Jassó Judit: Szeretlek, de felejts el!

Tizennyolc éves voltál, amikor megismertelek, egyidős velem. A sok vendég közül kiragyogott a családod. Még anyám is, aki szolidságáról volt híres, odahajolt hozzám és kedvesen a fülembe súgta: „Csak a szentek glóriája hiányzik a fejük fölül!” Jól csengő családnevetek többnyire irigységet és féltékenységet keltett az emberekben, még az egyszerű, de jó szabású ruhát is irigyelték, amit viseltetek. Később nekem elárultad, hogy édesanyád keze munkája, hiába tűnt úgy, mintha drága pénzen vásároltátok volna.

A többi vendég, ahogy megérkezett, szinte azonnal lerohanta a svédasztalokat. Ti csak álltatok a kert egyik sarkában, pillantásod érzékenységről, az emberek iránti megértés vágyáról tanúskodott. Rokonléleknek éreztelek. Édesapád mindenkire egyesével rámutatott, elmondta a nevét és még néhány jó tanácsot is adott mellé, hátha valaki megszólít és rajtad keresztül a családodról kezd kíváncsiskodni. Egy szép nő könnyen csapdába esik, ha a figyelem középpontjába kerül, és ez nem is volt annyira nehéz a szőlősgazdák évi rendes bálján, ahol megláttalak és azonnal beléd szerettem.

Nem akartam borász lenni, hiába vitt apám a szőlőbe már kisgyerekkoromtól kezdve, engem az egész helyett a részletek kötöttek le. A forró talaj délidőben. Bogarak, madarak, egy pipacsokkal telehímzett mező. Szerettem a vidéket, csak másképp, mint a szüleim, és főképp apám, aki nehezen fogadta el a terveimet. Idővel tényleg író lettem, bár amikor találkoztam veled, éppen a kezdők összes gondjával-bajával küzdöttem, a pálya első mérföldkövénél. Kerestem a saját hangomat, a témákat, közben beleegyeztem, hogy apám kívánsága szerint végezzem el az egyetemet, utána kivegyem a részem a családi vállalkozásból, és mellette írhatok, amennyi jólesik. Akkor, a gazdabálon tanultam meg: az emberekről sokkal több mindent elárul, amit nem mondanak el magukról. Tekintetük, a mozdulataik az avatott, a figyelmes szemlélő számára hozzáteszi a hiányzó részeket.

Éjfél után észrevettük, hogy kettesben maradtunk. A beszélgetés elakadt közöttünk, érezhetően valami fontos készülődött benned, csak még gyűjtötted hozzá a bátorságot. Aztán megkérdezted, milyen terveim vannak a jövőre nézve és ekkor én hallgattam el. Majdnem azt válaszoltam, aminek minden ízében éreztem magam, de az egyszerűség kedvéért hazudtam neked. Borász leszek, mondtam, már megvan a helyem az apám üzletében. Még ki is húztam magam, hogy büszkébbnek láss. Szemed szikrázott, bár cérnamosollyal ajkadon bólogattál. Ekkor ábrándultál ki belőlem. Aligha élhettél volna boldog életet egy fantáziátlan üzletember mellett, aki nem több mint egy másolat. A fia vagy lánya majd továbbviszi a családi vállalkozást, és ez így megy, az idők végezetéig. Hajnalban elváltunk. Búcsúzóul annyit súgtál egy kézfogás mellé: szeretlek, de felejts el!

Évekig nem hallottam felőled. Igazság szerint alig mertem kérdezősködni. Reméltem, hogy úgy élsz, ahogyan mindig is szerettél volna. Mások előtt én sem panaszkodtam. Sok nőt megismertem, meghívtam őket a birtokunkra, koccintottunk a saját borommal. Elvittem őket a borásztalálkozókra, közben alig bírtam figyelni arra, amit beszéltek, arra, amilyenek voltak. Ha összefutottam szüleiddel, biccentettem feléjük, de az író gyáva, szókimondása csak a papíron, szobája magányában erőteljes. Soha nem léptem oda hozzájuk, persze kóstoltam édesapád palackjaiból, a lehető legnagyobb titokban.

A dedikálásokon általában elmélyültséget színlelve osztom a kézjegyeimet, nem szeretem, ha feleslegesen kérdezősködnek a dolgaimról. Amit megírok, legyen az olvasóké, a többit megőrzöm magamnak. Az utolsó rajongó következett aznap, egy nő, aki a könyvem helyett két pohár borral a kezében állt az asztalom előtt. Az egyiket felém nyújtotta, mire meglepetten álltam fel.

Gratulálok annak, aki lettél, mondtad, és nevettél.

*