Az eső kopogása majdnem teljesen elnyomja a mögöttem sétáló alak lépteit. De csak majdnem. Járás közben kaffog a fénylő, macskaköves járdán, mint aki minden tócsába szándékosan belelép, csak hogy tudassa velem, még mindig a nyomomban van. A sarokhoz érve lopva hátranézek a vállam felett. Nincs mögöttem senki.
Kezd sötétedni, rejtelmes félhomály borul a világra. A szeptemberi szürkeség nehéz ködként telepszik a környékre, néhány bronzszínű levél lomhán hull a lábam elé. Friss a koraesti levegő, de én mégis úgy érzem, fuldoklom. Szaporán kapkodok levegő után.
Megigazítom a vállamon a táskámat, a pántjára teszem a kezem. Nehéz a sok könyvtől és füzettől, tüntetően nyom lefelé. Zöldre vált a gyalogosok lámpája, megindulok a többi emberrel a túloldal felé. A négysávos melletti úton kellett volna haza mennem, akkor az autók zaja elnyomná a követőm lépteit, és nem nézne felém ennyi érdeklődő arc. Csak pár háztömbnyire vagyok az albérletemtől, szerencsére közel lakom az egyetemhez. Már az iskola folyosóján is többen kíváncsian felém pillantottak, néhányan egyenesen megrökönyödötten, de csak egy pillanatra, aztán mentek is a dolgukra. Azt szeretem az egyetemben, hogy mindenki el van foglalva a saját bajaival. Az óraütközések, a zéhák és beadandók mellett nincs idejük olyasmiken gondolkodni, mint hogy mit visel a másik, miért áll szanaszét a haja vagy épp, hogy miért követi őt egy szellem. Az utcán sétálók többsége viszont már nem ilyen megértő. Összesúgnak a hátam mögött, kitérnek az utamból, rosszabb esetben pedig, de csak ha nagyon ráérnek, akkor még arra is képesek, hogy leálljanak velem vitatkozni, és lelketlen szörnyetegnek neveznek, amiért foglyul ejtettem egy szegény szellemet. Az egyik kiskosárral sétálgató öregasszony arcán látom, hogy legszívesebben agyonütne a botjával, ezért megszaporázom a lépteimet, mielőtt még igazam lehetne.
Rámarkolok a táskám szíjára, görcsösen kapaszkodok belé. Az emberek nem érthetik, miért csinálom. Nincs joguk ítélkezniük felettem.
Végre egy olyan kisközbe érek, ahol nincsenek bámészkodók, és nyugodtan kifújhatom a levegőt. Észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam, vagy hogy remeg a kezem. Nekidőlök egy kőház falának, és a kezembe temetem az arcom. Nem érdekel, hogy a kemény, durva kövek a hátamba vájnak, még jól is esik a fájdalom, mert úgy érzem, végre megkapom a büntetésem. Minden nap egyre nehezebb. Azt hittem, könnyebb lesz.
Amióta Jónás meghalt, egy percre sem engedtem el magam mellől. Neki pedig kötelessége követni engem, amíg el nem engedem. Ez a lelkek törvénye. A halott teste a földbe kerül, de a lelke addig nem szállhat a túlvilágra, amíg egy szerette maga mellett tartja.
Idén összeházasodtunk volna. De az élet… pontosabban a halál közbeszólt. Tudtam, nem állok készen arra, hogy elengedjem, ezért nem tettem. Még a saját családom is megvet emiatt. Rabszolgatartónak neveznek, néhányan szánakozva előadják, hogy dilidokira van szükségem, és ha engedném, hogy segítsenek…
Nem akarok segítséget. Nem akarok pszichiátért, nyugtatót, antidepresszánsokat, hamis ígéreteket, hogy „majd jobb lesz”. Én csak Jónást akarom. Minden rendben volt, amikor még élt. Miért ne tehetnék úgy, mintha továbbra is így lenne?
– Engedd el, drágám! Nem tartozik ide – lép oda hozzám egy bibircsókos hajléktalan asszony. Egy kapualjból lép elő, csimbókos tincsei vizesen tapadnak koszfoltos arcához. Ráncos kezét gyengéden a vállamra teszi, de lerázom, és elmegyek mellette, mintha csak apróért kuncsorogna. Bemesélem magamnak, hogy azt sem tudja, mit beszél, és a helyemben valószínűleg ő is pont ugyanígy cselekedne. A lelkiismeretem viszont hallgatni akar rá. Egy részem tudja, hogy önző vagyok és gyáva, de nem vagyok elég erős, hogy tegyek ellene.
Megnyugtat a tudat, hogy velem van, még akkor is, ha csak a lelke az. Együtt vagyunk, ez a lényeg, nem?
Megérintem a nyakamban lógó medált. Az évfordulónkra kaptam Jónástól, egy apró lámpást mintáz. Már akkor is voltak késő esti óráim az egyetemen, és ő is dolgozott legtöbbször, ezért nem tudott elém jönni. Én viszont utáltam a sötétet. Hiába az utcai világítás, az autók fényszórója, a fekete árnyékok sosem tűnnek el teljesen, és mindig attól félek, mikor lép elő egy őrült gyilkos onnan, ahol nem látom. Jónás ezért adott nekem egy lámpásnyakláncot, ami világít a sötétben. Azóta könnyebb léptekkel járom az utcákat.
– Sok fényt nem ad, de így mindig veled leszek – mondta, én pedig még mindig hallom mély, férfias hangját a fülemben, mintha még mindig itt lenne. Ha jobban belegondolok, valójában tényleg itt van.
Sosem próbáltam a halála után beszélni vele. Elvileg lehet, néha válaszolnak, de legtöbbször csak némán követnek, amíg azt kívánod tőlük. Legalábbis az interneten ezt írják. Hirtelen égető vágyat érzek, hogy beszélhessek Jónással. Ha csak egy kicsit hallanám… ha úgy érezném, még mindig él…
Lehunyom a szemem, ujjaim közt a lámpamedált forgatva suttogom a hűvös őszi levegőbe:
– Velem vagy még?
Először nem történik semmi. A távolból kutyaugatást hallok és eső szemelését, a vihar kezd csendesedni. Aztán megérzem az arcomon. Hűvös levegő áramlik felém, akár egy jeges lehelet, libabőr fut végig rajtam tőle. Összerezzenek. Te vagy az, Jónás? Kérlek, mondj valamit! Érints meg! Tégy úgy, mintha élnél!
A szívem hatalmasat ugrik, amikor meghallom a fülem mellől a jól ismert hangot:
– Örökké.
Örülnöm kellene. És örülök is, mégsem tudom kiverni a fejemből a járókelők elítélő tekintetét, a szánakozó pillantásokat, és a hajléktalan asszony mondatát. Nem tartozik ide. Rossz érzés marja a torkomat, bűnösnek érzem magam. A szavak öntudatlanul hagyják el a szám:
– Menni akarsz?
Tudnom kell. Rossz ember vagyok, amiért nem engedem el? Fel kellene szabadítanom? Boldogabb lenne a túlvilágon? De ha ő elmegy, én magamra maradok.
Mintha olvasna a gondolataimban, Jónás így szól:
– Sosem leszel egyedül.
Különös melegséget érzek a mellkasomnál, ahol a szívem dobog. A nyakláncom kellemes melegségét érzem a ruhám alatt. Jónás kezének az érintésére emlékeztet. Gyenge, mégis határozott. Nem csak egy elvétett, lopott mozdulat, hanem teljesen tudatos. Mintha azt üzenné vele, hogy hozzád érek, és ez így van jól. Akárhányszor egyedül kellett hazajönnöm a sötétben, megérintettem a nyakláncomat, és hagytam, hogy a fénye és a melegsége átjárja a testem, és erőt adjon. Hogy Jónás adjon erőt.
– Szeretnéd, ha magam elé engednélek?
Rekedtes a hangom, a sírás szélén állok. De erősnek kell lennem, mert most nem rólam van szó. Ha Jónásnak erre van szüksége, az ő érdekeit kell néznem. Engedd el! A hangok egyre lármásabban követelik a fejemben, nem hagynak egy perc nyugtot sem.
– Sötét – hallatszik a válasz.
Megrázom a fejem. Letörlök egy elszabadult könnycseppet az arcomról.
A gondolat, hogy fél itt hagyni, mert nem tudja, hogy birkózok majd meg vele, mellbe vág. Azt akarom, hogy a saját útját járja még akkor is, ha ez ahhoz vezet, hogy el kell válnunk egymástól. Nem akarom, hogy azért maradjon velem, mert úgy érzi, így helyes.
– Nem – sóhajtom, és sokkal nehezebb kimondani, mint elsőre gondoltam. – Nem lesz sötét. Kibírom.
Hinnem kell benne, hogy így lesz. Hogy Jónás lámpája mutatja majd a fényt még akkor is, ha maga, Jónás már nem is lehet velem.
Remegő lábbal félreállok, és magam elé mutatok.
– Csak utánad.
Az ajkamba harapok, fegyelmezem magam, hogy ne omoljak össze. Biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedtem. De a fenébe is, jót tenni iszonyú nehéz! Ismét hallom a láthatatlan lépteket, Jónás elsétál mellettem, és egyre halkulnak a léptei. Mielőtt azonban teljesen elhalnának, még felém hoz egy tétova szót a szél.
Halvány mosoly kúszik az arcomra, miközben elindulok tovább a lakásom felé vezető úton. Ezúttal nem követ senki. De végig fülemben visszhangzik a láthatatlan ajkak búcsúzása:
– Köszönöm.