Berley Zsófia: Az utolsó gróf

Ezért nem fizetnek eleget – állapítom meg magamban, ahogy lefelé igyekszem a kastély főlépcsőjén, és közben próbálok nem orra bukni a szoknyámban. Hogyan tudtak a nők ilyen nevetségesen öltözködni a tizenkilencedik században? Szitkozódva lerángatom a kesztyűmet, hogy rendesen meg tudjak kapaszkodni a korlátban, és mint egy részeg pingvin, arrébb dülöngélek, hogy az emeletre igyekvő stáb el tudja cipelni mellettem a kamerákat.

A jelmezesek jól kitoltak velem – a kitömött, puffos ujjú báliruhában úgy festek, mint egy mályvaszínű habcsók –, és ahogy hátra billentem a fejem, legalább három hullámcsat fúródik a tarkómba. Minden bajom van: a bonyolult kontyba varázsolt hajam súlyától le akar szakadni a fejem; szúr az oldalam, mert ebben az átkozott fűzőben nem lehet normálisan lélegezni; a lábam viszket, mintha bolhák csipkednének, de a legrosszabb a cipő: nagyobb, mint amilyennek lennie kellene, és minden egyes átkozott lépésnél le akar repülni a lábamról.

Mély levegőt veszek, és emlékeztetem magam, hogy miért vállaltam el ezt a munkát. Végre pénzt keresek. Oké, nem túl sokat, de akkor is – ez a pénz a sajátom, valami olyan, amit senki nem vehet el tőlem, még apám felesége sem. Nemsokára leérettségizem (már csak négy hónap!), és utána leléphetek a francba, aztán még egy év, és a húgaimat is magammal vihetem. Ebbe a gondolatba kapaszkodom.

Majdnem elveszítem az egyensúlyom, amikor egy feketébe öltözött srác leszalad a lépcsőn – lendülete kis híján magával sodor engem is. Kiszúrom a nyakában himbálódzó zöld kártyát.

– Hé! – kiáltok utána. – Nem tudod véletlen, hogy merre találom a mosdót?

Megtorpan, visszafordul, és – együttérzően? szánakozva? – végigmér.

– Fogalmam sincs, kérdezd meg a Kingát, lent van a tartózkodóban. De siess! Tizenöt perc van kezdésig.

Megköszönném, de már el is húzott – bizonyára nagyon elfoglalt ember. Egy forgatáson mindenki nagyon elfoglalt, legalábbis szeretnek úgy csinálni – de általában csak a statisztákkal ordibálnak, meg néha színes X-eket ragasztgatnak a padlóra, és közben fárasztó poénokkal szórakoztatják egymást két kávészünet között.

Sóhajtva lebotorkálok a főlépcsőn, és átcsoszogok a világos előcsarnokon. Rajtam kívül egy lélek se jár erre, ami nem meglepő – az egész Almássy-kastélyt elzárták a látogatók elől a forgatás idejére. A nyitva felejtett bejárati ajtón beszűrődik a tavaszi nap melege. Ahogy kilesek, látom a szökőkút csücskét, még hallom is a víz csobogását… meg egy drón zümmögését. Rengeteg pénzt tolhattak ebbe a produkcióba, pedig a címe alapján – Az utolsó gróf – valami halálunalmas történelmi drámának ígérkezik egy „tragikus szerelemről”, amit senki sem fog megnézni a mozikban.

Tovább baktatok a keleti szárny felé, ahol a tartózkodónk is van. Jellemző, hogy rendelkezésre áll az egész kastély, mind a százvalahány üres szobájával, minket, statisztákat pedig az egykori cselédkonyhában szállásolnak el.

Bedugom a fejem az ajtón. A Kinga nevű statisztaügyelő csaj fel se pillant a mobiljáról, de azért eligazít: „menj tovább, még egy szintet le a csigalépcsőn, az alagsorba”, és én így teszek. Pedig a lépcső igencsak szűk – alig férek el, válltömésem súrolja a kőfalakat. Arra gondolok, hogy a jelmeztervező – a hírhedt Tündér Csilla, aki egy megtestesült terror – ki fog nyírni, ha megtudja, mit műveltem a szeretett ruhájával.

Ahogy egyre lejjebb ereszkedem a sötétségbe, úgy csökken a hőmérséklet is. A levegő elnehezül, dohossá válik, megül a nyelvemen. Idelent már nincsenek ablakok, de még normális világításra se futotta.

Amikor leérkezem, egy pince-szerűségben találom magam, ami – ahogy kitartóan tipegek tovább –, egyetlen folyosóvá keskenyedik. A szám elé szorítom a kezemet, mert fojtogat a nehéz levegő, és büdös is van. Taktikusan követem a szagokat, hátha előbb rábukkanok a vécére.

A járat szüntelenül kanyarog, és kezdem azt hinni, hogy sehová sem vezet. Eszembe jut, hogy simán világíthatnék a mobilommal, de persze a tartózkodóban hagytam.

Valahogy odakeveredek egy ajtó elé. Alacsony és keskeny. Réginek tűnik, baromi réginek, és nem tudom hová tenni a fura rézkilincset. Egy fél percig csak bambulom idiótán, mire rájövök, hogyan kell kinyitni: hogy el kell fordítani, nem pedig lenyomni.

Odabent vaksötét fogad, és kezdem sejteni, hogy ez bizony nem a mosdó lesz. A falat tapogatom villanykapcsoló után, de csak a hideg nedvességet tapintom. A hátam mögül beszűrődő fény olyan hangulatot teremt, mint egy ravatalozóban – de annyit pont látok, hogy vastag penészréteg ül a falakon, és hogy a mennyezeten egy kiégett villanykörte árválkodik. Fintorogva beljebb merészkedem, de amint elengedem a nehéz ajtót, az becsukódik mögöttem, és elnyel a sötétség.

A kilincsért nyúlok, de beragadt. Remek. Elkezdem rángatni – közben próbálok nem levegőt venni, de a penész így is a szájpadlásomra tapad –, de nem nyílik. Szitkozódva belerúgok.

Nem félek a sötétben. Még a pókoktól, vámpíroktól és szellemektől se különösebben (vagy frász tudja, mik laknak egy kétszáz éves kastély titkos alagútrendszerében) – de a gondolat, hogy nem fizetnek ki, mert nem jelenek meg a jelenetben, teljesen kikészít. Nekifeszülök az ajtónak, és teljes erőből tolni kezdem, de hiába.

Már épp rászánom magam, hogy segítségért kiáltsak, amikor az ajtó kinyílik.

Hunyorgok, mert hirtelen ér a világosság. Egy srác áll előttem, kezében egy petróleumlámpát szorongat – én bezzeg csak egy nyomi legyezőt kaptam a kellékesektől –, velem egyidős lehet, és ő is korabeli jelmezt visel: szolgának öltöztették. Hálát adok az égnek, amiért nem az egyik ügyelő bukkant rám, hanem egy másik statiszta.

– Köszönöm! Beragadt ez a szar – magyarázkodom, az ajtó felé gesztikulálva. A kontyomhoz nyúlok, hogy visszatuszkoljam a meglazult hullámcsatokat. – Mennyi az idő? Elkezdték már?

A srác megszeppenve mered rám, mintha nem számított volna arra, hogy az ajtó mögött talál. Mondjuk ez érthető – én se számítottam rá, hogy idelent kötök ki.

– Ez a cselédátjáró része – hebegi. – A vendégeknek idelent nincs dolga. A kisasszony jól van? Csak nem… bezárta valaki?

– Jaj, dehogyis, csak rohadt béna vagyok – legyintek, és átlépek a küszöbön, a magasba emelve a szoknyámat, nehogy víz érje. Ez a tócsa akkor is itt volt, amikor bejöttem? – Szóval elkezdték már, vagy még időben vagyunk?

– Minden vendég a bálteremben vár.

– Baszki – csusszan ki a számon. Én is vendég vagyok – hatos számú felsőosztálybeli hajadon nő, a szerepem szerint – és rohadtul elkéstem. – Fel tudsz kísérni a bálterembe? Nem akarok még egyszer eltévedni.

Ismét végigmér – bozontos szemöldöke ráncba szökik, és ettől idősebbnek tűnik. Hezitál. A szemem megszokta a fényt, így észreveszem, hogy vászoningjét beszínezte a kosz, és az arca is fekete… kormos?

Szegénnyel durván elbántak a sminkesek.

– Légyszi? – próbálkozom újra. Végül megadóan sóhajt, és int, hogy kövessem.

*

A kastély bálterme mostanra megtelt jelmezes statisztákkal és színészekkel. Belépve egy pillanatra megtorpanok, mert mellbe vág a jelenet valódisága. Élő zene szól, báli ruhát viselő nők és frakkos férfiak táncolnak, isznak és beszélgetnek, verejték szaga vegyül émelyítő parfümök kavalkádjával, és olyan érzésem támad, mintha visszautaztam volna az időben.

Hirtelen nem is szúrom ki a kamerákat, de nem kezdem el őket keresni – elvégre egyetlen szabály van, ne nézz a kamerába –, mert egyértelmű, hogy éppen felvétel zajlik, és körülöttem mindenki a szerepét játssza.

Odatipegek egy csapat velem egykorú lányhoz. Próbálok nagyon méltóságteljesen járni, és nem orra bukni a szoknyámban. Egy hónapja eltaknyoltam egy Marvel-film forgatásán, és miattam kellett újravenni az egész jelenetet – azóta óvatosabb vagyok.

– Sziasztok – súgom oda nekik. – Lemaradtam valamiről?

A mellettem ácsorgó lány elhúzódik, és undok fintorral végigmér. Két társa is rosszallóan mered rám. Elbizonytalanodom egy pillanatra: talán ebben a jelenetben nem szabad megszólalni? De hiszen körülöttünk mindenki beszélget, még a zenekar is játszik – nyilvánvaló, hogy most csak a képet veszik, a hangot nem, így felesleges lenne tátogni.

A hamis mosoly az arcomra fagy, és beáll a kínos csend.

– Várjuk, hogy felszolgálják a pezsgőt, és hogy a gróf úr csatlakozzon hozzánk – feleli az egyikük.

Áh, szóval most fog belépni a színész, aki a fiatal grófot alakítja. A többiektől hallottam, hogy valami Sarló Krisztiánnak hívják, és ez az első nagyobb filmje. Állítólag tehetséges, a szakma nagy jövőt jósol neki. Azt is mondják, hogy kicsit kattant, de melyik színész nem?

A tánc véget ér, a hegedűszó elnémul, a táncosok meghajolnak, és mindenki a bejárat felé fordul, hogy a grófot üdvözölje. Ez a legfontosabb pillanat: a forgatókönyv szerint most fogja megpillantani élete szerelmét a legelső alkalommal, legalábbis valami ilyesmit magyaráztak a forgatás előtti eligazításon. Nem kaptam a koordinátoroktól semmilyen egyéb instrukciót, szóval úgy teszek, mint minden nemeshölgy körülöttem: behízelgő mosollyal várom a belépőjét.

Várok…

… és várok…

De semmi.

A tömeg sugdolózni kezd, és én zavartan pillantok körbe. Valami nem stimmel. Túl régóta forog a kamera. Hol van egyáltalán a kamera? A mennyezetre bámulok, de csak kövér-angyalkás freskókat látok – sehol egy spot-lámpa vagy reflektor, csak a régi kristálycsillár, de az nem adhat elég fényt. Hol van a rendező? És hol vannak a többiek? A tekintetemmel keresni kezdem a többi statisztát, az ismerős arcokat, azokat, akikkel egy buszon utaztam reggel, akikkel együtt szidtuk a pocsék kávét, akikkel egymás mellé pakoltuk le a cuccunkat – és nem találom egyiküket sem.

Kiver a víz. Szó nélkül otthagyom a három lányt, és átverekedem magam az emberek tömkelegén, hogy utat törjek a másik kijárathoz. Legszívesebben lerángatnám magamról a ruhát, hogy drámaian megszabaduljak a fűzőmtől, de akkor Csilla tutira kinyírna (és hát egyedül nem tudom levenni).

Csak akkor nyugszom meg, amikor odakint találom magam. A hűs levegő arcon vág, de jólesik a kijózanító pofon – magamhoz térít. De a megnyugvás csak egy pillanatig tart, mert rádöbbenek, hogy besötétedett.

De hogyan sötétedhetett be, amikor az imént még csak délután kettő óra múlt?

Zaklatottan megkerülöm az épületet, követem a kavicsos utat, a cipőm minden lépésnél le akar repülni a lábamról. Ahogy elhaladok az út mellett, lovashintókat látok, mellettük cigarettafüstbe burkolódzó férfiakat, akik megbámulnak, ahogy elslattyogok mellettük. Nem állok meg.

Megkerülöm a kivilágított dísztavat is. Amikor olyan messzire kerülök a kastélytól, hogy a zene szétfoszlik a térben és nem ér el hozzám, leroskadok egy padra. Nekiállok felgyűrni a ruhámat, hogy megszabaduljak a nyamvadt topánkától.

– Kisasszony, legyen óvatosabb! Belátok a szoknyája alá.

Összerezzenek a hangra, és ijedten kapom fel a fejem – a cipő majdnem kiesik a kezemből. Egy magas, cilinderkalapos fazon áll a rózsabokrok mellett, a lámpának háttal, így nem látom rendesen az arcát, csak azt, hogy rettenetes műbajuszt visel.

– Hol marad a kísérője? – szólít meg újból.

– A mim?

– Nem szabadna idekint egyedül lennie. – A férfi megáll előttem, arcát megvilágítja a holdfény, és megállapítom, hogy fiatal, és hogy egész jóképű is lehetne a huszárbajusz nélkül. – Nem illendő egy hajadonnak.

Jesszusom, ez most tényleg rám hajt ezzel a szöveggel?

– Hagyj békén.

A férfi nem tudja leplezni döbbenetét. Leveszi a kalapját, és zavartan megvakarja a tarkóját. Félhosszú haja oldalra van fésülve.

– Félreért – habogja. Megköszörüli a torkát. – Biztosíthatom afelől, hogy a szándékaim a lehető legnemesebbek.

– Hát persze.

– Hol marad az édesanyja?

Ez a kérdés váratlanul ér, és elborul tőle az agyam. Rámarkolok a fél pár cipőmre.

– Oké, haver, mégis kinek képzeled magad?

– A nevem ifjabb Almássy György gróf, ez itt az én birtokom, kastélyom és parkom. Még a pad is a tulajdonomat képezi, amin kegyed helyet foglalt. Leülhetek?

Gyanakodva összehúzom a szemem. Szóval ez a Sarló Krisztián lesz, és tényleg nem százas. Találkoztam már hozzá hasonló színészekkel, akik így élik bele magukat a szerepükbe. Sóhajtva arrébb húzódok, és hagyom, hogy helyet foglaljon mellettem.

– Szóval, gróf úr, maga rendezte ezt a gyászos partit?

Krisztián felnevet.

– Nem nyerte el kegyed tetszését?

– Fogalmazzunk úgy, hogy idekint sokkal jobb a levegő.

– Magam is hasonlóképp vélekedem. Mondja, mi a neve?

Oké, a szerepjáték egy dolog, de ha most elárulom ennek a csávónak az igazi nevemet, tuti írogatni fog Facebookon.

Magamra erőltetek egy bárgyú mosolyt.

– Amália. Izé, Winderbuffenhatten.

A gróf szemöldöke a hajvonaláig szökik; még a bajusza is feljebb kúszik egy kicsit. Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Idegesít.

– Bocsásson meg, de nem dereng a családja neve. Netán nem idevalósi?

Belőlem ki nem szeded, hol lakom, seggfej.

– Ó, nagyon messziről érkeztem – sóhajtom. – Nyugatról.

– Szóval osztrák, a Monarchia túlfeléről? Kiválóan beszéli a magyart, meg kell jegyezzem, bár kissé különös a szava járása. Tudtam én, hogy nem láttam még kegyedet. – Elmosolyodik, amitől a bajusza vége is felpöndörödik. – Arra bizonyosan emlékeztem volna.

A szememet forgatom a béna flörtölési kísérletén.

– Amúgy a gróf úrnak nem odabent kéne lennie a bálján, ahelyett, hogy engem boldogít idekint?

– Ennyire visszataszítónak találja a társaságomat?

Nem felelek, csak átölelem a vállamat, már amennyire a jelmez engedi. Kezdek dideregni, és szívesebben lennék máshol. Egyedül. De Krisztián nem veszi a célzást.

Megköszörüli a torkát, mintha mondani készülne valamit, csak a megfelelő szavakat keresgélné hozzá. Megigazítja a gallérját.

– Nem kertelek – böki ki, mire kérdőn felvonom a szemöldökömet. – Feleséget keresek, kedves Amália. Apám betegeskedik, és utolsó kívánsága, hogy mihamarább nősüljek meg. Látni szeretné, hogy öröksége biztonságban lesz, még mielőtt az Úr magához hívatja.

– Kitalálom: meg akarod kérni a kezem.

Elégedetten nézem, ahogy az arca paradicsomvörös árnyalatot ölt.

– Krisztus a Mennyben, dehogy! De arra gondoltam, talán maga meg én, tölthetnénk időt egymás társaságában. Sosem találkoztam még kegyedhez hasonlatos… úgy értem, sosem éreztem még–

– Csak most találkoztunk – szakítom félbe. – Úgy tíz perce. Ha az érzéseiddel jössz nekem, esküszöm, beugrom a tóba.

– Ne mondjon ilyet! – hüledezik. – Ebben a ruhában bizonyosan elsüllyedne, én pedig sajnálatos módon nem tudok úszni, hogy kimentsem.

Elnevetem magam. Az egész beszélgetés abszurd.

– Mindenki tud úszni.

– Én nem – bizonygatja. – Kiválóan megülöm bármelyik lovat, vívásban és vadászatban is jeleskedem, de bevallom: rettenetes víziszonyom van.

– Akkor miért ültél le pont ide, a tó partjára?

Nem felel azonnal.

– Ifjú korom óta ez a kedvenc helyem a kastélyparkban – böki ki végül. – Kedves a szívemnek.

– Szóval itt nőttél fel, és a pad a kedvenc helyed?

– Ne gúnyolódjék rajtam, kérem. Történetesen igen. – Lesüti a szemét, zavartan kémleli a földet. Hirtelen felindulásból felmarkol egy lapos kavicsot, és elgondolkodva forgatni kezdi. – Édesanyám gyakran olvasott ezen a padon, amíg én kavicsokat dobáltam a tóba. Rá emlékeztet.

Ó.

– Az én anyukám is szerette a könyveket – motyogom. A kavicsáért nyúlok – a tenyerembe ejti, és én elhajítom a tó felé. Kacsázik párat a víztükrön, mielőtt elsüllyed. Krisztián elismerően hümment. – Mindig olvasott nekem egy mesét elalvás előtt. A Hamupipőke volt a kedvence.

– Mi történt az édesanyjával, kedves Amália?

– Beteg volt – zárom rövidre, és megdörzsölöm az orromat.

– Kérem fogadja őszinte részvétem.

– Már hat éve, hogy meghalt, nem szükséges részvétet nyilvánítanod.

– Az enyém is – feleli, és felpillant az égre, mintha ott, a szokatlanul fényesen ragyogó csillagok között valahogy viszontláthatná. Észreveszem, hogy milyen hosszúak a szempillái, és hogy a szeme egyszerre zöld és kék; pont olyan színű, mint a tó zavaros vize. Egy pillanatra ellágyulok, mert meglátom a szemében tükröződni a saját fájdalmamat. Létezik, hogy a nagyképű Sarló Krisztián levette az álarcát, és már nem egy szerepet játszik?

Közelebb csusszanok hozzá, és együttérzőn a kezére fektetem az enyémet.

– Mi történt vele?

– Elragadta a sárga rém.

– A sárga rém?

– Kolera.

Elrántom a kezemet, és bosszúsan kifújom a levegőt. Krisztián megszeppenve figyeli, ahogy feltápászkodom, és elkezdem a helyére rángatni mind a három réteg szoknyámat. Felmarkolom a cipőmet, de nem bújok bele – olyan ideges vagyok, hogy mezítláb indulok el.

Krisztián is felpattan.

– Várjon! Talán valami rosszat mondtam?

A talpam a hideg sárba süpped, ahogy visszafordulok felé, de nem törődöm vele.

– Nem hiszlek el – fakadok ki. – Szerinted ez vicces?

Krisztián tesz egy bizonytalan lépést felém. Olyan közel kerül, hogy megcsap az illata.

– Kisasszony, biztosíthatom, én nem…

– Elég! Most lett elegem a baromkodásból. Jó színész vagy, elismerem, egy pillanatra még engem is meggyőztél, de… – Az arca megnyúlik, amitől az a röhejes műbajusz is lefelé konyul, és én megelégelem. – De ez a bajusz nagyon béna, kicsit sem hiteles, és durván rontja a karaktered összképét. Ki ragasztotta egyáltalán a fejedre?

Odanyúlok, hogy letépjem, de a ragasztó nem enged – a férfi felordít, és rájövök, hogy a bajusz igazi. Forróság önti el az arcom – és rettegés a szívem. Sarló Krisztiánnak egészen biztosan nincs ilyen bajusza.

De ha ez nem a Krisztián… akkor ki?

Hátrálni kezdek. Megragadja a csuklóm – Amália kisasszony, várjon kérem! –, de kiszabadítom magam, és egy sikkantás közepette a fejéhez vágom a fél pár cipőmet, és mezítláb szaladni kezdek, mintha nem lenne holnap.

Megkerülöm a tavat, és majdnem fellökök egy arra korzózó párt, de nem állok meg, mert a pasas még mindig a nyomomban van; kitartóan szólongat a kitalált nevemen. Újra az előcsarnokban találom magam, de most tömve van emberekkel, és hirtelen nem találom a kiutat. A tekintetem ide-oda cikázik az idegen arcok között, aztán megpillantok egy szolgát, ahogy a keleti szárny felé igyekszik. Követem.

Hangok szűrődnek utánam az előcsarnokból – mintha őröket vagy katonákat mozgósítottak volna –, és elönt a pánik. Behúzódom egy kiszögellésbe, és próbálom lelassítani a légzésemet, de elakad, amikor meghallom a közeledő lépteket.

Kilesek – csak a bozontos szemöldökű konyhásfiú az. Elkapom a karját, mire elejti a tálcát, amit cipelt, a poharak hangos csattanással törnek darabokra a kövön, de nem kap utánuk, csak döbbentem mered az arcomra.

– Ki a pokol vagy te?

– A nevem Emma, és segítened kell lejutni oda, ahol rám találtál. – Megragadom mind a két vállát, és szembe fordítom magammal, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. – Élet-halál kérdés.

Egy kicsit rebegtetem a szempillámat, hátha hatok a lelkére, mert elmagyarázni, hogy véletlen dimenziót ugrottam, egyáltalán nincs időm. A fiú egy örökkévalóságig tartó pillanatig mérlegel, aztán megragadja a karomat, és húzni kezd maga után. Egyre lejjebb kerülünk a föld alatti labirintusban, de a katonák a nyomunkban loholnak. A szívem a fülemben zakatol, és arra gondolok, ez a vég: most férjhez adnak. Soha többé nem látom a húgaimat, minden tervemnek és álmomnak lőttek, és többé egy napot sem dolgozhatok, mert itt ragadok a nyamvadt ezernyolcszázas években.

A fiú egyszer csak megtorpan, és meglöki a vállam.

– Arra van, menj!

Megköszönném, de csak tátogok, egy hang sem jön ki a torkomon. Futólag megszorítom a kormos kezét, hátat fordítok neki, és rohanok tovább – le a lépcsőn, át a szűk járaton. Keresem az ajtót, azt az átkozott ajtót, a ruhám nehéz, felszívta a vizet, nedves talpamat csípi a hideg kő, de nem érdekel, csak futok tovább.

Elérek az ajtóig – nyitva áll, rám vár –, és be akarok vetődni rajta, de természetesen beverem a fejem az ajtófélfába.

Minden elsötétül.

*

Kemény, hideg földön térek magamhoz. Lassan kinyitom a szemem. Egy öregember aggodalmas tekintetével találom szembe magam.

– Mi történt? – motyogom.

– Elájult, az történt – dörmögi válaszul. – Mit keresett idelent? Hogy jutott le ide?

– Én… én csak a mosdót kerestem…

– Nem szabadott volna lejönnie! Nem biztonságos a levegő, tele van penészgombákkal. Mióta van idelent?

– Nem tudom – vallom be.

– Feri bá’ vagyok, a kastély gondnoka. Jöjjön, már biztosan keresik magácskát.

Felsegít. Vaskos karjába kapaszkodom – még mindig szédelgek. Megtapogatom a homlokomat, de nem érzek rajta dudort. Létezik, hogy az egészet csak hallucináltam?

– Hol van a másik cipője?

– Azt hiszem, elhagytam.

– Nem érdekes, majd adnak magácskának újat. Járni tud-e?

Kótyagosan bólintok. Az öreg felkapja a zseblámpáját – a modern technológia látványa megkönnyebbüléssel tölt el –, és egy másik ajtó felé tessékel, amit korábban nem is vettem észre.

– Nem arról jöttem be.

– De mink’ most erre megyünk ki. No, csipkedje magát! Nemsoká’ kezdődik forgatás, és ahogy elnézem a jelmezét, magácskát hiányolni fogják.

– A forgatás? – kapom fel a fejem. – Szóval nem késtem le a báljelenetet?

– Még pont időben vagyunk, ne tessék aggodalmaskodni.

Az ajtó egy kacskaringós lépcsőhöz vezet, ami Feri bá’ szerint felvisz minket a keleti toronyba, így gyorsabban jutunk el a bálteremig, és nem kell átvágnunk az alagutakon. Én megyek elől, és próbálok nem leszédülni.

Amikor felérkezünk a tetejére, az öreg mellém furakodik, leakaszt az övéről egy tekintélyes kulcscsomót, babrál a zárral, és kitárja az ajtót. A hirtelen beáramló fény bántja a szememet. Megkönnyebbülten állapítom meg, hogy újra nappal van, és határozottan a huszonegyedik században vagyunk. Mégiscsak egy borzalmas álom volt az egész!

– Ez a gróf tanulószobája volt – magyarázza. – Az egyik leggazdagabban berendezett helyiség a kastélyban, tele a személyes holmijával, no és persze eredeti festményekkel. Nézzen csak körbe, egy percünk akad még. Mások belépődíjat fizetnek ezér’.

Kíváncsian körbepillantok: bársony karosszék uralja a szobát, és egy kitömött medve üvegszeme mered rám a sarokból. A falon aranykeretes festmények lógnak, a szoba közepén tömör mahagóniból készült, faragott lábú íróasztal terpeszkedik, mögötte kandalló, rajta egy fél pár cipellő üveg díszdobozban… várjunk csak, mi?

A szívem kihagy egy ütemet, amikor megpillantom a kandalló fölé függesztett portrét. A vászonról egy furcsán ismerős fiatal nő mosolyog rám titokzatosan, egy kiszabadult hajtincse előre omlik kontyából, és a ruhája – mályvaszínű habcsók – pasztell-levendulára fakult az évektől és a portól. Felismerem.

Megkapaszkodom az íróasztal sarkában.

– Látom, jó szeme van – dünnyögi a gondnok, miközben szórakozottan az állát vakargatja. – Az is eredeti, bizonyám, 1873-ban készült, a híres Munkácsy festette Almássy gróf úr megrendelésére. A kisasszony a képen a titokzatos Amália Winderbuffenhatten. Azt mondják, összetörte a gróf szívét, és miatta nem nősült meg soha, mert örökké várta a visszatértét. Tragikus, igazán tragikus. 1918-ban elvitte az urat a spanyolnátha, egyedül halt meg, magányosan, ebben a szobában, abban a karosszékben, amott, ni – és vele halt az Almássy-család vérvonala is. Most, ahogy elnézem, kicsit hasonlít is magácskára, nem-e?

Felelni akarok, de a szavak csapdába esnek a nyelvem alatt. Feri bá’ vállat von, és gyengéden nekiáll kifelé tessékelni. Hallom, hogy beszél hozzám, de egyetlen szava sem jut el a tudatomig. Létezik, hogy…?

A küszöbön megtorpanok, és még egyszer, utoljára visszafordulok. Hitetlenkedve bámulom az üvegdobozban őrzött topánkát, a relikviát, aminek a párját az izzadt tenyeremben szorongatom. A gyomrom apróra zsugorodik.

*

Amikor a gondnok visszaszolgáltat a ruhásoknak, még mindig kavarognak a gondolataim. A jelmeztervező flegma asszisztense végigmér, elégedetlenül csettint a nyelvével, de nem szól egy rossz szót sem – azt hiszem, megszán, amikor Feri bá’ közli, hogy a pincében szedett össze. Az ügyelő srác aggódva érdeklődik, hogy elég jól vagyok-e a szerepléshez, és én rávágom, hogy igen. Egy darabig kétkedve méreget, aztán megadja magát, és átenged a sminkeseknek.

A show megy tovább. Púdert pamacsolnak az arcomra, megigazítják a kontyomat, még több hullámcsatot tuszkolnak bele, és én szoborrá dermedve hagyom nekik, miközben úgy bámulom a sápadt tükörképemet, mintha most látnám életemben először. Csak akkor térek magamhoz, amikor elveszik a fél pár cipőt, és egy másikat nyomnak a kezembe.

Húsz perccel később ismét a bálterem közepén állok, szinte elnyel a tömeg – a sűrűjébe raktak, eldugtak a kamerák elől, miután túl gyűröttnek ítélték a jelmezemet, de nem számít. Amíg a jelenetben vagyok, kifizetnek. És ez a legfontosabb.

Összeszedem magam, amikor meghallom, hogy felvétel lesz. A hirtelen beálló csendet csak a rendező utasítgatása töri meg. Egy reflektor a szemembe világít, hunyorognom kell, kibuggyan egy könnycsepp, de azért próbálok mosolyogni. A húgaimra gondolok. Sikerül.

Elhangzik a Tessék!, és a tömeg egy emberként fordul a bejárat felé.