Zugligeti Enna: Fúj, szerelem!

Az erdő pont azt a meghitt és békés hangulatot árasztotta, amit az erdei nimfák rituális helyszínétől várna az ember. A faágak fölénk hajoltak, összesimult ágaik zöld kupolát képeztek felettünk. A leveleken átszűrődő zöldes fény megfestette az üvegpoharakat. Élő fák fonták az ágaikat asztallá, meglepő, mégis természetes mintát alkotva. Őket gyeppárnák ölelték körbe. Arrébb szintén élő fák alakították ki a karámot az egyszarvúnak, aki jelképezi majd a bátyám és menyasszonya egybeforrását.

Penelope magyarázott valamit az egyszarvú hímnősségéről, meg a szüzesség fontosságáról, ami kicsit bizarrabbá tette a dolgot, de összességében értettem, Bence miért szeretett bele Penelopé mellett az egész nimfadologba is. Meg, hogy miért dacolt miatta még nagyapánkkal is. Brr.

Mindenesetre a madárcsiripelés és a vendégek zümmögése megnyugtatott. Még bátyám legtöbb vámpír haverja is elvegyült, pedig elsőre egy szűk kis körben beszélgettek. Nem csodálkoztam, a mi ember-családunk is nehezen értette meg, ember létére miért barátkozik vámpírokkal, hát még Penelope nimfa ága. Eléggé feszkóssá váltak a lehetőségtől, hogy pár év múlva a bátyám is átharaptatja a torkát, felvesz valami nevetséges nevet, és nekik lesz egy vámpír vejük. Elismeréssel tartoztam Bencének, hogy meg merte hívni őket.

De a bizalma nem volt alaptalan, a srácok valahogy megoldották, a mindig engem meg Taost szivató duó egyikének még anyámat is sikerült megállítania a fel alá cirkálásban. Egyedül maga Taos nyomogatta a telefonját unottan, de ő ugyebár nem érdekel.

Pedig jól állt rajta a szmoking, kihangsúlyozta a deltás izomzatát. Az állcsontjánál feltűnő anyajegy pihent, mégis sugárzott belőle a szoborszerű szépség. Hosszú ujjai fürgén kopogtak a mobil képernyőjén.

– Lenyűgöződtél? – bökött oldalba egy éles könyök, mikor az előbb senki nem állt mellettem. Hiába tudtam, hogy Taos lesz az, önkéntlenül felvisítottam. A tuskó felröhögött a balomon, és már az auráját képező szexi sötétségillatot is éreztem. Damn.

– Kac, kac, kac – morogtam. – Na, kiröhögted már magad szegény gyámoltalan emberlányon?

Utáltam Taost. A kecses ragadozómozgását, a szemfogaival együtt is szívdöglesztő mosolyát, és azt a lazaságot, ami körüllengte. Azt, hogy ő volt az egyetlen, aki érdekesen tudott mesélni még az ostoba horrorjátékról is, amit Bencével toltak. Mérges voltam rá, mert kihozta belőlem a zavart tinit, akkor is, ha nem akartam. Minden barátnőm szerelmes volt belé legalább egyszer, nem terveztem beállni a sorba. És pláne nem érdekelt még egy srác, aki csak a szexre hajt.

– Dobog a szíved – vigyorgott önelégülten. Mert ő persze hallja… átforrósodott az arcom.

– Furcsa lenne, ha nem tenné – vágtam vissza.

– Az övé kevésbé heves – intett Penelope felé. Gyönyörű, virághímzéses esküvői ruhája mellé ragyogott a mosolya, de Taosban bízva megnéztem jobban. Valóban, mintha barnásabbá vált volna.

– Mi lehet a baj? – kérdeztem, de nem kellett sokat várnom a válaszra, Penelope pár udvarias szó után láthatóan elköszönt, és felénk vette az irányt.

– Beus, beszélhetnénk pár szót? – érintette meg finoman a karom. Éreztem, hogy remeg a keze. – Négyszemközt – tette hozzá, mire Taos azonnal eltűnt. Ezt a fajta gyorsaságot valószínűleg Penelope sem szokta még meg, mert egy meglepett pislogás után pár lépéssel arrébb húzott, mintha Taos csak láthatatlanná vált volna.

– Figyelj, baj van. Eltűnt az unikornis.

– Mi? Öhm, hát akkor miért nem kérdezel körbe? Valaki csak látta, nem tűnhetett el csak úgy.

– Beus, dehogy! A családom rossz ómennek venné, és lefújná az esküvőt – szorított rá a karomra kétségbeesetten. – Meg kell találnod.

Témánál vagyunk. Penelope úgy nézett ki, mint akinek van ötlete, hogyan. Biztatásul rákérdeztem, aztán megbántam.

– Egy szűz tükörrel megszelídítheti és visszahívhatja – osztotta meg Penelope, aztán hozzátette: – Kettővel még hatásosabb lenne. Tudsz esetleg valakit szerezni, aki még szűz? Te jobban ismered Bence vendégeit. Csak belenéztek a tükörbe, és utána mentek. Aztán a tükörképével visszahozzátok.

Az exemmel átsmárolt részeg bulik emléke rémlett fel, nyirkos érintései. Meg az utolsó buli, a szakítás utáni, amikor messzebb mentünk… De pontosan mennyivel is? És vajon mit számítanak a nimfakultúrában szexnek? Akkor is számít, ha inkább volt kínos, mint jó?

– Öhh, miért nem nézünk inkább mi ketten bele? – dobtam be, bár némileg bizonytalan voltam, mennyire számítok szűznek. De a szilárd elveit ismerve Penelope-

– Én nem… – Penelope arca azonnal melegbarna árnyalatot öltött. Avagy dolgok, amiket nem akartam elképzelni a bátyámról. Azt meg végképp nem mertem megkérdezni, ez hogy fér meg a nimfa hagyományokkal. És a saját élményeimről sem akaródzott beszámolni. Egyszerűbb volt megígérni, hogy benyúlom a lovasszekérből a nagy sminktükröt, és visszahozom az elcsatangolt hátast.

– Köszi, Beus, te vagy a legjobb – ragyogott fel Penelope mosolya. – Húsz perced van a ceremóniáig, siess!

 

– Szerinted ki lopta el a lovat? – hangzott fel Teos tenorja a hátam mögött, miközben én épp nyakig merültem a piperékben, a tükröt keresve.

– Esélyesen, aki kihallgatja mások magánbeszélgetéseit. Áh, meg is van – kommentáltam boldogan a kezembe akadt aranyszegélyes-gyöngyös giccscsodát. Az eszközöket tuti anyám szervezte.

– Én a helyedben nem bosszantanám a megmentődet – kapta ki a kezemből a tükröt. – Penelope megmondta, ketten kell belenéznünk.

– Nincs az az Isten, hogy te még szűz vagy – csúszott ki a számon. Legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet, de már mindegy, így csak próbáltam rezzenéstelenül farkasszemezni.

– Két éve változtattak át, nem száz éve – húzta el a száját, majd közelebb lépett. – Ennyire nőcsábásznak hiszel?

A fél lépés közelség és a sötétségillata az egekbe dobta a pulzusomat. Haja puhának tűnt, legszívesebben beletúrtam volna, meghúzogatni a fekete tincseket. És ami rosszabb, tudtam, hogy mindenki másból is ezt váltja ki.

– Nem mindegy, mit hiszek? – morogtam, és magam felé fordítottam a tükröt. Taos előzékenyen mögém lépett, hogy a vállam fölött ő is velem egyszerre nézhessen bele. Gyakorlatilag az ölelésébe kerültem, bár nem ért össze semmink, gerincem jólesően bizsergett a belőle áradó hűvöstől. Lehelete a nyakamat csiklandozta.

A tükörből saját csillogó szemem és kipirult arcom nézett vissza, unikornisnak azonban se híre, se hamva.

Kellemetlen.

– Te tudod, hogy hol lehet ez? – kérdezte Taos elgondolkodva. – Nem tudok a közelben szurdokról.

– Én tudok egy szurdokról – válaszoltam, és még az irányt is mutattam. Penelope külön szólt, hogy arra majd ne császkáljak el nagyon. De közben az agyamban az ment, hogy ne. Nem. Kizárt.

Mármint, komolyan, Taos látja az unikornis rejtekhelyét, de én nem? Ha egy ittas talán-valami-szexféle-izé miatt nem látom, Taosnak komolyan nálam is kevésbé volt bárkije?

Hirtelen túl fülledté vált a légkör, gyorsan kiléptem Taos kvázi-öleléséből, és elindultam a szurdok felé. Taos embertempóban követett.

Hirtelen súlyt kapott, hányszor keresi a társaságom, hogyan viccelődik velem, miért érint. Mármint, ha nem csajozós, akkor ez majdnem olyan, mint egy komolyan vehető közeledési kísérlet, nem?

De vajon akkor érdekelné őt egy olyan lány, aki részegen az exével kavar?

Míg ezeket forgattam magamban, csendben sétáltunk az összeölelkező fák alatt.

 

A szurdok úgy nézett ki, mintha a domb fele hirtelen leomlott volna valahová. Több, mint instabilnak tűnt, de le akartam nézni a széléről. Egy töredékmásodpercre bevillant, hogy hogy fogja túlélni legkevésbé utált egyberuhám a hátasvadászatot, aztán arra jutottam, sehogy, akkor meg mindegy. Hasra vetettem magamat, és Taos kérés nélkül is már fogta meg a lábam, hogy kijjebb csúszhassak. Hideg keze biztonságot adott.

Alattam olyan tizenöt méter lehetett a mélység, viszont a fal puha, pergős homokból állt. Jobbra láttam, hogy nem teljesen függőleges, inkább egy meredek lejtőre emlékeztetett, a végén egészen ellaposodott a lepergő homoknak hála. Némi kémlelés után kicsit arrébb, a fák között megláttam a békésen pitypangot majszoló unikornist.

Hogy került le oda? És hogy hozzuk fel?

Hátrahúzódtam, és gyorsan néztem a mobilomon egy időt. Tíz perc maradt. Damn. Bár, ha úgy nézzük, hogy még csak félidő, nem olyan rossz ez – bíztattam magam.

– Ott van – mutattam Taosnak is. – Szerinted hova tova?

– Valahogy lement. Szóval lemászunk, és a tükörrel felvisszük – javasolta, és már a nem-teljesen-függőleges falrésznél is termett. Embertempóban követtem.

Összefonta az ujjainkat, majd, mielőtt bármit kérdezhettem volna, gyorsan hozzátette: – Óvatosan. Így meg tudjuk támasztani egymást. – Kerülte a pillantásomat, és ettől én is sutának éreztem magamat. Valami helyeslőt motyogtam, aztán lassan, óvatosan megindultam lefelé.

Mármint ez volt a terv. A porhanyós föld kicsúszott a talpam alól, sikkantva indultam meg lefelé. Taos egy pillanatnyi stabilitást adott, aztán kicsúszott a lába alól a perem, és onnantól együtt szánkáztunk félig lábon, félig fenéken lefelé. Jó mókának tűnt, de egyre gyorsultunk, a levegő a hajamba kapott, a porfelhőben azt sem láttam, mennyi van még, és hiába kapaszkodtam Taos kezébe, már kétkedtem, elég puha lesz-e a lejtő.

Mielőtt igazán megijedhettem volna, Taos az ölébe húzott. Testével tompította az érkezést, óvón ölelt, keményen talajhoz préselt lába alatt porzott a minden. Lassan megálltunk – illetve ültünk. Taos felsőteste kellemesen hűsített, jobbja szorosan a derekam köré fonódott. Körülünk feloszlott a porfelhő, így már láttam, hogy egészen a fűig kicsúsztunk.

Ahogy fölnéztem rá, az arca alig pár centire volt az enyémtől. Taos engem nézett, barna szeme végigsiklott az arcom minden négyzetcentiméterén, és megmelegedett a gyomrom, mert éreztem, hogy meg akar csókolni. Azt is éreztem, hogy a beleegyezésemre vár.

A homok íze megkeseredett a számban, ahogy elfordítottam a fejemet. El akartam neki mondani az egész bulis kört, hogy eldönthesse, zavarja-e, de végül az csúszott ki a számon: – Jól áll rajtad a por.

Zavart nevetés közepette kászálódtunk fel, és a pillanat tovaszállt. Ezúttal Thaos nézett a telefonjára, és felszisszent.

– Öt perc.

Annyi volt ide az esküvő, felfele pacistul biztosan nehezebb lesz. Nem fogunk visszaérni… Rohanva tettem meg azt a pár métert az unikornisig.

Odatartottam a lónak az igencsak poros-koszos tükröt, de az csak prüszkölt egyet, és tovább legelészett.

– Ki van kötve – simította meg az unikornis nyakát a mellettem termett Taos. Valóban, fehér kötél lógott a nyakában. Taos egy rántással eltépte. – Most működik a tükör?

Nem működött.

– Próbáld meg te – nyomtam a kezébe.

– Ha nálad nem működött, nálam se fog – tiltakozott. Egyszerre ugrott görcsbe a gyomrom és öntött el a megkönnyebbülés. Úgy festett, nem úszom meg a vallomást, ha Bencééket esküdni akarom látni.

– Hazudtam, jó? Nem vagyok szűz.

Azért kilométer hosszúnak tűnt az a pár pillanat, amíg a reakcióját vártam. De nem tűnt elítélőnek, inkább csak értetlennek.

– Miért hazudtál?

– Mert… – kezdtem el feszengeni, aztán megráztam a fejem. – Damn, csak tükrözd a lovat, a többit megbeszéljük az esküvő után.

Taos biccentett, és az állat orra alá dugta a poros-koszos tükröt. Egy ideig farkasszemet bámultak benne, aztán Taos arcán felragyogott az öröm.

– Felülhetsz a hátára – osztotta meg, mint valami kegyet. Elég ijesztő volt a gondolat, hogy szőrén üljek meg egy fura lófélét, de győzött a sietség. Az unikornis ügetve elindult velem oldalra, Taos mellettünk futott. Körbekerülték a szurdokot, mégis alig pár perc volt visszaérni.

 

Egész konkrétan hét. Szóval, mire a tisztásra léptünk, már két perce állt a bál.

– Mi az, hogy elcsatangolt? És te így megtartottad volna az esküvőt?! – kiabált éppen Penelope bátyja.

– Engem nem érdekelnek az ómenek, én csak el akarom venni a szerelmemet – állt Bence Penelope elé.

Penelope fakóbarna volt a stressztől, Bence egyelőre magabiztos, Penelope bátyja mahagóni a dühtől, anyukám meg úgy festett, mint aki menten megtép valakit. Esélyesen Penelope bátyját. A többiek egyelőre inkább kimaradtak a dologból, bár a nimfa-ág elég helytelenítően morgolódott az unikornishiány hallatán.

– Izé, meghoztuk – szólaltam meg az unikornis hátáról. Taos persze eltűnt mellőlem, de hiába próbált beolvadni a tömegbe, nyakig poros és fűfoltos volt, akárcsak én.

– Mit számít? Ha elkóborolt, az Penelope becstelenségét jelzi – rázta a fejét a bátyja. – Az unikornis nem tart elég tisztának a házassághoz.

Görcsbe ugrott a gyomrom. Most komolyan? Penelope szüzessége?

– Kötél volt a nyakában. – Taos halkan szólt, mégis tisztán lehetett érteni. Elnémult a tisztás. – Szerintem nem önként ment el. A kérdés, hogy ki vitte el, és miért akarta megakadályozni az esküvőt.

Mielőtt a gyanúsítgatás mérgező ködje igazán megült volna a tisztáson, Bence másik két vámpírhaverja – a mindig minket szivató duó – bűntudatosan összenézett, majd az egyikük megköszörülte a torkát.

– Mi voltunk. Nem tudtuk. Bocsánat…

– Csak be akartuk csajoztatni a szúnyogot – tette hozzá a másik. – Reméltük, hogy Taos kiszagolja a pacit, és lenyűgözi az embert.

– Nem tudtuk, hogy ennyire fontos az egyszarvú – folytatta az első.

– Jó viccnek tűnt.

Felzúdult a tisztás, hol a vámpírokat szidták, hol egymást, peregtek a szavak. Penelope bőrszíne visszaállt a normálisra, már csak csitítgatott, Bence meg játszotta a macsót, amíg a fejéhez nem vágták, hogy vámpír akar lenni, onnantól az önrendelkezés jogáról magyarázott az egyre kiborultabb nimfa rokonságnak. Aztán Penelope is megelégelte a dolgot, és arrébb tolta Bencét.

– Márpedig nincs más választásotok, mint hozzáadni. Vele vesztettem el a szüzességemet, így tisztességes nimfa már nem fog hozzám érni – közölte kissé remegő hangon, de határozottan. Örültem, hogy nem csak én kényszerülök kellemetlen vallomásokra, és a rokonság reakciója alapján, ezek után még az is lehet, hogy hozzáadják Bencéhez. Elkaptam Penelope tekintetét, odatátogtam egy hajrát, majd a fákhoz óvakodtam. Úgy festett, a veszekedéshez már nem kellettem, és tartoztam egy kínos történettel egy sötétségillatú illetőnek.

Taos mellettem termett a semmiből, ezúttal fél lépés távolságban.

– Szerinted miért akarnak összehozni minket? – kérdezte, lazán átlépve azon, Bencéék esküdnek-e ma. Poros szmokingjában emberibbnek tűnt, kevesebbet láttam abból a szoborszerűségből. Tekintete várakozón pihent meg az arcomon

Felé fordultam, és ezúttal magamtól léptem be sötétségillatú aurájába. Az örök árulóm, a szívem erősen dobbant, de most először hagytam. Taosra kitágult pupillájában viszontláttam önmagam. Szinte félénken fonta körém a karját, és húzott pár centivel közelebb.

– Nem tudom. Rettenetesen idegesítő vagy… – mormogtam az arcát cirógatva.

– Pedig dobog a szíved – hajolt közelebb. Egy rövid habozás, egy szégyenlős félmosoly, és én elhittem, hogy találtam egy normális srácot, aki elfogad az után, amikor mesélek arról a részeg éjszakáról. Ez adta a bátorságot, hogy lábujjhegyre álljak, és lopjak tőle egy porízű csókot.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (5 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük