Máté Viola: Madeleine illatai

Philippe összehúzta gyapjúszálas zakóját és megszaporázta lépteit. Szokatlanul hideg volt májushoz képest, és az eső is áztatta Saint-Cloud szürke utcáit. Elszokott már a nyirkos időjárástól, de a csatornaszag még inkább zavarta. Mintha oszló harcsatetemeket vetett volna partra a Szajna.

A pályaudvartól pár sarokra befordult a rue des Tennerolles-ra, ahol régi, kőberakásos családi házuk állt. Utcára néző fehér zsalutáblái mind zárva voltak, és a kertet is rég felnőtte a gaz. Elhagyatottnak tűnt a burzsoá negyedben, nagyapja halála óta senki sem ápolta rendszeresen. Megborzongott, ahogy a zsémbes vénemberre gondolt, akit élete végéig magázott, és akinek mindig olívaillata volt, akárcsak a napon szárított marseille-i szappannak.

Philippe felszaladt a lépcsőn, de a veranda előtt megtorpant. Zárt ajtón keresztül is kihallatszott a kiabálás.

– Miért nem vagy képes felöltözni, anya? Könyörögnöm kell?

– Most mit vagy úgy oda? Felöltöztem.

– Nem mászkálhatsz egész nap hálóingben!

– Úgysem látja senki!

– Amúgy is ki kell mosni, már szaga van.

– Nem szeretem a másikat, csúnya nagy rózsák vannak rajta.

– Majd veszek neked egy tiszta fehéret.

– De ezt apádtól kaptam!

– Menj, és öltözz fel, anya! Philippe mindjárt megérkezik.

– Philippe? Nem is szóltál, hogy meglátogat! Elmentem volna fodrászhoz.

– Minden nap elmondtam a héten! Még ma reggel is, amikor felvittem a croissant-odat.

– Vasárnap pain au chocolat-t szoktam reggelizni, tudod jól!

– Ma szombat van, anya! Kérlek, menj, és öltözz fel!

Philippe gyomra összerándult. Anyja a szokásosnál is ingerültebben beszélt nagyanyjával, de ő magára erőltetett egy mosolyt, és jókedvet színlelve benyitott a házba.

Az előtérben rendetlenül hevertek a cipők, a sarokban ottfelejtették a bevásárlószatyrot. Philippe lerázta zakójáról az esőt, és egy vállfán az ablakkilincsre tette. Nem szerette a többi kabát közé akasztani, mert a fogason összegyűrődött nedves ruhán mindig dohos szagot érzett.

Felvette a zöldségekkel teli nejlontáskát, bevitte a konyhába, majd bekiabált a szobába.

– Megjöttem!

Anyja üdvözölte először. Karácsonykor látta utoljára, azóta mintha éveket öregedett volna. Arca sápadt volt, szeme alatt pedig úgy piroslott a bőr, mintha kidörzsölődött volna a sok sírástól. Átkarolták egymást, és anyja hosszú pillanatokig az ölelésében maradt. Talán nem is a viszontlátás öröme miatt, inkább félelem bujkálhatott benne. Testszaga alig észlelhetően felerősödött, mint mindig, ha rettegett valamitől. Philippe akkor is ezt érezte rajta, amikor egyedül maradt otthon a válása után, míg ő Grasse-ba költözött a munkája miatt.

– Kisfiam! – Nagyanyja megállt az ajtóban. Jó színben volt, legalábbis ránézésre úgy tűnt. – Anyád nem is szólt, hogy jössz!

– Anya!

– Biztos elfelejtette. Örülök, hogy itt vagy! Hogy megy az iskola?

– Anya! Tudod jól, hogy évek óta dolgozik. – Szemét sokatmondóan körbeforgatta.

Az idős asszony zavarodottan pislogott. Hol az egyikre, hol a másikra tekintett.

Philippe azonban nem javította ki. Inkább gyorsan a zsebébe nyúlt, és egy kis fiolát halászott elő.

– Hoztam neked valamit. – Lecsavarta a pipettás kupakot, és nagyanyja nyakára cseppentett az illatos folyadékból. – Narancsvirág, jázmin és cédrus. Az új kreációm, rólad fogom elnevezni.

– Sajnos már nem érez semmit. – Anyja lemondóan legyintett.

– Már hogy ne éreznék?

– Jaj, anya, azt sem érzed, hogy a hálóingednek szaga van!

– Azt akarod mondani, hogy büdös vagyok? Hogy én?! Büdös?!

Hisztérikusan kiabált. Philippe próbálta csitítgatni, mindhiába. Sértődötten elvonult, mint egy kamasz.

Anyja felsóhajtott.

 – Ez megy minden áldott nap. – Lassan és csendesen beszélt. – Elfáradtam.

Philippe megsimogatta a karját.

– Folyton veszekednem kell vele. Mindenért. Hogy vegye be a gyógyszereit, hogy öltözzön fel, hogy mosakodjon. És semmit sem akar, semmit! Azt hiszi, csak azért mondom, hogy bántsam.

Philippe kivett egy zsebkendőt a tükör alatti asztalka fiókjából, és neki adta.

Fentről csörömpölés hallatszott. Anyja ijedten összerándult a zajra és hirtelen felkapta a fejét.

– Hagyd csak, majd én! – mondta, és bátorítólag rámosolygott.

*

Az emeleti hálószoba ajtaja félig nyitva volt. Philippe kopogott, majd belépett. Orrát azonnal megcsapta az olcsó pacsuli tömény illata, mintha csak egy tunéziai bazárban járt volna. Nagyanyja a damaszthuzatos karosszékben ült a fésülködőasztalnál, és színes üvegcséivel babrált. Egy üres kölnis üveg a földön hevert, apró darabokra törve.

Philippe összeszedte a cserepeket, a szemetesbe dobta, majd az ablakhoz lépett. Talpa alatt recsegett a fapadló. Kitárta a kopott zsalutáblákat, a beáramló levegő pedig egyből fellazította a parfümfelhőt. Az ágy végében lévő ülőkét az asztal mellé húzta és helyet foglalt. Némán nézte nagyanyját az antik tükörben, melynek széléről itt-ott már lepattogzott az ezüstréteg. Bőre még puha volt, a ráncok sem csúfították el finom vonásait. Fénytelen szeme viszont elárulta a korát, és tekintete is homályos volt.

– Jó bőrben vagy!

Nagyanyja felhorkantott.

– Öreg vagyok, nem bolond! Akárhogy is próbálja anyád velem elhitetni!

– Csak segíteni szeretne.

– Hm… – Hosszú szünetet tartott. – Hogy megy az iskola?

– Jól.

– Tanulj csak, akkor belőled is professzor lesz, mint nagyapádból.

– Majd egyszer, mami, talán majd egyszer.

– Hadd legyen büszke rád a nagyapád!

Philippe hallgatott.

– Szólj neki, hogy készülődjön!

– Kinek, mami?

– Nagyapádnak! Elkésünk a miséről.

– Szombat van, ma nincs mise.

Az idős asszony úgy nézett rá, mint aki gyanúsat sejt, de nem szólt, csak hunyorgott.

– Elállt az eső. Szeretnéd, hogy elsétáljunk a templomig?

– Nem kell engem kísérgetni! Majd megvárom, míg nagyapád felébred. – Visszafordult az üvegeihez, és sorba rendezte őket.

Philippe a komódhoz lépett, a fényképeket nézte. Régi megsárgult emlékeket, esküvőkről, keresztelőkről, családi összejövetelekről. Egy kivételével egyiken sem mosolyogtak. Azon az egyen viszont, nagyanyja arcáról úgy sugárzott a derű, ahogy még soha sem látta az életben. Anyját is felismerte, a fonott hajú szeplős kislányt, alig lehetett több öt évesnél.

– Kisfiam! Ledőlök egy kicsit. Most már hagyj magamra! – Felállt, és az ágyhoz vánszorgott.

Philippe megvárta, míg lefekszik, majd betakarta egy pokróccal.

*

Mire leért a konyhába, anyja már megterített. Az ablaknál ácsorgott és kifelé bámult.

– Lepihent. Nem fog velünk ebédelni – szólt Philippe.

Anyja megfordult, és gépies mozdulatokkal leszedte a harmadik terítéket.

– Aperitif?

– Nem bánom! A szalonban van még Ricard.

Philippe átment a pastisért, kitöltött két pohárkával, és felöntötte vízzel.

Csendben iszogattak, majd Philippe elővette a fényképet.

– Emlékszel erre?

– Hogyne! Pornic tengerpartján készült. Azon a nyáron, mielőtt elkezdtem az iskolát.

– Régen vidám volt?

– Sokat nevettünk. Vödörbe szedtük a garnélát a sekély vízben, de anya nem szerette. Sajnálta őket. Ha apa nem figyelt, visszaengedte őket a tengerbe. – Hangszíne meglágyult, ahogy felidézte gyerekkorát. – Imádott a fövenyen sétálni, beszívni a sós levegőt.

– Szerinted emlékszik rá?

– Nem tudom. Egyre több dolgot felejt el. Néha engem sem ismer fel, csak mered maga elé, és apát keresi. Az orvos szerint ez már a harmadik stádium. Próbálom emlékeztetni mindenre, de…

– Talán nem kellene. Talán ráhagyhatnád a dolgokat.

Philippe anyja nyelt egyet, majd kiitta a pastist.

– Csak azt szeretném, ha olyan lenne, mint régen! – Hangja megbicsaklott az utolsó szónál.

– Mami már soha többé nem lesz olyan, mint régen.

Hallgattak.

Philippe újratöltötte a poharakat. Némán kortyolgatták el az ánizsos italt, aztán megebédeltek. Többet nem beszéltek nagyanyjáról, csak lényegtelen apróságokról.

Délután még lenyírta a füvet, másnap elmentek misére, este pedig hazautazott Grasse-ba.

*

Beköszöntött a nyár, és a világ minden tájáról turisták ezrei özönlöttek a parfümipar fellegvárába vakációzni. Philippe viszont éjjel-nappal dolgozott. Ha nem a laboratóriumban kísérletezett különféle illóolajokkal, akkor óvárosi garzonjában próbálta összeállítani a tökéletes receptúrát. Mint minden orrnak, az ő vágya is az volt, hogy egy nap független parfümőrként dobja piacra az év illatát.

 Ezt az álmot azonban most félretette. Csak a családi fényképen látott őszinte vidámság lebegett a szeme előtt, és szerette volna, ha nagyanyja még egyszer utoljára az életben átélné azt. Fejébe vette, hogy olyan illatot fog alkotni, amely Pornic partján érezhető.

Anyját is beavatta tervébe, de ő szkeptikus maradt.

– Már rég elvesztette a szaglását. A hálószobájában is mindig razziát kell tartanom, mert a szekrényben dugdossa a megsavanyodott tejet, melyet nem hajlandó kidobni.

Philippe viszont hajthatatlan volt. Szentül hitte, hogy még nem halt el nagyanyja összes szaglósejtje. Látta, hogyan változott mimikája, miközben kölnis üvegeivel játszott. A laikus szem talán észre sem vette volna, olyan finom mozdulatok voltak ezek, de ő tudta, mit figyeljen. Az évek alatt megtanulta leolvasni az arc rezdüléseit, ami többet árult el a kimondott szavaknál. Tudományos értekezéseket is bújt, melyek arról szóltak, hogyan képes egy illat rég elfelejtett emlékeket felidézni a távoli múltból.

*

Egy hétvégén elutazott Pornicba. Egész nap az óceán partján sétált, és figyelte, ahogy a dagály elárasztja a fövenyt. Amikor a víz visszahúzódott, hosszú kilométereken át be lehetett sétálni a nyílt óceán felé. Meg is jelentek a halászok, ki magányosan, ki családostul. Gyerekek szedték színes műanyag vödrökbe az osztrigát, hálóval fogták a szürke garnélát, és tucatszámra hordták partra a kékkagylót.

Philippe behunyta szemét, és mélyet szippantott a levegőből. Az Atlanti-óceán teljesen más illatot árasztott, mint amit az Azúr-parton megszokott. A só keveredett a vízben burjánzó algák ecetes szagával és a bomló tengeri csigák kénes bűzével, miközben a szél friss virágillatot és citronellát kevert az egyvelegbe. Egy-egy fuvallatnál olyan érzése támadt, mintha humusszá változott volna a talpa alatt süppedő sárga homok, és fűszeres kenyérmorzsával szórták volna be.

Alaposan megvizsgált minden egyes illatforrást, és kis kémcsövekbe mintákat gyűjtött. A vízből, a nedves homokból, a repedt kagylóhéjakból és a tengeri uborkákból. Jegyzeteket készített, és ízekre szedett minden érzést.

Miután hazaért Grasse-ba, hónapokon át dolgozott az illaton. Néha egész hétvégére bezárkózott fiolái közé a laboratóriumba, természetes és szintetikus alapanyagokat keverve. Pornicba még kétszer tért vissza, hogy tökéletesítse munkáját. Mire a fák lehullatták lombjukat, Philippe is elkészült a kreációval.

*

Ősz végén újra Saint-Cloudban járt. Az utcákat már karácsonyi díszbe öltöztették, frissen sült gesztenye csalogatta a járókelőket, és mézeskalács után sírtak a gyerekek a sarki édességárusnál. Philippe orrát is ingerelte a fahéjas nyalánkság, mégsem törődött vele. Zsebében ott lapult az ampulla, mely az atlanti nyár illatát hordozta.

Anyja a kapuban várta. Amikor odaért, némán a nyakába borult és szorosan magához ölelte. Néhány szót váltottak az udvaron, majd bementek a házba, egyenesen fel az emeletre.

A hálószobában csend honolt, és Philippe nagyanyja az ágyban pihent. Az éjjeliszekrényen gyertya pislákolt, melynek fénye megvilágította a liliomfejeket a mintás tapétán. A párologtatóból már rég elillant a víz, a levendulaolaj aromája azonban még így is jelen volt a levegőben.

Philippe leült az ágy szélére, és megfogta nagyanyja karját. Úgy lesoványodott, mint egy sérült madárka, és törékeny kis testének illata is megváltozott. Tudta, mit jelent ez, egyszer már érezte.

A beteg asszony kinyitotta szemét és rámosolygott.

Philippe próbálta türtőztetni érzelmeit, de nagyanyja mintha lelke mélyére látott volna.

– Az orrod! – A csontos kis ujj Philippe-re mutatott. – Pont, mint a nagyapádé. Semmit sem lehetett elrejteni előle. Előbb tudta, hogy várandós vagyok édesanyáddal, mint én vagy az orvos. – Újra elmosolyodott. – Az illatod, Madeleine! Biztos a hormonok miatt változott meg! – Erőlködve utánozta a mély férfihangot.

Philippe egy pillanatra lehunyta szemét és szorosan összezárta.

Aztán elővette zsebéből a fiolát, kinyitotta, és nagyanyja felé nyújtotta.

– Emlékszel erre, mami?

Az idős asszony beleszagolt. Pár másodpercig habozott, végül megrázta a fejét.

– Biztos?

– Nem érzem, kisfiam.

Philippe a hímzett párna szélére öntött a folyadékból, és hátranézett anyjára, aki még mindig az ágy sarkánál állt. Közelebb lépett ő is, megigazította a takarót, és Philippe vállát átölelve mellé ült az ágyra.

Beszélgettek. Szeretetben, békességben. Fellapozták a családi fényképalbumot, és a pornici rákgyűjtésről is anekdotáztak.

Hamar elrepültek az órák, és bár Philippe nagyanyja időről-időre elszundított, tudata azon az estén végig tiszta maradt. Nem kérdezett az iskoláról, rég elhunyt férjét sem kereste, és már az időt sem sürgette, hogy Isten szólítsa magához.

*