Floral Carver: ÉGj VELEm! (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

1.
Adam

1990. augusztus 22.

Az anyu azt mondja, el kell kicsit mennie. Én vigyázok majd Aidenre. Én már nyolcéves vagyok, úgyhogy okos nagyfiú vagyok, aki tud az öccsére vigyázni. Aiden még csak ötéves. Túl fiatal még.

Nézem az anyut, ahogyan öltözködik. Olyan szép. Szeretem ezt a kék ruháját, ebben mindig nagyon csinos. Kár, hogy a múltkor, az év végi ünnepségre nem ezt a szép ruháját vette fel. Akkor nem volt ilyen csinos. És a haja sem volt megmosva. Az a hülye Patrik Wallas azt mondta, az anyám egy drogos kurva. Be is húztam neki érte. Mrs. Johansson pedig ezért nem engedett fel a színpadra, hogy elmondjam a verset, amit meg kellett tanulnom az ünnepségre. Pedig most tényleg megtanultam. De azt mondta, aki még az év végi ünnepségen se tud normálisan viselkedni, az nem érdemli meg, hogy az emberek megtapsolják. Szerettem volna, ha megtapsolnak. Különben is, nem én voltam a hibás, hanem az a nyavalyás Wallas.

– Na, mit mondasz kicsikém, jó leszek így?– tárja szét az anyu a kezeit és megpördül azokban a nagyon magas sarkú cipőiben, amiket mindig fel szokott venni, amikor elmegy.

– Nagyon szép vagy! Te vagy a legszebb az egész világon! – mondom neki, mert tudom, hogy anyu nagyon szereti, ha megdicsérik. A múltkor, amikor sétálni mentünk a parkba, hallottam, amikor egy férfi azt mondta neki, hogy jobban néz ki, mint húszéves korában. Az anyu erre nagyot nevetett, sose hallottam még úgy nevetni. Láttam, hogy tetszett neki. Azóta én is sokszor elmondom neki, hogy szerintem nagyon szép. Nekem nem szokott akkorát nevetni, de azért kicsit mosolyog rajta.

– Nem maradok sokáig, Adam! A hűtőben van a maradék ebéd, adj vacsorát az öcsédnek is. Ne várjatok meg a lefekvéssel, de mire felébredtek, itthon leszek!

– Rendben anyu! De mondd meg Aidennek, hogy az enyém lesz a távirányító! Folyton azon veszekszik, hogy ő akarja kiválasztani, hogy mit nézzünk.

Aidan mindig hisztizik valamin. Olyan, mint egy kislány. Amikor ezt mondom, akkor meg nekem esik. Nem fáj, amikor megüt. Én sokkal erősebbet tudok ütni. Én már nyolcéves vagyok. Iskolába járok. Ő meg csak ovis.

 

2.
Elena

Egy héttel ezelőtt

Már az idejét se tudom megmondani, mikor voltam utoljára bulizni, vagy csak egy kicsit szórakozni. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Mindenkire mosolyogni, jópofizni, eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben. Közben meg átkozottul semmi sincs rendben. Gyűlölöm magam jól érezni. Nem is megy könnyen. De ma muszáj. Nem mondhatok már megint nemet. Így nem, hogy az egyik legjobb barátnőm negyvenedik születésnapja van. Elmegyek, felöltöm a szokásos maszkomat, majd hazajövök az ikreimhez. Semmi másra nem vágyok.

Nem viszem túlzásba a készülődést. Egy egyszerű szűk, térd felett végződő sötétkék ruha, hozzá illő sötétkék cipő, enyhe smink. A hajamat kibontva hagyom, ilyenkor örülök enyhén hullámos barna tincseimnek, mert nem kell órákig vacakolnom a tükör előtt, hogy valamiféle tartást varázsoljak nekik. Amúgy meg úgyis mindegy.

A lányok a szüleimmel vannak, később hazahozzák őket, ha minden jól megy, akkor alvásidőre már haza is érek. Nyűg a nyakamon ez az egész este.

Harper az egyik kolléganőm, és nem mellesleg nagyon jó barátnőm, ragaszkodott hozzá, hogy kapcsolódjak ki ma este egy kicsit. Azt mondja, ez is egyfajta terápia. Nem akartam, hogy tovább nyúzzon, ezért beleegyeztem. Kellemesen autózom úton a Fortuna bár felé a nyári estében. A forró, napsütötte nappalok után jólesik az esti enyhülés. Szeretem a nyári esték illatát. Még ha a belvárosba tartok is, akkor is van egyfajta varázsa a frissülő aszfalt és hatalmas épületek hűvös árnyékának. Péntek este új életre kel a város. Mindenhol sétálgató párok, hangos ricsajjal vonuló fiatalok és kígyózó sorokban álló bulizni vágyók a szórakozóhelyek előtt. A Fortuna az egyik kedvenc helyünk volt régen.

Régen.

Túlságosan is régen.

Sajgó szívem egyik fele visszamenne azokba az időkbe, a másik pedig toporzékolva lázad a visszatérés gondolatára. De nem harcolok. Visszajövök. Kibírom, és továbbállok. Minden napom így telik az elmúlt három évben. Ez sem lesz különb annál, mint amit eddig is csináltam.

Leparkolok és a bár felé lépkedve messziről kiszúrom Harpert és még két barátnőjét. Mikor észrevesznek, sikoltva integetnek felém. Jó ég, negyvenedik szülinapot ünneplünk, nem pedig tizennyolcat! Csak akkor veszem észre, hogy ezt hangosan is kimondtam, amikor odaérve hozzájuk, a barátnőm puszit nyom az arcomra és így szól:

– A negyven az új tizennyolc, nem tudtad?

Kacagva megfogja a kezem és a bejárat felé húzva még odaszól a többieknek:

– Gyertek mielőtt ez a buligyilkos hazaszaladna egy óvatlan pillanatban!

Csak egy szemforgatással válaszolok, miközben haladok befelé.

Beérve a zene kellemes ritmusára meglepően ellazulva reagálok. A Fortunát mindig is a nyugodt hangulata miatt kedveltük, soha nem volt egy túlzsúfolt party-ketrec, egyaránt be lehetett térni fáradt napok után egy két italra, ugyanakkor a hétvégi pasizós estékre is tökéletesen megfelelt.

A bárnál foglalunk helyet, szokás szerint. Sosem ültünk a fal mentén húzódó asztalokhoz, mert a terem közepén álló, négyzet formájú bárnál volt mindig a legkényelmesebb a kiszolgálás. Felülök az egyik székre, és körbenézek. Az egész helyet enyhe kék színben úszó fények világítják meg, ezért sose lehet eldönteni, milyen színe lehet valójában a bútoroknak. A pult mögött rendes lámpafényben dolgoznak a felszolgálók, de a terem többi része teljesen kék fényárban úszik. Egyelőre még nincsenek túl sokan. Kilenc óra múlt, az igazi zsongás pedig tizenegy körül kezdődik. Ha minden a terveim szerint alakul, akkor én már otthon leszek.

– Kezdjünk valami röviddel, utána majd belevethetjük magunkat Phill mesés koktéljaiba! – könyököl a pultra Kate, a mellette ülő Miranda pedig lelkesen int a csaposnak.

– Én csak valami alkoholmenteset kérek, kocsival jöttem!

– Ne csináld már Elena, ez a szülinapom, bulizz már velem egy kicsit! – válaszolja könyörgően Harper.

– Itt vagyok, számomra már ez is elég nagy buli, hidd el!

– Tudom, és hidd el, el se tudom mondani, mennyire jólesik, hogy megteszed ezt értem! Csak arra kérlek, engedd el magad kicsit, ne zárd ki az új kalandokat az életedből!

– Pont elég kalandos az így is… – felelem inkább csak magamnak, de látom a szemem sarkából, hogy hallotta a válaszom. Lemondóan a csapos felé fordul, és rendel három tequilát, nekem pedig egy alkoholmentes koktélt.

– Esküszöm csajok, már két hete erre az estére várok! – kezd bele Miranda. – A kölykök anyámnál vannak, John pedig elment a haverjaival. Szóval anya is és apa is kicsit kirúg a hámból, éjjel pedig nyugodtan szexelhetünk piásan, csak ketten leszünk a lakásban. Meg se tudom mondani, mikor volt ilyen utoljára!

Így beszél egy a negyvenes éveit taposó sikeres ügyvéd, aki három gyereket szült az elmúlt öt évben. Le a kalappal előtte, és ezt teljesen őszintén mondom. Fogalmam sincs, honnan lehet ennyi erő benne.

Az este kellemesen telik, iszogatunk, a lányok kezdenek becsípni három tequila és két koktél után, a hely kezd megtelni, a zene pedig hangosabb lenni. Nekem pedig elegem lenni… Jelzem Harpernek, hogy kimegyek a mosdóba, egyre kevésbé lehet már hallani egymást a felerősödő zajban. Felmutatja a hüvelykujját, jelezve, hogy értette, és odafordul Kate-hez, aki valamit nagyon magyaráz éppen.

Lavírozok a tömegben, sokan vannak a tánctéren is, buliznak, nevetgélnek és útban vannak. Józanul hihetetlen idegesítő tud lenni az ilyesfajta közeg. Nagy nehezen sikerül átjutnom a mosdókhoz vezető folyosóra, ám amikor befordulnék, hirtelen nekiütközök egy pasas hátának. A férfi erre megfordul, hogy megnézze, ki ügyetlenkedik a háta mögött, majd ismét mozdul a tömeg, aminek köszönhetően rám önti a poharában levő italt. Az egész mellkasom tocsog az ismeretlen folyadéktól, kijön belőlem egy „Bassza meg”, és a kezemmel próbálom meg lesöpörni magamról, mintha lehetséges lenne. A pasas egy szó nélkül otthagy, én pedig újabb cifra szitkokat szórok rá. Nem hiszem el, mekkora bunkó. Legalább egy bocsánat jólesett volna. Bemegyek a női mosdóba, hála istennek van szabad fülke is. Letépek néhány kéztörlőt és bemegyek az egyik fülkébe. Megpróbálom felitatni a ruhámon levő ismeretlen italt, és meglepődve veszem észre, hogy szerintem víz volt. Legalábbis semmilyen színt nem hagy a törlőn, illetve nincs semmilyen árulkodó szaga sem. Nagyszerű, legalább nem tette tönkre az a seggfej az egyik kedvenc ruhámat. Miközben végzek minden dolgommal, hallom, hogy nyílik a mosdó ajtaja. Beszélgetés zaja üti meg a fülemet, először nem figyelek fel rá, de néhány mondat után kezd ismerős lenni a két hang.

– Fogalmam sincs, miért kellett neki meghívnia. Remélem, most már hazament és Harper is elengedi magát. Látszik, hogy mennyire feszélyezi, hogy itt van és gyakorlatilag rossz még ránézni is. Te tudod mi a baja? – hallom az egyiket, aki szerintem Kate lesz.

– Nem tudom a pontos sztorit. Annyit tudok, hogy régen nagyon jó fej volt, összefutottunk párszor Harperen keresztül. Tök normális csaj volt, azt hiszem történt valami tragédia a családjában, azóta zárkózott így be – feleli Miranda.

Nem veszek még levegőt se. Szédülök az apró fülke zárt falai között, behunyom a szemem és kényszerítem magam, hogy lélegezzek. Gyűlölöm, ha az emberek a hátam mögött beszélnek ki. Hülye picsák. Megvárom, míg kimennek, és csak azután megyek ki én is. Megállok a tükör előtt, kezet mosok, és azon kapom magam, hogy üresen nézem a tükörből visszapillantó arcot.

Nem voltam mindig ilyen. És nem akarok örökké ilyen lenni. Fogalmam sincs, hogyan rakjak össze egy újra erős Elena Wilsont. Hogyan lehet az ember a régi önmaga, ha az élete már egyáltalán nem a régi. Nem akartam új életet. Tökéletes volt minden a három évvel ezelőtti életemben. Mutassa meg valaki, hogy hol van az leírva, hogy hogyan kell újrakezdeni, ha minden összeomlott. Esküszöm, elolvasom minden sorát és kívülről fogom fújni, csak adjon valaki egy útmutatót. Amíg ez nem következik be, addig mindenki tehet egy szívességet… Ahelyett, hogy közhelyes tanácsokat osztogat.

Nagyot sóhajtok, ami élesen pattan vissza a fehér csempékkel borított mosdó falairól, és kimegyek. Végigmegyek a szűk folyosón és egy férfit veszek észre a falhoz támaszkodva. Amikor meglát, felém nyújt valamit, én pedig hirtelen megtorpanok. Hogy lehet az, hogy egy ilyen zsúfolt bárban ennyire üres a mosdóhoz vezető út? Simán berángathatna az egyik fülkébe és meg is erőszakolhatna úgy, hogy nem veszi észre senki. Végigfut a hideg rajtam, és sietősen el akarok haladni mellette, amikor megszólal:

– Nem akartalak faképnél hagyni az előbb, csak egy törlőruháért mentem a pulthoz. Itt a bizonyíték! – nyújt felém egy rongyot, én pedig úgy nézem azt a tárgyat, mintha épp a torkomat akarná elvágni vele. Nem válaszolok, csak állok dermedten, mire visszahúzza a kezét és az arcomat kémleli.

– Jól vagy?

Felpillantok az arcára és újfent nem tudok megszólalni. A legkékebb szempár néz velem farkasszemet, amit valaha is láttam. A fickó magas és széles vállú, rövid barna hajának tüskéi kócos összevisszaságban állnak, fekete pólót és sötét farmert visel. Amikor enyhén mosolyra húzódik az a csodálatos ajka, akkor jövök rá, hogy isten tudja hány perce bambulok rá, mint valami idióta, aki eddig férfit még csak képről látott.

– Ööööö… Semmi gond, már szinte meg is száradt. Ami azt illeti jó nagy bunkónak gondoltalak, de így már értem. És köszi. De nincs szükségem a rongyra – hebegek összevissza, majd ismét útnak indulok. Amikor mellé érek, ismét megszólal azon a dörmögő, vonzó hangján:

– Csak víz volt.

Rápillantok ismét azokra a varázslatos kék szemekre, és bólintok egyet.

– Igen, észrevettem. Ezért nem nyírtalak már ki ezen a szűk kis folyosón.

Elmosolyodik, én pedig elsuhanok mellette. Hallom, amint még utánam szól, de elég halkan ahhoz, hogy ne legyek biztos benne, jól hallottam-e, amit mondott:

– Azt hiszem mégis megtetted…

Nem fordulok hátra, sietősen visszafurakodok a tömegen át a bárpulthoz, ahol a lányokat hagytam. Harper a szék mellett áll, a zene ritmusára mozgatja csípőjét, a többiek pedig enyhén csalódott arcot vágva veszik tudomásul visszatérésemet. Tényleg buligyilkos vagyok…

– Ó, hát itt vagy, kezdtem azt hinni, hogy hazaszöktél! – karol át a barátnőm, én pedig a derekára teszem a kezem.

– Nem csak a mosdóban voltam – felelem, elég hangosan ahhoz, hogy a másik két nőszemély is hallja, amit mondok. Sápadttá vált arcukon látom, pontosan értették, amit mondtam. Mérges vagyok rájuk. Pedig a szívem mélyén tudom, hogy igazuk volt. Heves szívverésem a bizonyítéka annak, ami az előbb a mosdóknál lezajlott. Elképesztően jóképű volt az a pasas. Ha most a régi Elena lennék, tuti nem szöktem volna vissza a barátnőimhez, hanem flörtöltem volna vele egyet. Hirtelen ötlettől vezérelve ennyit mondok a szülinaposnak:

– Tudod mit, azt hiszem koccintok veled egyet! Ez a kör az enyém csajok!

Harper hangosan sikítva könyököl a pultra, és kapálózva integet Philnek, a koktélos srácnak. Amikor odajön hozzánk, megszólalok:

– Hozz egy újabb szülinapi kört a csajoknak, nekem pedig egy tequila sunrise koktélt.

Harper erre akkorát sikolt, hogy majdnem beszakad a dobhártyám. Tényleg mintha tizennyolcadik szülinapja lenne, nem pedig a negyvenedik. Nem is hiszem el, hogy ezt teszem. Zsibbasztó kétely kezd eluralkodni rajtam, de nem marad idő a visszavonulóra. Amikor megkapjuk az italokat, felemelem a magasba a poharamat és ennyit mondok:

– Mert a negyven az új tizennyolc! – koccintunk, és nevetgélve folytatjuk az italozást.

A harmadik koktélom után rájövök, tényleg jól érzem magam. Nem vagyok részeg, de annyira hatásos volt a pia, hogy el tudjam engedni végre magam. Kicsit táncolgatunk és viccelődünk, pasit keresünk Kate-nek, aki fél éve vált el hűtlen férjétől. Nem kerül szóba a mosdós incidens, én pedig félreteszem a sértettségem. Előveszem a telefonomat és látom, hogy mindjárt hajnali egy. Te jó ég, mikor rohant így el az idő?! Érkezett az anyámtól is egy üzenet, amit több mint két órája írt már. Mikor lettem ilyen figyelmetlen, hogy rá se néztem erre a vacakra?!

„A lányok elaludtak, minden a legnagyobb rendben. Remélem, jól érzed magad! Nem kell sietned! Puszi”

Azt hiszem, kitettem a hazáért ma, úgyhogy Harperhez hajolok és közlöm vele, hogy hazamegyek most már. Szomorú arcot vág, de nem haragszik, sőt látom, hogy nagyon boldog, amiért kicsit elengedtem magam.

– Ugye nem fogsz most vezetni?

– Nem, kimegyek és fogok egy taxit. Holnap majd elhozatom magam a kocsimért.

– Rendben, aludj jól! Írj, amikor hazaértél!

– Igenis, anyuci! – szalutálok neki és egy puszit nyomok az arcára. – Ti pedig csak okosan! Ne vigyétek túlzásba!

Válaszul csak egy puszit küld a levegőben és int egyet felém. A többiektől nem köszönök el, csak integetek nekik, mire ők is visszaintenek. Nem mérgelődök már rajtuk, talán kellett is, hogy halljam őket odabent.

Felveszem a táskámat és elindulok. Kifelé menet még körbepillantok, hátha meglátom a jóképű idegenemet, de nem látom sehol. Az este folyamán, többször is azon kaptam magam, hogy a tömeget pásztázom őt keresve, de nem láttam a mosdós találkozásunk után. Kiérve az utcára nagyon szippantok a hűs nyári éjszakából. Jólesik a fülledt és izzadt szagú bár után végre friss levegőhöz jutni. Idekint is zsong az élet, párok sétálgatnak, fiatalok iszogatnak a közeli padoknál, autók dudálnak a részeg járókelőkre. Taxit keresek a tekintetemmel, de nem látok egyet sem. A kocsimat pár épülettel odébb parkoltam le, innen nézve látom is az én kis Fiestámat. Remélem, nem jut eszébe feltörni egyetlen baromnak se a hajnali dorbézolások során. A járdán állva kinyújtom a nyakamat, hogy lássam, jön-e véletlenül egy ismerős sárga autó, de nem látok mást, csak ismeretlen fényszórókat. Persze ilyenkor egy átkozott üres járgány sincs…

Fellendítem a karomat, hátha szerencsém lesz, és a szembejövők közül megáll valaki, amikor egy ismerős hang szólal meg mögöttem:

– Elvigyelek?

Megfordulok, és az idegenem fürkésző szemei közé nézek. Rögtön összerándul a gyomrom és égni kezd az arcom. Aztaaa, mennyire jóképű ez a pasas!

– Nem kösz, épp taxira várok! – nyögöm ki nagy nehezen.

– Azt látom, de úgy nézem, nem sok sikerrel. Szívesen elviszlek!

Ekkor, mint egy vezényszóra, begördül mellém a várva várt sárga kis autó, én pedig rámosolygok az idegenemre.

– Azt hiszem, meghoztad a szerencsém! Előbb is jöhettél volna!

Ezután csak bámulunk egymásra, mint két idióta, egyikünk se szólal meg, pedig mindketten tudjuk, mire gondol a másik. Legszívesebben elhajtanám a hülye taxit, és vele mennék. De azért ennyire nem bolondultam még meg. Az érett harmincas évek faramuci hatalma, hogy ilyenkor már kétszer is meggondolja az ember, érdemes-e csak úgy beleveszni egy-egy varázslatos kalandot ígérő estébe. Ha párszor megsütött egy láng, nem nyúlsz többet felé. Pláne, ha túl sok kéretlen fájdalmat sejtet a szikra.

– Akkor én most megyek! – töröm meg a csendet, mielőtt valaki lenyúlja előlem a taxit.

A pasas bólint egyet, és kinyitja nekem az ajtót. Amikor odahajol az ajtóhoz, akaratlanul is mélyen belélegzem férfias illatát. Behunyom a szemem, hatalmas erővel tör rám a vágy. Annyira rég éreztem már ilyet. És olyan átkozottul jó érzés. Egyik keze a nyitott ajtón, ő pedig néhány centire áll meg tőlem. A szemem húsos ajkaira vándorol, és nem gondolkodok tovább. Megcsókolom. Én, Elena Wilson, aki néhány órával ezelőtt még a percet is átkozta, amikor kimozdult otthonról, most egy teljesen idegen férfi ajkain csüngök. Érzem rajta, ahogyan meglepődik, azonban a pillanat töredéke alatt átveszi az irányítást. A csókunk elmélyül, követelőző ajkai pedig szinte falni kezdik az enyéimet. A hihetetlen érzéstől belenyögök a szájába, mire az egyik kezével átfogja a derekamat, a másikkal pedig megfogja a tarkómat. Enyhén belemarkol a hajamba, én pedig darabjaimra hullok szét. Egész életem legjobb csókját élem át itt, az utca közepén, egy nyitott taxi ajtaja előtt. A külvilág teljesen megszűnik, csak én vagyok és ez a csodálatos férfi, akinek még a nevét se tudom. Beleveszek az ismeretlenség homályába, fogalmam sincs, mennyi ideig faljuk egymást, amikor a taxisofőr gúnyos füttyentésére leszek figyelmes. Hirtelen megszakítom a csókot és zavartan behuppanok az ülésre. Magamra csukom az ajtót és azonnal mondom a sofőrnek a címemet, sűrű elnézést kérések közepette.

Elindulunk, én pedig nem nézek vissza. Azt hiszem, a legtökéletesebb befejezése volt ez a mai estének. Most történelmet írtam. A saját történelmem átírását vettem kézbe. Újrakezdem. Megcsinálom.

Elengedem.

 

3.
Elena

Most

 

– Boldog szü-li-na-pot, boldog szü-li-na-pot, boldog szü-li-na-pot Lisa és Emma, boldog szü-li-na-pooot!

Hatalmas puszit nyomok az én kis ikreim pufók arcára és jó erősen magamhoz szorítom őket. Mélyen magamba szívom csodálatos illatukat, és egyszerűen el sem akarom hinni, hogy már négy év eltelt azóta, hogy legelőször néztem bele gyönyörűséges kék szemükbe.

– Fújjátok el gyorsan a gyertyákat, és kívánjatok valamit!

Mindkét tortán négy-négy gyertya ég, a lányok pedig sikongatva fordulnak feléjük, hogy elfújják őket. Lisa hatalmas gondban van, hogy mit kívánjon, Emma pedig már el is fújta az övét. Anyám lázasan kattintgat okostelefonjával, igyekszik minden pillanatot megörökíteni. Amióta megtanulta használni azt a vackot, egyfolytában videókat és fényképeket készít. Hihetetlenül idegesítő. Pláne ha később elárasztja vele a közösségi oldalakat, amit már számtalanszor megtiltottam neki. A lányokról csakis az én beleegyezésemmel tehet fel tartalmat az internetre. Ebben nem ismerek tréfát.

– Lisám, kívánj gyorsan és fújd el a gyertyáidat! Csak rád várunk! – simítom végig a kis hátát, mire hirtelen rám kapja világítóan kék szemeit, amiben kérdések ezreit látom végigsuhanni.

– Kérdezhetek valamit Ellie néni? – néz rám egyre kétségbeesetten.

– Persze szívem, mi a baj?

– Az, amit ilyenkor kívánok, tényleg teljesülni fog?

Elmosolyodom, de a mosolyom nem teljesen őszinte. Érzem, hogy ennek a kérdésnek komoly háttere van. Az én kis Lisám mindig szeret tisztában lenni a dolgok pontos tartalmával és következményeivel. Hiába még csak négyéves, sokkal érettebb gondolkodása van, mint az ilyen korban elvárható lenne.

– Azt hiszem, igen szívem – felelem óvatosan. – De tudod, az ilyen kívánságok nem mindig teljesülnek rögtön. Sőt, lehet, hogy nem minden kívánság tud beteljesedni úgy, ahogyan szeretnénk. De ettől még hunyd le a szemed és képzeld magad elé, amit szeretnél, majd fújd el a gyertyákat. Közben én meg azt kívánom, hogy teljesüljön majd a kívánságod, jó?

Mindenki ég a vágytól, hogy megkóstolhassa végre a fantasztikus tortakölteményeket. Emma tortája egy szépséges katicabogár, Lisáé pedig igazi szivárványos torta – ahogyan ő nevezte. Epres és csokoládés ízesítésűek, a lányok órákig tervezgették Avával, a cukrászüzletünk vezetőjével, hogy milyen is legyen majd a szülinapi tortájuk.

Ilyenkor mindig még jobban fáj a szívem, mint egyébként. Tudom, ha a húgom még élne, hihetetlen boldogsággal és odaadással készítené el a lányok tortáit. Gyerekkorunkban mindenki szülinapjára készített valami meglepetés édességet. Amikor nyolcéves lettem, ő pedig hét volt, akkor sütötte meg élete első muffinját. Nekem. Csokoládés tésztából állt, benne csokipudinggal, a tetejére rózsaszín színű tejszínt rakott és egy gyönyörű szép epret. Ha behunyom a szemem és erősen összpontosítok, még az ízét is fel tudom idézni. Anyánk elmondása szerint napokig izgatottan tervezgette a szülinapi meglepetést, aznap pedig már reggel ötkor ott toporgott a szüleink ágya mellett, hogy anya segítsen neki. Innentől kezdve pedig minden évben valami különleges muffinnal lepett meg, felnőttkorunkra igazi cukrászati költeményeket készített, csak nekem.

Imádtam.

És belepusztulok, annyira hiányzik.

Érzem a feltörő csípős könnyeket összegyűlni a szemem sarkában, gyorsan pislogok néhányat, nem akarom elrontani a lányok születésnapját. Ez a nap csakis az övéké. Nem tehetem tönkre. Az apám szemébe nézek, aki velem szemben ül az asztalnál. Meleg barna szemei kedvesen, kissé sajnálkozva néznek az enyémbe, látja rajtam, hogy merre kalandoztam.

Mindig is apám lánya voltam. Kinézetre talán anyám porcelánszerű bőrét és barna hullámos haját örököltem, a smaragdzöld szemeivel együtt. Mindig féltékeny voltam Nikolra, amiért ő apa szőkésbarna haját és gesztenyebarna szemeit örökölte. A húgommal gyakorlatilag egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra. Külsőleg és belsőleg sem.

Belső tulajdonságaimat illetően igazán az apámra hasonlítok. Higgadt vagyok és megfontolt. Csípős válaszaimat könnyen elő lehet csalogatni, de nem kenyerem a hiszti és a forrófejűség. Az Nikol asztala volt. Kicsi korában az egész környék az ő hisztijétől volt hangos. Anyámmal folyton civakodtak valamin, kamaszkorunkban nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer ne csapta volna be a szobája ajtaját hangos veszekedés közepette. Mindig csodálkoztam rajta, hogy bírja még az a régi szerkezet. Szeszélyes volt, de szíve minden dobbanásával tudott szeretni. A különbözőségeink ellenére hihetetlenül összetartó testvérpár voltunk. Csak egy év volt a korkülönbség köztünk, így amióta csak az eszemet tudom, mindig ott volt mellettem. Nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna, amikor elköltöztünk a sunnyburgi családi fészekből a nagyvárosba, Willigeburgbe, sokáig együtt is éltünk. Először a koleszban, majd a tanulmányaink befejezése után közösen béreltük ki életünk első saját albérletét. Egy volt a baráti körünk is. Ava volt Nikol legjobb barátnője, majd idővel az enyém is. Én logopédia szakon végeztem, Nikol pedig vendéglátói-turisztikai szakon. Vagyis két évig járt oda, majd amikor én befejeztem a fősulit, bejelentette, ő is felhagy a tanulással. Sose szerette a széket melegíteni, a konyhában érezte magát igazán otthon, imádott sütni, és isten az atyám, mindenkinél jobban értett is hozzá. Azt mondta, a cukrász véna veleszületett tehetsége, nem fogja semmilyen iskolában vesztegetni az idejét, hanem nyit egy cukrász-pékséget, ahol a maga ura lehet.

Na, ez volt az a pillanat, amikor azt hittem, az anyám szívinfarktust fog kapni. Napokig nem szólt a húgomhoz, majd végül sikerült valahogy megbékélniük egymással. Amikor befejeztem a gimit és sikeresen felvételiztem a willigeburgi főiskola logopédiai fejlesztő szakára, a szüleink leültettek minket egy este, hogy beavassanak abba, hogy születésünk óta egy befektetési alapot vezetnek mindkettőnk nevére, egyfajta megtakarítást hoztak létre, amit a mi felnőtté válásunk idejére tettek félre. Bármikor felhasználhatjuk majd, ezáltal beindítva életünket, amikor szükségét érezzük. Nem volt ez egy hatalmas összeg, de arra pont elég, hogy elindíthasson az ember lánya egy üzletet vagy bármiféle befektetést az alapoktól. Nekem fogalmam sem volt, mit kezdjek majd vele, ezért egy ideig még hozzá se nyúltam az összeghez. Nikol viszont, amikor eldöntötte, hogy felhagy a tanulmányaival, előállt az ötletével, hogy a pénzből Európába utazik, cukrászüzletek konyháján akar dolgozni, majd miután megfelelő tapasztalatot szerez, hazajön és megnyitja álmai üzletét.

És tényleg így is tett. Másfél évig volt távol, ez idő alatt dolgozott Párizsban, Londonban és egy kicsit Spanyolországban is. Rengeteget tanult az utazásai során. Illetve a szerelem is rátalált egy időre egy spanyol srác személyében, de a kapcsolat zátonyra futott, ami után Niki hazaköltözött. Sosem vallotta be őszintén, de én biztosan tudtam, az a srác összetörte az én kicsi húgom szívét. Láttam a szemében a fájdalmat, amikor röviden elmesélte a történteket. Utazgatásai során Niki megkomolyodott kicsit, igazi érett ifjú hölgy lett, a cukrászat iránti tehetsége pedig szárnyalt. Arra viszont már nem maradt elegendő pénze, hogy meg is nyissa az üzletét. Hihetetlen üzleti tervet dolgozott ki, olyan helyet álmodott meg, ahol a csodás torták és sütik mellett reggelente frissen sült péksüteményeket is lehet kapni. Londonban ismerkedett meg Avával, akivel megbeszélték, ha Niki egyszer tényleg üzletet nyit, tuti társa lesz benne. Anyagilag Ava sem tudott segíteni Nikolnak, de Willigeburgbe költözött, ahol segített a tervezgetésben. Ekkor döntöttem úgy, hogy felajánlom a húgom számára az én megtakarításomat is. Beszálltam az üzletbe, úgynevezett csendestársként. Nikol eleinte hallani sem akart róla, hogy az én pénzemet is a cukrászda megnyitására költsük, de egy idő után sikerült meggyőznöm.

– A húgom vagy, mindennél jobban szeretlek. Bízom benned és az ötleteidben. Tudom, hogy sikeres üzletet fogsz nyitni, ezért fogadd el a segítségemet. Legyünk üzlettársak, amikor pedig elegendő pénzed gyűlik össze belőle, akkor egyszerűen csak kivásárolsz és kész – mondtam neki egy nap.

Elfogadta végül a segítségemet, ami a legjobb döntésnek bizonyult. A kis cukrász-pékség Willigeburg központjának a déli részén találta meg biztonságos kis fészkét, a lakásunktól kábé tíz percre.

A húgom gyakorlatilag ott élt, reggeltől estig sütött, díszített, kísérletezett, új sütiket talált ki és szépítette üzletét. Egy albérletben laktunk, de gyakorlatilag csak akkor találkoztunk, amikor reggelente munkába menet beugrottam kedvenc fahéjas tejeskávémért és néhány croissant-ért.

Hatalmas éljenzés térít észhez, és látom, Lisa is elfújta végül a gyertyát. Mosolyogva tapsikol ő is, Emma pedig már valóságos kis egérlyukat fúrt az ujjával a tortája szélébe. Kis türelmetlen.

– Hé, hé, csak lassan! – húzom el a kis ujjacskáját –, mindjárt felszeleteljük és te kapod az elsőt, ígérem.

Tejszínhabos bajusszal mosolyog rám, huncut csillogás szikrázik kis szemeiből. Ha tudnátok, mennyire imádlak titeket!

Avával felszeleteljük a tortákat, mindenki elismerően fogyasztja, én pedig fáradtan lerogyok az apám melletti üres székre. Enyhe szellő lengedezik át az udvaron, jóleső felfrissülést ígérve ezen a forró augusztusi délutánon. Emlékszek, amikor az ikrek születtek, hatalmas zivatar volt éjjel. Nikol ijedten hívott fel az éjszaka közepén, hogy elfojt a magzatvize. Rohantam, mint az őrült, olyan adrenalin áradt szét az ereimben, hogy bármivel megküzdöttem volna, csak biztonságban tudjam a testvéremet és a születendő unokahúgaimat.

– Nem szabadna ezen a napon ennyire a múltban bujkálnod! – szólal meg az apám. Nem néz rám, lassan kortyol egyet a sörösüvegéből, de szemeivel az udvaron játszó gyerekeket figyeli. – Ez a nap csakis róluk szól. Ne edd magad semmi máson!

Nagyot sóhajtok. Nem tudok mit válaszolni. Igaza van. Hátrasimítom az arcomat csiklandozó kiszabadult tincseimet. Hunyorgok a délutáni napsütés izzasztó sugaraitól, és tekintetemmel én is a gyerekeket követem. Az elmúlt egy hétben rengeteget gondoltam a péntek estére. Arra a jóképű idegenre. És a fantasztikus csókra. Kicsit bánom, hogy nem adtam esélyt a folytatásra, de azt hiszem, ennek most így kellett történnie. Össze kell szednem az életemet, majd utána foglalkozni a pasikkal. Talán majd, amikor a lányok már nagyobbak lesznek…

Lisa és Emma hangosan kacagnak az új csúszdájuk tetején, a többi gyerek pedig körbe-körbe szaladgál körülöttük. Nincs sok vendég. Csak néhány közeli barát és a szüleim szomszédai.

Miután a lányok hivatalos gyámja lettem, hazaköltöztem Sunnyburgbe. Így a szüleim is aktív részesei lehetnek az ikrek életének, illetve nekem is hatalmas segítséget jelentenek. Beköltöztem megboldogult Nancy nénikém régóta üresen tátongó házába, ami kábé két utcányira van a szüleim házától. Támogatjuk egymást az úton, ami a húgom halála óta vetődött elénk.

– Tudom apa – mosolygok szomorkásan. –Tudom, csak olyan rohadtul nehéz.

Nem válaszol semmit, csak megsimítja a térdemet és feláll a székéről. Úgy tesz, mintha valami halaszthatatlan dolga lenne odabent a házban, közben pontosan tudom, nekik sem könnyű. Három évvel ezelőtt elvesztették az egyik gyermeküket. Azt mondják, nincs attól borzasztóbb érzés, mint mikor egy szülőnek el kell temetnie a gyermekét. Nekem a testvérem volt. Az egyetlen kicsi húgocskám. Akit mindenkinél jobban szerettem. És aki talán nem is tudta, mennyire mély nyomot hagy távozása után mindenkiben ezen az átkozottul igazságtalan világon.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.0/10 (57 votes cast)
14 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Floral Carver!
    Gratulálok a kikerüléshez!

    Őszintén szólva nekem egy kis hiányérzetem lett már az elején. Hiányzott, hogy nem tudtam meg, abban a régi sztoriban mi a lényeg?
    Mi a horog, aminek el kellett volna kapnia?

    A történet eleje nekem egy kicsit klisés, és ez a rengeteg rövid mondat kissé zavar az olvasásban. Olybá tűnik, mintha nem hinnéd el, hogy az olvasóid az összetettebb mondatok is képesek feldolgozni.
    Nem tudom, minek nevezik az ilyen stílust, nekem egy kicsit a nyelvtan órák jutnak róla eszembe, amikor alsóban mondatokat diktálnak a gyerekeknek.

    Sajnálom, mert nagyon vártam egy romantikus regényrészletet már, de ez nem fogott meg.

  2. Gratula Flóra!
    Nem tudok belekötni… nem mintha akarnék! 🙂
    Kicsit Keeland-Ward párost idéző indítás, amit imádok, szóval jöhet belőle még több. Ezt szívesen olvasnám.
    Megfelelőek a szomorú és szexi arányok, Elena érezhetően él (és szerencsére eszébe sem jut meghalni). A kék ruha párhuzam kifejezetten szimpatikus ötlet volt.

    Tetszik, ahogy van. Hajrá, már csak péntekig kell várnod. 🙂

  3. Gratulálok a kikerüléshez, nekem nagyon tetszett, már az elejét megkönnyeztem A folytatás pedig jó kis románcot sejtet 🙂 Én is kíváncsi vagyok, hogyan kapcsolódik össze a múlt és a jelen, ki a kék ruhás hölgy, az Adam nevű kisfiu talán a kékszemű idegen a bárból… Mindenképp tovább olvasnám, drukkolok a lektorihoz!

  4. Szia! Gratulálok a továbbjutáshoz! Jó “ismerős” nevet látni, sokszor olvastam a kommentjeidet!
    A részlet viszont nem fogott meg, igaz, nem az én világom, de nincs is benne semmi nekem, ami alapján tovább olvasnám. A tőmondatok az elején eléggé kizökkentettek, a végén a történetmesélés pedig nem kötött le.
    Mindenesetre gratulálok, talán hamar lesz lektori eredmény is!

  5. Gratulálok a kikerüléshez! Látod, kár volt kételkedned, drukkoltam neked! 🙂
    A realista műfaj közel áll hozzám, és végül is romantikával is meg lehet venni, csak sokkal nehezebb, de a te “idegened” felkeltette az érdeklődésemet, főleg, mert én is arra gyanakszom, mint Réka. Jó horog a gyermekszemszög az elején, a tőmondatok szerintem ott rendben vannak, hitelesebb tőle a gyermekhang.
    Sok sikert a lektorihoz!

  6. Sziasztok,

    Most egy kicsit már elvesztem az információk tengerében, múlt héten elmaradtak a lektori hírek. Azok most pénteken vagy csak jövő héten kerülnek majd bepótlásra?
    Előre is köszönöm a választ!

  7. Szia Bara, várhatóan pénteken jön a múlt hétről elmaradt lektori. Itt azok számíthatnak visszajelzésre, akik május 27-én sorra kerültek volna.
    Elnézést a kavarodásért és a sok izgalomért.

  8. A legtöbb kéziratban a narrátor hangja idősebb a karakterénél, itt kivételesen fiatalabbnak érzem. Két gyerekes anya közel a negyvenhez úgy gondolkozik, mint egy huszonéves. És úgy is viselkedik, megcsókolja egy idegen “húsos ajkát”. (A tincs szót se használnám, ha megölnek se:D). Ezzel együtt ez egy remek amerikai ízű romantikus regénykezdés, én is olvastam már sokat, talán azért is tűnik ismerősnek.
    (Reggel belenézve, azt hittem, kiskamasz regény lesz megint, később csodálkozva láttam, hogy felnőtt, talán meggondolandó a gyerek nézőpont az elején.)

  9. Gratulálok a kikerüléshez!

    Tetszett a részlet, teljesen életszagú, meg is könnyeztem (!). Valahogy a második Elena résznel A Ház a tengernél c. regény jutott eszembe róla. Amikor olvastam, sokszor lassúnak éreztem vagy terjengősnek a szöveget, de utólag mégis kellemes emlék lett. Kaptam tőle valami megfoghatatlant. És itt is ez a helyzet, legalábbis megelőlegezem, hogy így lenne, ha a teljes regényt olvasnám.
    Most jól esett ez a hangulatos édes-keserű érzésvilág, számomra jók az arányok, a ritmus és tetszett a karakterek személyisége, viselkedése . 🙂

  10. Sziasztok!
    Nem is tudom, hol kezdjem! Reggel óta úszom a boldogságban! Óriási megtiszteltetés, hogy bejutottam a lektori szakaszba, hálás köszönet kedves előszűrők a bizalmatokért! Bocsánat a múltkori elkeseredésemért….
    Nektek is köszönöm kedves hozzászólók a véleményeket, hatalmas öröm volt olvasni a sok-sok biztatást, örülök hogy sokatoknak elnyerte tetszését a részlet. Igyekszem beépíteni majd az észrevételeket és természetesen megértem azt is, akinek annyira nem jött át a történet. Mentségemre szóljon, a folytatásban párhuzamosan derül fény a múlt és jelen történéseire, ami természetesen a kikerült részletből még nem egyértelmű.
    Sok sikert kívánok mindenkinek, aki még várakozik és kitartás! Nekem tuti hatalmas tanulsága a pályázatnak az, hogy meg kell tanulnom türelmesebbnek lenni!

    U.i.: Kedves Dyna! Szeretném neked külön is megköszönni a támogatásod, nagyon jól estek a szavaid! Szorítok, hogy minél előbb kikerüljön az írásod és aztán együtt izgulhassunk tovább a lektori véleményért!

  11. A neved alapján azt hittem, hogy a flóráról fogsz írni. Vagy legalább a faunáról. 🙂
    Érdekes az indítás az önmagával hadilábon álló, a nyugalmat a kötelességtudat megélése által nyújtott egyoldalú boldogság, és ezzel párhuzamosan a más lehetőségektől való elzárkózás adta boldogtalanság nyújtotta kielégülésben dagonyázó nő nézőpontjából. Remélem, hogy a könyvben nem csak ezen állapotból való kitörés farvizén érkező romantikus kapcsolat van részletezve, hanem vannak visszatekintések erre az állapotra is.
    Gratulálok a kikerüléshez.

  12. Ami a gyors elküldés miatt kimaradt: nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a protagonista – legalább részben – felelős a húga haláláért.

  13. Flóra, te már a számolgatható statisztikát erősíted. <3
    Köszönöm a biztatást, remélem tényleg nagyon hamarosan megint egy csapatban izgulhatunk a következő igenért. 🙂
    (Ez a “tényleg nagyon hamarosan” mennyire túltolt? 😀 )

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük