Egyszer táncoltunk… Az esküvőnk napján. Tibor úgy fogott át, hogy tudtam: ő mindig vigyázni fog rám.
– Nos, hogy ízlik? – mosolyog rám, szája sarkában megül egy darabka petrezselyem, ami egy óvatlan pillanatig kisfiússá teszi. Észreveszi, letörli, a szalvétát gondosan összehajtogatja.
– Nagyon finom – ismerem el. Nem is értem, miért kételkedtem, hisz’ hozzászoktam már, hogy mindig tudja, mit szeretnék.
Pár perc múlva, már a száraz fehérbort kortyolgatva, ez ismét beigazolódik.
Előttem áll, kezét felém nyújtja:
– Táncolunk?
Ugyanúgy zavarba hoz, mint a legelején. Mint amikor ott sírtam Bea ágya mellett, és hiába keresgéltem zsebkendőt a zsebeimben. Ő megállt a kórterem ajtajában, aztán már mellettem is termett, hogy átnyújtson egy hófehér ruhazsebkendőt. „Dr. Gál Tibor pszichiáter” olvastam a kitűzőjét a könnyeimen át, majd makogva megköszöntem a segítséget.
Most is suta tinilánynak érzem magam, olyan hevesen dobog a szívem, de nemet mondani nincs időm, mert felhúz, és az étterem távolabbi sarkába vezet. Nem táncol senki, az asztaloknál ülő vendégek egy része furcsállva figyel bennünket, de Tibor nem vesz róluk tudomást.
Kemény a karja, én belesimulok, a lépésekre koncentrálok, nehogy összekoszoljam a cipőjét.
– Lazán, kedvesem – súgja a fülembe, sima álla a nyakamhoz ér.
Ellazulnék, csak élvezném az érintését és a ringást a kellemes dallamra, de valami nem hagy. Talán a fény, vagy a sok idegen ember, akik mind ülnek, és így mi föléjük magasodunk, talán a kórházi emlék szúrt belém újra, nem tudom.
– Emlékszel a kutatásomra, amiről a múltkor meséltem? – Megrezdülök Tibor hangjától, ami már nem olyan meleg, mint az imént.
– Persze, a bezártságra gondolsz? – Remélem, hogy nem tévedek, rossz néven veszi, ha úgy gondolja, nem figyelek rá.
– Igen, igen. Készítettem már néhány riportot, és az egyik volt hadifogoly igazán izgalmas változásokon ment keresztül. – Pár másodperc szünetet tart, megköszörüli a torkát. – Arra gondoltam, hogy esetleg te is segíthetnél nekem – böki ki egy szuszra, és én kíváncsian várom a kifejtést, de ebben a pillanatban a mellettünk elhaladó pincér megbotlik, egy villa hatalmas csörömpöléssel a padlóra zuhan.
Mintha a hang kizökkentette volna, Tibor kézen fog, és visszahúz az asztalunkhoz. Az est hátralévő részében bezárkózik; amikor arról kérdezem, miben kellene segítenem, csak legyint egyet és azt morogja, hogy „nem érdekes”.
– Mit szólnál, ha mi próbálnánk ki még az első páciens előtt? – Tibor leül az ágyra, karját felém nyújtja. Odalépek, lehúz, egymás mellett ülünk. A fehér falat bámulom, valóban nagyon „rendelős” lett a helyiség, hiába javasoltam színeket, Tibor szerint az csak elvonja a figyelmet a terápiáról.
Hamarosan nem leszek többé egyedül itthon. Már késznek érzem magam, hogy visszamenjek dolgozni, de Tibor nem sürget. A hála most is felmelegít belül. A férjem felé fordulok, tekintete az arcomat pásztázza, aztán az ajkát a számra tapasztja. A vasárnapi ebéd utáni kávé íze szivárog át hozzám, miközben a mindig határozott ujjak behatolnak a ruhám alá. Felsóhajtok, Tibor tudja mi a jó nekem, és meg is adja ismét.
Amikor már egymás mellett fekszünk, kibámulok a ráccsal védett ablakon. A szomorúfűz lombkoronája eltakar minden mást, bár nem is nagyon van mögötte semmi, csak a zöld. Amikor tavaly megvettük ezt a házat, a nyugalom és a csend fogott meg leginkább benne. Ez annyira igaz, hogy még az egyetlen szomszédunk – egy idős bácsi – is süket. Volt egy olyan érzésem, hogy Tibor nekem szeretne kedvezni, hogy a természet ilyen szintű közelsége kiűzze a mardosó bűntudatot belőlem, és talán igaza is lett.
Szeretek itt lakni.
Tibor egyszer csak felpattan, és mint aki elfelejtett valamit, sebesen magára kapkodja a ruháit.
– Ne haragudj, muszáj egy húsz percre beugranom a kórházba, teljesen kiment a fejemből!
Gyors puszit nyom az arcomra, és rajtam az enyhe csalódottság mellett a büszkeség is átfut. Ő az, akire mindig számíthatnak a betegei. Még hallom, ahogy a kulcscsomót némi zörgés kíséretében kiveszi a zárból, aztán már csak a távolodó lépteit.
Ráérősen felöltözöm, a szobához tartozó mellékhelyiség mosdókagylójában megmosom az arcom. Arra gondolok, hogy amíg Tibor távol van, összepakolok a konyhában. Biztos örülni fog, ha tisztaság és rend fogadja, ha hazaér.
A szobaajtó nem nyílik. Lenyomom újra a kilincset, de semmi. Rossz érzés fut végig a testemen, rángatni kezdem a kilincset. Az ajtó be van zárva. Már épp rángatnám tovább, amikor rájövök, hogy semmi értelme, és Tibor biztos nem fog örülni neki, ha tönkreteszem a vadonatúj ajtó zárját. Mély levegőt veszek, nem is értem, miért akar rám törni a pánik. Tibor mindjárt visszajön, és kienged. Bizonyára annyira beleitta magát a gondolataiba a „bezártság” kutatása, hogy önkéntelenül ráfordította a kulcsot.
A fal mellé tolt heverőre fekszem, még őrzi a testünk melegét. Két karomat összefonom a tarkóm alatt, tekintetem megáll az ablak alá tolt kis, kerek asztalkán és az ívelt karfájú fotelen. Elképzelem, hogy ott ül Tibor, felém fordul, és azt kéri, beszéljek az érzéseimről.
Annak idején nem járhattam hozzá, amit azóta is sajnálok. Azt mondta, ő nőként tekint rám, nem betegként, ezért egy kollégája kezelt. Azóta is kíváncsi vagyok, hogy bánik a betegeivel, miket kérdez tőlük, hogy vezeti vissza őket a valóságba.
– Hálát érzek – mondom ki félhangosan, és a képzeletbeli Tibor elmosolyodik.
Melegebb a mosolya, mint a valóságban, és kéri, hogy folytassam.
– És a hála miatt bűntudatot. – Ha nincs az a baleset, sosem ismerem meg őt. Ha nincs az a baleset, még élnének a szüleim, és Bea nem lenne kómában. Ha nincs az a baleset, nem lennék gyilkos.
Nyugalmat erőltetek magamra, úgy, ahogy tanultam, a dübörgő szívem hiába forrong. Önkéntelenül keresztbe teszem és összeszorítom az ujjaimat; az egyetlen esélyem, hogy egy kis felmentést nyerjek önmagam előtt, ha Bea végre felépül. Elhatározom, hogy újra gyakrabban fogom látogatni. Talán a remény a felszínen tarthat, igaz, Tibor szerint minden régi dologgal szakítanom kéne és új emberekkel, új helyekkel, új élményekkel gazdagodni. Persze, csak amint itt lesz az ideje.
Hosszan beszívom a levegőt, hosszan kifújom.
Végre ellazulok. Egyszer csak fordul a kulcs a zárban, Tibor magasodik fölém.
– Minden rendben? – a tekintete aggódó, akárcsak a hangja.
– Először kicsit megijedtem… – kezdem, de közbevág, miközben szorosan ölel.
– Jaj, madárkám, ne haragudj! Nem tudom, hogy lehettem ilyen ostoba, hogy ráfordítottam a kulcsot.
– Semmi gond. – Csak most, ahogy a megkönnyebbülés átveszi a helyét, tudatosul bennem, hogy eddig feszültség ült a gyomromban. Fura, hogy eddig észre sem vettem. – Igazából jól elvoltam itt – teszem hozzá, hogy ne érezzen bűntudatot miattam.
– Tényleg? – Kedves a hangja, és öröm csillan a szemében. Elfordítja a tekintetét rólam, úgy mondja: – Érdekes, hogy ezt mondod. A múltkor hasonlót állított az egyik fogoly: szinte félt elhagyni a börtönét, úgy megszokta már, hogy megszerette.
– Jó, de én csak fél órát töltöttem bezárva, és tudtam, hogy mindjárt visszajössz.
– Másfél óra volt, de igen, visszajöttem. Viszont…
Nem folytatja, és én érzem, hogy várja a kérdést.
– Igen?
– Ha már ilyen jól elvoltál itt, nem segítenél nekem mégis?
– Miben? – Nem tudom, mire céloz, de ugyanaz lehet, ami múltkor az étteremben, érzem.
– Tudom, elsőre furcsán fog hangzani, de szívesen készítenék veled is riportot.
– Úgy érted… a bezártságról?
– Igen.
Nem értem. Börtönbe akar zárni?! Az arcát kémlelem, ami rezzenéstelen.
– Jaj, ne ijedj úgy meg! Csak egy hétről lenne szó. Összehasonlíthatnám, milyen az, ha valaki biztosan tudja, mikor szabadulhat.
– Már azt hittem, egy évre vagy ilyesmi – mondom félig viccesen, miközben kissé megkönnyebbülök. Egy hét az nem a világ vége, és ha ezzel segíthetek neki… Ő is mindenben támogatott a legnehezebb időszakban.
Tétován bólintok. Arcán szokatlan fény gyúl, és mintha el is érzékenyült volna kicsit, amitől zavarba jövök. Szorosan átfog, hosszan ölel, és a fülembe súgja, hogy köszönöm.
Hamar eljön a nap, amikor önként börtönbe vonulok. Felakasztom a fogasra azt a néhány ruhadarabot és törölközőt, amire szükségem lesz, más tárgyak nem lehetnek velem. Egyszer csak Tibor tűnik fel az ajtóban, egy létrát cipel be. Felmászik rá, és bütykölni kezdi az egyik sarokban elhelyezett kamerát.
– Most mit csinálsz? – feszültség gyűlik a gyomromba.
– Csak beélesítem – rám néz, majd visszafordul, úgy folytatja. – Hiszen nem leszek itt veled. Ha valami gond van, így tudsz majd jelezni.
A feszültségem egy csapásra elszáll. Jó, hogy Tibor mindenre gondol. Jó, hogy vigyáz rám. Melegség önt el, és csak akkor veszi át a helyét némi bizonytalanság, amikor valamivel később egyedül maradok.
Még csak délután van, vasárnap, a fűzfa lombjai között átszivárog a fény. Leülök, sétálgatok, kibámulok az ablakon, aztán újra leülök, és ki tudja, hányszor ismétlem mindezt. A csend nem furcsa, a csendet megszoktam. A gondolataim sem kiabálnak épp. Csak a szoba ne lenne ennyire üres és fehér. Ezt nem fogom tudni megszokni.
Aztán túllépek a dolgon, és amikor este Tibor behozza a vacsorát, vidáman beszélgetünk.
Éjjel gyakran felébredek, egy légy nem hagy aludni. Többször elhessegetem, de mindig visszatér, körbezümmög. Megunom, felkapcsolom a lámpát, egy összetekert pulóverrel próbálom lecsapni, de sikertelenül.
Másnap elmesélem Tibornak, milyen kellemetlen látogatót engedett be hozzám a vacsorával együtt.
Ő leveszi az egyik cipőjét, és egyetlen jól irányzott ütéssel a falon sütkérező rovarra csap. Az élettelenül hull le a padlóra.
– Hős megmentőm – mosolygok, ő visszamosolyog rám. Szelídek a vonásai, ritkán látom ilyennek. Észreveszem a cipőjének nyomát a falon, gyorsan letörlöm egy megnedvesített törölközővel. Ismét makulátlan fehér.
Tibor hamarosan újra magamra hagy. Dél körül jön majd az ebéddel, aztán este hoz vacsorát. Órám nincs ugyan, de ez alapján nagyjából követni tudom majd az időt.
Az időből most nagyon sok lesz. Talán túl sok is, amitől kicsit tartok azért. Elhatározom, ha ennek az egy hétnek vége, aktívan elkezdek munkát keresni. Ennyi gondolkodás után rám fog férni, hogy visszarázódjak a normális világba.
Este elnevetem magam, amikor meglátom, hogy Tibor egy kis kádat cipel magával.
– Ez babáknak való, hogy férnék én bele? Majd lemosakszom egy szivaccsal.
– Szerintem te is beleférsz, olyan kis törékeny vagy – feleli Tibor. A kád azonban nem fér be a mosdóba, és én hiába mondom, hogy nincs is rá szükség, vagy ha már behozta, hagyja csak a szobában, Tibor leemeli a vécéajtót és kiviszi.
– Így ni! – olyan diadalittas arccal néz rám, hogy nincs szívem ellentmondani neki. Ha nincs ajtó, hát nincs ajtó.
Eseménytelenül telik az este, és a másnap is. Aztán napok telnek el úgy, hogy fogalmam sincs, mi lehet rosszabb az unalomnál. Már megszámoltam a szoba sarkait ezerszer, végiggondoltam, mi mindent fogok csinálni, ha végre kimegyek innen, meditáltam, tornáztam… Most szürkület van, én az ágyon fekszem, és egy szójátékot kezdek játszani magamban. Fehér. Rabló. Óra. Autó.
Autó… Autó… Nem tudok másra gondolni. Az agyam eltompul, eltűnik a szoba, újra az autópályán vagyok. Eszement nyikorgás. Csattanás. Sikoltás. Zihálás. Vér.
Nem kapok levegőt, a szívem a torkomban dübörög. Ki akarok menni innen! Már ordítok és sírok egyszerre, az ajtóhoz szaladok, két ököllel verem.
Hál’ istennek egyszer csak nyílik az ajtó, és Tibor lép be rajta. Szorosan átfog, a heverőhöz vezet.
– Miattam haltak meg – suttogom.
– Nem, kicsim, tudod, hogy nem így van. A kamionsofőr volt a hibás.
– De én vezettem – elcsuklik a hangom. – És Bea még mindig kómában van! Miért kellett megkérnem, hogy ő legyen az ügyvéd anyáék házvásárlásánál?!
Tibor karja erősen ölel, egyben tart. Másik keze az arcomat simogatja. Lassan kitisztul a fejem, a szívem normális tempóra lassul.
– Ne haragudj, hogy megint így kiborultam. Azt hittem, már elmúlt.
– Dehogy haragszom. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád, madárkám – Tibor a szemembe néz, arcomat a két keze közé fogja. – Tudod – szemében gyengédség csillog –, éppen olyan gyönyörű voltál az imént, mint amikor először megláttalak.
– Azért vidáman is tetszem? – reagálom le a kissé furcsa bókot.
– Mindenhogyan tetszel – puszit nyom a számra, megsimítja a hajamat. – És köszönöm, hogy segítesz nekem.
– Holnap péntek lesz, ugye?
– Igen.
– Az jó… – megkönnyebbülve nyúlok el a heverőn. Akkor már csak két nap!
Tibor betakargat, és csendben kimegy.
Szombat este behozza a laptopját, és interjút készít velem.
– Mesélj, milyen volt a fogság!
– Először is örülök, hogy már közel a vége – sóhajtom, miközben igyekszem összeszedni a gondolataimat. – Az elején haszontalannak éreztem magam, de próbáltam nem fogságként felfogni ezt az egy hetet, hanem úgy, hogy ezzel neked segítek. Tudod régebben… – megakadok, visszanyomom a feltörni akaró pánikot, és higgadtan ejtem ki a szót. – A baleset után nagyon jólesett, hogy mindenben segítettél, lested a kívánságaimat, és csak azzal kellett törődnöm, hogy rendbe jöjjek. De most, majdnem két évvel később, úgy érzem magam ebben a helyzetben, mintha beteg vagy sérült lennék.
Tibor rezzenéstelen arccal jegyzetel. Aztán lecsukja a laptopot, és a kiskádért megy.
– Gyere, megfürdetlek! – Meglepődök a bizarr ötleten, de hagyom, hogy levetkőztessen. Úgy ér hozzám, mintha porcelánból lennék. Besegít a kádba, de amikor enyhén lefelé nyom, elnevetem magam.
– Nem férek én ebbe bele!
– Próbáljuk ki – erősködik Tibor. Nem bánom, belekucorodok a kádba, végül is már régen kerültünk ilyen intim kapcsolatba, rájövök, hogy hiányzott a gyengédsége. Tibor a szivaccsal minden porcikámat végigsimítja, a víz kellemesen meleg. Valami mégis zavar, képtelen vagyok ellazulni. Talán Tibor különös, elmerengő arckifejezése az oka, amit sosem láttam még rajta.
Az éjszaka nehezen telik, álmatlanul forgolódom. Végtelennek érzem az időt, de a sötét nem tágít. Már az sem érdekel, ha nem alszom egy percet sem, csak legyen már holnap délután!
– Hamarosan visszajövök – mondja a vasárnapi ebéd után. – Muszáj beugranom a kórházba, addig még itt kell maradnod. – Meg sem várja, hogy reagáljak, kimegy, és bezárja az ajtót.
A fotelbe roskadok, ahol egész délelőtt tűkön ülve várakoztam.
Mi lehet ennyire fontos vasárnap délután? Felpattanok, körbe-körbe sétálgatok, pakolászom a holmimat. Visszaülök. Újra felállok, iszom egy kis vizet a csapból. Az ablakhoz lépek, bámulom a fűzfát, majd a kanapéhoz megyek.
Tibor nem jön.
Lefekszem, lehunyom a szemem. Hallom a csendet. Serceg, duruzsol, ütemesen pattog. Különös érzés hallani a csendet. Eddig soha nem gondolkodtam azon, vajon a levegő részecskéi adnak-e ki hangot magukból, de úgy tűnik, igen. Vagy ezek a hangok talán az agyamból indulnak ki, és a szoba faláról visszaverődve a fülemen át jutnak vissza ugyanoda? Körkörös végtelenség. Hallom a saját agyamat. Különös érzés… Ezt el fogom mesélni Tibornak, gondolom még félálomban, aztán belealszom a csendbe.
Amikor nagyot rándulva felriadok, már félhomály ereszkedett a szobára. Körülnézek, először rá sem jövök, mi nem stimmel, aztán diónyira szorul össze a gyomrom, amikor ráébredek. Tibor még mindig nem jött vissza.
Kiabálok, a kamerába integetek, egy nagy kérdőjelet rajzolok a levegőbe.
Leülök. Várok.
Tibor nem jön.
– Valami baj történt? – kérdezem újra a kamerába nézve, a torkomba is kisugárzik a feszültség. – Nem jössz értem? – megremeg a hangom.
A gyomrom követelőzően megkordul. Iszom egy kis vizet a csapból. Fel-alá járkálok, képtelen vagyok egyhelyben maradni. Mi van, ha Tibornak baja esett, én pedig nem tudok innen kimenni, és segítséget sem tudok hívni? Próbálom megőrizni a hidegvéremet, és elhessegetni az aggasztó gondolatokat. Biztosan van egy egyszerű magyarázat, türelem. Percenként lépteket vélek hallani, de csak a szívem dübörög.
Reggel kivágódik az ajtó, Tibor lép be széles mosollyal.
– Hál’ istennek! Már azt hittem, valami bajod esett! – odaszaladok hozzá, és szorosan átölelem. Megkönnyebbülés hullámzik végig a testemen.
– Hoztam a reggelidet.
– De hát már tegnap letelt az egy hét! – kiáltom, és egy pillanatra elszédülök. – Végre együtt reggelizhetünk. Már nagyon hiányoztál! – Közelebb bújok hozzá, közben próbálom elkapni a tekintetét. Tibor rám néz, szemében ijesztő nyugalom.
– Itt reggelizel. Még nem költözhetsz ki.
Gyomorszájon rúgnak a szavak.
– Hogyhogy? Egy hétről volt szó! – A szívverésem egy pillanatra megáll, a lábaim elgyengülnek, erősen bele kell kapaszkodnom Tibor karjába.
– Meggondoltam magam. – A hangja is félelmetesen higgadt és komoly. Megdermedek.
– Hogy érted ezt?
Lassan eltolom magamat, felnézek rá. Tibor arcán keménység és dac feszül, nem láttam még ilyennek. Egyszerre érzek veszélyt és önt el a düh.
– Letelt az egy hét, segítettem neked, és hidd el, nem volt könnyű. Most kimegyek! – Az ajtó felé robogok, és kitárom.
Éles fájdalom szántja végig a fejbőrömet. Tibor a hajamnál fogva cibál vissza a szobába.
– Azt mondtam, nem mész sehova – összezárt fogai között szűri a szavakat.
Ki akarom szabadítani magam a szorításából, de ő sokkal erősebb nálam, elkapja a karomat, és könnyedén a szoba közepére taszít. A könyököm belenyilall, próbálok felállni, de a fájdalom és Tibor tekintete lebénít.
– Szeretném, ha többet nem próbálkoznál ilyesmivel – veti oda, majd kimegy. Levegő után kapkodok, de nincs oxigén, a szoba vákuumként szippant magába. Leülök… le kell ülnöm… a szék… túl messze… Bábként csuklom össze a földön, négykézláb mászok oda a kanapéhoz, majd a kezeimmel húzom fel magam, mert érzem, hogy a lábaim nem tartanának meg.
Mégis mi történt Tiborral?! Nem tudom elképzelni, csak azt tudom, hogy szabadulnom kell.
Az ablak! – villan hirtelen az agyamba. Visszatér ez erő a testembe, felpattanok, és nagyot rántok a kilincsen. Forróság tódul be a szobába.
– Segítség! – torkom szakadtából kiabálok. – Valaki segítsen! – Ekkor kulcscsörgést hallok, az ajtó felé kapom a fejem. Tibor lép be a szobába, hóna alatt deszkákat egyensúlyoz, kezében fúrógépet tart.
– Szeretném, ha leülnél a kanapéra, és nem moccannál. Nem szeretnélek újra bántani.
A hangja karcos, kimért. Erő van benne. Tudom, hogy sokkal gyengébb vagyok, ezért azt teszem, amire kér. Tibor visszazárja az ablakot, majd két oldalán lyukakat fúr a falba, és felcsavarozza a deszkákat. Csak legfelül hagy szabadon egy vékonyka sávot. Miközben nézem, érzem, ahogy a tehetetlenség kötelet teker körém, mozdulatlan bábbá kötözi össze a testemet, és a végtagjaimat úgy leszorítja, hogy a vér alig tud továbbhaladni az ereimben.
– Megőrültél? Miért csinálod ezt? – suttogom.
– Mindjárt hozom az ebédet – mondja Tibor, és kimegy.
A fejbőröm még sajog, a szívem kimerülten verdes. Ezt nem teheti velem. Hogy képes ilyesmire?! Nem teheti velem… Nem teheti velem!
Lerázom magamról a tehetetlenséget, felpattanok, és dörömbölni kezdek az ajtón.
– Engedj ki! – az erőm kitart, de minden egyes ütésem tompa puffanásként pattan vissza a szobába, míg végül engem is magával ránt.
Fogalmam sincs, mióta tart a fogságom.
Csak azt tudom, hogy fáj a torkom az üvöltéstől, sajognak a végtagjaim a falak és a bútorok ütlegelésétől, és reszket a gyomom a kiszolgáltatottságtól.
Kezdetben kiabáltam Tiborral, beteg állatnak neveztem, ráborítottam az ételt, zokogtam, de ő semmire sem reagált. Csak akkor állított meg, ha néha az ajtóval próbálkoztam.
Minden egyes alkalommal, amikor bejön hozzám, majd kimegy, az ajtó csukódása irdatlan erejű pofonként csattan az agyamban. Az újra és újra feltámadó reményt Tibor azonnal és kegyetlenül elgáncsolja. Egyszerre rúgja ki mindkét lábát, de a remény mindig feláll, mint valami ringben, ahol élet-halál harcot vívnak egymással az ellenfelek. Én mindig újraélesztem, de a hit egyre elkeseredettebb és kimerültebb, egy idő után már nem képes küzdeni, csak megtántorodva feláll, és vár, aztán már csak térdel, majd elfekszik a padlón… Legyőzték.
De nem szabad feladnom. Ez nem lehet valóság, csak valami iszonyatosan élethű rémálom. Tibor nem ilyen, Tibor nem teszi ezt velem, Tibor szeret engem…
Tibor szeret engem.
Talán ha…
Egyik nap arra ébredek, hogy düh helyett már csak üres fájdalmat érzek, és kitisztultak a gondolataim.
Amikor Tibor legközelebb bejön, a szemébe nézek és rámosolygok. Ő láthatóan meglepődik ezen a változáson, de mintha örülne is neki. Gyengéden átölel, percekig állunk így, még egy kicsit ringunk is, mintha táncolnánk. Ez az ember ugyanaz, mint aki fogságban tart?! Lehetetlen.
Kérem, hogy hozza be ismét a kádat, ettől Tibor arckifejezése ellágyul. Jó úton haladok, érzem, de nem szabad elsietni semmit.
Ahogy a kád mellett guggol, és gyengéd mozdulatokkal simogat a szivaccsal, ugyanazt a rajongó tekintetet fedezem fel az arcán, mint az első találkozásunkkor, a kórházban.
– Olyan törékeny vagy, mint egy kis madárka. Édes kis madárkám – suttogja, és magához szorít. Érzem, hogy könnyezik. – Tudod, gyerekkoromban volt egy igazi madárkám. Törött szárnnyal találtam rá, hónapokig ápoltam, gondoskodtam róla. Anyám aztán azt mondta, hogy a madárka meggyógyult, és ideje szabadon eresztenem, mert szenved a rabságban. De én tudtam, hogy anyámnak nincs igaza, mert az a dolgom és a kötelességem, hogy vigyázzak rá. A madárkának szüksége volt rám. Egy nap aztán anyám, állítólag véletlenül, nyitva felejtette a kalitkáját. A madár ostoba módon kirepült, a macskánk elkapta, és a szemem láttára tépte darabokra.
Tibor állkapcsa megfeszül a vállamon. Nagyot nyelek, és óvatosan kibújok az ölelésből.
– Mi lenne, ha most én is kirepülhetnék innen? Vigyázhatnál rám… odakint. – Alig merek rá nézni, a szívem vergődve dübörög.
– NEM! Mit képzelsz? Így hálálod meg a gondoskodásomat? – Tibor arcvonásai megkeményednek. Suttogva kérdezem:
– Ez az egész már rég nem a kutatásról szól, igaz?
Tibor arca megfejthetetlen maszk. Rám emeli a tekintetét, ami egyszerre rideg és távoli, de közben megcsillan benne valami… valami emberség.
– Szeretlek madárkám. – A maszk alól kibújik egy halvány, de igazi mosoly. – Számomra minden erről szól.
Icipici vagyok és védtelen, agyamban homályos képek kavarogva olvadnak egymásba. A baleset… a kórház… Tibor túlzó gondoskodása… egy sérült kismadár… a deszkák az ablakon…
Erősen összpontosítok, hogy találjak valamit, bármi érvet, amivel Tibort meggyőzhetném.
– És mi lesz, ha valaki keresni fog? – a hangom megbicsaklik, ahogy felteszem a kérdést.
– Senkid sincs, aki kereshetne. – Tibor merev tekintettel néz rám.
– Az ismerőseimnek biztos fel fog tűnni, hogy elérhetetlen vagyok.
– Ugyan már – legyint –, mindenkinek elmondtam, hogy újra idegösszeomlásod volt, és a pszichiátriai kezelés miatt jó ideig nem vagy látogatható állapotban.
Fordul egyet velem a szoba. Vacogni kezdek a csöppnyi vízben, felállok, hogy megtörölközzem, de majdnem visszaesek.
Végtelen pillanatok váltakoznak gyorsan száguldó napokkal. A külvilágot csupán a szabadon maradt ablakrész jelenti nekem, epedve szívom magamba a fény változásait. Sötétség, világosság, napsütés, eső, sötétség, világosság. De vannak napok, amikor egyáltalán nem nézek felé. Nem akarom tudni, mi van az ablak mögött. Azt játszom inkább, hogy éppen csak megnyitom a vízcsapot, és figyelem a lehulló cseppeket. Ésa… tudatom… lassan… szétfolyik… mintaza… csepp… víz…
Talán ilyen lehet várni a halált. A biztos halált. Amikor tudod, hogy be fog következni, azt is, hogy mikor, és csak akkor, nem előbb. Mondjuk, ha túszul ejtenek húsz embert, minden órában kivégeznek egyet, és te vagy a huszadik. Az elején még reménykedsz, hogy megúszhatod, aztán minden egyes kiválasztásnál véresre markolod a tenyeredet, hogy csak most ne téged vigyenek, de a végén… A végén már elviselhetetlen a várakozás, te akarsz lenni a következő, hogy minél előbb véget érjen a kín. Véget érjen minden.
Az egyik reggeli után – valószínűleg reggeli volt – a kanapén ülök, és a szemközti falat bámulom. Egyszer csak valami megjelenik a fehérségen: egy légy mászik a falon. Nagyot dobban a szívem.
Amikor felrepül, követem a tekintetemmel, figyelem, hova száll le. Hamarosan épp az én lábamra telepedik. Moccanni sem merek, nehogy elriasszam.
– Szia – suttogom. A légy körbefordul, szárnyait billegeti. Egy jó darabig a lábamon marad, aztán tesz egy kört a levegőben, majd leszáll mellém a kanapéra.
Egész nap őt figyelem. És másnap is. Leguggolok az asztal mellé, hátha találok egy-két kenyérmorzsát a földön. Összeszedegetem, és az asztalra szórom őket.
– Gyere, egyél – invitálom.
Napokig követem minden moccanását, melegséggel tölt el, hogy velem van.
Aztán az egyik étkezés közben Tibor váratlanul megszólal:
– Nem is mondtad, hogy megint bejött egy légy – épp szóra nyitnám a szám, de ő egy másodperc töredéke alatt egy hatalmasat csap a papucsával a falra. A légy élettelenül zuhan a földre. – Így ni! Nem fog zavarni többé.
Lebénulok. Kezemben megáll a műanyag villa, és nem eszem többet. Később se.
Miután Tibor kimegy, csak ülök a kanapén. Talán órák is eltelnek, és én még mindig a holttestet bámulom a padlón.
Amikor – jóval később – a tekintetem lassanként feljebb kúszik, észreveszem, hogy Tibor papucsának a nyoma ott éktelenkedik a falon. Benedvesítem a törölközőmet, és letörlöm. A talpnyom nem tűnik el. Erősebben kezdem sikálni, de a nyom még mindig ott van. Dörzsölöm, ahogy bírom, ám a talp továbbra is ott pöffeszkedik, aztán már mellette is még egy, meg még egy, meg még egy, az egész fal csupa talpnyom, egyre több és egyre feketébbek.
Reszketek. Eldobom a törölközőt, bebújok a paplan alá, jó szorosan a fejemre húzom, alatta apróra összekucorodok. Anya és apa arca mosolyog rám, és mindennél jobban vágyom arra, hogy utánuk menjek.
Mióta meghalt a légy, én sem élek többé. Az agyam lezárt, olykor fogalmam sincs, hogy gondolok-e valamire egyáltalán. De ez az űr jó. Az űr nem fáj, csak eltelít és betakar, és én nem akarok semmit. Az égvilágon semmit.
Távolról érzékelem csak, hogy Tibor megetet, megfürdet. Emelgetem a végtagokat, amik már nem tartoznak hozzám, és néha mintha önkéntelen mosolyra húzódna a szám. A testem csak egy burok, már nincs összeköttetésben a belső részemmel, lehet rángatni, lehet simogatni, lehet etetni, én azt már nem érzem.
És a mosoly a számon, az sem az enyém. Az én mosolyom ott maradt valahol a szobán kívül, és várt, hogy egyszer visszamegyek érte, de nem mentem, cserbenhagytam. A mosolyom feladta, közönnyé feszülve megsemmisült, úgysem illene már az arcomra soha többé.
Gondolatban táncolok, egy dalocskát dúdolok közben. A szöveget nem én találtam ki, egyszer csak megjelent a fejemben.
Madárka, madárka, mért vagy te bezárva, nem vagyok bezárva, két szárnyam kitárva, kiugrok, megszökök, soha vissza nem jövök, sírhatsz majd utánam, láthatsz a halálban.
Ki lehet az a madárka? Nem tudom, és azt sem igazán, mit mond nekem Tibor, miközben én csak táncolok, nem értem, ő miért nem táncol velem, miért olyan aggódó a tekintete, szomorú talán valami miatt?
– Ígérem, kitalálok valamit, hogy ne unatkozzál… A múltkor, ahogy elnéztelek, fájt, amit a szemedben láttam. – Ezt mondja nekem, de nem tudom összerakni a szavakat.
Unatkozni… Hiszen én nem unatkozom. A táncnak vége, most egy medence mélyén ülök épp, fentről homályosan átdereng valami, fények, hangok… Felemelkedek, de csak lassan ringatózva, levegő áramlik belém, és nekem nem is kell több, elmerülök újra. Jó itt.
Valami megváltozott.
Valami megváltozott.
Nem jövök rá, hogy mi az, és ez nyugtalanít.
Ezerszer körbepillantok, és az ezeregyedikre vibráló képek furakodnak a tudatomba. Hozzá halk, susmogó hang.
Az asztalon áll valami. Egy tévé az? Odamegyek hozzá, körbetapogatom, az ujjamat végighúzom a kis állatkán, ami egy gödröt kapar magának éppen. Tibor hozta nekem, Tibor szeret engem. Végre nem leszek egyedül.
Csak állok a tévé előtt, nem lépek hátrébb, és a szívem hálával telítődik. Nem tudok többé elszakadni az ajándékomtól. Amikor Tibor este kikapcsolja, csak abban reménykedek, hogy holnap nézhetem újra.
Hetek teltek el, sokféle műsort láttam, de mind természetfilmek. Nagyragadozók, kis rágcsálók, bogarak, húsevő növények, az óceánok élővilága. Reklámot is adnak közte, és műsorajánlókat. Innen tudom, hogy több, mint négy hónapja vagyok bezárva. És azt is, hogy hamarosan közeledik Tibor születésnapja.
Egy rágcsálókról szóló műsor megy éppen, és miközben nézem, elképedek, milyen kemény dolgokat képesek elrágni apró állkapcsukkal. Kinyitom a szám, majd bezárom.
Különös ötlet fészkeli magát az agyamba. És a remény. Amiről azt hittem, már nem is létezik.
Eljött a nap, ma megteszem. Soká lesz a következő ünnepnap, nem szabad elszalasztanom a lehetőséget.
Már alig várom, hogy Tibor belépjen az ebéddel, közben iszonyúan izgulok is.
Hamarosan begurítja a zsúrkocsit, majd bezárja az ajtót, és a farzsebébe teszi a kulcsot. Rámosolygok, Tibor vonásai ellágyulnak.
Szokás szerint etetni kezd, én megpróbálok minden falatot lenyelni, de úgy kell leerőltetnem az ételt parányira összeszorult gyomromba. Amikor végre elfogy, Tibor szalvétával megtörölgeti a számat, majd vizet akar adni.
– Mi lenne, ha hoznál inkább egy üveg bort és megünnepelnénk a születésnapodat? – kérdezem, kezemet a kezére teszem. Tibor láthatóan meglepődik, de öröm csillan a szemében.
– Hát végre megértettél… Annyira szeretlek!
Magához húz, én hozzásimulok, és az előre eltervezett mozdulatokkal simogatni kezdem. Csókot lehelek az arcára, ujjaimmal a hajába túrok, majd benyúlok az inge alá, és puhán végigsimítom a mellkasát. Érzem, ahogy felforrósodik a bőre, hogy egyre erősebbeket dobban a szíve, és látom, hogy kezd elveszni a régóta nélkülözött érzékiségben. Arcán megkönnyebbülés és gyermeki boldogság játszik, nyoma sincs az eddigi ridegségnek.
Ezen felbátorodva egyik kezemet a fenekére csúsztatom, oda, ahol a kulcs lapul, másik kezemmel pedig a nadrágján keresztül végigsimítok a férfiasságán. Aztán elkezdem kioldani az övét. Ekkor azonban Tibor megragadja a kezemet.
– Ezzel még várjunk. Szeretném kiélvezni minden egyes pillanatát annak, hogy visszakaptam az én kis feleségemet. Hozom a bort, koccintsunk! – Udvarias mosolyt erőltetek magamra, hogy leplezzem az idegességet.
Tibor pár perccel később visszatér, két borospoharat és egy üveg bort egyensúlyoz egy tálcán, így az ajtót nem tudja azonnal bezárni. Tekintetem a résnyire nyílt ajtóra tapad, aztán emlékeztetem magamat a tervemre. Szándékosan nem nézek az ajtóra többet, átölelem Tibort, ezzel sikerül kizökkentenem a megszokott mozdulatokból.
Az ajtó nyitva marad.
Tibor félretol, és leteszi a tálcát a zsúrkocsira. Eljött a pillanat. Szenvedélyesen simogatni kezdem, majd két kezemet a fenekére csúsztatom. Egyik farzsebében sem érzem a kulcsot. Az övhöz nyúlok, lehajtom a fejemet. Így Tibor nem láthatja, hogy épp bemelegítem az állkapcsomat. Kinyitom, összezárom, némán artikulálok a lehető legnagyobb erőkifejtéssel. Most, vagy soha.
Az öv enged, a cipzár következik. Tibor hangosan sóhajt, aztán kéjesen felnyög, amikor kiszabadítom az alsónadrágból. Határozottan megragadom a férfiasságát, majd közelítek felé a számmal.
– Várj – állít meg. – Azt akarom, hogy végre az enyém legyél, de előtte koccintsunk a szerelmünkre.
Tehetetlenül nézem, ahogy visszahúzza a nadrágját. A kudarc gondolatától émelyegni kezdek, egyre szűkebb körülöttem a szoba. Muszáj összeszednem magam. Muszáj rögtönöznöm.
– Tessék – nyújtja felém Tibor a poharat.
A száraz bor fanyar illata megcsapja az orromat, az ital sűrű vörössége a friss vérre emlékeztet. Bevillan a mentőötlet.
Amikor Tibor koccintásra emeli a poharát, én egy hirtelen mozdulattal az asztal sarkához ütöm az enyémet. Üvegszilánkok repülnek szerteszét, vörösbor fröccsen körbe. Minden visszafojtott fájdalmam és feszültségem abban a karlendítésben összpontosul, amivel Tibor nyaka felé vágok a törött pohárral.
Ő felüvölt, és a nyakához kap. Elhajítom a pohár szárát, és az ajtó felé iramodok, de Tibor elkap. Nem volt pontos a találat: Tibor nyaka épphogy megsérült, helyette a vállát találtam el. Tibor arcán torz grimasz, kemény szorítással visszafelé húz. Farkasszemet nézünk.
– Nem menekülhetsz, te kis kurva! Mit képzelsz, mit csinálsz? – Közel hajolva sziszeg, tekintete még soha nem tükrözött ilyen kegyetlenséget. Nincs idő gondolkodni. Őrült sebességgel kitátom a számat, mint valami vadállat, és olyan erővel csapok le az arcára, amit magam sem fogok fel.
Kiharapok egy darabot Tibor orrából, ő üvöltve esik hátra. Eszeveszett sebességgel feltépem az ajtót, a kulcscsomó megcsördül a zárban. Megtorpanok, berántom az ajtót, és ráfordítom a kulcsot. Kiveszem a zárból, és futólépésben magam mögött hagyom a szobát.
Tibor telefonját kezdem keresni, hogy felhívjam a rendőrséget. A hálószobában találok rá, az ágyon heverő laptop mellett. Ahogy hozzáérek a számítógéphez, felvillan a képernyő. Megpillantom Tibort, aki egy törölközőt az orrához szorítva dörömböl az ajtón. Biztonsági ajtó, hiába üti. Mintha két kézzel fojtogatnának, úgy szorul össze a torkom. A ki nem mondott szavak és az emésztetlenül legyűrt fájdalom háborognak odalent.
Megcsörren a telefon. A kórház az. Lenémítom a csörgést, megvárom, amíg véget ér a hívás, majd kikapcsolom a készüléket.
A laptophoz lépek, remegő kézzel megérintem újra. A kemény ujjak hirtelen lepattannak a nyakamról.
– Mit tettél velem?! – ordítom a monitorba, ahogy mélyről előtör a megalázottság és kiszolgáltatottság által gerjesztett, feltartóztathatatlan elemi erő. Falatonként öklendezem fel a fájdalom szétrobbant darabkáit, melyek még visszafelé csurogva is végigégetik a torkomat, de ez a megkönnyebbülés ára, ott lent nem maradhatnak.
– Mit tettél velem – suttogom. A szememet régóta égető, ki nem engedett könnyek most egyszerre zúdulnak rám, elhomályosítva mindent, Már nem látom Tibort, csak saját magamat, csupaszon, meggyötörve, egyedül. Egyes-egyedül.
Aztán letörlöm a könnyeket, leülök az ágyra, ujjaimmal végigsimítok Tibor monitor-arcán.
– Mit tettél velem… – Hangom csak egy sóhajtás, egy szabadon engedett gondolat. Egy hosszú pillanatig csendben nézem őt, ahogy a padlóra roskad, majd a kamera irányába fordul. Izgatóan intenzív, jeges borzongás fut végig a gerincemen. Mélyen a szemébe nézek.
– Szeretnéd, hogy megmutassam…?
Madárka, madárka, mért vagy te bezárva, nem vagyok bezárva, két szárnyam kitárva, kiugrok, megszökök, soha vissza nem jövök, sírhatsz majd utánam, láthatsz a halálban.
Wow. Nagyon intenzív volt ez az írás, szuper képekkel, mesteri feszültségfokozással. Gratulálok, Csilla!
Nagyon féltem, mi lesz a vége, mesteri feszültségfokozással vezettél végig a történeten! Nem vagyok egy bosszúálló típus, de szívesen meggyőződtem volna arról, hogy Tibor megkapja a magáét 🙂 Gratulálok, rég olvastam lelkileg ennyire felkavaró írást!
Köszönöm:)) Többszöri átírás, és egy-két év pihentetés kellett hozzá, hogy elnyerje végleges formáját.:)