Sárközi Erika Nilla: Idegen a peronon

Tudom, hogy engem figyelsz. Tudom, hogy árgus szemmel követed minden mozdulatom; tudom, hogy ott vagy a sötétben. Várod a pillanatot, amikor megláthatod rajtam, hogy fáj, amit tettél. Tudom, hogy legalább százszor kielemeztél már és elmesélted a barátnőidnek, hogy én tettelek tönkre. Tudom, hogy az életemet akarod élni.

Leveszem a gumikesztyűt, és rámosolygok az ágyban fekvő idős férfira. Erei kéken rikítanak elvékonyodott bőre alatt, haja lassanként ritkul, mosolya azonban hálás. Mindig az.

Indulok tovább, a százkettes szobában lakó férfitól vért kell vennem, a szomszédjának pedig segíteni a felöltözésben. A nyílt nap ellenére is csendes nap a mai. Fertőtlenítőszagúan, bágyadtan csendes. Többen szókirakót játszanak az ebédlőben, néhány beszélgetésfoszlányon kívül csak a konyha felől érkeznek hangok.

Átvágok a földszinti folyosókon, és ahogy elérem az üvegajtóval lezárt, különleges szárnyat, mély lélegzetet veszek. Itt már érezni az édeskés gyógyszerillatot, a falba vájt szeméttárolók szagát és még valamit. Az elmúlást.

Ellie az utolsó a listámon. Sokan frászt kapnak, ha meglátják a beosztásukon a nevét. Nekem ő a kedvencem.

– Na, végre. – Ellie elektromos cigit szív, karosszékében ül, keze a távirányítón pihen. – Mi tartott ilyen sokáig?

– Mindig ilyenkor jövök.

– Valóban?

– Jól van, lehet, hogy késtem egy kicsit – adom be a derekam, még akkor is, ha percre pontosan érkeztem. – Hogy érzi magát ma, Ellie?

– Hogy? Ugyanúgy.

Rányom a megfelelő gombra, és a tévé képernyőjét betölti az Elfújta a szél. Olyan sokszor láttuk már, hogy Ellie beleteker, de pontosan tudom, hol fogja megállítani a filmet.

– Itt van ez a gazfickó Rhett – mondja füstfelhőt eregetve –, az első férjemre emlékeztet.

– Ő is ilyen jóképű volt?

– Ördögien. Ő maga is ördögi volt, ezért váltam el. Ó, nézze Scarlettet! – Úgy belemerül a gondolataiba, hogy még az elektromos cigijéről is elfelejtkezik. A körtés szag fojtogató, úgyhogy kinyitom az ablakokat.

Miután vége a jelenetnek, Ellie megint továbbugrik.

– Na, meséljen csak. A vőlegénye hogy viseli magát mostanában?

Eszembe jutsz, noha már nem is kellene gondolnom rád. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy egy botlást meg lehet bocsátani, de újra és újra a fejembe férkőzöl. Senkinek sem meséltem rólad – Ellie-t kivéve, de rá inkább barátként tekintek.

– Szeretné, ha minden újra a régi lenne köztünk.

– Hah – horkant fel Ellie –, mind azt szeretnék. Varázsütésre. Mondok én magának valamit, Johanna. Ne hagyja magát! Több szerelem is kijut nekünk az életben, ott egye meg a fene azt, amelyikkel ennyi vesződség jár. Nekem elhiheti, ötször mentem férjhez, tudom, mit beszélek.

– Ötször?

Kifújja a füstöt. Amorf formák gomolyognak elő belőle, és foszlanak szét másodpercek alatt.

– A magam idejében nagy volt a hírnevem, megdolgoztam érte. Most egy öregasszony vagyok, de higgye el nekem, a nők még mindig nők, és a férfiak még mindig férfiak.

Egy órán keresztül ülök mellette, és hallgatom a történeteket, amelyek eszébe jutnak.  Mindig eszébe jut valami.

A nevem nem Johanna, de ezért már nem javítom ki őt. Mert semmit sem változtat azon a tényen, hogy a szívem mélyén úgy érzem, Ellie ismer engem és igaza van.

Előtted azt hittem, hogy a szerelem betonból épült, lerombolhatatlan fal. Utánad már tudom, hogy a szerelem fonál, amit szakadás után csak összekötni lehet.

Elköszönök Ellie-től, a műszakom fél órája véget ért. Ahhoz, hogy a nővérszobához jussak, át kell vágnom az ebédlőn, ami ilyenkor mindig tele van látogatókkal. Derűs nevetés, zsibongás tölti meg a helyiséget, élettől izzik az otthon. Boldog arcokat látok, amerre csak nézek, egészen addig, amíg meg nem látom a tiédet. Mintha víz alá nyomnák a fejem.

Egy idős nő mellett ülsz, a kezét fogod, viszont rám nézel. Sosem találkoztunk még, de felismerlek, és te tudod, hogy felismerlek. A tekinteted felizzik, nekem pedig gombóc szorul a torkomba. Anélkül, hogy jelét adnám a megrendülésnek, megyek tovább, de kezem az egyenruhám vászonanyagába markol. Még tíz méter a lépcsőig. Öt…

Kicsi ez a város. Számítottam erre a pillanatra, és talán valahol már vártam is. Tényleg gyönyörű vagy, ennyit hallottam már rólad. Kérdezhettem volna többet, de nem akartam. Vagy talán akartam, csak nem mertem.

De te vajon mennyit tudsz rólam? Tudod-e, hogy meztelenül alszom és a reggeli szexet szeretem? Elmondta ezeket neked, miközben a karjában pihegtél?

Beülök az autóba, a fejem meglepően tiszta. Csak üresség repeszti szét a mellkasomat, de az nagyon. Hirtelen döbbenek rá, ott, a kocsiban, hazafelé tartva, hogy a sok túlóra és éjszakai műszak nem azért volt, hogy felújíthassam a konyhát. Mert nem is érdekel a konyha.

Azt hiszed, hogy dühös vagyok. Hogy haragszom rád, rátok, de nem haragszom. Megtanítottatok nekem egy-két leckét az életről, és én szeretek tanulni. Megtanítottátok, hogy járjak nyitott szemmel, hogy bízzak az ösztöneimben, hogyha valamit rossznak látok, ne legyintsek rá. De nem leszek hálás érte. Nem fogom megköszönni.

Nem szándékozom rád kenni a saját hibáimat sem. Nem keresek kibúvókat, tudom, hogy elrontottam. Tudom, hogy lehettem volna jobb, csinosabb, hogy nem kellett volna vasárnap este sütit enni és járhattam volna többször edzőterembe. Te bombaformában voltál helyettem is. Bár nem bánom a vasárnapi krémes estéket.

Hazaérek. Csend van, csupán néha hangzik fel az állomásról a vonatok zúgása. Még egy macskám sincs, aki a lábamhoz dörgölőzne. Túl nagy ez a csend, úgyhogy behajítok egy adag ruhát a mosógépbe, bort töltök magamnak, és a vesztesek nyugalmával megiszom a kopott konyhapultnak dőlve.

A kezemet tördelem. Lenyelek még egy kis bort. Hét óra három perckor hazaér ő, akit te is olyan jól ismersz. Az arca megfeszül és a háta természetellenesen merev, amikor kifolynak belőlem a végzetes szavak. Akár egy vödör jeges víz, a vallomás apró, ezernyi tűszúrás a bőrön. Már csak sajnálom az egészet. Hogy így ér véget. Hogy nem tudok kiabálni.

Hibáztatni sem tudok senkit, pedig mindannyian megérdemelnénk. Hisz ezt a háborút együtt robbantottuk ki. Vajon mekkorák a szögek egy szerelmi háromszögben?

Ma éjjel nem bírok aludni. Ma éjjel arra gondolok, hogyan jutottam idáig. Zsibbad a nyakam, amikor elfordítom a fejem, a plafont bámultam idáig. A sarokban pókháló van, le kéne szedni. Vajon hol a pók?

Hajnalodik, a műszakom pedig hétkor kezdődik. A szokásos reggeli rutint megspékelem két és fél liter kávéval. A konyhaablakból a vasútállomásra látok, néhányan fagyoskodnak a peronon. Legszívesebben felülnék az első vonatra: mindegy, merre, csak vigyen. Felsóhajtok. Indulnom kell.

Miután átöltözöm, megkapom a napi beosztásomat. Átfutom, a tekintetem elidőzik az utolsó néven: Ellie az.

Elhaladok az étkező előtt, ezúttal üresen tátong. Az ablaküvegeken keresztül feltűnik a világosodó ég; odanézek, ahol tegnap téged láttalak.

Lassan telnek az órák és én egyre csak a vonatokra gondolok, a reggeli képre, ahogy ismeretlenek szobroznak a peronon. Különös, hogy néha az ember csak egy idegen akar lenni.

Remeg a lábam a fáradtságtól, amikor elérek Ellie-hez. Megint a karosszékben ül.

– Na, végre, hogy megérkezett, már vártam.

– Tudom, késtem. Mi újság ma, Ellie?

– Mégis mi lenne? – Előveszi az elektromos cigarettáját, másik keze a távirányító után kutat: a képernyőn Scarlett O’Hara és Rhett Butler. – Bezárnak ide, mert azt hiszik, bolond vagyok. De hadd mondjak valamit magának, Johanna: nagyon is tiszta a fejem! Sosem láttam még ennél világosabban!

– Ebben nem kételkedem.

A szeme összeszűkül.

– Mi van ma magával?

– Keveset aludtam.

– Nocsak! Mégis miért?

Inkább a tévét nézi, mintsem engem. Jól van ez így.

– Mert gondolkoztam. El szeretnék utazni.

– Na, azt jól tenné. Utazzon csak, lásson világot, csábítson el idegeneket! Az ám az élet. Nem mondom, persze az ember élvezi a házaséletet is. Én ötször mentem férjhez, tudom, miről beszélek.

– Ötször?

– Úgy ám. Abból három hiba volt, de hát mit tehet az ember? Nézze csak Scarlettet!

Ugyanaz a jelenet, mint tegnap. Ugyanaz, mint mindig.

– Az első férjem kiköpött Butler kapitány – mondja, miután vagy fél órát ugrottunk a filmben.

– Valóban?

– Az is ilyen lókötő volt. De nem is érdemes több szót fecsérelni rá.

– Ellie, kérdezhetek valamit?

Alig biccent.

– Mit bán a legjobban?

– Az elpazarolt időmet.

Hallgatok. Hallgat ő is. Hallgatjuk egymás csendjét.

Mindenkinek van egy története, ami lerántja őt a magasból – épp ezért ragaszkodik hozzá annyira. Az én történetem te vagy.

Akkor és ott már tudom, hogy másnap nem megyek be dolgozni. Azután sem. Hazaviszem a kocsit, de nem megyek be a lakásba, mert semmi sincs odabent, amire szükségem lenne. Átmegyek az aluljárón, megállok az automata előtt, és veszek egy jegyet. Talán elmegyek a végállomásig, talán a következő megállóban leszállok. Nem tudom. És ez egyszer nem rémiszt meg a tudat, hogy nem tudom. Mert ha minden erőnk elfogy, levesszük a függönyt, és ruhát varrunk belőle.

A vonat halk, szisszenő hanggal megáll. Nyílik az ajtó, öten-hatan leszállnak. Várok, amíg elfogynak előlem az emberek, aztán fellépek. Csak állok egy darabig, nézelődöm. Az ajtó becsukódik mögöttem, és néhány másodperccel később elindulunk. Érzem a mozgást, szinte érzem a síneket a szerelvény alatt. Mély lélegzetet veszek, és bent tartom a levegőt.

Amikor az utazás véget ér, el fogom engedni magam.

És elengedlek téged is.

*