Bodor Attila: Málnák

Meredten, fél kézzel a hideg falnak támaszkodva állok. A steril, vakítóan fehér csempék fenyegető ketrecként közelednek felém. Megszédülök, mire lehunyom a szemem, és mélyeket lélegzem. Csak szépen lassan. Be és ki. Pár pillanat és jobb lesz. Remegő kézzel húzom le a vécét, és nézem, ahogy a szalmasárga örvény elnyeli a vizeletem. Korábban nem nyugtalanított, ha idegen helyen vagyok, vagy ha idegen helyen végzem el a dolgom, de ez azóta megváltozott. Ma legalább már képes voltam rá. Eljöttem idáig, és végre nem a kacsát kellett használnom. Az is valami.

Kórházi hálóingben, lassú léptekkel csoszogok végig a folyosón, vissza a kórterembe. Fertőtlenítőszag és fényesre mázolt, almazöld falak mindenhol. Utálom ezt az árnyalatot. Utálok itt lenni is. Minden arra az estére emlékeztet: a varratok a bőrömben, a kötések, a zúzódások a fejemen és a vérömleny. Vérömleny. Jézusom, már maga a szó is hihetetlenül undorító. Alig várom, hogy hazamehessek, és magam mögött hagyhassam ezt az egészet. Csak nyugalomra vágyok, és arra, hogy ne emlékezzek semmire…

***

Nem voltam mindig ilyen megtört. Sőt, kifejezetten vidám gyerek voltam, később pedig kifejezetten vidám kamasz, aki nem vágyott másra, csak élményekre: izgalmas és új dolgokra. De tekintve, hogy egy poros kis faluban éltünk, valahol az Isten háta mögötti szalmabálákon is túl, nem sok igazán izgalmas dologban volt részem. Persze, volt libafesztivál és össznépi kolbásztöltés, de engem nem ez vonzott, hanem a nagyvárosok nyüzsgése. Az, hogy ott majd szabad lehetek. Hogy végre önmagam lehetek. Csak azt tudtam, hogy nekem egy napon el kell oda jutnom. Mindig ez lebegett a szemem előtt. Magam mögött kellett hagynom ezt a világot, ahol mindenki tudott mindenkiről mindent, és ahol senkinek sem lehettek titkai a másik előtt. Nekem mégis volt egy. Egy elég nagy, amit sokáig nem is mondtam el senkinek. Nem hagyhattam, hogy emiatt megbélyegezzenek az emberek, vagy hogy a családomat szégyenbe hozzam. Főleg az édesanyámat akartam ezzel megkímélni. Tudtam, hogy csak fájdalmat okoznék neki.

***

Ezt a szárnyat csak nemrég építették a klinikához, itt minden vadiúj azokhoz a lepusztult kórházi szobákhoz képest, amiket eddig máshol láttam. A műtét után egy kétágyas kórteremben helyeztek el. Ha csak látogató lennék, talán még barátságosnak is találnám ezt a kócerájt. Akkor még azt a vidámnak szánt kontrasztot is értékelném, amit a szoba narancssárga falai és az élénkzöld berendezés kelt az emberben. Akkor örülnék a tévének, vagy hogy már napok óta nincs szobatársam. De néhány hét alatt még a legkényelmesebb szoba is börtönné válik.

Amúgy a nővérek rendesek. Nem esek hasra tőlük, de azért tényleg nincs velük gond. Megfigyeltem már, hogy amikor egymás között beszélgetnek, akkor az osztályon minden beteget becenéven szólítanak. Ennek általában köze van ahhoz, hogy ki mivel került ide. Így lettem a Vérömlenyes. Igazán kreatív, mondhatom. Bár talán egyszerűbb így. Ha a teljes igazságot tudnák, azt, hogy mi vezetett idáig, akkor valószínűleg egészen más címkét aggattak volna rám. Mondjuk a Meleg srác, a Buzi, esetleg a Köcsög. Vagy valami ilyesmi. Mindet hallottam már korábban.

***

Amikor bekerültem az egyetemre, úgy éreztem, hogy egy olyan fordulóponthoz érkezett az életem, ahonnan már csakis én irányítok. Távol a szülőktől és távol minden ismerőstől már senkinek nem kellett megfelelnem. Végre önmagam lehettem, és életemben először tökéletesen szabad voltam.

Az önállósággal együtt eljött annak az ideje is, hogy elkezdjek a magamfajtákkal ismerkedni. Mindig úgy képzeltem, hogy álmaim hercege valamilyen teljesen banális, romantikus filmekbe illő módon fog belépni az életembe. Mondjuk, a villamoson szégyenlősen egymásra mosolygunk, vagy egyszer csak elejtem a kezemben lévő könyveket, és egy helyes srác segít felszedni őket a földről, miközben a kezünk finoman összeér. Nem is lehettem volna naivabb.

– Szerinted az a srác málna? – kérdezte Ádám, miközben a szemével finoman az öltöző túlsó vége felé intett, ahol egy izomkolosszus éppen kilépett a zuhanyzó párafelhőjéből, és törölközni kezdett.

Őt és Tamást egy társkereső oldalon ismertem meg. Mint mindennek ezen a világon, így annak is megvannak a megfelelő fórumai, hogy hol ismerkednek a melegek. Aztán hamar rájöttem arra is, hogy ezen a piacon nem én vagyok a legkelendőbb árucikk. Próbálkoztam bárokban, de ott csak egyedül üldögéltem a sarokban, miközben látszólag mindenki remekül érezte magát a sötétséget átszelő neonfények között. A szaunákban és a parkokban elérhető gyors menetek nem vonzottak, így maradt végül az online társkeresés. Néha órákig bámultam a kéken világító monitort anélkül, hogy bármiféle választ kaptam volna azoktól, akikre ráírtam. Tapasztalatlan voltam és egyre magányosabb. Ekkor lépett be az életembe Ádám és Tamás. Barátokat mindig könnyebb találni, mint szőke herceget. Rengeteget lógtam velük, és ők valamiért kötelességüknek érezték, hogy beavassanak a meleg lét rejtelmeibe.

– Tessék? Hogy érted, hogy málna? – gőzöm sem volt, hogy mire gondolhat.

– Hát úgy, hogy meleg. – Ezt a szót szinte suttogta, mintha attól félne, hogy meghallják. – Tamással kitaláltunk rá egy tök semleges szót, hogy tömegben is kibeszélhessük az embereket anélkül, hogy rájönnének. Na, az vagy nem? – sürgetett, és közben lecserélte az izzadt pólóját.

Mindig próbálta nekem beadni ezt az „ép testben ép lélek” – dolgot, de amilyen szemérmetlenül bámulta az öltözőben a pucér férfitesteket, szinte biztosra vettem, hogy csak azért járt konditerembe, hogy a szemét legeltesse.

Óvatosan odasandítottam, hogy én is megnézzem magamnak a fickót. Éppen a tükörben bámulta magát, miközben az izmait megfeszítve pózolt meztelenül. Feszes bőre alatt minden izomrost és ín kivehető volt. Talán csak az ókori görög szobrok néztek ki ilyen tökéletesen. Ha csak fele ilyen jó testem lenne, én sem lennék szégyellős.

– Esélytelen – mondtam, és mosolyogva ingattam a fejem. – Nem vagyok még rutinos málna – itt egy kis hatásszünetet tartottam, mire mindketten elvigyorodtak –, de ha létezik olyan, hogy meleg-radar, akkor az nálam most negatívat jelez. Általában megbízható. Olyasmi, mint valami hatodik érzék.

– Hát, én azért tudnék mit kezdeni vele – sóhajtott fel vágyakozva Ádám, majd elkezdte begyűrni a csatakos edzős cuccait a hátizsákjába.

– Én meg azt a szöszit kóstolnám meg – vágta rá Tamás cipőfűző-bekötés közben, és orrával ő is a zuhanyzó felé bökött. – Ott szemben.

– Aki most ment be tusolni? – kérdeztem. – Jézusom. Annak a srácnak úgy néz ki a farka, mint az az összeaszott torma, amit a nagymamám küldött otthonról pár hónapja: hosszú, vékony és fekete. Ez a pokol pénisze.

– Ez de gáz – röhögött Tamás. – Komolyan tormát kaptál a nagyidtól? Mármint a növényt?

– Azt.

– De mire gondolhatott? – Ádám eltűnődött.

– Hogy a kisunokájának biztosan jól jöhet még valamire – vágta rá Tamás, miközben úgy tett, mintha a kezeivel egy rudat markolna, majd kinyújtotta nyelvét, és nyalogatni kezdte a képzeletbeli végét.

– És így lett? – kérdezte Ádám.

– Azóta is a zacskóban van – feleltem, mire mindhárman felnevettünk.

***

Kedd van. A keddek jók. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig szerettem őket, és valahogy ez a mostani sem hagy cserben, mert a pocsék időjárás tökéletesen tükrözi a hangulatomat. Órák óta ülök az ágyamban betakarózva, kezemben a Zabhegyezővel, de igazából se olvasni, se tévét nézni nincs kedvem. Inkább csak bámulok ki az ablakon, és nézem, ahogy az üvegen lecsorgó, késő őszi eső szinte teljesen elmossa az ablak előtt álló fák ágainak szürke vonalait. Az esőcseppek monoton dobogásáról hirtelen egy ismerős hang vonja el a figyelmemet:

– Szia, drága! Nem zavarunk? – Tamás és Ádám mosolyogva lesnek be az ajtó mögül.

– Nem – felelem kedvetlenül. – Gyertek be nyugodtan.

Hétköznapokon délután négy és hat között van látogatási idő a kórházban, de ezeddig nem igazán érdekelt. Korábban a szűk családon kívül úgysem jöhetett be hozzám senki, de azóta a doki szerint javult annyit az állapotom, hogy már fogadhatok látogatókat.

Tamásék biztosan telefonon érdeklődve tudták meg ezt.

Úgy állnak ott Ádámmal, mintha a vurstliból jöttek volna: megpakolva lebegő lufikkal, színes cukrokkal és csokival. Még egy csokor virág is van náluk. Krizantém, vagy valami ilyesmi.

– Ne nézz így ránk! – kezdi Tamás. – Tudom, hogy furcsán nézünk ki ezzel a rengeteg kacattal, de sosem voltunk még kórházban látogatni.

– Egyikünk sem tudta, hogy mi ilyenkor a szokás, úgyhogy…

– Úgyhogy inkább mindent hoztatok, amit az amerikai filmekben láttatok? – kérdezem.

– Valahogy úgy – feleli Ádám. – És egy kisiskolás csoport már színezi neked a „Mielőbbi jobbulást kívánunk!” feliratú kártyát.

Elmosolyodom.

– Egyébként meg jól ránk ijesztettél – folytatja, és közben kicsit elcsuklik a hangja. – Nagyon aggódtunk érted.

– Így van. Ráadásul jobb, ha tőlem tudod, hogy a bőrödre kent Betadine-sárga egyébként sem a te színed. Ez a sok rád tekert géz pedig teljesen tönkreteszi az alakod. Jobb lesz ezeket elkerülni a jövőben.

A zúzódásokat és a varratokat meg sem említik. Kíméletesek. Próbálnak felvidítani. Folyamatosan viccelődnek, és be nem áll a szájuk. Csak ontják magukból a sztorikat mindenféléről, de persze főleg fiúkról.

Ahogy telnek a percek, szinte meg is feledkezem róla, hogy milyen régóta fekszem itt bent, vagy hogy egyáltalán miért fekszem itt bent. Eddig bele sem gondoltam, hogy mennyire hiányoztak már a barátaim. Mennyivel könnyebb úgy, ha elterelik a figyelmem.

– Khmm – hallatszik az ajtó felől, és hirtelen mindannyian odanézünk.

– Ó, szia! Ádám, Tamás, ő itt az édesanyám.

***

„madboy21: szia. sex?”

„gay_sunshine: szya van hellyed?”

„qkis91: APU?”

– Három üzenet jött ma a romeo-n, de mind idiótáktól. – Csalódottan kattintottam a piros ikszre, hogy bezárjam az ablakokat. – Senki sem tud normális mondatokat írni? És egyáltalán mi a fene az, hogy APU?

– Jaj, olyan sokat kell még tanulnod – felelte Tamás némi lemondással a hangjában. Az ölébe vette a csipszes tálat, bekapott egy szirmot, majd hangos ropogtatás közben folytatta. – Arra kíváncsi, hogy aktív, passzív vagy uni vagy-e?

– Ez most komoly? Hogy lehet ezzel indítani egy ismerkedést? – Tompa puffanással ledobtam magam a kanapéra. – Ah, sose lesz senkim. – Azzal belekortyoltam a sörömbe. Az elkeseredettségem mértéke általában korrelált az elfogyasztott sörmennyiséggel, és aznap este már a negyedik üvegnél tartottam, pedig még alig múlt fél nyolc. A szénsav jólesően csípte a torkomat.

– Ne így állj hozzá! Semmi vesztenivalód nincs – próbált vigasztalni Tamás. – Mikor is randiztál utoljára?

Ezen el kellett gondolkodnom, és közben az ujjammal csíkokat rajzolgattam a sörösüveg felszínének hideg párájába.

– Talán három hónapja. De nem volt nagy szám.

Valójában egyik randim sem volt igazán említésre méltó. A legutóbbi srácnál például már akkor tudtam, hogy az ismeretségünk a végéhez ért, amikor elmesélte, hogy imádja az Alkonyat-sorozatot, és néha sebesre rágja az ujjait, hogy érezhesse a vér ízét. Elég para.

Nem tudom, miért, de vonzom az ilyen zakkant figurákat. Valószínűleg ezért nem voltam még soha úgy férfival. Senkivel nem jutottunk el odáig. Mindegy, hogy a gayromeo vagy a grindr, csak a bolondok találnak meg. És ha ez nem lenne elég, akkor ott van az is, hogy a meleg társkeresés mennyire belterjes ebben a városban. Szinte mindenki lefeküdt már mindenkivel, így sokszor előbb tudom meg az ismerősöktől a leendő randipartner farokméretét, minthogy egyáltalán lássam a szemszínét.

– Lehet, hogy kicsit tényleg rég volt már az utolsó – böktem ki végül szomorúan.

– Na, látod? Akkor épp itt az ideje! – csattant fel Tamás. – Addig élvezd ki a fiatalságod, amíg lehet! A harmincas málnák már öreg málnák, addigra mind lehúzhatjuk a rolót. A málnapauza mindenkit elér.

Erre még Ádám is egyetértően bólogatott.

– Jézusom, ez olyan mély volt, hogy belefulladok – ugrattam Tamást, de ez a poén annyira nem talált be, mint gondoltam, mert csend telepedett a társaságra. Szerencsére a számítógép hangos pittyenéssel jelezte, hogy újabb üzenetet kaptam az oldalon:

„komolya_T: Szia! Nagyon tetszett a rövid bemutatkozásod, és szívesen megismerkednék veled, ha te is benne vagy. Üdv: Laci”

– Úúú, nézd már, milyen helyeske ezen a fényképen! – lelkendezett Tamás. – És még az egész mondatokat is megkaptad, amikre úgy vágytál.

Hallottam ebben némi gúnyos felhangot, de nem érdekelt. Valami azt súgta, hogy ez tényleg valami jónak a kezdete.

***

Mióta bent vagyok, édesanyám minden nap másfél órát utazik otthonról, hogy meglátogasson a kórházban, utána pedig újabb másfél órát haza. Azokban a napokban is itt ült az ágyam mellett, amikor még az orvosok sem tudták megmondani, hogy felébredek-e valaha, és ezt teszi azóta is minden nap, hogy magamhoz tértem a kómából. El sem tudom képzelni, hogy hány könnycseppet morzsolt el az aggodalomtól.

 „Nagyon anyás ez a gyerek.” – sokszor hallottam ezt kiskoromban. És tényleg, mindig jó volt a kapcsolatunk. Ez azóta sem változott, mégis vannak olyan dolgok, amelyekről sosem mertem beszélni vele. Annyiszor szerettem volna már elé állni, és azt mondani neki, hogy „Anya, meleg vagyok”. Hogy ne kelljen eltitkolnom előle semmit, és olyannak ismerjen, amilyen valójában vagyok, de valami mindig visszatartott. Hogy micsoda, azt magam sem tudnám megmondani. Talán a félelem. A félelem attól, hogy ez az egyetlen egy mondat mindent megváltoztatna kettőnk között, és elveszíteném azt az embert, aki a legfontosabb nekem a világon.

Anyám kicsit félénken lép be a kórterembe. Az arcára kiülő meglepettség valószínűleg nem csak annak köszönhető, hogy ittlétem alatt nem futott még össze másokkal, hanem annak is, hogy nem ismeri még az új barátaimat. Vajon mióta állt az ajtóban? Mennyit hallhatott?

– Csókolom! – kiáltják a fiúk kánonban, és már el is kezdenek szedelőzködni.

– Jó napot – feleli halkan, és látom, ahogy szemét körbefuttatja azon a sok kacaton, amit a srácok hoztak. – Miattam igazán nem kell még menniük.

– Ó, mi már éppen indulni készültünk – feleli Ádám, és felveszi a kabátját.

Alig telik el pár perc, és a két fiú már el is búcsúzik.

Édesanyám csendben letelepedik mellém az ágy szélére. Nem néz rám, csak a padlót bámulja. Mély levegőt vesz, mintha erőt gyűjtene valamihez, majd kiböki:

– Ez a két fiatalember… Az egyikük… Valamelyikük… tudod… hozzád jött?

Tudja. Olyan félreérthetetlenül hangsúlyoz, hogy nem tudok másra gondolni, csak arra. Hát elérkezett. Annyiszor lepörgettem már fejben ezt a jelenetet. Elképzeltem, hogyan fog megtörténni. Azt is, hogyan fogom elkezdeni. És most mégis ő kérdez rá.

– Mindketten csak barátok… – kezdek bele nagy nehezen. Nem akarok hazudni neki, megérdemli, hogy igazat mondjak. És mindazok után, ami történt, én is megérdemlem, hogy őszinte legyek. – De ettől még igen, az vagyok.

Felsóhajt. Nem a fájdalmas és aggodalommal teli sóhajtással. Ez más. Mintha a hosszú évek ki nem mondott szavainak mázsás súlyától szabadulna meg.

– Mindig tudtam – feleli lágyan, és kezével az enyém után nyúl. – Kiskorod óta.

– De honnan?

– Onnan, hogy az anyád vagyok, és szeretlek – megszorítja a kezem. – És ma hogy érezted magad?

***

A málna randi-forgatókönyv általában a következőkből állt: 1. üzenetváltás, 2. (jobb esetben) kölcsönös szimpátia, 3. újabb üzenetváltások, 4. mielőbbi személyes találkozó, 5. csalódás, 6. a párnámba dőlve zokogok és azon kesergek, hogy végül egyedül fogok meghalni – legalábbis nálam eddig folyton csak ezek a lépések követték egymást. Van, hogy az első pontról rögtön az ötödikre ugrottam, és van, hogy már az elsőig sem jutottam el, de azért nagy vonalakban ez volt a menetrend.

Lacival azonban valahogy minden olyan simán ment, és már kezdettől fogva minden úgy alakult, mintha egy tündérmesében lettem volna. Eleinte kicsit félénknek tűnt, de az első tétova üzenetek után lázas chat-elés és SMS-ezés kezdődött, majd amikor megbeszéltük az első találkozót, szinte madarat lehetett volna velem fogatni.

Este nyolc körül, egy közeli kocsmában találkoztunk. Egész nap zuhogott a hideg eső, így odafelé az utcai lámpák fényében, az egyik kezemben egy esernyővel, a másikban egy szál cigivel csúszkáltam a járdára hullott, nedves faleveleken. Szinte a torkomban dobogott a szívem, de azzal nyugtattam magam, hogy ez normális. Az első randi mindig nagy dolog, és az izgalom csak annak a jele, hogy nagyon tetszik nekem ez a fiú. A bejárat előtt elnyomtam a cigit, mélyet szívtam az ázott avar-szagú levegőből, és benyitottam…

Az este nagyon kellemesen telt. Órákig beszélgettünk és iszogattunk, majd amikor későre járt, úgy döntöttem, hogy lassan ideje indulnom.

– Hazakísérsz? – kérdezte Laci.

Beleegyeztem.

Lassan, az esernyőm alá bújva andalogtunk a sötétben, és amikor a ház elé értünk, behúzott a lépcsőház kapujába, és megcsókolt.

Az első csókom férfival nem sokkal azután, hogy az egyetemre kerültem, egy külvárosi ház eresze alatt esett meg. Késő éjjel volt, a srác sem volt az esetem, de már nagyon szerettem volna tudni, hogy milyen érzés lehet. Kínosan feszengő és szerencsétlen volt az egész, és végül soha többé nem találkoztunk.

A mostanit viszont egészen másnak éreztem. A borostája simogatóan szexi volt, az ajka csábítóan puha, a nyelve pedig hol szédítően fürge, hol meg bódítóan komótos. A szánkban keveredett az elszívott cigaretták nikotinjának és a legurított sörök íze, de most még ezt is izgatónak éreztem. Csodálatos volt.

A derekamról a mellkasomra csúsztatta a tenyerét, és kicsit távolabb tolt magától.

– Feljössz? – lihegte, és a válaszra várva mélyen a szemembe nézett.

Eddig még sosem voltam férfival, és ezt most nem akartam elszúrni Lacival.

Bólintottam.

Pár emelet liftezés után beléptünk egy átlagos, másfél szobás panellakásba. Kicsit furcsa volt, hogy elég gyéren volt berendezve: semmi díszítés és sehol egy személyes holmi. Már ránézésre sem volt túl otthonos. Talán látta is rajtam a meglepettséget.

– Csak nemrég költöztem be. Ráfér még a csinosítás – mentegetőzött, azzal ráfordította a zárat. – Bejössz a hálóba?

– Egy pillanat, csak előtte még nagyon kell pisilnem – mosolyogtam. – A sok sör.

– Persze, balra a második.

Miután végeztem, kiléptem a mosdóból, és leoltottam a lámpát. Teljesen sötét lett a lakásban.

– Merre vagy? – kérdeztem.

– Erre gyere! – kiáltotta, és felkapcsolt egy lámpát. Halvány, hideg fény mutatta az utat.

Amikor beléptem a szobába, az ágy üres volt. Ő az ajtó mögül lépett elő. A kezében egy baseball-ütő volt.

– Te mocskos buzi! – Úgy üvöltött, hogy a szájából apró nyálcseppek ugrottak ki. A hangjából sütött a gyűlölet. Fenyegetően felém tartotta az ütőt. – Ha tudnád, mennyire undorodtam tőled! De most végre itt vagy.

– Laci, várj! Mi ez az egész? – reszketve csuklott el a hangom a félelemtől. Kivert a hideg veríték.

– Az ilyen köcsögöknek, mint te, nem szabadna élniük! De én megtisztítom a világot tőletek!

Csapott egyet az ütővel, de sikerült elugranom előle. Egy poharat talált el a szekrényen, és csörögve szóródtak szét a szobában az üvegszilánkok.

– Laci, ne csináld! – szinte zokogva kérleltem.

– Gyűlöllek titeket! Fogalmad sincs, milyen nehéz volt tettetni magam. Úgy viselkedtem, mint a te fajtád. Csak azért, hogy felcsaljalak ide.

Újra lecsapott, de ezúttal eltalálta a hátam. Megrogytam a fájdalomtól.

– De most végre vége lesz! Meg fogsz dögleni! Megöllek, te féreg! – sziszegte, és amikor felnéztem, újra a magasba emelte az ütőt.

Most a fejemet érte az ütés. Mintha éles villanást láttam volna. Elképesztő fájdalom hasított át rajtam. Megszédültem, és a földre estem. A kezemen támaszkodva próbáltam felkelni, amikor újra lesújtott.

A koponyám koppant a földön. Az arcommal éreztem a piszkos, hideg padlót. Láttam, ahogy beborította az élénkvörös vér. Fémes íz áradt szét a számban. És a fájdalom… Ez az utolsó, amire emlékszem. A fájdalom. Aztán minden sötét.

***

A családom – köztük édesanyám – a mai napig nem tudja, pontosan mi történt azon a késő szeptemberi éjszakán. Szerencsére nem feszegetik a dolgot. Gondolom, annak is köze lehet ehhez, hogy az orvosok szerint nem tenne jót az állapotomnak, ha felzaklatnának. Talán később mindent megtudnak. Egyébként nem mintha én olyan sok mindenre emlékeznék. Minden kimaradt azután, hogy a földre estem. Az egész olyan, mint egy filmszakadás, és a következő emlékem már az, hogy a kórházban vagyok.

A rendőrség persze kikérdezett pár nappal később, ahogy felébredtem a kómából. Tőlük tudtam meg, hogy Lacit valójában még csak nem is Lacinak hívják, a lakás sem az övé volt, és a vallomása szerint régóta tervezte már, hogy – az ő szavaival élve – megtisztítsa a világot a magamfajtáktól. Ennyit a tökéletesen működő radaromról… Nem hatodik érzék ez, hanem egy orbitális baromság. A fickó meleg társkeresőkön adta ki magát homoszexuálisnak, és így próbálta felcsalni magához az áldozatait. Pechemre én voltam az első. Pont én… Gyűlöletbűntény. Homofób indíték. Emberölési kísérlet. Csak úgy záporoztak a szavak, amikor a nyomozókkal beszélgettem, de akkor alig tudtam rájuk figyelni. Valahogy mind egy megfoghatatlan masszává olvadtak össze. Még most is hihetetlen. Amikor az ember az újságokban ilyenekről olvas, mindig olyan távolinak tűnik. Mintha mindannyian biztonságban lennénk a kényelmes kis fészkünkben. Mintha a rossz dolgok mindig csak másokkal történnének.

Azóta is sokszor bevillannak képek arról az estéről. Kívülről látom magam, mintha nem is velem történt volna ez az egész. Mégis szeretnék elfelejteni mindent. Szeretném újra a régi életemet élni. Újra azokon a dolgokon aggódni, amelyek akkor olyan nagy problémáknak tűntek. Talán egyszer sikerül. A zúzódások és a vérömleny idővel majd elmúlnak, de a heg az arcomon örökké ott marad.

Állítólag egy szomszédnak köszönhetem az életemet. Ő hallotta meg a kiabálást, ő értesítette a rendőrséget, és még az ajtót is betörte. Azt mondják, ő egy hős, én meg szerencsés vagyok.

Az lennék?

*