– Figyu, Kátya, te sokat olvasol, igaz?
Lassan csuktam be a regényt, és mélyeket lélegeztem, nehogy orrbanyomjam Örsöt, amiért belepofátlankodott a magánszférámba. Megemeltem felé a könyvet.
– Krimiket is? – csúszott közelebb a padon. A suli háttérzaja kellemetlenül megerősödött körülöttünk.
Odébb araszoltam.
– Igen.
Kinyitottam a könyvet. Egy kicsi részem rákérdezett volna, hogy miért érdekli, de inkább a regényt választottam. Sokkal érdekesebb, mint a suli. Mint a többi diák. Mint Örs.
– Király – kiáltott a fülembe –, akkor tudsz nekem segíteni! Ki kénye nyomozni valamit.
Döbbenten fordultam felé, még a számat is nyitva felejtettem. Nem, biztos nem azt mondta, amit hallani véltem.
– Mi van? – szakadt ki belőlem.
Örs végre visszahúzódott, lepillantott a kopott, fekete-fehér lapokból kirakott, pszichedelikus járólapra.
– Valami gáz van az otthonban – vakarta meg a tarkóját. A mankója dőlni kezdett, sietve kapott utána. – Ki kénye nyomozni valamit, és te segíthetnél nekem.
Mégis jól hallottam, de nem akartam felfogni. Megráztam a fejem, de nemhogy Örs nem tűnt el mellőlem, még a szeme is reménykedőn csillogott.
– Ha nyomozóra van szükséged, a rendőrséghez fordulj!
Újra kézbe vettem a könyvem, ám a szemem még meg sem találta a sort, ahol tartottam, Örs megint közelebb hajolt. Citromfüves szappan szaga volt.
– Nem kereshetem meg a zsarukat! Ahhoz, hogy ők nyomozzanak, anyának kéne rábólintani, és pont ez a baj!
Nem akartam, mégis rápillantottam. Idegesen harapdálta az alsó ajkát. Gyenge szőrszálak serkentek az orra alatt és az állán. Gőzöm sincs, miért akadt meg a szemem rajtuk, de nem tudtam elfordulni.
– Megtennéd, hogy világosan beszélsz?
Felderült az arca, és rögtön rájöttem, hogy hiba volt rákérdezni. Sóhajtva csúsztattam vissza az ujjam a lapok közé.
– Szóval, eltűnt a zsé az otthon kasszájából, és hiába szóltam anyának, ő csak lehordott…
– Állj! – szakítottam félbe a kezem felemelve. Örs annyira előrehajolt magyarázkodás közben, hogy az ujjaim önkéntelenül hozzáértek az állához. Löktem rajta egyet, dörzsölt a borostája, és még jobban kicsúsztam a pad szélére. A fél fenekem már a levegőben lógott. – Egy szót sem értek! Milyen zsé? Milyen otthon? A házatokból tűnt el valami?
– Ja, nem! – rázta meg a fejét. Fekete tincsei csak úgy táncoltak a fején. – Tudod, anya az idősek otthonának az igazgatója.
Bólintottam. Ismertem azt a modern, nyáron csupa virág épületet a hegyoldalban. Állítólag egy vagyonba kerül ott egy szoba, és csak kihalásos módon lehet bejutni.
– Van egy kis, zárható kasszájuk, ott gyűjtik a pénzt, amikből mindenfélét vásárolnak a lakóknak. Díszeket karácsonyra, apró ajándékokat szülinapra, színházbelépőket… Na, az a pénz tűnt el! – Úgy meredt rám, mintha valami világméretű összeesküvést leplezett volna le.
– Nincs valami számla, hogy azon tárolják az ilyesmit?
– De, van az is. Sok hozzátartozó csak úgy odanyomja a casht a dolgozók kezébe, hogy jól tartsák a mamát vagy a papát.
– Ah, értem. – Levettem a szemüvegem, a táskám oldalzsebéből kihúztam a finom pamutdarabot, és alaposan áttörölgettem a lencséket. Csak azután fordultam újra Örs felé, hogy visszabigyesztettem az orromra a keretet. Még mindig rohadt reménykedve bámult. – És mégsem értem. Miért nem hagysz most olvasni?
– Mert segítened kell megtalálnod a pénzt! – Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha hülye lennék, hogy nem fogtam még fel. – Tegnap észrevettem, hogy eltűnt, szóltam anyának, de…
– Mit kerestél te a zárt kasszánál?
Örs megforgatta a szemét.
– Anya is ezzel jött… semmit! Szóval, hiába szóltam neki…
– Örs! – vágtam közbe. – Mit kerestél egy zárható kasszánál, ahol semmi dolgod? Így te vagy az első számú gyanúsított! – magyaráztam.
– Au.
Fény gyúlt a szemében, hogy azonnal átváltson zavart pislogásba. Arrébb rúgott egy elhullajtott papírfecnit, a mankójával utánakapott, és visszahúzta a pad alá.
– Hát, igazából… Anyára vártam, és unatkoztam, és csak körbenéztem…
– Jó, hagyjuk – intettem le. – Feltételezem, nem vagy annyira debil, hogy ellopod a pénzt, aztán meg balhézol miatta.
Megvetően morcos pillantást küldött felém, mire mézesmázosan elmosolyodtam.
– Az otthonnak szüksége van arra a pénzre, tudod? – folytatta, és most először, mióta idetolta az arcát a könyvembe, kétségbeesetten csengett a hangja. – Marha sok kiadás van, és egy csomószor csak annak a pénznek köszönhetően tudnak minden lakónak egy kis pluszt adni. Egy kis luxust. Közeledik a karácsony! Nem tudom, anya miért hajtott el, amikor beszélni akartam vele az eltűnt pénzről, de ki kell derítenem, érted?
Könyörgően meredt az arcomra, és hiába akartam, nem tudtam elszakítani tőle a tekintetem. Megértettem. Segíteni akar az anyjának, bizonyítani, hogy még mindig támaszkodhat rá, ha már csak ketten vannak egymásnak.
– És én mit tegyek…?
– Szuper! – csapta össze Örs a tenyerét. Megugrottam a váratlan hangtól. Örs arcán már nyoma sem látszott a kétségbeesésnek, lelkesen beszélt tovább: – Először is nézzük meg a helyszínt, aztán kérdezzünk ki mindenkit, akit csak lehet! Majd én elmondom, ki kicsoda az otthon gépezetében, kinek a szavára érdemes adni, kit jobb elkerülni. Ma délután ráérsz? Órák után mehetünk is, akkor még a többség ott van.
– Ma? – Az egész áradatból csupán ennyit fogtam fel.
– Minek vacakoljunk? Kihűlnek a nyomok! Vagy… van valami programod? – nézett rám meghunyászkodva.
– Nincs, de…
– Okés, akkor a faktok után várlak a bejáratnál! Busszal megyünk. Na, csá!
Azzal a hóna alá kapta a mankóit, és fellibbent a padról. Jobb nadrágját a csonka combja alatt piros szalaggal kötötte fel, illet a Vasemberes pólójához. Pont úgy suhant keresztül a diákok között, mint egy küldetését teljesítő szuperhős.
Percekig bámultam utána. Nem, Örs nem egy szuperhős, csak egy kétségbeesett tini, aki szeretne nyomozósdit játszani. Bár, legfeljebb doktor Watson lehet…
Kinyitottam a könyvet, ám valamiért nehezemre esett újra elkapni a történet fonalát.
***
Tompa szürkeség vett körbe minket, ahogy igyekeztünk felfelé a hegyoldalon. A buszon semmit sem szóltunk egymáshoz, Örs csak leült a hideg bőrülésre, és az ajkát harapdálva bámult kifelé az ablakon. Amikor az uszodához értünk, és leszállt egy zajos osztály, még levegőt sem vett. Tüntetőleg meredt az ellenkező irányba. Én a táskámra akasztott kulcstartókat piszkáltam, és hiába törtem a fejem, semmivel sem tudtam oldani a légkört. Emlékeztem rá, kilencedikben mennyi úszóversenyt megnyert – szinte havonta elhozott valami érmet. Aztán közbejött a műtéte.
Szerencsére a halotti feszültség elmúlt, ahogy tovább gördült a busz, és Örs vonásai is kisimultak. Kezdett önmagára emlékeztetni, leszámítva az ajakrágcsálást.
Igazi téli, csípős hideg vett körbe minket, csak a hó hiányzott. Háromszor is megcsúsztam a vékony jégrétegen, míg elértük az idősek otthonát. Bezzeg Örs olyan légies könnyedséggel haladt – pedig a mankó vékony lába nem tűnt valami jégállónak.
Az otthon belülről is olyan volt, mint kívülről: nagy és csillogó. Pár percig semmit sem láttam a párás szemüvegem miatt, csak a lámpafényeket, és a távoli falon valami zöldes-pirosas villogást.
– Anya bent van? – kérdezte Örs, valószínűleg a portástól.
– A harmadikon van, Nusi nénihez mentőt kellett hívni. Csak a szíve – magyarázta a fickó, mintha mindennapos eset lenne. Valami régi, rendőrös film hangjait hallottam a fülkéjéből.
– Nem is baj, legalább nem zavarnak a nyomozásban! – fordult felém Örs, és lendületesen terelt tovább.
Végre kezdtem átlátni a szemüvegemen. Az előcsarnokban néhány öreg beszélgetett hatalmas, magas támlájú fotelekben üldögélve, egy sárga ruhás ápolónő sietett át valamerre, futólag intett nekünk. Natúr színek tették tágasabbá a teret, három szinten futottak körbe a függőfolyosók a fejünk felett, a korlátokról zöld műfenyő girlandok lógtak arany és piros gömbökkel. Valahonnan halkan retró karácsonyi zene szólt, és ha mély lélegzetet vettem, a kórházakra jellemző fertőtlenítőszagba gyömbér és cukor illata elegyedett.
Az egyik sarokból nyílt egy tejüvegezett ajtó, azon mentünk be kopogás nélkül. Üvegasztal mögött egy lila hajú nő gépelt veszettül, jöttünkre felpillantott, szemüvegén visszatükröződött a lámpa fénye.
– Szia, Julcsi, ő egy osztálytársam, beülünk anyához, megvárjuk ott, oké? – hadarta Örs, közben egyszerre mutogatott rám és lökdöste a vállam, hogy menjek tovább a belső iroda felé.
– Persze, oké! – legyintett Julcsi, és már vissza is fordult a monitor felé, még köszönni sem volt időm neki.
Ezt a szobát tömör ajtó választotta el a másiktól, és amikor Örs becsukta maga mögött, diadalmasan rám pillantott:
– Ez a helyszín, tessék!
Visszabámultam. Most azt várja, hogy mint egy kutya, szaglásszak körbe, vagy ereszkedjek térdre, és apránként vizsgáljam át a szőnyeget? Összefontam a karom a mellkasom előtt. Miért is jöttem ide?
– Oké, Watson, nem vagyok zsaru! – ráztam meg a fejem. Lassan papírok állott szaga kúszott közénk. – Pontosan hogyan is képzelted ezt az egészet?
Láthatóan megütközött a kérdésemre. Megroggyant a válla, a pillantása körberebbent a szobában. Az egyik mankóját ütemesen ütögette a padlóhoz.
– A regényekben mit szoktak csinálnak a detektívek? – kérdezte. Visszatért a szemébe a lelkesedés.
Most rajtam volt a sor, hogy tétován elforduljak. Mekkora bunkóság lenne most kisétálni innen, és hagyni Örsöt meg az eltűnt pénzt a francba?
– Hát… körbenéznek – motyogtam a rongyszőnyegnek.
– Akkor csináljuk azt! Milyennek látod a szobát?
Apránként szemügyre vettem mindent. Átlagos, szépen berendezett iroda, kényelmes irodaszékkel és ülőgarnitúrával. Muskátlivirág egy ibolyás kaspóban. Dietetikus kekszeszacskó a kukában. Polcok irattartókkal és szakápolási könyvekkel. Egy fotó Örsről és az anyukájáról egy egyszerű képkeretben, közvetlenül a számítógép mellé állítva.
– Örs, én itt semmi extrát nem látok – fordultam vissza felé. – Ez egy iroda. Hol van egyáltalán az a kassza, vagy széf, vagy micsoda?
Ellibbent mellettem, egyenesen az egyik szekrényhez. Az alsó ajtót kinyitotta – rögtön megláttam a kicsi, zöldre mázolt páncélszéfet. Billentyűk és egy kijelző. A tetején szamárfüles füzet.
– Anya minden forintot felírt, amit betett, illetve kivett – magyarázta Örs. Megragadta és felém nyújtotta a füzetet. – Nézz bele, az utóbbi pár hétben csak betett, szóval nem kevés gyűlt össze! – Fürge ujjakkal bepötyögött egy kódot, az ajtó kattant és kinyílt. – De látod? Semmi sincs itt!
Kíváncsi voltam, honnan tudja a kódot, mégsem kérdeztem rá. Nem tartozik a tárgyhoz. Megérintettem a durva, szőnyegszerű bélést a széfben. Nem is tudom, mit kerestem – tökéletesen üres volt. A füzetben sem láttam arra utaló infót, hogy kivették volna a pénzt.
– Mikor vetted észre, hogy eltűnt a pénz?
– Tegnap.
Kedden. Megnéztem, de semmit sem írtak be aznapra. Visszalapoztam, és megakadt a szemem múlt hét pénteknél egy pirossal aláhúzott soron. Az összeg, amennyi pénz a széfben lehetett. Némám füttyentettem egyet – bőkezűek itt a hozzátartozók! Továbbhajtottam a füzetben, de sehol máshol nem találtam ilyen bejegyzést. Vajon ezt miért emelték ki ennyire? Lehet, ez jelenti azt, hogy kivették az összes pénzt?
– Anyukád mit mondott?
– Hogy ne üssem bele az orrom mindenbe!
Visszatettem a füzetet a széf tetejére.
– És a többiek? Julcsi, a portás, az ápolók, a többi dolgozó?
– Az ápolók meg a többiek nem járnak erre, csak ha valami gebasz van valahol. Szerdánként szokott a Manci takarítani. Julcsival meg a portásokkal sem beszéltem még. Menjünk?
Bizonytalanul bólintottam. Más ötletem nekem sem volt.
– De csak diszkréten, nem kell mindenkinek tudnia az eltűnt pénzről – jegyeztem meg. – Már ha még nem tudják.
Julcsi érdeklődve pillantott fel ránk, amikor elé léptünk, épp kávét készített egy régi, matt kávéfőző gépen.
– Mégse várjátok meg anyudat? – kérdezte.
– Igazából, veled szeretnénk beszélni – fogott bele Örs. Az egyik mankójára nehezedett, lassan hintáztatta magát jobbra-balra. A szeme sarkából várakozón nézett rám.
Felhördültem. Most tényleg azt várja, hogy én kérdezzem ki az anyja titkárnőjét? Önkéntelenül megmarkoltam a pólóm nyakát. Hogy a fenébe kell belevágni egy kihallgatásba? A torkom kiszáradt, hiába köszörültem meg, nem akart hang kijönni rajta.
Örs előredőlt. Azt hittem, nekiütközik az asztalnak, de utolsó pillanatban megtámasztotta magát a mankóján, és egyenesen Julcsinak szegezte:
– Eltűnt az összes pénz a széfből, tudsz róla valamit? Anya vette ki?
Tehetetlenül a levegőbe csaptam. Igen, ez tényleg nagyon diszkrét volt!
Julcsi csak pislogott Örsre, rám, a keze tétován megérintette a mobilját.
– Gőzöm sincs, miről beszélsz. – Felpillantott a szoba jobb felső sarkába. Aztán a monitorra, majd ismét rám. – Biztos anyukád vette ki, a karácsonyi ajándékokra.
– Csak december második hetében szokta megvenni – vágta rá Örs.
– És mindenről beszámol neked, amit csinál? – vágott vissza Julcsi. Állta Örs pillantását, hátradőlt, keresztbe fonta a karját méretes melle előtt. – Vagy, másrészt, miért is mondod nekem? Célzol valamire?
Örs teleszívta a tüdejét. Jobbnak láttam, ha ennek most véget vetünk.
– Csak furcsállja, ennyi. – Finoman a kijárat felé toltam Örsöt. – Bocs, hogy feltartottunk, Julcsi, már itt sem vagyunk!
– De még lett volna kérdésem! – sziszegte Örs, miután kiértünk az előtérbe. Erősen a padlóhoz vágta a mankóját járás közben. – Hátha látott valamit!
– Diszkrécióról volt szó, nem? – susogtam vissza. Körbenéztem, az öregek közül néhányan kíváncsian figyeltek minket, rájuk igyekeztem mosolyogni.
– Jó, mindegy. Beszéljünk a portással!
Miközben követtem, felvontam a szemöldököm. Nem is nagyon van szüksége rám. Ennek kicsit megörültem, mert ennél jobb nyomozói teljesítményt amúgy sem tudtam volna nyújtani.
A portás nem sok infóval tudott szolgálni: senki sem jöhet be úgy, hogy ő ne látná, és addig senki sem léphet be az irodákba, amíg személyesen nem szólítják. Kizárt, hogy bárki idegen egyedül maradt volna odabent.
– És most? – kérdeztem Örstől, miután kifaggattunk néhány takarítót és ápolót is a már megszokott, diszkrét stílusában. Megdörzsöltem az orrom a szemüveg nyerge alatt.
– Beszéljünk Marcsu nénivel! Ő mindent tud, ami itt történik – közölte, és a liftek felé libegett.
A krémszínű folyosókat is kidekorálták már az ünnepre. Az emeleten az egyik beugróban két öreg sakkozott, a kopasz hangosan szidta a másikat. Örs odaugrott melléje, lépett egyet az egyik bábuval, közben az öreg vállát lapogatva mondott neki valamit.
Mindkét bácsi felnevetett – a kopasz megkönnyebbülve, a másik hitetlenkedve.
– Mondtam már, hogy ne szólj bele a nagyok dolgába, kölyök! – intett Örs után.
Örs csak vigyorgott.
– Máskor is! – szólt vissza, aztán folytattuk az utunkat.
A szobaajtók többsége tárva-nyitva állt, az idősek ráérősen sétálgattak vagy csak egymással beszélgettek. Az egyik szobába befordulva egy régi, lakberendezési katalógus lapjain találtam magam – régi, szövött szőnyeg, antik bútorok, egy tekerős rádióból táncdalok röppentek fel halkan. Egyenes támlájú fotelben egy apró, szemüveges nénike ült térdén kockás takaróval, és horgolt. Mellette a kisasztalon egy óriási kosár roskadozott a fonalaktól. Ránézésre egy piros sálas rénszarvast készített a néni nagy buzgalommal. Cuki, óriási szemekkel. Amikor Örs szó nélkül lehuppant mellé egy kisebb fotelba, mosolyogva ránézett.
– Kíváncsi voltam, mikor jössz végre hozzám – szólalt meg a néni. Kellemesen halk, vékony hangja volt. – Anyádat kellően kiakasztottad a kérdezősködéseddel.
Örs jelentőségteljesen felém fordult. Az ágyra telepedtem le, a régi pokróc szúrta a tenyerem.
– Látod? Marcsu néni mindent tud!
– Mindent azért nem – jegyezte meg a néni, ugyanakkor, amikor én is megszólaltam:
– Azt is, hogy ki vitte el a pénzt?
Várakozva néztünk rá mindketten. A néni gondosan megszámolta a szemeket a horgolótűvel, és csak aztán nézett Örsre a szemüvege fölött.
– Miért akarod ennyire tudni?
Örs a padlóra bámult, cipője orrával a mankóját rugdosta.
– Anya sokat tesz az otthonért. Kár lenne, ha az a pénz eltűnne. Hogy lesz akkor karácsonyi buli?
– Azzal te ne törődj, a lányokkal odafigyelünk mindenre! – legyintette meg Marcsu néni a tűvel. – Sütünk bejglit is. Hol a zöld fonalam?
Örs készségesen beletúrt a kisasztalon álló kosárba, és három árnyalatot is előhalászott. Marcsu néni mosolyogva választotta ki a legsötétebbet. Örs hátradőlt, elgondolkozva bámulta a hímzett terítőt, és egy darabig csak a tű és a fonál halk surrogása vegyült a zenébe.
– Mások tudnak már arról, hogy eltűnt a pénz? – kérdeztem.
Marcsu néni csak egy pillanatra nézett rám.
– Beszélnek ezt-azt. De mindig beszélnek.
– És nem aggódnak?
– Talán úgy vélik, nem szükséges.
Megvakartam az állam. Egy gondolat kezdett formát ölteni bennem, de egyelőre nem tudtam honnan megfogni.
– Egyetek csokit! – szólalt meg hirtelen a néni. – Örs, legyél kedves, vedd elő a dobozt a fiókból!
Örs engedelmeskedett, és töprengve eltüntettünk néhány nugátot. Aztán lassan elköszöntünk a nénitől.
– Nem úgy tűnik, hogy nagyon megrázta volna az embereket a pénz eltűnése – jegyeztem meg, amikor elhagytuk az épületet, és elindultunk a buszmegálló felé. Örs ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Vajon ki merjem hangosan mondani, hogy szerintem nem is tűnt el az a pénz? Legalábbis nem úgy, ahogy Örs gondolja.
– Sajnálom, hogy az idődet vesztegettem – felelte Örs. Szokatlanul halkan beszélt.
Megvontam a vállam. Sötétedett, az utcai lámpák narancsos fénybe vontak minket, a hideg marta a bőröm. Látszott a leheletünk.
– Nem volt olyan rossz nyomozósdit játszani – mondtam. Néhány néma lépés után hozzátettem: – Sajnálom, hogy nem jutottunk semmire.
Visszanéztem a vállam fölött. Egy kismadár ugrált a bejárat előtti padok alatt, az elszórt szotyihéjak között csipegetett. Felröppent, a tekintetemmel kísértem, amíg el nem tűnt az épület sarkánál. Összevontam a szemöldököm. Egy kamera nézett ránk, egyetlen piros pötty világított az alján.
– Mi az? – állt meg Örs mellettem.
– Vannak kamerák az épületen belül is? – böktem a fekete doboz felé.
Örssel egymásra néztünk. Még a gyér fényben is jól láttam, hogy visszatér a szemébe a lelkesedés. Azon kaptam magam, hogy az én szívverésem is felgyorsul.
– Majd megszerzem a felvételeket, bízd csak rám! – kacsintott. – Aztán együtt átnézzük őket.
Elvigyorodtam.
***
Két nap múlva Örs büszkén jelentette be, hogy nála vannak a kamerák felvételei.
– Szerencsénk van – mondta, és a hangját lehalkította, hogy belevegyüljünk a szünet forgatagába –, egy hétig megőrzik mind.
Nem akartam kiábrándítani, hogy az jó sok órányi monitorbámulást jelent. Abban maradtunk, hogy suli után hozzánk megyünk, hogy elkerüljük az anyukáját.
Amikor beléptünk a lakásunkba, joghurt és zsír szaga csapott meg minket. Apu megint sütögetett, hallottam az orosz szitkozódását a konyhából. Anyu még nem ért haza, senki sem fog minket zavarni egy darabig.
– Kellemes a lakásotok – jegyezte meg Örs, miközben kibújt a dzsekijéből, és az előszobafalon sorakozó fotókat nézegette.
A hangunkra apa kidugta a fejét a konyhából.
– Máris itthon vagy? Ki ez? Mi történt a lábaddal, öcskös?
Megforgattam a szemem. Nem hiszem el, hogy ő az én apám! Kitől örököltem akkor a tapintatot?
Örs azonban csak mosolygott semmitmondón.
– Örs vagyok, Kátya osztálytársa. Csonttumorom volt, le kellett vágni.
– Da – summázta apa.
– Ne bámuld már! – sziszegtem rá. – Annyira ciki vagy! A szobámban leszünk, tanulunk.
Apa szeme megvillant.
– Aztán rendesen viselkedjetek! Kezeket a paplan fölé!
– Jézusom! – Forróság öntötte el az arcom, miközben igyekeztem Örsöt elterelni apától.
Örs csak nevetett, de kihallottam a hangjából, mennyire kínos neki is. Amikor a szemem sarkából ránéztem, egy pillanatra megtorpantam. Ő is elvörösödött.
– Hol kezdjük? – ült le az íróasztalomhoz, és egy pendrive-ot vett elő. Megint eltöprengtem, hogyan szerezte meg a felvételeket, de jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
Közelebb húztam a fotelem, arrébb túrtam a tiszta ruhák kupacát, amit anyu még tegnap dobott oda. Rég össze kellett volna hajtogatnom mind.
Elhelyezkedtem, és amíg vártuk, hogy betöltsön a laptopom, átpörgettem magamban, mit tudtunk meg eddig.
– Nézzük meg a múlt hét pénteket! – mondtam.
– Miért azt?
– Akkor volt egy feljegyzés a füzetben. Az összeg aláhúzva. Csak egy megérzés – rántottam egyet a vállamon Örs kérdő tekintetére válaszolva.
– Akkor, múlt hét péntek – sommázta, és kikereste a megfelelő fájlt.
Megigazítottam a szemüvegem, aztán egyszerre dőltünk közelebb a monitorhoz. A videó némán életre kelt, Örs addig kattingatott, amíg Julcsi irodáját nem láttuk. Az anyukájánál nem volt kamera. Julcsi apró alakja tett-vett az íróasztalánál.
Meredten bámultuk, mi fog történni. Orromat megint eltelítette Örs citromfüves illata. Finoman diszkrét volt, önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá.
Jó negyedóra múlva majd leragadt a szemem.
– Anyukád miért nincs rajta a felvételeken? – kérdeztem, és igyekeztem elnyomni egy ásítást.
– Aznap orvosnál voltunk – motyogta Örs a könyökhajlatába. – Csinálják a protézisem, azt mentünk megpróbálni.
Tényleg, pénteken hiányzott az első órákról. Bólintottam, habár nem láthatta. Elég egysíkú volt Julcsi előadása, néha felállt, idement, odament, de leginkább csak ült az asztalánál és papírokkal foglalkozott meg telefonált. Örs is ásítozni kezdett, nekem meg már nyomta a fenekem a fotel.
Aztán hirtelen megakadt a szemem valamin. Kiegyenesedtem, közelebb hajoltam a monitorhoz. Meredten bámultam, mi történik. Örs mellettem halkan szuszogott.
– Tekerd vissza! – böktem meg.
Felhorkantott, majdnem leesett a székemről.
– Mi? Hova?
Kikaptam a kezéből az egeret, és visszapörgettem a felvételt. Előreböktem, az ujjam meglökte a képernyőt.
– Nézd, itt Julcsi telefonál valakivel!
– Sűrűn csinálja, nála csörög a telefon…
– A mobilján, és most figyelj! – szakítottam félbe Örsöt. – Julcsi átmegy anyukád irodájába, a nyitott ajtón át látod, hova?
Örs szeme tágra nyílt, kihúzta magát. A levegő élesen sziszegett a fogai között.
– A széfhez!
– Aztán mikor Julcsi újra előkerül… látod, mi van a kezében?
– Egy… boríték? – hunyorgott Örs.
– Ráadásul jó vastag. Meg a füzet a széf tetejéről! – Diadalmasan az asztalra csaptam. – Elmondom, szerintem mi történt. – Örs hátradőlt, várakozva nézett rám. A pillantásától bizseregni kezdett a bőröm, de nem hagytam magam eltéríteni. – Nem hinném, hogy a pénz olyan értelemben tűnt el, ahogy te gondolod. Egyértelmű, hogy Julcsi vette el a pénzt, ráadásul azután, hogy valaki felhívta. – Kavarogtak bennem a gondolatok, próbáltam beleilleszteni mindazt, amit Marcsu nénitől is megtudtunk. Láttam a képet, mégsem állt meg az egész. Még nem volt minden darab a helyén. – Több infó kell.
Örs szélesen elvigyorodott. Két oldalról a fotelem karfájára támaszkodott, egészen közel hajolt, izgatott légvételei langyosan megsimították az arcom. Megremegtem.
– Te egy zseni vagy! – kiáltotta.
– Azért még vannak itt kérdések! – próbáltam lehűteni.
– Majd Julcsi megválaszolja őket! Holnap szembesítjük mindezzel, oké? Te meg én!
Még közelebb hajolt, már teljesen belesimultam a háttámlába. Örsnek mogyoróbarna a szeme, egy leheletnyi karamell-árnyalattal. Hogy nem vettem eddig észre, mennyire szép?
– Szerintem nem kéne ennyire kapkodni…
Ám Örs nem úgy tűnt, hogy felfogta volna, mit beszélek. Már egészen közel járt hozzám az arca. A szívem kihagyott egy ütemet.
– Meg… csókolsz?
Egy pillanatra megtorpant, a szeme tágra nyílt.
– Megtehetem?
Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta.
Én hülye előre dőltem, mire az ajka hevesen találkozott az enyémmel. Forróság áradt szét bennem az értintésétől, és mégis lefagytam. Őrülten puhának éreztem a száját, ahogy finoman csúszott az enyémen. Beleborzongott minden porcikám.
Mire felfogtam volna a helyzetet, mire kitalálhattam volna, mit tegyek, Örs elhúzódott tőlem. Boldog mosoly terült el az arcán, és kihívóan kacsintott egyet.
– Megtettem! Mert cuki vagy és egy zseni! – Felpattant, felkapta a mankóját, és elindult kifelé. – Most rohanok gyógytornára, de holnap délután… számítok rád, oké?
Azzal már ott sem volt, én meg csak ültem a fotelben, hallottam, ahogy elköszön apától, aztán a bejárati ajtó csapódása megrázta a testemet. Percekig mozdulatlanul bámultam a székemet, ahol Örs ült az imént. Tényleg azt mondta, hogy cuki vagyok? Tétován megérintettem a szám.
– Ez volt az első csókom, te marha! – suttogtam a kihűlt helyének.
***
A másnap furcsa ködben telt el. Egyfolytában megtaláltam Örsöt a pillantásommal. Feszültnek látszott, áradt minden mozdulatából az izgatottság. Amikor véletlenül találkozott a tekintetünk, elkaptam a fejem, a remegés áradatként söpört végig rajtam.
Aztán délután határozottan terelt az otthon felé. Nem beszélgettünk, várakozás feszült körülöttünk. A buszon egymáshoz ért a karunk, még a vastag kabáton keresztül is beleborzongtam az érintésébe. Megnyaltam a számat.
Mikor már az épület előtt álltunk, összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem:
– Hogyan tervezed a szembesítés, Poirot?
– Bemegyünk, és elmondjuk anyának meg Julcsinak, amire rájöttünk.
– Mi? Mármint… mind a ketten?
De Örs már masírozott is be, határozottan köszönt a portásnak, és haladt tovább az iroda felé. Siettem utána, nem akartam egyedül maradni. Az irodában értem utol – meglepően ügyesen manőverezett keresztül az előtéren.
Az anyukája és Julcsi az üveg íróasztal mellett álltak, amennyire a párás szemüvegemtől láttam, valamiféle papírokat nézegettek. Örs heves belépőjére felkapták a fejüket. Sietve megtöröltem a lencséket.
– Sziasztok! Hát ti…? – kérdezte az anyukája, közben engem is felmért futólag. Tágra nyílt a szeme, a szája széle megrándult. Tisztára, mintha Örsöt látnám.
– Anya, a pénzt a széfből Julcsi vitte el! – kezdte Örs nyersen.
Nem tudtam megállni, hogy ne forgassam a szemem.
A szobában megfagyott a levegő. Előreléptem, hogy megállítsam, de Örs kérlelhetetlenül mondta tovább:
– Láttuk a biztonsági kamerák felvételein! Julcsi, nem akarsz valamit elmondani nekünk?
Orrcimpái kitágultak, tekintetét egyenesen Julcsi döbbent arcába fúrta.
Julcsi felvihogott, hisztérikusan, amit totál meg tudtam érteni.
– Képes voltál megnézni a felvételeket…?
Örs anyukája lecsapta az asztalra a kezében tartott mappát. Hangosan csattant, a váratlan zajra mindannyian megugrottunk.
– Kerekes Örs! – dörrent a hangja. Örs behúzta a nyakát, vészesen megingott fél lábon állva, fogást kellett váltania a mankóján. – Nem megmondtam, hogy hagyd a fenébe ezt a témát? Nyomatékosan megkértelek, hogy ne üsd az orrod az otthon pénzügyeibe!
– De anya, azelőtt mindent megbeszéltél velem! – vágott vissza Örs. A hangja félelmetesen hasonlított az anyukájáéra. Előre ugrott egyet. – Mindent, a pénzről is beszéltél, amit kaptatok a hozzátartozókról, és együtt vettük meg a meglepetést az öregeknek! Azelőtt, hogy… –Nyelt egyet, fájdalmas fintorba torzult az arca. – Hogy levágták a lábam!
Az anyukája hátrahőkölt, egy pillanatra szégyenkezés és szomorúság suhant át a vonásain, aztán felhördült:
– Te buta, makacs, önfejű gyerek! Olyan vagy, mint az apád, hajthatatlan! – A tenyere élével kidörzsölt egy könnycseppet a szeméből. – Azt hiszed, azért kértem, hogy ne foglalkozz ezzel, mert már nem számítok a véleményedre? Kiére számítsak, ha nem a tiédre?
Örs megnyikkant, levegőért kapott, de az anyukája nem fejezte még be:
– Tudni akarod, hova ment el az a pénz?
Nem volt idő válaszolni. A feszültség miatt nem jutott elég levegő a tüdőmbe.
Örs anyukája átrobogott az irodájába. Örs bámult utána, nyitva felejtette a száját. Julcsi halkan motoszkált, összerendezte a mappából kihullott papírokat. Ha tippelhettem volna, ő is szívesebben lett volna máshol, akárcsak én. Valami miatt mégis maradtam, és csak néztem Örs reszkető vállát.
Az anyukája visszatért, egy színes brossúrát nyomott Örs kezébe.
– Karácsonyi ajándéknak szántam. A tébé nem fizeti, gyorsan kellett hozzá előleg. De nem kell aggódnod az öregek miatt – bökött Örs mellkasára –, a decemberi kifizetésekből vissza fogom pótolni.
Julcsi szipogott egyet, és elfordult, mintha mindennél fontosabb lenne letörölgetnie a kávéfőző gépet.
Örs tátogva meredt a brossúrára. Muszáj volt belelesnem – valamiféle műlábat reklámozott, a felirat szerint fürdőlábat. Nagyon jól nézett ki, mint egy furcsa, erős szálakból szőtt szobor. Egy borostás pasi vigyorogva állt benne a medence szélén.
– Anya… – suttogta Örs. Elcsuklott a hangja, hangosan megszívta az orrát. – Anya, ez baromi drága…
Az anyukája végre elmosolyodott. Mintha világosabbá vált volna a szoba, miközben előrelépett, és megsimította Örs arcát.
– De megéri.
Örs szája gyenge mosolyra húzódott. Halkan hátrálni kezdtem, egészen az ajtóig, ott aztán sietősebbre fogtam. Nem kellek ebbe a pillanatba, nem is kellett volna belefognom az egész hülye nyomozósdiba. A szempilláim maszatot kentek a szemüveglencsékre.
Képtelen voltam csak úgy lelépni. Futva elköszöntem a portástól, aztán az épület előtt lerogytam az egyik padra. A fa hidege azonnal a csontjaimba csapott, magam alá húzkodtam a kabátomat. Valami esett az égből, szurkálta a kézfejem. Így ültem ott, nagyokat sóhajtva a hideg levegőből, figyeltem a szám előtt gomolygó ködpamacsokat.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Eltűnt a napfény, az utcai lámpák narancssárgába öltöztettek mindent. Váratlanul lehuppant mellém valaki – aztán egy mankó koppant a padnak. Örs hosszan felnyögött.
Ránéztem. A szürkületbe bámult, apró szemű hó hullott a szemöldökére és a szempillájára. Hiába akartam elűzni a csöndet kettőnk közül, nem jutott eszembe semmi. Két oldalt megtámaszkodtam, a hideg a tenyerembe mart.
– Olyan hülye vagyok – nyögött fel Örs. Megrándult a szája széle, egy pillanatra azt hittem, elsírja magát. Helyette felnevetett, keserűen, röviden. – Tényleg hagynom kellett volna, ahogy anya kérte.
– Talán… – Kényelmetlenül recsegett a hangom. Krákogtam egyet, a lábunk körül gyűlő latyakban tapicskoltam. Örs csak pár centire ült tőlem. A szívem a torkomban vágtázott. – Nagyon kedves, amit anyukád tett. De talán azt kellett volna mondania, hogy meglepetésre készül. Lehet, mindketten rosszul kezeltétek… ezt az egészet.
Örs felém fordult, de nem mertem viszonozni a pillantását. Így is éreztem, hogy közelebb hajolt, citromfüves forróság árasztott el, remegni kezdett mindenem.
– Talán – motyogta.
A havaseső hóhullássá szelídült, narancssárga pelyhek szállingóztak az utcai lámpák fényében. Közéjük fújtam, mire gúnyos keringőbe kezdtek az orrom előtt.
Örs fészkelődött a padon. Véletlenül hozzáért a kezemhez, mire megdermedtem én is, ő is. Még langyos volt a kabátja.
– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, Kátya!
Hosszan beszívtam a levegőt, és felemeltem a fejem. Két sötét gombnak tetszett Örs szeme, arcát szégyenkezés árnya színezte.
– Én nem sajnálom – feleltem.
Be kellett vallanom magamnak, hogy ez az igazság – a felismerésre elmosolyodtam.
– Igazából… Élveztem az egészet – tettem még hozzá.
Örs kurtán felnevetett.
– Bárcsak… bárcsak tudnék tenni valamit, hogy ne legyen ez az egész… ennyire ciki!
Lerántotta magáról a sapkáját, beletúrt a hajába. Utánozni akartam, elveszni a tincsei között, olyan nagyon, hogy belezsibbadtak az ujjaim.
– Igazából… – Újabb torokköszörülés a részemről, mert ha már belefogtam, be kellett fejeznem. – Lenne egy tippem, hogy mit tehetsz! Akár itt és most.
Az ajkamba haraptam. A szívem a torkomba ugrott, szinte fájt, olyan szaporán verdesett. Örs várakozva húzta fel a szemöldökét.
– Mi lenne az? – kérdezte.
Kiszáradt a szám. Megnyaltam az ajkam, a hideg bőröm nedves volt már a hótól. Kinyújtottam és ökölbe zártam az ujjaim.
– Csókolj meg! – suttogtam. – De most lassabban, lécci!