Kurinyec Anna: Mindig hibátlanul játszani

„Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet; magáért magának játszik.” – Kaffka Margit

 

Az ápoló résnyire nyitotta az ajtót Gergő előtt, ő pedig zavartan lépett be a szürke linóleumpadlóval burkolt, seszínű épületbe. Kezében a cuccai egy műanyagzacskóba csomagolva: fogkefe, egy melegítőnadrág és néhány póló. A borotvát már a bejáratnál elkobozták. Körbepillantott a szokatlanul széles folyosón. Mindkét oldalán négyesével sorakoztak a szobák. A falak egykor fehérek lehettek, de az emberi sorsok már szürkére festették őket. Balra egy közösségi tér nyílt; odakintről az üvegajtón keresztül látta, hogy világít a tévé. Már csak az ápolók tévéztek, a szobaajtók csukva.

– Az első nap egy kicsit kemény, de hamar hozzászokik az ember – mondta a férfi ápoló Gergőnek.

Gyűrött, babakék egyenruháján csálé névtábla világított. Éppen annyira állt ferdén, hogy Gergő szeme tikkelni kezdjen tőle, de most erőt vett magán. Az ápoló feljebb tolta fekete, vastag keretes szemüvegét széles orrán. Már nem jött zavarba, ha valaki rá bámult.

Az egyébként üres folyosón egy lány a fehér, kórházi komód tetejét püfölte szakadatlanul. Göndör, vékonyszálú barna haja ziláltan libbent ide-oda, miközben fejével a püföléssel megegyező ritmusra bólogatott.

Gergőre pillantott. Tekintetéből zavartság áradt, ám a keze egy pillanatra sem állt meg, tökéletes ritmusban mozgott fel-le, mintha egy metronómra gyakorolna. Gergő egy pillanatra maga körül érezte a szobája meleg, ismerős ölelését. Azt kívánta, bárcsak itt lenne a dobfelszerelése, pedig hónapok óta nem gyakorolt már.

– Értesz a nyomtatókhoz?

Gergő összerezzent a lány neki szegezett kérdése hallatán.

– A nyomtatókhoz? – hebegte, majd az ápolóra nézett, mintha segítséget várna tőle.

Elvégre mind azt várják, nem?

– Carlos már megint elromlott – mondta a lány, de továbbra is süket fülekre talált Gergő személyében, aki ettől most nem lett okosabb… – Carlos… A NYOMTATÓ! – harsogta, mintha Gergő egyenesen egy másik bolygóról jött volna.

Az ápoló bizonyára megunta Gergő szenvedését, mert egy hangyányit közelebb hajolva hozzá azt súgta:

– Azt hiszi, a szekrény tetején van a nyomtató – magyarázta amolyan tudod, hogy megy ez fejbiccentéssel. – Zsófi mindig nyomtatni akar. Kinyomtathatná a jelentéseimet, de az nem lenne túl etikus, ugye…

Ezután a férfi Zsófihoz intézte a szavait. A hangszíne megváltozott, beszéde bársonyosabbá, ugyanakkor határozottabbá vált.

– Zsófi, menj vissza a szobádba. Lefekvés!

Már éjfél is elmúlhatott, amikor véget ért a céges összejövetel. Legalábbis Gergő számára. Azon tűnődött, hogy az előtte álló, leharcolt ápolónak vajon mióta állnak ebből a munkanapjai. Saját munkájára gondolt, mire a már ismerős remegés elkezdte birtokba venni a testét.

Erősen megszorította a kezében lévő műanyagzacskót. A tartalmát Lilla készítette össze a lakásából, amíg Gergő a kórházban várakozott. Érezte, hogy kezd lecsukódni a szeme. Az ápoló a szobájába kísérte, ahol homályos és érdeklődő tekintetek vegyes kereszttüzén haladt át, de már nem érdekelték az udvariassági formulák – számítanak azok itt egyáltalán? – csak lezuhant a neki kijelölt ágyra, és hagyta, hogy az álom magával ragadja.

***

Váratlan tartózkodása a pszichiátrián lassan egy hete húzódott. Lilla ezalatt egyetlen üzenetére sem válaszolt. Úgy képzelte, a mentorának bizonyára rengeteg dolga akadt, ám mégis furcsának találta az érdeklődés hiányát. Unalomból belépett a társkereső profiljára, és felvette néhány félbemaradt beszélgetésgombolyag fonalát. Amikor találkozóra került sor, először kitért a válasz elől, majd kíváncsiságból megosztotta jelenlegi lokációját.

Várakozásaival ellentétben nagyon sok lány találta vonzónak az itt tartózkodását. A legtöbben nyilvánvalóan a szokatlan, gátlástalan szex lehetőségét látták a helyzetében, nem mintha Gergő bármi ilyesmire kapható lett volna jelen állapotában. Még mindig a szedatívok hatása alatt állt; remélte, hogy némelyik beszélgetés kicsikar belőle némi agyműködést, netán a humorérzékét is előcsalja, de a lányok többsége hangyányi erőfeszítést sem tett azért, hogy intellektuálisan közelítsen felé.

A gondolatai újra és újra visszatértek Lillához, akit valamiért nagyon okosnak tartott. Pedig olyan lánynak ismerte, akinek mindent tálcán kínáltak. Akinek csak egyetlen irányba tarthatott az élete, bármilyen döntést is kellett meghoznia. Egyetem, jó állás, előléptetés – ennek Gergő a mentoráltjaként már tanúja volt –, házasság. Nem tudta, a férjével hogy állnak a családalapítással, de biztosra vette, hogy annak is ki van jelölve az időpont a naptárban.

Ebéd közben a déli híradó ment, Gergő unottan tömte magába a vastag csőtésztával készített, bolognaira hasonlító paradicsomos trutymót, ragacsos sajttal a tetején. Egy villanást látott a szeme sarkából, amit hangok követtek.

– Nem, nem akarom! – kiáltotta a férfi torkaszakadtából, az előtte lévő tál spagetti szétkenődve hevert a fehér ebédlőasztalon, a mellette lévő idős hölgybeteg rá sem hederített, míg egy ápoló libegő névtáblával felé sietett, és fennhangon igyekezett megnyugtatni.

A férfi felállt, majd kikelve magából felrúgta a székét.

– Azt mondták, vége! Azt mondták, hazamehetek! Hogy csak még egy utolsó nap… Ne nyúljon hozzám! – próbálta lerázni magáról az ápoló kezét.

Gergő hirtelen ott találta magát a sötétkék szőnyegpadló, a csattogó billentyűzetek és a zárt panorámaablakok fojtogató ölelésében, ahol engagementről engagementre élt. Csak még egy jelentés, még egy prezentáció az ügyfélmeetingre.

„Mi a baj?” – kérdezte egyik nap Lilla, miután előző este éjfélig benn maradt, hogy megcsinálja, amit Zsolt kért tőle, mert bejött egy nagyon fontos ügyfél, igen, ezt most muszáj megoldaniuk, mindent elő kell készíteni, aztán egy kicsit hátra lehet dőlni. Így ment ez mindig, örök körforgásban. „Semmi” – felelte Gergő Lillának. Mert nem volt semmi új a nap alatt közös valóságukban. Lilla tudta a legjobban, aki már projektmenedzseri szintre került, Gergő csak márciusban lett szenior tanácsadó. Egyesek könnyebben veszik az akadályokat. Ő túl sokat akart bizonyítani. Elfáradt.

Lilla és Tomi állt mellette, amikor a szombati bulin szóba került az engagement-értékelő, ahol összekeverte azt a két záródiát. Csak állt a közönség előtt, teljesen lefagyott. Akkor az érzés újra a hatalmába kerítette, a vodkával töltött bögre remegni kezdett a kezében, és egyre hevesebben kapkodta a levegőt. A bögre tompa puffanással landolt a szőnyegen, a vodka beivódott a vajszínű gyapjú rostjai közé. Gergő füle úgy csengett, mintha valaki egy apró cintányért ütne szakadatlanul a dobhártyájának feszülve. Lilla a térdét simogatta, miközben ő a földön ülve hintázott előre-hátra, és a papírzacskót felfújva próbálta csillapítani a légzését. Tomi hívta ki a mentőt, ami ki is ért bő húsz percen belül, majd a mentősök megállapították, hogy idegösszeomlása van. A kórház is megtette volna, de a túlterheltség miatt hosszas várakozás után a pszichiátriára szállították. Az utolsó, amire emlékezett, hogy a decemberi hóesés kellemesen hűsíti kipirult arcát.

Az ápoló erősítést hívott, majd együttes erővel lefogták a hepciáskodó beteget, amíg egy harmadik beadta neki a nyugtató injekciót. Amint valamelyest lehiggadt, kikísérték az ebédlőből. Gergő némi bajtársiassággal a lelkében utánanézett, majd mielőtt visszafordult volna a spagettihez, a tekintetét odavonzotta egy a kinti folyosón elhaladó fekete folt.

A lány egyenes, sötétbarna hajkoronája a derekát verdeste. Bő kapucnis pulcsit viselt, erősen kifestett tekintete vibrált. A tekintetük találkozott. A fiú nem sok kedvességet vélt felfedezni benne – lehet, hogy csak a pandákat megszégyenítő szemsmink tehet róla? –, valamiért mégsem tudta elfordítani a tekintetét. Talán mert túlságosan ismerős volt, amit benne látott.

***

A kertészbe oltott művészetterapeuta határozott utasítására éppen a meleg földbe túrta a kezét, és igyekezett megteremteni az előző foglalkozáson festett agyagcserépben a föld, a durva homok és a kapott komposzt megfelelő egyvelegét. Mindezt egy spenót palántához. Amikor meghallotta, hogy december közepéhez közelítve palántázni fognak, arra gondolt, mit szólna ehhez az apja. Vidéki gazdaként valószínűleg úri hóbortnak tartotta volna a lámpafény-kereszttűz alá szánt élőlények mesterséges dédelgetését, bár a csapatnyi mentális sérült jelenléte talán megengedőbbé változtatta volna az öreget.

Mióta először beszívta az alagsor dohos elmúlás- és földszagát, a gondolatai többször is a nagybakónaki parasztház köré rendeződtek. Azelőtt nem sűrűn jutott eszébe, hiszen az apjával lassan három éve nem beszélt.

A tegnapi lány látványos tanácstalansága, amit a széles cserépválaszték idézett elő, elvonta Gergő figyelmét a keserű nosztalgiáról. A lány szemfestéke most egy árnyalatnyival visszafogottabban feketéllett, és Gergő megállapította, hogy gyönyörű, mélyen ülő kék szeme van, bár az orra egy kissé ferde. A lány csak a cserépfestés után érkezett, ezért a meztelen agyag kínálatból igyekezett kiválasztani a megfelelőt a salátájának.

Gergő feltápászkodott és a lányhoz lépett. Amúgy is ki akarta nyújtóztatni már a lábát.

– Az túl nagy lesz neki, és nem kap majd elég fényt – magyarázta, majd kiválasztott egy közepes méretűt, és a lány kezébe nyomta.

A lány kelletlenül elvette, majd feltűrte sötétkék kapucnis pulcsiját, és leült az újságpapíron heverő palántája mellé. Gergő éppen azon morfondírozott, hogyan kezdeményezzen beszélgetést a lánnyal, aki hozzá hasonlóan tisztábbnak tűnt a többi résztvevőnél. Ekkor az egyik beteg, Döme, aki amolyan CEO-nak képzelte magát idebent, mellélépett.

A férfi számonkérte, hogy miért esett a bevétel az ő részlegén idén 15%-kal.

– De hát én a hangszer-eladásokért felelek – mondta Gergő feddhetetlenül. – Az én részlegemen folyamatos az emelkedés, éppen most adtam le a jelentéseket.

A lány felpillantott, és egy látványos fejcsóválás tökéletes kiegészítőjeként a szemét kezdte forgatni.

– Csak huzatlak. Olvastam a jelentést – jegyezte meg Döme mindentudóan, majd megveregette Gergő vállát. – Azért nyomtattasd ki Zsófival, a tulajdonosok is látni akarják. Az októberit is.

Gergő úgy döntött, ezzel a „teendővel” megvárja az ebédszünetet. Már megtanulta, hogy éhesen nem szabad Zsófit a nyomtatóhoz küldeni.

– Te mindig ilyen stréber vagy? – kérdezte tőle a lány, amint Döme magukra hagyta őket.

Gergő kérdőn meredt rá.

– A céges szerepjáték meg ez a szemfüles cserépválasztás – indokolta meg a feltételezését.

Gergő jól emlékezett a lány kirohanására, amikor Döme elé állt, és közölte vele, hogy ő nem dolgozni jött a pszichiátriára, és hogy egy héten belül elhúz innen, úgyhogy a férfi ne is álmodjon arról, hogy hagyja magát csicskáztatni.

– Miért nem akartál szerepet? – kérdezte Gergő kíváncsian. – Lehettél volna könyvelő. Döme szereti a számokat, de legalább magányos munka lenne a tiéd. A gyerekjátékrészleg megőrjít. Mindjárt itt a karácsony, és lenyúlja az összes prémiumomat.

Ez volt a leghosszabb mondat, amit az elmúlt közel másfél hétben kiejtett a száján. Kivéve, amikor az októberi jelentés számait kellett megmagyaráznia Dömének, hogy megfelelő hitelességgel tudja azt előadni a tulajdonosoknak, akiket még sosem láttak idebent.

– Nem akarom megjátszani magam – vont vállat nemes egyszerűséggel a lány.

– Mindenki meg akarja néha játszani magát – horkant fel Gergő hitetlenül.

– Én nem.

– Most azt játszod, hogy te nem akarod megjátszani magad.

– Te nem vagy magadnál – dünnyögte.

– Mutass valakit, aki igen – intett Gergő a körülöttük békésen vagy éppen türelmetlenül palántázó bentlakókra.

A lány ajkaira most először visszafogott mosoly ült ki. A művészetterapeuta éppen ebben a pillanatban jelentette be a félórás szünet kezdetét.

– Gergő vagyok – mutatkozott be a lánynak.

– Panna.

–  Megihatnánk egy kávét – vetette fel Gergő. – Tudok egy jó helyet a földszinten. Én fizetek, csak várj, míg lehozom az aprómat. Addig ne menj sehová – mondta Gergő túljátszott lelkesedéssel.

Panna végre nevetett.

Nagyjából tíz perc kitartó küzdelem az automatánál, és már a kerti padon szorongatták a műanyagpoharas kávékat. Gergő egy sima espressot vett, mert azt lehet a legkevésbé elrontani, gondolta. Utólag belátta, hogy tévedett.

Az udvaron első dolga volt, hogy mélyet szippantson a csípős, hideg levegőből. Csak napi kétszer fél órát mehettek ki a kertbe, leszámítva a rövidebb cigiszüneteket. Gergő elgondolkozott rajta, hogy rászokhatna a dohányzásra, de egyelőre még hezitált. Panna viszont elővette a cigis dobozt a zsebéből, és rágyújtott egy szálra a bűzrudakból.

Egyszerűen nem értette, ki és miért dohányzik még a huszonegyedik században.

A széken ülve észre sem vette, hogy dobolni kezdett a lábával a salakos talajon, amíg Panna rá nem förmedt.

– Abbahagynád?

Az apja háza mellett egyre többet gondolt a dobolásra, próbálta felidézni, mikor gyakorolt utoljára. Régebben külön próbatermet béreltek, ahol gyakran egyedül is eltöltött néhány órát. Aztán változtak a prioritások; a gitáros megnősült, az énekes szólókarrierbe kezdett, és Gergőre is fényes karrier várt, csak épp ő nem várta azt már annyira.

Kiderült, hogy Pannának nemrég ért véget egy hosszú kapcsolata. Valamilyen személyiségzavar miatt került be. Egyetemre jár, de mellette elvégzett egy barista tanfolyamot.

Gergő nemsokára azon kapta magát, hogy mesélni kezd a munkájáról, a szürke hétköznapokról és arról, hogy mennyi mindent szeretett volna még csinálni, de nincs rá energiája. Mesélt a zenekarukról, a Klasszikus Közepesről (az énekes teljesítményéről nyilatkozott így annak idején a gimis énektanár, amikor osztályoznia kellett), és hogy a banda tagjai mostanság már külön utakon járnak. Meglepően jólesett kiadni magából mindezt.

Kiderült, hogy Panna nevelőapjának van egy bárja a belvárosban, ahová feltörekvő bandákat keresnek játszani. Gergő elutasította. Az életének az a része már lezárult.

– Mihez kezdesz most? – kérdezte a lány.

– Hogy érted?

– Hát, ha innen kikerülsz.

– Ezen még nem gondolkoztam. Visszamegyek dolgozni, azt hiszem.

– Ezek után? Te nem vagy magadnál!

– Sok gyógyszert adnak itt – ismerte el Gegő.

– Az semmi ahhoz képest, amit nekem mérnek ki. Te magadtól vagy ilyen hibbant.

– Nem tudom, mi mást csinálhatnék.

– Találd ki! – felelte Panna nemes egyszerűséggel.

Gergő az órájára pillantott. Már csak öt perc volt hátra a szünetből. Panna a szemét forgatta. Amikor meggyőzte Gergőt arról, hogy úgysem vihetik őket innen sehová büntetésképp, ő is belekezdett rövid élete történetébe.

– Anyám is egy vadbarommal jött össze annak idején, úgyhogy borítékolható volt, hogy én is beválasztok. – Ismét ez a koravén bölcsesség, ami csak úgy áradt a lány minden szavából. Gergő nem tudta eldönteni, hogy féljen tőle vagy csodálja.

– Pedig jófejnek tűnt az elmondásaid alapján – szúrta közbe Gergő. – A nevelőapád.

– Ja, nem ő. Az igazi apámról beszélek. A nevelőapám tök jófej, jól kezeli a betegséget is – mondta Panna. – Régóta tudom, hogy valami nem stimmel. Könnyen elbizonytalanodom, és sokszor máshogy élek meg helyzeteket, mint ahogy ők azt elmesélik. Aztán jött Nimród, és ezt ki is használta. Mesterien manipulált engem, és a végén mindig én kértem bocsánatot. Ez volt benne a legszebb.

– Bántott valaha? – kérdezte Gergő, magát is meglepve azzal, mennyire elöntötték hirtelen az érzelmek.

– Fizikailag nem – rázta meg a fejét Panna. – De teljesen leépítette azt a kevés önbizalmamat is. A szakítás után hosszú időbe telt, mire úgy nagyjából magamra találtam. Ezért ragaszkodom annyira magamhoz – magyarázta. – És ezért nem szeretnék több szerepet.

Gergő gondolatok után kutatott a fejében, de a lány szólalt meg előbb.

– Látszott, hogy szeretsz kertészkedni. Miért nem foglalkozol azzal? – vetette fel, még mindig Gergő életén agyalva.

– Az apámnak volt… van egy nagy földterülete. A terményt eladja takarmánynak vagy a piacon. Kiskoromban sokat dolgoztam ott.

– Anyukád? – érdeklődött Panna.

Gergő idejét sem tudta már, mikor került szóba utoljára az édesanyja. Kellett neki néhány másodperc, míg összeszedte a gondolatait.

– Ott hagyott minket apámmal még tízéves koromban.

– És ez hogyan érintett téged? – kérdezte Panna.

Más elintézte volna egy sajnálommal vagy egy „ó”-val, de Panna nem tartozott közéjük. Talán csak a gyógyszerek miatt, de Gergő is sosem látott őszinteségről tett tanúbizonyságot.

– Nem emlékszem az érzésre. Inkább azokra, amik akkoriban történtek. Állandóan panaszkodott a sok munka miatt, amiből mindig nagy veszekedés lett. Akkoriban az apámnak nem ment jól a gazdálkodás. Az anyám egyre többet dolgozott, apám pedig annál többet ivott. Amikor lelépett, két héten át folyamatosan az italba menekült.

Gergő emlékezett a napra, amikor az apja józanul ébredt, és elvitte őt az iskolába. Nem sokkal később munkába állt, és Gergő soha többé nem látta pohárral a kezében. Az anyjáról nem beszéltek többet.

– Nehéz lehetett – jegyezte meg Panna.

– Nem álltunk annyira közel – vont vállat Gergő. – Ezért nem tudom, mi hiányozzon.

– Az is tud hiányozni, amit sosem kaptunk meg – válaszolta a lány.

Csend telepedett közéjük, de egyikük sem törte meg. Nem sokkal később Panna vetett egy pillantást a telefonja kijelzőjére, majd felállt és elindult a keskeny, murvás ösvényen, vissza a vöröstéglás épület hátsó bejárata felé.

– Nem jössz? – fordult vissza Gergő felé.

A fiú az órájára nézett, ami éppen felet mutatott.

Mielőtt visszatért volna az alagsori foglalkozásra, elment mosdóba. Muszáj lemosnia magáról a dohányszagot, ami Panna felől áradt rá. Az arcát a csap alá tartotta, majd a tükörbe nézett. A szőkésbarna hajba vegyülő néhány ősz hajszál láttán különös felismerése támadt, és a homlokán kidagadó ér is épp oly ismerős volt. Az apjára emlékeztette.

***

Néhány nappal később Gergőt kiengedték. A járóbeteg-osztály ekkor már piros és zöld girlandok kusza hálójával akadályozta a bentlakókat arra tett igyekezetükben, hogy az idő múlását figyelmen kívül hagyják, és átvészeljék a karácsonyt, mint az élet bármely más napját. Az utolsó ebédje gulyásleves és száraz diós bejgli volt, a tévé alatti polcon elhelyezett adventi koszorún három rózsaszín gyertya pislákolt.

Gergő hétfőn már munkába állt, és habár az emlékei még frissek voltak a vöröstéglás épületről, odabent igazi őrültek háza fogadta. Három válságmeetinget ült végig délig, és amikor végre a saját asztalához jutott, abban sem volt köszönet.

– Greg, jó, hogy köztünk vagy – üdvözölte futólag Levi, az egyik projektmenedzser. – Holnapra kellene egy prezentáció. Minden anyagot az asztalodra tettem. Köszi.

Gergő bólintott, majd nekilátott feldolgozni a két hete gyűlő paksamétát, ami fenyegetően fehérlett lehajtott laptopja előtt. Utoljára akkor látta lehajtva a laptopját, amikor az első napján megkapta azt az IT részlegtől.

Zsolttal, a főnökével csak néhány szót váltottak a konyhában a reggeli kávé elkészítése közben. A férfi jelezte, hogy Lilla mindenről beszámolt neki, és megnyugtatta az állapotát illetően. Biztosította Gergőt, hogy a munkája fontos a cég számára, és természetesen támogatják a felépülésében; emiatt levették az egyik projektről. Arról nem tett említést, hogy azóta bevonták két másik IFRS ügybe. Ahogy arról sem, hogy honnan tud Lilla bármit is az állapotáról, amikor egyszer sem látogatta meg az elmúlt két hétben.

Felhajtotta a laptopját, és nekiállt a munkának. Közben berakott egy Offspring számot, és ledöntött még egy adag koffeint. Időről időre eszébe jutott a dohos automatás kávé és a beszélgetése Pannával.

Már két napja, hogy visszazökkent a régi kerékvágásba. Egyik ügyféltalálkozóról a másikra sietett. Már csak félóra volt a hivatalos munkaidejéből, amire jellemzően minimum két órát ráhúzott, bár ma úgy tervezte, hogy hazamegy és gyakorol egy kicsit. Zsolt jelent meg az asztalánál, ingje pattanásig feszült rajta, ahogy az idegek a nyakán és a homlokán.

– Figyelj öregem, tudom, nem a legjobbkor, de nagyon kellene nekem ez az elemzés. Épp most küldtem át emailben. Ha megvannak az eredmények, akkor már a prezentációt is megcsinálhatnád. Nem kell az egész, csak a váza. A többit majd a gyakornokra bízom.

– Mikorra? – kérdezte Gergő.

– Holnap reggelre – mondta Zsolt, mint aki meg van róla győződve, hogy ezt az információt már említette.

– Ez legalább öt órás munka – állapította meg Gergő, miután átfutotta az emailt.

– Tudom, de képtelen vagyok másnak lepasszolni. Fontos az ügyfél, és néha úgy érzem, csak te tudsz Excelben számolni ebben a kurva kócerájban – hajolt közelebb Gergőhöz lejjebb csavarva a hangerőt.

Gergő élénken emlékezett azokra az időkre, amikor még imponált neki a nélkülözhetetlenségének említése. Most azonban nem érzett semmit a gyomrából lassan felfelé törő feszültségen kívül, ami lassan a torkát kezdte fojtogatni.

– Nem tudom holnapra megcsinálni – mondta határozottan.

Zsolt felhúzta a szemöldökét, és zavartan nevetni kezdett.

– Ne csináld. Tartottuk a hátunkat miattad az elmúlt két hétben. Egy kicsit viszonozhatnád a szívességet. Nem gondolod?

– Emlékeztetnélek, hogy amikor az unokatestvérem meghalt, másnap már bent voltam fél nyolcra – válaszolta Gergő.

Körülöttük megfagyott a levegő, és Gergő érezte magán a tekintetek kereszttüzét. A keze remegni kezdett, és azon tűnődött, hogyan tudna észrevétlenül bekapni egyet az útravalóként kapott Xanaxból, mielőtt ráborítja az asztalt Zsolt pökhendi képére.

– Megmondom Zsófinak, hogy maradjon itt veled, és segítsen be – győzködte Zsolt.

– Zsófinak órája van – válaszolta Gergő, aki betéve tudta a gyakornoklány órarendjét, mert az elmúlt két félévben sűrűn kérte a segítségét adminisztratív feladatokban.

– Biztos boldogan kihagyja – vont vállat Zsolt továbbra is könnyed hangnemet megütve.

– Azt hiszem, inkább én hagyom ki – felelte Gergő, majd felállt.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Zsolt meglepetten, majd arca egy szempillantás alatt elsötétült. – Tudod, sokan ölnének azért, hogy a helyeden legyenek.

– Nem kell ilyesmire vetemedniük, mert felmondok – bukott ki Gergőből.

Abban a pillanatban, amikor kimondta, nem tűnt jó döntésnek, ellenben rendkívül jólesett.

– Emlékeztetnélek rá, hogy hatvan nap a felmondási időd, ezalatt pedig köteles vagy megcsinálni, amit a felettesed kér. Különben búcsút mondhatsz az e havi fizetésednek.

– Amúgy sem volt időm elkölteni a korábbiakat – válaszolta Gergő, és kikristályosodott benne a döntése helyessége.

Zsolt kifogyott a szavakból, Gergő pedig a vállára vette a hátizsákját. Még a télikabátját sem vette fel, csak hóna alá csapta, és kisétált az üvegajtón. Körülötte mindenki néma csendben figyelte a mozdulatsort.

***

Amikor hazaért, Lilla üzenetei várták a telefonján.

Hol vagy most?

Mi volt ez az egész?

Beszélnünk kell!

Ilyenkor bezzeg beszélniük kell, de amikor a kórházi lámpák fényénél számolja a repedéseket a falban, akkor nem akar a társasága lenni, gondolta Gergő. Már rezgett is a telefonja, Lilla neve ellentmondást nem tűrően villant fel a kijelzőn. Gergő fogadta a hívást.

– Ma értem haza Varsóból, és az imént hívott Zsolt. Azóta is plafonon van. Mi volt ez az őrület?

Az utolsó szót Lilla tétovázva mondta ki, majd megköszörülte a torkát zavarában.

– Hol vagy most? – kérdezte Lilla, mielőtt Gergő szóhoz juthatott volna.

– Éppen dobolni készültem.

– Azt hittem, felhagytál a zenéléssel.

– Lehet, hogy folytatom – vont vállat Gergő.

Lilla rövid szünetet tartott.

– Beszéltem a felsővezetőnkkel. Tudom, hogy Zsolt nehéz eset.

Lilla és Zsolt annak idején egy teamben kezdtek.

–  A lényeg, hogy elintézem, hogy másik projektvezető alá kerülj. Ezért, ha lecsengett nálad ez a dolog, szólj, és véglegesítjük a megállapodást.

Gergő időközben kihangosította a telefont és a bárpultra helyezte, majd felbontott egy sört.

– Nem is tudom… – felelte.

– Ugyan már. A dobolásból akarsz megélni?

– Még az is lehet. Azt hiszem, időre lenne szükségem, hogy kitaláljam.

– Te nem ilyen vagy – csóválta a fejét Lilla.

– Én is azt hittem. Ahogy azt is, hogy sosem járok majd a pszichiátrián – válaszolta Gergő.

Lilla ismét szótlan maradt.

– Ki alá kerülnék? – kérdezte Gergő, hogy oldja a feszültséget.

– Péternél emberhiány van.

Gergő bólogatott. Pétert jó szakembernek ismerte, aki ebből kifolyólag ugyan az elvégzett munka minőségét számonkérte, de mindig tudta, hogy mik a reális elvárások egy-egy határidő kapcsán.

– Na? Hadd beszéljek vele!

– Rendben – hagyta rá Gergő.

Végül is abból még nem lehet baj.

– Miért nem látogattál meg? – kérdezte Gergő.

Lilla sóhajtott.

– Sajnálom, nagyon sok volt a munka. Egész héten a varsói utazásra készültem. Hidd el, Andrásra sem jutott időm. Megkérdezheted, mennyi időt töltöttünk összebújva a héten. – Lilla zavartan nevetett a vonal végén. – A lényeg, hogy már jobban vagy. Mindketten tudjuk, hogy semmi keresnivalód ott. Hiszen csak a teltház miatt kerültél a… nos, a diliházba. A lényeg, hogy túl vagy rajta.

Eszébe jutott a nyomtatót püfölő Zsófi, és hogy a gyakornokát is így hívják… Vajon tényleg túl van rajta?

– Tudod, sok tekintetben hasonló volt az ottani légkör.

– Miben például?

– Mindenki felvett valamilyen szerepet, hogy elviselje a mindennapokat.

– Szerinted mi szerepeket játszunk? – kérdezte Lilla. – Szerintem csak tart valamerre az életünk.

– A kérdés csak az, hogy jó irányba tart-e…

– Értem, most kiestél a szerepedből. De mikor tervezel visszatérni?

– Lilla. Azt mondod, a saját férjedre sem jut időd. Nem látogattad meg a barátodat – mert remélem azok vagyunk –, a pszichiátrián. Ha már itt tartunk, én pedig három éve nem láttam a saját apámat.

– Azt mondtad, ő nem értett meg téged.

– Pontosan. Már én sem értem magam.

A vonal túlsó végén csend honolt.

– Most le kell tennem. Holnap beszéljünk. Addig egyeztetek Margittal az áthelyezésedről.

 

Gergő a néma telefont bámulva azon tűnődött, miért sikerült Lillának mégis elbizonytalanítania. Miért mondott bizonytalan igent (de mégis igent!) arra, ami ellen immár teljes szívével tiltakozott? Nem tudott neki ellentmondani, és nem azért, mert a lány ajánlata visszautasíthatatlan volt. Hanem azért, mert nem akarta, hogy elítélje őt. Hogy adhat fel egy ilyen munkát, amikor ezáltal mindene megvan?

Panna szavai csengtek a fülében, amint az apjáról beszél, és hogy olyan férfit választott maga mellé, amilyen ő is volt. Egyre inkább érezte a bizonyosságot azzal kapcsolatban, hogy Lilla elképzelt tekintetébe nézve a saját anyját látja. Bármennyire is tiltakozott ellene, az anyja tátongó űrt hagyott maga után. Ebben éltek az apjával ketten olyan hosszú ideig egymás mellett.

Tízéves korában már dobolt, de a nagyapja mindig azt mondta neki, hogy ebből nem fog tudni megélni. Ez csak szórakozás. Mint az apjának az ivás. Ő így engedi ki a fáradt gőzt. És mi történt? Elhagyták. Gergő kezdett rájönni, hogy talán ő is ezért gürcölt. Hogy ne hagyják el…

Észre sem vette, mit csinál, csak amikor a pálinkás üveget már a kezében tartotta. A benne sárgálló ágyas barackpálinkát még az apjától kapta három évvel ezelőtt karácsonyra. Kitöltött magának egy felespohárnyival, egy darabig nézte, és azt kívánta, bár ne telt volna el ilyen észrevétlenül az idő. Amikor annak idején beszámolt az apjának a munkájában elért sikereiről, ő látszólag örült, de mindig elkedvtelenedett. Utólag valószínűleg saját kudarcát látta benne. Gergő lassan inkább nem beszélt már a munkájáról. Nem beszélt semmi másról sem. Jobban belegondolva más nem is foglalkoztatta, már nagyon régóta. A pálinkás pohár átlátszó tartalmára nézett, ami most leélt élete lepárolt igazságaként világított előtte. Egy hajtásra kiitta, és hagyta, hogy a folyékony forróság lassan lecsorogjon a torkán. Nem hiányzott neki az apja. Csak szomorú volt.

Felvillant a telefonja. Lillától érkezett egy hangüzenet. Kitöltött még egy pálinkát, és lejátszotta a hangfelvételt.

Már beszéltem is Margittal, és azt hiszem, megoldható, hogy átkerülj Péter teamjébe. Sok vidéki ügyfele van, akikhez utaznod kellene az auditok során, ezért legalább ritkábban találkoznátok. Bizonytalan nevetés. Holnap hívj fel.

Legyűrte a késztetést, hogy válaszoljon, és elindult felhozni a dobfelszerelését a tárolóból.

***

Az elkövetkezendő napokban nem is nagyon csinált mást. Reggel leült a dobszékre, letette a metronómot maga mellé az íróasztalára, amin olvasatlan könyvek garmadája sorakozott, amit az évek alatt felhalmozott.

Lassú, egyenletes ütemek. Majd gyorsabbak, de még mindig maximális odafigyeléssel. Az akusztika csapnivaló volt idebent, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Leesett a metronóm. Az apja, Lilla tekintete és a lány a pszichiátriáról mind ott keringtek a fejében. Megnyugvást akart kapni az apjával való kapcsolata miatt, némi belátást akart kicsikarni Lillából, a lánytól pedig nem is tudja, mire vágyott. Jelenleg egyikre sem volt lehetősége, a dobot viszont püfölhette. Lassan már azt sem tudta, hol végződik a hangszer és hol kezdődik ő. Minden megszűnt létezni, és csak a szabálytalan mozdulatsor maradt, ami kiűrítette és újra feltöltötte a szívét.

Nem emlékezett a pillanatra, amikor feladta az álommal vívott ádáz harcot, de másnap reggel a dobszéken ébredt. A nyakszirtje sajgott, ami a szokatlan testhelyzet révén – fejét a falnak döntve bóbiskolt –, nem is olyan meglepő. Ennek ellenére szinte kipattant a szeme, tettre késznek és energikusnak érezte magát.

Bedobta a kapszulát a kávégépbe és elővette a mandulatejet a hűtőből. A mozdulatsor közben tekintete a konyhaasztalra tévedt, amin az üres pálinkás pohár mellett még mindig ott hevert a pszichiátriai zárójelentése. Általában mindent egyből elpakolt, de erre valamiért még nem került sor.

Kezébe vette a zárójelentést. A beteg tünetmentes, szerepelt a dokumentum alján. Vajon a tünetmentes és a jól vagyok skálán hol helyezkedik el jelenleg? Amióta nem tömték fájdalomcsillapítókkal, sokkal jobban tudatában volt saját magának, fizikai és érzelmi tekintetben egyaránt. Jól esett ez az odafigyelés. Talán ezért nem tette még el a zárójelentést. Emlékeztetni akarta magát erre.

A konyhaszekrény bal felső ajtajára pillantott, amire jóval ezelőtt emlékeztetőket írt magának.

Hívd fel gyakrabban a szeretteidet, barátaidat.

Menj le az edzőterembe.

Ne halogasd a mosást.

Beszélgess más szinteken dolgozó emberekkel.

Olvass külföldi szakmai anyagokat.

Olyan régóta szem előtt virított, hogy már meg is feledkezett róla. A szavak el sem jutottak a tudatáig. Ám most egészen más szemszögből nézett a listára. Mindegyik pont arra vonatkozott, hogyan legyen jobb és hatékonyabb.

Kivette a konyhafiókból a fekete alkoholos filcet, és a lista aljára firkantott még egy sort.

Figyelj oda magadra.

Ahogy a naptárra pillantott, megdöbbent. December 24., péntek volt. Szenteste. Ledöntötte a kávét, felkapta a konyhapulton heverő croissant-t és a kulcsait. Nem tudta, hova megy, csak elindult. Egész nap vezetett, míg délutánra világossá vált számára, hogy hová tart.

***

Már jócskán besötétedett, amikor leparkolt a városi terepjáróval a meredek, murvás utca legtetején, az ismerős ház rozsdabarna kapuja előtt. Leállította a motort, ezzel beléfojtva a szót az egyik ismert rádiócsatorna műsorvezetőjébe, aki éppen túljátszott érdeklődéssel tette fel a nagy kérdést a betelefonáló középkorú nőnek. Nevezetesen, hogy mi lesz a karácsonyi menü.

Benyúlt a kapun és kitapogatta a biciklizárat. Elfordította a kulcsot, majd átcsusszant a szűkre tárt kapun. Éledezni kezdett benne a düh a gondolatra, hogy az apja három év alatt sem csináltatta meg a zárat. Vett egy mély levegőt, és igyekezett az udvaron kifújni magából az indulatokat. Hó helyett csak a kilélegzett párafelhő és az alatta ropogó, hideg föld felelt a hangulatért. Gergő már évek óta nem került karácsonyi hangulatba. Legalábbis nem olyanba, amilyennek azt képzelte, hogy lennie kellene.

Apja sziluettjét megvilágította a ház ajtaján kiszűrődő tompa lámpafény; a tornácon állt, rajta gyapjú mellény, fején barett sapka. Gergő végigsétált a három csupasz barackfa mellett, amelyek éppen úgy hajoldoztak egymás felé, ahogy emlékezetében.

Az apja megöregedett, mióta utoljára látta. A szarkalábak és barázdák bonyolult hálózatából egy egész élettörténet rajzolódott ki, melynek egy darabját Gergő számára már homály fedte.

Csak néhány órája hívta fel, hogy értesítse az érkezéséről. Sejtette, hogy az apja itthon tölti az ünnepeket, de azért mégsem akart szó nélkül beállítani.

– Jól utaztál? – kérdezte az apja.

Az ismerős eldöntendő kérdések. Az apja azokra a pillanatokra tartogatta őket, amikor a csend ordító magánya olyan hangossá vált, hogy úgy érezte, le kell tudnia kötelességét a társas érintkezés irányába.

– Nem volt nagy forgalom – felelte Gergő.

Néhány mondat az útviszonyokról és a falu apró infrastrukturális változásairól.

– Nem állsz be az udvarra? – kérdezte az apja.

– Jól van az úgy – legyintett Gergő.

– Beállhatnál – erősködött az öreg.

Gergő kelletlenül verekedte át magát ismét a kapu látszólagos védelmén, és begördült a SUV-val a barackfák mellé. Ahogy sejtette, az autó méretéből fakadóan nem fért el a ház mellett anélkül, hogy valamelyik barackfa ne érje az ablakot. A kapuhoz közeli gyöngyvirágokból is letarolt egy halmot, de a bokrokat szerencsére elkerülte. Szerette az autóját, amennyire csak egy eszközt lehetett. Szüksége is volt rá régen a dobszerkója miatt, most azonban túl nagynak, túl hivalkodónak látta.

Az apja a parasztház keskeny, rongyszőnyegekkel lerakott előteréből a nappaliba vezette. A fürdőszobába nyíló ajtó zárva, a nagyszoba nyitva. A nappaliban az összecsukható kanapé, ahol az apja aludni szokott, most összetolva. A falon az ismerős, falusi életet ábrázoló piros-fekete hímzés terpeszkedett. Gergő úgy képzelte, ha a ház összeomlana, a hímzés akkor is ott feszülne a semmiben.

Leült az összecsukható kanapéval szembeni fotelben. Az apja a zöld cserépkályha melletti rozoga kisasztalon sorakozó pálinkákkal kínálta.

– A barack jó lesz – felelte Gergő.

Nem tudta leplezni meglepettségét, amikor az apja magának is kitöltött egy pohárral.

– Már nincs baj belőle – vont vállat az apja. – Meg hát mégiscsak meglátogatott a fiam – tette hozzá, homályos éllel a hangjában, amiről Gergő nem tudta eldönteni, hogy gyanakvás vagy szemrehányás.

Koccintottak. Gergő egyből lehúzta a felespohár tartalmát, míg az apja a felét visszatette.

– Ha tudtam volna, hogy jössz, több üveggel címkéztem volna fel.

Gergő megemlítette, hogy még maradt a három évvel ezelőtti termésből.

– Jól megy a munka? – kérdezte az apja.

– Jól – hazudta Gergő megszokásból. – A vírus ellenére elég jó évet zárt a cég.

A következő negyed óra az aktuális hírek megvitatásával telt.

– Be kell zárnom az állatokat – mondta az apja, miután a második pohár pálinkát is elfogyasztották.

Gergő majdnem elővette a telefonját, hogy további aktualitások után nézzen, de végül szó nélkül követte a lámpást tartó apját a pajtába.

Az idős férfi létrára állt és a pajta egyik tartógerendájára helyezte a lámpást. Meleg szénaszag terjengett, a kinti csípős hideg ellenére a tehén és a tyúkok lehelete fenntartotta a hőt.

Apja csöndes határozottsággal beterelte a tehenet a karámba, majd nagy lendülettel megemelte az ajtaját. A mozdulat félbemaradt, apja arcára fájdalom ült ki. Már nem bírta el úgy, mint régen. Gergő mellé lépett, megemelte és a helyére illesztette a karám ajtaját.

Egy darabig csendben álltak egymás mellett. Gergő végignézett a tyúkólakon (elképzelve a benne szunnyadó tollas, éhes szájakat), az üres tejes vödrön, az apja mindennapi munkájának nyomain. Hirtelen szó nélkül átölelte a mellette álló meglepett férfit.

Az apja karjai zavartan és bizonytalanul fonódtak köré. Gergőből hirtelen tört elő a sírás, még a háta is belerázkódott. Egy rövid ideig csak álltak sután összeborulva, majd Gergő elszégyellte magát és elhúzódott. A szeme sarkából látta, hogy az apja szemében is könnyek gyűlnek.

Ahogy végigsétáltak a ház mögötti domboldalon kapaszkodó gyümölcsös mellett, Gergő számba vette, mennyi munka lehet még a ház körül, amit az apja lassan nem tud majd elvégezni. Azon tűnődött, mikor ment el így az idő, és lettek a parázs vitákból kényszeredett beszélgetések, kötelességtudó látogatások, majd egyszerűen távolság. A távolság már jóval azelőtt ott húzódott közöttük, hogy térben is leképeződött volna.

– Miért nem beszéltél soha róla? – szegezte a kérdést apjának Gergő, amint levették a kabátjaikat az előszobában.

Nem kellett megmagyaráznia, kire gondol. Apja gombszerű, barna szemeiben mély szomorúság ült.

– Nem tudtam, hogyan.

Csönd telepedett közéjük, majd Gergő apja töltött még egy pohár pálinkát a fiúnak.

– Nem sírtál – szólalt meg az apja. – Egyszer sem, miután elment. Azt gondoltam, ha te képes vagy erre, akkor nekem is meg kell emberelnem magam.

Gergőt meglepte a dolog, erre nem emlékezett. A gyerekkora kusza emlékfoszlányokban lebegett, és néha nem tudta összeilleszteni a szálakat.

– Egyszer sem kérdezted, hova ment. Ha kérdeztél volna, válaszoltam volna, de így könnyebb volt.

Gergő elmerengett. Valószínűleg félt a választól. Hová mehetett az anyja, ami jobb, mint mellette lenni?

– Hallottál azóta felőle? – kérdezte Gergő.

– Egyszer járt Nagybakónakon, a szomszédasszony temetésén. Jóban volt a lányával. Te akkor már középiskolába jártál.

Gergő, amint elvégezte a nyolcadik osztályt, kollégista lett a fővárosban.

– Találkoztatok? – kérdezte Gergő.

Az apja a fejét rázta.

– Nem mentem ki. Nem tudtam, milyen lett volna…

Gergő kíváncsian várta, hogyan fejeződik be a mondat. Milyen lett volna látni, hogy megváltozott? Esetleg hogy hozott magával valakit? Hogy ugyanaz maradt?

– Később mondta Pista barátom, hogy nagyon elegánsan volt felöltözve. Pesti asszony lett. A férje ügyvéd.

Gergő régóta pestiként gondolt magára, mindig megilletődött, amikor valakit ezzel a jelzővel illettek. Azon tűnődött, az anyja vajon reménykedett-e apja felbukkanásában. Netán abban, hogy Gergőt is láthatja. Végül elhessegette a gondolatokat. Ha igazán érdekelte volna, becsöngetett volna a házukba.

– Hogy megy a gazdaság? – kérdezte inkább.

Az apja először bizakodóan bólogatott.

– Jövőre több paradicsomot kell ültetni, ezért felszántattam a földeket. Van itt a Jóska, akinek bérbe adtam pár holdat. Ő viszonylag jó áron vállalta. De hát az ember vagy megcsinálja, vagy megfizeti, ugye.

Gergő bólintott.

– Beteg vagyok – tette hozzá az apja, mielőtt Gergő bármit is reagálhatott volna. A keze félúton a pohárért megállt a levegőben. – Valamilyen szívprobléma.

Az apja elmondta, hogy műteni kell. Rutinműtét, azt mondják. De lehetnek komplikációk. Még van hátra néhány vizsgálat. Legkésőbb január elején kerül rá sor. Gergő ragaszkodott hozzá, hogy átnézze apja orvosi papírjait.

– Miért nem szóltál, hogy segítségre van szükséged? – kérdezte Gergő, amikor már minden lehetséges információt összegyűjtött a koszorúér-elzáródásról.

– Megvan neked a saját életed. Tudom, hogy sok a munkád.

– Az csak munka – ellenkezett Gergő.

– Úgy tűnt, nagyon szereted.

Gergő eltűnődött, valójában érzett-e valaha is így a munkája iránt. Egyszer csak kibukott belőle a felmondás, aztán már meg sem állt a pszichiátriáig, mesélt az utóbbi időszakról, még a lányról is, akivel a pszichiátrián találkozott. Mindent szavakba öntött, ami csak hirtelen eszébe jutott. Nem tudta, meddig teheti még meg.

– Dobolsz még? – kérdezte az apja váratlanul a beszélgetés közben.

– Nemrég kezdtem újra, de sokat felejtettem. Nem mindig jön ki a ritmus.

– Nem lehet mindig hibátlanul játszani – válaszolta az apja, és most először Gergő szemébe nézett.

Gergő megsemmisülve, mégis szokatlan békével a lelkében simult bele a fotelbe, miközben apja kitöltötte a következő pálinkát.

Ezután még hosszú órákon keresztül beszélgettek, míg végül mindketten kimerültek. Az apja elindult, hogy megágyazzon a nagyszobában, de Gergő erősködött, hogy majd ő megcsinálja. Az apja a vállára tette a kezét, elmosolyodott, majd bevonult a szobába. Gergő hallotta, ahogyan a benti szekrény ismerős nyikorgással kinyílik, és a suhogó textil hangját, ahogyan az apja a huzatokkal bíbelődik. Elhatározta, hogy nem megy vissza dolgozni. Segít az apjának, amiben tud, és addig kitalálja, hogy hogyan tovább.

A tátongó űrből most betöltöttek egy darabot, de még hosszú út áll előttük. Remélte, hogy az apja vele tart ezen az úton.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (8 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük