Marc G. Dennis: A madárijesztő és a nem-ügy (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1. Goblinkártya
4155. tudás hava 10. este

Három rókaember iszik egy becsületsüllyesztőben: ez akár egy vicc eleje is lehetne, de ha Avram valamit komolyan vett az életben a vedlésen kívül, az a vedelés volt. Most is komoly arccal, alig rebbenő bajusszal ücsörgött ott, akár egy hórihorgas madárijesztő, napraforgószín szemét az olajlámpás fényét szanaszét szóró mocsoktól ragacsos boroskupára szegezve. A söntéshez legközelebbi asztalnál nem volt helye fölösleges mocorgásnak.

– Ma se keltem fel hiába – mondta a jobbján ülő Rukh. Egy évvel volt csak idősebb Avramnál – azaz huszonhárom –, de foldozott vászoningjében és a valami polgár ruhásszekrényét aztán felmosóvödrét megjárt térdnadrágjában a duplájának is elment volna. A szagról már nem is beszélve. Avramnak öklendezni lett volna kedve, akárhányszor találkoztak, de pár kör után az ő szája se lesz jobb. Meg aztán, arra vannak a barátok, hogy elviseljék egymás pézsmáját. Az inge alól izgatottan lihegve egy foszladozó szélű kártyacsomagot vett elő.

– Hát ez meg? – kérdezte Avram.

– Jóskártya, cimbi! – Rukh megvillantotta az eredeti negyvenkettőhöz képest némileg foghíjas vigyorát. – Egy vándor goblinnal cseréltem egy kopott teknőért meg némi apróért. Jó, mi?

– Goblinkártya, még mit nem… – Avram hitetlenkedve kortyolt egyet a kupájából. A dörzsölt seftest ezúttal jól átverték.

– Pff. Avram a büszke ünneprontó ’41 óta – és ez csak amiről én tudok! – heherészett Rukh. – Hát te mit gondolsz, vén róka?

Az Avrammékkal szemben ülő öreg Jænn – tényleg öreg volt, majdnem hatvan, ami a Velinben szép kornak számított – egykedvűen rágcsálta a vérdióját. Avram is szerette a rágós, szeszben pácolt nyers húsra emlékeztető ízű gyümölcsöt, de kizárólag napközben élt vele, amíg tartott a szolgálat. Esténként rendes alkoholforrás kellett neki.

Jænn sokára szólalt meg fáradt, reszelős hangján. – Nem hiszek én az ilyesmiben. A világot nem kölyökjátékok építik, hanem ezek itt, ni. – Felmutatta két kérges tenyerét. – Kemény munka. Jól jegyezzétek meg, fickók: a kemény munka a boldogulás kulcsa.

– Nem unod még azt a szar melót? – kérdezte Rukh, és az asztal fölött átnyúlva vállon veregette Jænnt. – Na de tényleg, öreg. Álló nap farönköket cipelni… bele fogsz rokkanni.

Jænn bosszúsan sóhajtott, és három erőset rágott a vérdióján. – Még mindig jobb, mint kukákban turkálni meg mindennel is csencselni.

Ebben lehetett valami, bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy Rukh már akkor megkereste a napi gyorsítóra valót, amikor Avram még bőven a langyos tejre esküdött. Avram egyébként is szentül hitte, hogy a seftesélet übereli a kisstílű bűnözést, vagy például azt, ami lent a gyarmatokon megy. Aztán jó nagyot húzott a lőréből, hogy ne is gondoljon az egészre.

– Na mi lesz, kicsapsz egy kört? –Jænn hangja unott volt, de az, hogy kábé két szívdobbanásonként a paklira sandított, lebuktatta. Rukh jóízűen fel is kacagott.

– Jól van, öreg, ez a beszéd!

Pár mozdulattal megkeverte a paklit, aztán figurával felfelé mindhármuk elé kidobott egy-egy lapot. Ő maga egy hatkarú, táncoló csontvázat kapott, de Jænn pestisbubókkal tarkított bundájú, habzó szájú vulpionalakja és az Avram előtt landoló, koponyájához tapadó fülű és könyörtelen vicsorú bíró se volt sokkal bizalomgerjesztőbb.

– Remek, akkor te megúszod pár évvel a hűvösön – mondta Jænn.

– Micsoda hálátlan dög kártyák! – horkantotta Rukh, mielőtt Avram bármit reagálhatott volna. Besöpörte mindhárom lapot és újra megkeverte a paklit, ezúttal sokkal alaposabban. – Papa egy valag zsozsót adott értetek, plusz azt a kibaszott teknőt, sz’al viselkedjetek jól, rendben? – A szájához emelte a ránézésre is közegészségügyi kockázatot jelentő paklit és óvatosan megnyalta a legfelső lapot. Az egyként grimaszoló Avram és Jænn elé lökött egy-egy kártyát, majd magának is osztott.

– Na ezt már szeretem! – Ahogy meglátta festett földművest, amint épp egy kincsesládát ás ki, elégedetten csettintett a nyelvével, és egyben ledöntötte az egész italát.

Jænn se panaszkodhatott: az ő kártyáján egy lóherék között, szivárvány alatt táncoló, olívazöld goblinalak volt.

Avram kártyája viszont már ránézésre nyomorúságos volt. Egy sötétbarna vulpiontenyér közepén egyetlen réz fragmon vöröslött. – Szinte már hiányzik a bíró – mormogta.

– Tök mindegy, úgyis hülyeség az egész – mondta Jænn.

– Nana, öreg! Lassan legyél, hallod?! Az én jó szerencsém biza már be is jött! – Jobb mutatóujján kiengedte a karmát, és megböködte saját mellkasát. – Mához három napra Rukh komátok dolgozni fog! – Úgy kiabált, hogy az egész kocsma rá figyelt: a két, magát nagyképűen bárdnak tituláló zenészutánzat, a produkciójukat feldobni hivatott, kiöregedett táncos szukák, a kocsmáros, na meg lecsúszott koldustól a bandatagig az összes vendég. – Úgy bizony, komor… komro… a picsába, de nehéz… na szóval komornyik leszek egy nagykutyánál, úgy bizony! Csapos, egy törkölyt mindenkinek! Igyunk rám! – Azzal kivágott a pultra egy ötikozonost.

A hüvelykujj átmérőjű ezüstpénz majdnem olyan idegenül csillant a mocskos söntésen, mint amennyire Rukh mancsában.

– De fő’vitték az Égiek a dolgodat! – füttyentett Jænn.

Avram összekulcsolt karral fürkészte hol Rukhot, hol az érmét. – Honnan szerezted te ezt? Remélem, nem –

– Csss, cimbi. – Rukh Avram szájára tette az ujját. – Előleg, jó’van? Na igyál, ne pofázzál. – Azzal elé lökte az első kupica zavaros folyadékot, amit a kocsmáros kitöltött.

– Nem iszom meg, amíg el nem mondod, honnan lett ennyi pénzed – mondta Avram.

– Pedig inni fogsz, madárijesztő, ha ez a finom úr ilyen szépen kéri – morogta egy vendég a hátuk mögül. Avram látásból ismerte nála is magasabb, televarrt kant. Bundáján átütöttek a hegekbe dörzsölt koromból formált bandajelek: vulpionkoponyába hasító csákány, két kő között eltörő lábszárcsont, vésővel átszúrt szív. A kigyúrt vadállat méltó volt a Kőtörők hírnevéhez, de mégis csak egy alacsony rangú gyökér. Nem szítaná tovább a bandaháborút, ha valami történne vele – a kocsmát viszont prímán szét tudná verni, és Avram annál azért jobban szerette a helyet, hogy ezt megkockáztassa.

– Ahogy akarod – mondta kimérten. – Gyere, koccintsunk Rukh szerencséjére.

A Kőtörő felröhögött, miközben három másik fickó gyűlt köré – csupa nagyra nőtt, a közelgő bizonyítási lehetőség izgalmától remegő tizenéves utcakölyök –, plusz nézőseregként a teljes kocsma. – Ilyen csicskával nem koccintok. Menj, igyál a zöldkötényes kis faszcibáló barátaiddal!

Egy ilyen beszólást a Velinben két esetben követ pofon: ha a sértett fél valóban meleg, és ha nem az. Avram füleit koponyájához tapasztotta, farka egyenesen meredt az égnek. Mancsa ökölbe szorult, és megfeszült lábakkal felemelkedett a székből. Aztán arra gondolt, hogy nem éri meg, és visszaült, majd felnézett a Kőtörőre.

– Ezt majd holnap a Vájárok terén mondd el, hátha jól seggbebasznak érte – sziszegte.

A Kőtörő mancsa meglendült.

Rukh felvonított.

Az Avram hátsóját eddig nyomó, a kilógó szálkáknak hála kellemetlenül szurkáló szék a lábai közreműködése nélkül távolodott tőle, ahogy a Kőtörő az ingénél fogva a magasba emelte. – Te rohadt csontkollekció! – fröcsögte néhány hüvelyknyiről Avram arcába vicsorogva. – Ki kéne csináljalak itt és most!

A Kőtörő háta mögött fémesen szisszent valami. Avram nehezen kapott levegőt a szorítástól, de oldalra húzta a fejét, hogy kilásson a Kőtörő válla fölött. Az egyik fickó ruhája alól rozsdás bicska került elő.

– Elég! – nyüszítette Rukh. – Igyatok, ne harcoljatok!

Jænn egykedvűen rágcsálta a vérdióját, miközben oldalra lépett. – Vagy igyatok és harcoljatok. De akkor a kis barátom is beszáll a buliba. – Azzal nadrágjából előhúzott egy majdnem alkar hosszúságú, maradék gallyak lenyesésére szolgáló kést.

– Hé öreg! Vigyázzá’ azzal, mer’ még megvágod magad! – rikkantotta a bicskás legény.

Avram rezzenéstelenül nézett a Kőtörő értelemtől kevéssé, piától igencsak csillogó szemébe. – Ideje, hogy letegyél, és akkor nem lesz baj. Ígérem.

– Igen, igen! – helyeselt Rukh, és ha akarta sem tudta volna elrejteni a térde remegését. – Mi csak inni meg mulatni jöttünk ide, mint minden este… nem balhézni. Főleg nem veletek balhézni!

– Ezzel elkéstetek – állapította meg a kettes számú fickó egy elfojtott röhögéssel, és Rukh felé rándult, mintha rá akarna ugrani.

Rukh hátrált volna, de elbotlott a székében, és a söntésnek zuhant.

A három fickó egyszerre indult meg Jænn felé; most már mindhárman késsel a mancsban.

– Tegyél le és húzzatok innen – mondta Avram. – Most.

A Kőtörő fogaival az orra felé kapott, de Avram ügyesen hátrahúzta a fejét. Aztán, mintha egy másik élet emlékeiből dolgoznának, izmai rákezdtek a saját táncukra. Elsőnek jött egy körkörös rántás mind a két karral egyszerre. Avram csontos könyöke olyan lendülettel csapódott a Kőtörő könyökhajlatába, hogy az nyüszítve engedte el őt. Mielőtt felocsúdhatott volna, Avram egyik ökle az orrát, a másik az ádámcsutkáját találta telibe.

Avram egyik mancsával megragadta a Kőtörő mindkét csuklóját és megpördítette őt, közben lábával kigáncsolta. Mire az első néző akárcsak felhördülhetett volna, a Kőtörő hátrafeszített karral térdelt a kocsma padlóján.

A három fickó elbizonytalanodva nézett hol egymásra, hol a főnökükre, de közelíteni egyiküknek sem akaródzott. Aztán kitört a népünnepély.

– Adjál neki, kölyök! Üsd-vágd, nem apád! Bunyó-bunyó-bunyó! – hallatszott körös-körül.

De Avramot nem érdekelte, mert az egészet nem ő csinálta. Az ő testét csak használták, méghozzá Mehl vonalmester, aki évekkel ezelőtt több százszor végigcsináltatta vele és bajtársaival a mozdulatsort. És a vége dupla nyílt törés lesz. Ha a Kőtörő nem vulpion lenne, hanem majomfi – ember, emlékeztette magát Avram –, ki is tépné a csoffadt kis karját. Ám most nem lett se törés, se szakítás. Avram mélyet fújtatott, és lazított a fogáson.

– Le vagy tartóztatva zsandár elleni erőszakért – morogta, s vágyakozón végignézett a boroskupáján, két barátján, és a most már az eddiginél is tisztelettudóbb vendégeken. – Különben meg tudod, mit? Leszarom. Nem vagyok szolgálatban, és a hátam közepére se kell a papírmunka. Lóduljatok! – Azzal eleresztette a Kőtörőt és egy jókora fenékrúgással a három fickó közé penderítette.

A fickók aggódó kaffogással porolták le főnökük ruháját, miközben mind a négyen kisiettek a kocsmából. A Kőtörő viszont még visszafordult az ajtóból, és mutató- és középső ujját a szeme és Avramék között járatva egyesével rámutatott mind a hármukra. Aztán kifordult a velini éjszakába.

Néhány pillanatig tartott csak a csend, aztán a kocsma népe egyszerre folytatta a zajongást, mintha mi sem történt volna. Avramék is visszaültek a helyükre és koccintottak Rukh sikerére.

– Na de komolyan, hogy szerezted a munkát? – kérdezte Avram, miután ittak.

Rukh vállat vont. – Fogalmam sincs, cimbi. Egyik nap odajött hozzám valami lótifuti, hogy az asszonyság mennyire csípte a pofámat és hogy szeretnének alkalmazni. Gondolhatjátok, hogy köpni-nyelni nem tudtam, de mit csináltam volna? Előadtam a mindentudót és kiszedtem belőle, mikor-hol kezdek. – Felemelt pohárral, vigyorogva kacsintott először Avramra, aztán Jænnre. – A magunkfajtának életében egyszer van ekkora mázlija. Na egs!