és a változó hold mindig új arcát bámulta. Az oldalára fordult, hogy jobban lássa a bátyját.

Napok óta figyelte Remót. Érezte, hogy valami rosszban töri a fejét. Mindig ilyen óvatosan és elszánt képpel közlekedett, amikor arra készült, hogy borsot törjön az udvaroncok orra alá, és olykor Millit is bevonta a csínytevéseibe.

– Emlékszel milyen szép volt a Csodák mezején, amikor apánk kivitt minket? – kérdezte Milli elmélázva. – Láttad azt a sok virágot? Ezek után, én nem akarok többé virágok nélkül élni!

– Tudom, Milli! – suttogta rekedten. – Én sem!

– Valamit tennünk kellene! – Milli fürkészőn nézett a bátyja arcába és olyan érzése támadt, mintha egy tükörben önnön képmását látná viszont. Mindketten apjuk egyenes szálú, kese haját és élénkzöld szemét örökölték, meg a szeplőket pisze orruk körül. Bár Remo arcvonásai keményebbek, határozottabbak voltak. Millié, olyanok, mintha egy festő szétmaszatolta volna és ezzel lágyabbá tette volna ugyanazokat a vonásokat.

Sötét erdő az erdei manók biztonságos otthonául szolgált a világteremtés óta. Együtt éltek itt tündérek, manók, a legkülönfélébb állatok serege békében és szeretetben. Azonban százhúsz évvel ezelőtt Nagy Chaos kapzsi diktatúrát vezetett be, aminek következtében, a virágtündérek kivonultak a Birodalomból. Attól fogva Sötét erdőben nem nyíltak többé virágok.

Nagy Chaos és az őt követő uralkodók mind seregeket küldtek szerte, hogy a világ minden táján szorgoskodó virágtündéreket begyűjtsék, erőszakkal Sötét erdőbe hozzák, és itt rabszolgaként dolgoztassák. Ennek ellenére hosszú nemzedékek óta nem nőtt egyetlen virág sem Sötét erdőben.

Remo a karjára hajtotta a fejét, a csillagokat bámulta és egy fűszálat rágcsált elmélyülten. Az erdei manók között nyúlánk termetűnek számított tizenhárom centis magasságával. Igazán jó kiállású, izmos legény volt, akiért rajongtak a manólányok és keresték a kegyeit. Milli tudta, hogy érdeklődésük nem pusztán annak szólt, hogy Remo a trónörökös.

Remóval együtt nőttek fel, együtt űzték a halakat a hegyi patakban és dobálták kavicsokkal a kövér, húsos bogarakat. Remo volt az egyetlen, aki ismerte Milli minden titkát.

– Nekem kell cselekednem, Milli! Én vagyok a trónörökös, az én feladatom rendet teremteni a Birodalomban!

Milli erre felnevetett. Kacagása betöltötte a sötét éjszakát.

– Rendet teremteni apánknak kell, Remo! De megpróbálhatunk segíteni neki, hogy újra virágba borulhasson Sötét erdő.

Remo egy mozdulattal felült, és a könyökét a térdére támasztotta.

– Milli, gondolkodtál már azon, hogy vajon miért nem nyílnak a tündér rabszolgák éneke ellenére sem virágok Sötét erdőben?

Remo kivette a fűszálat a fogai közül és azt bámulta, miközben forgatta a kezeiben.

Milli nyeglén megvonta a vállát.

– Nem a megfelelő tündéreket hozzák el a katonák.

Remo a lány felé fordította a fejét.

– Ezt gondolod? – kérdezte csendesen.

Abból, ahogy bátyja a homlokát ráncolta, Milli tudta, hogy nem ért egyet vele. A lány bólintott.

– Ezt! – mondta ki keményen.

– Tehát szerinted több rabszolgát kellene Sötét erdőbe hozatnunk?

– Nem, Remo! Nem több rabszolgát, hanem a megfelelő tündéreket, akik tudnak virágot fakasztani. A többit el kell engedni, hiszen haszontalanok!

Remo felnevetett és játékosan vállon bokszolta a lányt. Milli értetlenkedve nézett rá. A bátyja elhajította a fűszálat és egy mozdulattal felállt.

– Nagyon okos vagy, Milli! – mondta és a lány felé nyújtotta a kezét.

Milli belekapaszkodott Remo tenyerébe és hagyta, hogy a bátyja egy mozdulattal talpra rántsa.

– Nem gondolom, hogy okosabb lennék nálad! – Fel sem nézett, miközben ezt odavágta a fiúnak. Elfoglalta az, hogy leporolja a ruháját.

Remo erős karja Milli vállára fonódott és magához ölelte.

– Hát azt én nem is mondtam!

A lány szikrázó szemmel nézett a bátyjára, ökölbe szorította a kezét és már emelte, hogy móresre tanítsa a testvérét, de Remo elugrott előle, így az ökle céltalanul a levegőbe suhintott. Milli bosszúsan morgolódott és az eliramodó Remo után szaladt.

2.

Milli odasimult az évszázados tölgyfa földből kitüremkedő gyökeréhez. Ruhája durva, zöld szövetén keresztül érezte a kéreg érdességét, ahogy a hasához és a combjához nyomódott. Bár a szíve a torkában dobogott, megpróbált csendesen lélegezni, mozdulatlanul fülelt. Három napfelkeltével ezelőtt látta, hogy Remo egy szürke gerlét indított útnak dél felé. Ezidáig sikerült nesztelen lépteivel, feltűnés nélkül követnie.

A fűben lapult, és onnan hallgatta a földöntúli hangot, amely leginkább a szélcsengők lágy csilingelésére hasonlított.

– Nemes cselekedet, amit teszel, Remo. Egyben veszélyes rád nézve, fiatal barátom.

Milli óvatosan kikandikált a vastag, mélyen barázdált gyökér mögül, hogy megnézze, ki beszél. A sötét tüskebokrokkal körülvett mohos, árnyékos tisztáson egy karcsú, csuklyás alak állt, majd’ egy fejjel magasabb Remonál.

– Sötét erdőnek szüksége van a színekre, az illatokra és az energiára, amihez a virágok által juthat, nagyuram – hajolt meg Remo tisztelettel a magas alak felé, aki hátralökte a csuklyát az arcából, hosszú, aranyszín hajába belekapott a gyenge szél.

Milli szemét elvakította az idegen felől szétáradó fény. Csilingelő kacagás vette körbe, virágokat fakasztott a tüskebokrok ágain és a fák friss hajtásain. A mohos föld gyönyörűséges, virágzó mezővé változott. Milli még sosem látott ennyi színt, sosem érzett ilyen bódító, mindent elborító illatot. Élvezettel szippantotta be a csodát, majd dobogó szívvel visszahúzódott a gyökér biztonságot adó védelmébe, és becsukta a szemét.

– A virágtündérek ura – suttogta maga elé.

Nem értette, miért vállalta a tündér nagyúr azt a kockázatot, hogy Sötét erdőbe jöjjön. Ezzel ezernyi veszélynek tette ki magát itt, ahol ősi ellensége lakott. Mindezt csak azért, hogy beszéljen Remóval. Milli tudta, az apja fél életét odaadná, hogy kalodába zárja a virágtündérek urát és leigázza birodalmát.

A tündér nagyúr kétfős kísérettel érkezett, akik közvetlenül mellette álltak. Világosszürke, elnyűtt utazóköntöst borítottak magukra, ami elrejtette kilétüket a kíváncsi szemek elől.

– Fontos tudás birtokába jutottál, Remo, és azzal, hogy cselekedni is kész vagy mindazért, hogy segíthesd népedet, nagy lépést teszel Sötét erdő jövője érdekében.

– Nem egyedül jutottam el idáig, nagyuram – válaszolta Remo tisztelettel. – A húgomnak sokat köszönhetek, mert ő vezetett rá a megoldásra.

Milli elkerekedett szemmel bámulta Remót. Körmei a fa törzsébe mélyedtek, észre sem vette, hogy kiserkent a vére, nem érezte a fájdalmat.

– Én vezettem rá? – suttogta. – Hogyan lehetséges ez?

– Viszont cselekednem nekem kell! – folytatta Remo kemény hangon. Milli nem ismert rá, annyira elszántnak látszott. – Ez az én felelősségem!

– Jól átgondoltad mindazt, amit tenni készülsz? Az életeddel játszol. Apád könyörtelenül megbüntet, ha tudomására jut, amit teszel.

Remo újra meghajtotta magát a tündér nagyúr felé.

– Apám végül hálás lesz nekem és akkor majd megérti indokaimat.

– Meghajolok a bölcsességed előtt, fiatal barátom! Egyszer nagy uralkodó válik majd belőled! Menj békével, Remo!

Milli szíve megugrott, elöntötte várakozás. Ismerte Remót és tudta, hogy oka van annak, amiért találkozót hozott létre a virágtündérek urával. Izgatottan várta, hogy mihamarabb beszélhessen a bátyjával, minden apró részletet tudni akart. Részt kívánt venni Remo tervében.

Milli elhatározta, ha véget ér a találkozó a virágtündérek urával, hazafelé csatlakozik hozzá és kifaggatja.

Harkály reppent az egyik ágra és csőrével megkopogtatta vastag fatörzset.

– A Birodalmi Tanács igényt tart Remo herceg jelenlétére! – kopácsolta és a kemény kéreg visszaverte a hangokat.

Milli összerezzent. Ezek a hírvivő harkályok a lehető legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel. Remo felpillantott a fára, miközben a virágtündérek ura fejére borította a csuklyát. A harkály háromszor megismételte az üzenetet majd tovarebbent.

Milli látta, ahogy Remo a tündér nagyúr felé nyújtja a jobbját.

– Ne aggódj, nagyuram! A harkályt nem érdeklik az efféle manódolgok. Nem foglalkoznak vele, ki mit csinál abban a pillanatban, amikor ráakadnak.

A köpenybe burkolózott szikár alak megszorította a fiú kinyújtott kezét.

– Hamarosan látjuk egymást, Remo!

Miután a bátyja elkapott egy hatalmas varangyos békát és annak a hátán a palotába vitette magát, Milli nyugtalanul az erdőt járta. Elnézte a faágakon üldögélő, láncra vert virágtündérek színes ruháit, átlátszó szárnyaik rebbenését és hallotta panaszos, lágy dalukat, ami tovaszállt a fák levelei között, betöltötte Sötét erdőt.

A virágtündérek énekének színpompás virágokat kellett volna előhívnia a földeken, és a fák ágain. Tavasztól-őszig minden napkeltekor, ha nem esett az eső, az őrök kivezényelték a láncra vert rabszolgákat az erdőbe és megparancsolták nekik, hogy énekeljenek. Ilyenkor virágtündérek lágy dala szállt a fák között, mégsem történt a birodalomban változás. Az erdő egyhangú sötétségét csak itt-ott törte meg a fű üde zöldje, vagy sötét mohos részletek. A fákon levelek hajtottak ugyan, zöld lombjuk árnyékba borította odalent a földet, majd ősszel egyhangú rozsdaszínre váltottak és a feltámadó szél tovarepítette őket. Sötét erdőben az ősz sem volt olyan színpompás, mint más tájakon.

Milli féltette Remót és elhatározta, hogy mihamarabb beszél vele, hogy felajánlja neki segítségét.

Ebédre hívott a csengőszó. Milli kedvetlenül indult fel az étkezőbe, hogy a családja körében költse el az étkezést. A szülein és a testvérein kívül nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek számolatlan seregével.

– Milli – hallotta a bátyja hangját a háta mögül. A manólány szíve a torkába ugrott. Hátrafordult. Remo elvigyorodott és szemtelen fény jelent meg a szemében. – Rosszban töröd a fejedet, hogy így rád ijesztettem, húgom?

Milli zavartan lesütötte a szemét.

– Emlékszel, amikor néhány éve háborúsdit játszottunk a gyerekekkel és én voltam a hátvéded? – kérdezte csendesen.

Remo nevetett és játékosan vállba lökte.

– Mindenkit legyőztünk mi ketten! Hogy jutott ez most az eszedbe?

Milli felnézett és érezte, hogy zavarában elpirul hegyes kis manófüle.

– Csak arra gondoltam, talán még mindig odaállhatnék mögéd, hogy megvédjem a hátadat.

Remo szemében érdeklődés csillant és Milli úgy látta, alig észrevehetően bólintott, de igazán nem volt benne biztos, hogy jól látta, mert a bátyja arca komolytalan grimaszba torzult.

Milli elszontyolodott, mire Remo elkapta a karját és maga után húzta az ebédlő irányába, miközben a füléhez hajolt.

– Okos vagy, Milli! – suttogta, majd fennhangon rikoltott egy nagyot. – Igyekezzünk, mert atyánk dühöngeni fog, ha nem jelenünk meg időben.

Ezzel futásnak eredt a hosszú folyosón. Milli egy ideig elhomályosult szemmel nézte, majd fogta magát és utána rohant.

3.

Milli a délutáni szieszta alkalmával kereste fel Remót a lakrészében. A bátyja az ágyán heverészett és rossz szokásához méltóan egy hosszú fűszálat rágcsált, miközben a szemközti ablakon bámult kifelé.

Milli csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Remo még mindig nem vette észre, ezért bátortalanul köhintett. A bátyja lassan megmozdult és érdeklődve fordította a fejét Milli felé, majd egy mozdulattal felült az ágyán. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek.

– Beszélnünk kell! – suttogta Milli.

A szíve a torkában dobogott és nem értette, miért nem engedelmeskedik a hangja. Az sem nyugtatta meg, hogy Remo erre mosolyogva megpaskolta maga mellett a hímzett takarót. Vonakodva indult beljebb és óvatosan leereszkedett a bátyja mellé.

Remo játékosan vállon bokszolta.

– Ki vele! Mi nyomja a bögyödet, hogy megszakítottad a szigorú pihenőidőt azért, hogy beszélhessünk? Mi az, ami nem várhatott?

– Láttalak, Remo! – Milli tekintete belefúródott a manófiú pillantásába. Remo komoly képpel bámult vissza rá és némán bólintott. Nem tagadta. Milli elmélyülten rágcsálta a szája szélét, miközben idegesen a takarót gyűrögette maga mellett. – Láttalak! – ismételte szilárdan.

Remo mélyet sóhajtott.

– Mit akarsz tenni, Milli? Elárulod apánknak? Délben még azt mondtad, mellettem állsz, leszel a hátvédem, ha akarom.

Milli bólintott.

– Komolyan gondoltam. De te lepaktáltál a virágtündérek urával. Mondd, a kezükre játszod Sötét erdőt? – kérdezte reszketegen.

– A virágtündéreknek nem kell Sötét erdő – felelte Remo szelíden.

– Hát akkor mi kell nekik? – Milli tudni akarta, mi az ár.

Remo féloldalas mosolyra húzta a száját.

– A szabad akarat.

– Micsoda?

Remo lenézett a lányra és elkomorodott.

– Milli, a tündérek csak úgy tudnak virágot fakasztani, ha boldog énekük szál. Ha kényszer nélkül, szabad akaratukból teszik azt. Érted?

Milli bizonytalanul bólintott.

– Azt hiszem.

– Mondd, te tudnál fogságban boldog lenni? – A manólány lehajtotta és megrázta a fejét. – Akkor érted, hogy mit akarok.

Milli felnézett testvére komoly arcába, elszántnak tűnt.

– Megmented a Birodalmat – suttogta. Remo bólintott. Milli a takarót markolászta, hogy megállítsa keze remegését. – Veled tartok!

– Veszélyes, Milli!

– Segíteni akarok! Én is meg akarom menteni Sötét erdőt! Ha te úgy látod jónak, hogy a virágtündérek segíthetnek abban, hogy újra virágba boruljon az otthonunk, akkor veled tartok, legyen akármilyen veszélyes! Semmi nem tántoríthat el!

Remo megragadta Milli törékeny ujjait és az arcába nézett.

– Nem akarom, hogy bajod essen, Milli!

– Ahová te mész, oda én is megyek! Ketten legyőzhetetlenek vagyunk! Emlékszel?

Remo tekintetében megrendült fény csillant.

– Milli! – sóhajtotta.

A lány nem hagyta, hogy bármi mást is mondjon, erőteljesen a szavába vágott.

– Fogadd el a segítségemet, Remo! Ne akard egyedül csinálni! Hiszen egy az álmunk!

Remo megszorította a lány kezét, Milli szeme könnybe lábadt, lenézett és látta, hogy a bátyja keze is ugyanúgy remeg, mint az övé. Halotta Remo mély sóhajtását. Milli felemelte a fejét, erre testvére elengedte és felpattant az ágyról. Milli nézte, ahogy bátyja türelmetlenül körbe jár a kis szobában, roppant idegesítőnek találta és nyugtalanul figyelte. Remo váratlanul megállt előtte.

– Ma éjjel!

Milli elkerekedett szemmel bámult bele Remo arcába. Látta a száját megrándulni és az izzadságcseppeket a homlokán.

– Mi történik ma éjjel, Remo?  – hangja reszketett.

– Ma éjjel elengedem a rabszolgáinkat, hogy szabadon visszatérhessenek otthonukba. Ha nem engedjük el őket, akkor elvesztünk!

Milli hevesen bólintott, a haja az arcába hullott.

– Veled tartok, Remo! Mentsük meg Sötét erdőt!

4.

A hold sarlója és az ezernyi fényes csillag az égen annyi fényt adott, hogy láthassák egymás körvonalait a sötétben.

– Menni fog? – kérdezte Remo rekedten. Sötét erdő csendjét felverte az éjszakai bagolyhuhogás. Eddigi életüket végigkísérték a csendes éjszakai neszek, de most Milli riadtan kapta fel a fejét. Torka kiszáradt, úgy érezte képtelen megszólalni, így hát bólintott. Remo a kezébe nyomta az agyagkancsót. – Meg tudod csinálni!

Milli megpróbált erőt gyűjteni Remo magabiztos vigyorából, majd gyorsan megfordult. Kezében a kancsót olyan nehéznek érezte, mintha egy hatalmas sziklát cipelt volna.

A börtönbarlang bejáratának két oldalán sercegve, narancsvörös lánggal egy-egy fáklya égett. Milli a boroskancsóval a kezében odalépett és rámosolygott az ajtó előtt őrt álló katonákra.

– Meleg az éjszaka! – Szíve elnehezült. Megpróbált magabiztosnak tűnni, és remélte, hogy mosolya nem látszik annyira erőltetettnek, mint amilyennek érzi.

– Figyelmes vagy, hercegnő! – recsegte az egyik őr és nagy kortyokban felhajtotta a kupájába töltött, fakéregből készült, édes nedűt.

A tündéreket két egymás után nyíló kapun belül tartották kétszer hármas strázsa alatt. Milli hízelgett, és megitatta mindegyik éber őrszemet a kancsóból. Fertályórán belül falnak támasztott háttal, hangosan horkolt az összes.

Remo kiugrott a közelben álló szikla mögül, összeszedte a kardokat és az ajtó mögé támasztotta őket. Megérintette a lány karját és gyengéden megszorította.

– Ügyes vagy, Milli! – suttogta.

A lánynak jólesett a dicséret. Elfelejtette, mennyire fél. Segített Remónak átkutatni a mélyen hortyogó őrök zsebeit. A harmadiknál megtalálta a súlyos kulcscsomót.

– Megvan!

Óvatosan kihúzta a kopott, koszos zsebből a nehéz, vastag vaskarikát, amin a kulcsok egymáshoz koccantak. A markába szorította, hogy ne csörögjön. Remo két hatalmas lépéssel mellette termett. Milli gondolkodás nélkül átadta a bátyjának, aki határozottan elkapta és belépett a cellák előtti, világtalan folyosóra. Milli követte, beborította az alaktalan feketeség, orrában érezte a falakból áradó, nehéz dohszagot. Remo hangját közvetlenül maga előtt hallotta.

– Milli, hozz fáklyát! Semmit sem látok ebben az átkozott sötétben!

A lány megfordult és a nyirkos falakon tapogatózva visszament. Ujjai alatt nyálkásan megcsúsztak a téglák. Össze kellett szedni magát, hogy fel ne kiáltson az undortól. Fogalma sem volt, mibe tenyerelhetett bele. A fal mellett óvatosan haladt és hamarosan visszatalált az előtér halvány falai közé. Könnyen megtalálta a kijáratot, határozottan leemelte az egyik fáklyát a falról. Amikor újra a nedves, hidegen sötét folyosóra ért, a fáklya fényében látta, hogy vastag fehér penészréteg fedi a nedves falakat.

– Ne bámészkodj! – szólt rá Remo keményen, szavai visszaverődtek a falakon.

Milli odaszaladt a bátyjához. A folyosón rozsdás börtönajtók sorakoztak, a lány tartotta a fáklyát, amíg Remo kinyitotta az elsőt. Visítva nyikorogtak a kallantyúk, ahogy a nehéz vasajtó elfordult a helyéről.

A tömött cellában összehúzódó virágtündérek meglepett arccal néztek fel. Milli sejtette, hogy éjjel nem háborgatta őket senki rabságukban.

– Szabadok vagytok! – kiáltotta Milli, hogy biztosan mind meghallják.

A virágtündérek értetlenül bámultak egymásra, majd újra a nyitott ajtóban álló megmentőikre. Egyikük sem mozdult. Szemükben kába meg nem értés.

Remo beljebb ment és egyenként megérintette a virágtündéreket. Felrázta őket és az arcukba nézett, amikor kimondta.

– Menjetek! Szabadok vagytok!

A virágtündér rabszolgák sokan voltak, így Milli csatlakozott a bátyjához. Külön-külön megszorította a tündérek karját és a szemükbe nézve szólt hozzájuk.

Remo nemsokára kinyitotta az összes cellát. Egyiket a másik után és Milli segítségével szabadon bocsájtotta a rabszolgákat.

5.

Másnap reggel Milli hatalmas zűrzavarra ébredt. Az udvar felbolydult, hangos lárma és kiabálás szűrődött fába rejtett odújának belsejébe. Elhúzta a finom, vékony pókfonálból szőtt függönyt az ablak elől és lekémlelt a tölgyfa egyik alsó ágán rejtező szobácskájából.

– Hogy történhetett ez? – üvöltött az apja odalent. Ősz haja csapzottan az arcába hullott, zöld szeme eszelősen csillogott. A manókirály izmos karján majd szétszakadt az inge, díszes királyi palástja lobogott, ahogy elhaladt a lábai előtt térdelő alattvalók előtt. Öblös, mély hangja visszaverődött az erdő hajnali csendjében.

A manók, katonák és az összes nemes, akik jelen voltak, a király lába elé vetették magukat, ott csúsztak előtte a fűben és egyszerre esküdöztek, hogy ők bűntelenek a dologban. Mind hangosan bizonygatták ártatlanságukat.

Milli elképedve nézte az alant tobzódó tömeget. A csúszó-mászó manósereget, apja dühtől vöröslő arcát, aki kivont karddal a kezében hadonászott és kivégzéssel fenyegetőzött.

A manólány egészen kihajolt az ablakon, hogy jobban lásson. Ekkor megpillantotta Remót. Bátyja széles vállát a fa erezett háncsának támasztotta és karba tett kézzel nézte az eseményeket, szája sarkában öntelt mosoly.

Milli visszabújt az odújába, magára vette világoszöld tunikáját és nadrágját. A kötélhágcsón lemászott a fáról. A végén eleresztette a kötelet, a fenekére pottyanva ért földet. Az ütést tompították a puha fűszálak. Felkászálódott és erőteljes mozdulatokkal leporolta a hátsóját. Látta, hogy Remo vigyorogva figyeli. Milli bosszankodva gondolt arra, hogy a bátyja most kinevette. Remo mindig is ügyesebben bánt a kötélhágcsóval és sokkal jobban kiszámította az ugrásait. Milli egyszer sem látta, hogy elesett volna, mindig pontosan talpra érkezett, puhán, mint egy ragadozó.

– Most mit csináljunk, Remo? – suttogta.

– Várunk.

– Mégis mire? – kérdezte felháborodottan Milli. – Arra, hogy apánk kivégezze a fél birodalmat, azért amit tettünk? Én ezt nem akarom végignézni!

Milli a kis tisztáson dühöngő apja felé fordult, aki egyenként böködte kardjával az urakat és a katonáit, hogy szóra bírja bármelyiküket. Azonban egyikük sem tudott semmit.

– Ne félj, Milli! – Remo hangja lágy volt, mégis határozott.

Millit azonban egy cseppet sem nyugtatta meg.

– Mi történik, ha az őrök felébrednek?

Remo megérintette a lány karját és bátorítóan megszorította.

– Nyugi! Nem fognak emlékezni semmire, bőségesen kevertem látnokzsálya levelet a főzetbe.

A látnokzsálya erős hallucinogén hírében állt és csökkentette az emlékezőképességet. Milli nem bízott a növény erejében.

– Biztos vagy benne, hogy hatásos?

A fiú magabiztosan bólintott.

A manókirály összehívatta a Tanácsot és maga mellé szólította legidősebb fiát. Milli nézte, ahogy Remo könnyű léptekkel halad a hosszú fűszálak rengetegében, egyenes derékkal, felemelt fejjel.

Nem fél – állapította meg a lány elképedve. – Egy cseppet sem fél a Tanácstól és apánk haragjától – gondolta dobogó szívvel.

 A manókirály kíséretével bezárkózott a trónterembe. Senkit nem engedtek ki onnan. Álló napon át kihallgatást tartottak.

Sötét erdő lakói visszahúzódtak otthonaikba. Milli egész nap hallotta apja haragos üvöltését a palota feszült csendjében és Remót reménytelenül elnyelte a trónterem.

Az éjszaka sem hozott enyhet Milli háborgó lelkének. Keveset aludt. A szíve eszeveszetten kalapált, száguldott a vére, és leginkább nyugtalanul sétált fel és le az odújában, a sötétben. A hajnal derengése sem hozott nyugalmat számára. Szíve szaporán vert, az idegőrlő várakozás súlya nehezen ült rá a mellkasára és fojtogatta.

Halványan világosodott. Milli felkerekedett, hogy meglátogassa Remót a lakrészében. Remélte, már befejezték a tanácskozást, és kíváncsi volt, mire jutott a Birodalmi Tanács.

Milli végigrohant az erdei ösvényen és lihegve torpant meg Remo odújának küszöbén. Megkopogtatta a tömör tölgyfából készült ajtót, összeszedte minden bátorságát és lenyomta a kilincset. Odabent meglepetten a földbe gyökerezett a lába.

– Apám – zihálta. – Hol van Remo?

A manókirály az ablak előtt állt, kezét a háta mögött összefogta és szigorú pillantással nézte legidősebb lányát.

– Bátyád a börtönben várja az ítéletet – recsegte.

Milli odaszaladt a férfi elé, és a karjába kapaszkodott, miközben felnézett a megtört arcba.

– Az nem lehet, apám! Mondd, hogy nem igaz!

– Bátyád elárulta Sötét erdőt, Milli!

A lány szeme könnybe lábadt, reszkető kézzel markolt bele apja karjába, egészen a húsába vájta a körmeit.

– Nem ő tette!

– Sajnálom, Milli! Bátyád bevallotta minden bűnét, miután az egyik börtönőr magához tért és elmesélte, hogy látta őt akkor este. Büntetése a legsúlyosabb lesz. – A király hangja megremegett, nehéz sóhajtása betöltötte a csendet.

Milli elgyengült. A keze tehetetlen súlyként csúszott le apja vastag karján, szeméből kibuggyantak a könnyek.

– Lehetetlen – suttogta. – Az az őr nem láthatta őt! Rosszul emlékszik!  Engem látott és nem Remot!

– Késő, Milli! Bátyád színt vallott.

A lány indulatosan megrázta a fejét.

– Remo ártatlan, apám! – sikoltotta – Én tettem! Én vittem a főzetet az őröknek és én szabadítottam ki a tündéreket!

– Mit beszélsz, Milli?

A lány térdre esett az apja lábai előtt, és görcsösen rángatta a királyi palást finom szövetét.

– Engedd őt szabadon!

Apja nem válaszolt, Milli érezte a férfi tenyerét gyengéden végigsimítani a haján. A döbbent csenden énekszó kúszott keresztül.

Milli bódultan eszmélt fel. Csilingelő, csengő-bongó lágy dallam kígyózott be a kis szoba falai közé. Olyan hangok, amiket eddig még sosem hallott, és a lelkét eltöltötte édes érzésekkel, soha nem érzett szeretettel.

Az énekszó egyre erősödött, ahogy a nap beragyogta a fák tetejét.

Milli felugrott a földről és kikémlelt az ablakból. Sötét erdőt fehér fény ragyogta be. Virágtündérek haladtak pompázatos ruháikban, gyenge szárnycsapásokkal a lombok között, suhantak a talaj fölött, tenyerükkel végigsimították a fűszálakat, majd tovarebbentek lágy énekszóval. Nyomukban virágba borultak a fák, szivárványszín bimbók bújtak elő és a nap simogatására nyitották szirmaikat. Milli fentről bámulta a káprázatot és élvezettel lélegezte be Sötét erdő új, édes illatát.

– Apám! Gyere! Nézd!

Hallotta maga mögött a király súlyos lépteit koppanni a padlón, majd erőteljes szorítást érzett a vállán.

– Milyen megmagyarázhatatlan csoda történik Sötét erdőben? – kérdezte az apja hitetlenkedve.

Az erdei manók boldog hangja zúgott körülöttük mindenfelé.

– Virágok! – zengte száz meg száz meglepődött torok.

Milli szeme könnybe lábadt miközben nézte a tüneményt. A szíve túlcsordult az új érzésektől, amik ellepték. Csillogó szemmel nézett fel apjára.

– Engedd szabadon!

*