Szenczi Ildi: Emberfarkas

Marko talpa alatt fájdalmasan reccsent egy száraz ág. Összerezzent, és várta a letolást, de Damian nem nézett felé. Bátyja csak menetelt némán, sötét tekintettel az egyre hosszabb árnyékot vető erdősáv mellett, vadászkesztyűjében hangtalanul tolta félre az ösvényre nőtt tüskés ágakat. Puskájának tokja minden lépésnél halkan súrlódott fekete bőrdzsekijén.

Nem kéne itt lennünk. Mióta délután a falu főterén bejelentették, hogy vérfarkasnyomot találtak az erdőben, újra és újra feltört Markóból ez az érzés, a menekülés vágya. Máshol akart lenni, máskor.

De itt volt, útban a számukra kijelölt leshely felé. Elmúlt tizenöt éves, tudott lőni, így hát kiküldték a férfiakkal vérfarkasra vadászni. Csak egy pillanatra fordult meg a fejében, hogy ellenkezzen, aztán mégis csendben maradt. Tudta jól, hogy nincs választása: vagy ez, vagy száműzik a családjával együtt. Aki nem a farkas ellensége, az a cinkosa. Azt pedig nem tűri el sem ez a falu, sem másik. De legalább Damian vele volt.

Befordultak a fák közé egy kisebb vadászösvényre. Markót nehezen vitte a lába, minden lépésnél úgy érezte, rossz irányba halad.

Élete során négy farkasos éjszakát ült már végig éberen a szobájában arra várva, hogy reggel kiderüljön, ki hiányzik, túlélték-e a szerettei az éjszakát. Mindenki tudta, hogy a fenevad közülük való, mégis felesküdtek az elpusztítására. Lehetett barát, szomszéd, családtag; ha megfertőzték, nem élhetett tovább. A törvények kegyetlen módon védték az életet.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta halkan Damian. Ő vadászott évek óta, jobban ismerte az erdőt. Marko viszont csak egy srác volt, akinek puskát nyomtak a kezébe. Puskát, ami máskor biztonságot jelentett volna, de most csak a halált látta benne.

Verejtékes tenyerét megtörölte a nadrágjában, és felpillantott az égre. Tíz perc múlva kel a hold.

Tegnap már tombolt a fenevad – bár csodával határos módon nem ölt meg senkit –, és holnap is fog, ha el nem kapják. De ma, teliholdkor lesz a legerősebb. Ma már talán senkit nem fog futni hagyni.

Elérték a számukra kijelölt lest, egy kisebb földszintes fa tákolmányt egy tisztás szélén, a bokrok között. Damian rutinos, de szokatlanul lassú mozdulatokkal rendezte el a felszerelést.

– Te is arra gondolsz, hogy… – kérdezte Marko, de nem tudta, hogyan fogalmazza meg az érzéseit.

Damian rápillantott, szürke szemében mély bölcsesség fénylett.

– Ez a világ rendje. A farkas embert öl, az ember farkast.

– És ha a barátunk? – kérdezte Marko halkan.

Damian nem felelt azonnal. Kimért mozdulatokkal levette a dzsekijét, és gondosan a hátizsákjára terítette.

– Ha te lennél a farkas – kérdezte halkan, a hátizsák fölé hajolva –, és másnap arra ébrednél, hogy széttépted egy barátodat, akarnál élni?

Marko egész teste megrándult. Nem felelt, csak folytatta a pakolást. Ellenőrizte a puskáját, mintha szándékozna használni is.

Persze, tudta ő, mennyire veszélyesek a vérfarkasok. Tegnapig biztos volt benne, hogy lőne is, hiszen ezt verték beléjük zsenge gyerekkoruk óta. Kívülről tudta a tűz mellett mesélt történeteket arról, hányszor pusztult már ki a teljes falu a kórság miatt, és hányszor népesítették be újra. Mert a farkas kegyetlen: nem gondolkodik, nem mérlegel, nem kímél. Alattomosan dolgozik akkor is, amikor a hold nem engedi átváltozni. Rejtőzni akar, hogy létrehozhassa a saját falkáját. Nem engedi, hogy az emberi része ártson neki, hogy elárulja. Vasmarokkal szorítja a torkát, ha vallani akarna, és örökké duruzsol a fülébe, karmold meg, harapd meg, úgyis részeg, nem veszi észre. Teliholdkor aztán végleg maga alá gyűri az embert, és már csak vérre szomjazik. Egyedül a fajtársait kíméli.

Nagyon ritkán – a történelem során talán tucatszor – akadtak olyan erős, bölcs férfiak és asszonyok, akik nem engedtek a farkasnak, és színt vallottak még telihold előtt. Ők voltak az emberfarkasok, a Védelmezők. Tőlük tudtak meg mindent a förtelemről, hogy mit akar, hogyan uralkodik az emberen. Őket még bezárták, kikérdezték, de nem ölték meg. Hiszen barát volt mind; testvér, feleség, apa.

Mindig tragédia lett a vége. Mert teliholdkor még ők sem tudták visszafogni a farkast.

Ezért ma már csak egyetlen megoldás van: körbezárni a vadászterületet, és leölni a fenevadat a lehető leghamarabb. Nincs több Védelmező.

– Ugye tudod, hogy nem hezitálhatsz? – zökkentette ki Damian a gondolataiból Markót. – Ha meglátod, lőnöd kell. Nem számíthatsz arra, hogy én eltalálom. Besülhet a puskám, bármi történhet. Nem gondolkodhatsz. Főleg nem azon, hogy ki az.

Marko biccentett, és ránézett a puskára. A fegyverre, amiről Damian azt tanította, hogy farkasvadászaton az egyik vége mindig élet, a másik vége mindig halál. Ha meghúzod a ravaszt, akkor tiéd az élet. De Marko nem volt ebben biztos. Tegnap éjjel óta nem.

Damian furcsán távoli tekintettel nézte a hegyeket, ott, ahonnan a holdat várták felbukkanni. Aztán észrevette, hogy Marko a karját dörzsölgeti, és odanyújtotta neki a viseltes bőrdzsekit, amit az apjuktól kapott az első farkasvadászata után.

– Hallottál már olyat, hogy az ember uralkodott a farkason? – kérdezte Marko csendesen.

– Ugyanannyit tudsz a farkasról, mint én. Nem lehet betörni, se megszelídíteni. Pokolbéli förtelem, ami nem való erre a világra.

Damian úgy köpte a szavakat, hogy Markónak egy pillanatig nem volt kétsége afelől, hogy a bátyja lőni fog. Mint ahogy minden rendes falubeli lőni fog, ha meglátja a fenevadat. Azt a torzan megnyúlt testű, dohos szagú sátáni teremtményt, aki talán valahol mélyen mégiscsak ember maradhat.

A szél bomló avar és elhalt tüzek szagát hozta. Markónak viszketni kezdett a nyaka. A horizonton már előbukkant a hold felső karimája, mint egy halvány, piszkosfehér sapka a hegyek fölött. Damian álla megfeszült, ahogy nézte az égitestet.

Nem kéne itt lennünk – gondolta ismét Marko, és próbált nem figyelni egyre gyorsuló szívverésére.

De ha már itt vannak… El kell mondania. Most, vagy soha. Hátha ennek a farkasnak – az embernek – mégsem kell meghalnia.

– És ha valaki mégis vissza tudná fogni… – kezdte halkan, de Damian belefojtotta a szót. Kesztyűs kezével vadul megragadta a pólójánál fogva, és az arcába sziszegte:

– Ezt verd ki a fejedből! Telihold van. Senki nem tudja visszafogni a farkast. Meg kell ölnöd, érted? Meg kell ölnöd, különben téged öl meg!

Marko egész teste remegett, a viszketés mindkét karján végigfutott, menekülni akart. Sosem látta még ilyennek Damiant, szinte vicsorgott, a szeme villámokat szórt. És nem engedte el.

Összeszorult a torka, de nem hátrált meg. Most, vagy soha.

– Én láttam! – kiáltotta Marko, egyenesen a bátyja képébe. – Láttam tegnap a farkast! A szemembe nézett, egyenesen rám!

Bátyja megdöbbent, de nem engedte el. Majd mintha leeresztene benne valami, a szeme sarkaiban enyhültek a düh ráncai, és könnycseppek vették át a helyüket. Talán sajnálta őt, hogy egy mesét kerget?

Marko körmei a tenyerébe vájtak. Hát Damian sem hisz neki?

– Emberszeme volt – jelentette ki dacosan –, mint neked vagy nekem. Megfordult, és elment. Nem bántott! Egy Védelmező az!

Damian végre elengedte, és megtörölte a szemét. Aztán mély levegőt vett, és a kezébe nyomta a puskát.

– Teliholdkor nincsenek Védelmezők, csak gyilkosok – mordult rá, és elfordult tőle. – Tedd meg neki azt a szívességet, hogy te ölöd meg.

Az utolsó mondat halk volt, tele szeretettel.

– Damian…?

A szél újra feltámadt, baljósan süvítve, akárcsak vihar előtt. Marko görcsösen markolta a fegyver hideg fémcsövét, és nem értett semmit. Nem akarta érteni.

– Fogd azt a puskát, és…

Bátyja nem tudta befejezni a mondatot. Öklendezni kezdett, és görnyedt testtel elhátrált tőle.

– Nem… – lehelte Marko. – NEM!

Hátrapillantott: a hold éppen felült a hátuk mögött a hegycsúcsra, hogy halovány, élettelen fénybe burkolja bátyja eltorzult arcát.

Damian térdre esett, teste recsegve megrándult, végtagjai torz formákba nyúltak. Ruhája cafatokban szakadt le róla, és végül durva, nedves bunda serkent a csupasz bőrön. A pokolfajzat hosszú, állatias pofáját hörögve Marko felé fordította, és ugrásra készen várta, hogy véget érjen az átalakulás.

A szeme… A szeme nem emberi szem volt.

Marko megérezte a sós könnyeket a szájában, és remegve a vállához emelte a puskát.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon tetszik a feszültség, fokozatosan nő, és a vége üt. Sokáig azt hittem, Marco lesz a farkas, de a csavar keserédessé tette a történetet, megfacsarta a szívemet.

    Nagyon szép történet!
    Köszönöm az élményt 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük