Sereg Gitta: Talp a combhoz

Ma hat után ér haza. Később, mint szokott. Még el kellett intézni valamit, aztán a jóga, hogy kicsit megnyugodjon. A rohanásban ideje sem volt írni Bálintnak, hogy késik.

De a férje még nincs otthon.

Nem meglepő. Alíz szíve körül mégis megül a súlya.

Megint későn jön haza, megint fáradt lesz, és csak leül a fotelbe, meg bekapcsolja a tévét. Sóhajt, ha Alíz kérdez valamit.

Ha szerencsés, még azelőtt hazaér, hogy Alíz aludni menne. Olyankor az időt húzza. Lassú zuhany, ímmel-ámmal, egyedül elfogyasztott vacsora. Nem akarja, hogy Bálint csak befeküdjön mellé.

Kezébe veszi a szivacsot. A két reggeli bögréért igazán nem érdemes bekapcsolni a mosogatógépet. Már a közös reggeli is elmarad, Bálint sosem kelti fel, ha korán megy be.

Ma ilyen nap volt. Alízt ébredéskor egy üzenet és a kihűlt ágyfél várta.

„Ma is korán kellett mennem. Ne haragudj.”

Az esti kávét külön isszák már. Nincs kedve új adagot főzni, mert ez kettejük közös napzárása volt. Mosollyal. Összenevetéssel.

Az üdvözlőpuszik elvesztek valahol a sokadik órányi túlmunka után. Az ölelések ott tűntek el, ahol a „mi történt ma veled?” kérdések. Bálint válasza mindig a semmi különös. Alízé a nincs semmi.

Ő mindent csak elfogad. Beletörődik.

Bálint fél kilenckor ér haza, leül a fotelbe. Bekapcsolja a tévét. Bámul.

Alíz ujjai összeszorulnak a csúfolódósárga mosogatószivacson. Már befejezte a mosogatást, igazán nem kellene ott állnia, esténként úgyis rendelnek. Könnyebb azt enni, kidobni a maradékot és a műanyagdobozt, mint elkészíteni a vacsorát, aztán elpakolni.

Miért is bújjon Bálint mellé? Régen úgy szeretett olvasni a kanapén, hogy a talpa Bálint kemény combjához feszült. Most az időt húzza.

Vizet tesz fel. Teát készít. Betölti a szobát a citromostea illata.

Beszélni kellene. Mégsem jön hang a torkára. Nem készült fel erre, a párkapcsolatra, hogy az olyan munka, amivel mindig dolgozni kell. Nem csak egy állapot, ami jó.

Nem egy ajándék, ami örökké tart.

Vagy menedék? Ezért jött össze Bálinttal, mert Bálint szereti, fontos neki, ebédet főzött neki, míg randiztak, és palacsintát is sütött.

Most már ő mosogat, azt eszik, ami menüben jön, és Bálint már hat hónapja nem ért a palacsintasütőhöz. De még ez se számít annyira, lehet palacsinta nélkül élni. Csak szóljon hozzá, csak érjen megint hozzá!

– Milyen napod volt? – kérdezi Alíz.

Bálint hümmög, nem néz rá, de a tévére sem, a telefon is hiába van a kezében. Arra sem figyel.

– Fárasztó.

– Nekem is – csattan fel hirtelen Alíz. Megijed a saját hangjától. Ő nem szokott hangos lenni. Nem követel. Teret és időt hagy Bálintnak, akármi van vele.

A mosogatószivacs loccsan, ahogy rádobja a csepegtetőre a tiszta bögrékre. Az edények egymáshoz koccannak.

Alíz szíve a torkában ver. Már nem tud visszafordulni, ki kell mondania, ami szétfeszíti, de a szavak még nem jönnek.

– Mi van, Alíz? – kérdezi Bálint. A kérdésben nyűg érződik ki. Nem áll fel, nem jön oda hozzá.

Alíz torka összeszorul. Az otthonra vágyik, ami már nem annyira az otthonuk. Ami lehet sosem volt olyan, amilyennek képzelte, hogy csak az emlékek és a vágyak festettek szépre.

– Semmi nincsen – morogja, és elfordul a mosogatótól, a kis, takaros konyhától, amire úgy vágyott, sőt, amire Bálinttal ketten vágytak. Megtörli a kezét, leül a galambszínű kanapéra. Bálint mellé.

Nem néz a tévére. A falat nézi, a közös fényképüket. Milyen boldogok voltak Amszterdamban azon az úton!

A talpa nem ér Bálint lábához. Ujja remeg a telefon fölött. A cikkek nem érdeklik. Mostanában túl sok is van belőlük: rendben van-e a házasságod, a szakértő válaszol, és rájuk nyit, de nem meri őket elolvasni, mert mi van, ha nincs minden rendben?

Mi van, ha nem szereti őt Bálint, és ami még rosszabb, már ő sem szereti Bálintot? Mert elmúlt… A szerelem elmúlik, ez így szokott lenni.

Szobornak, kőkeménynek érzi magát. A bőrét. A szeme nedves.

– Valami mégis van. – Bálint szelíd. Gyengéd, mint régen, amikor randiztak, a hétvégéiket adták egymásnak, és olyan kedves volt hozzá. – Mi a baj?

Hálátlan, hogy most panaszkodna, hogy dühös. Nem kellene annak éreznie magát. Bálint kedves, csak fáradt. Bálint szereti, csak kimerült.

Biztos?

– Már nem segítesz – mondja ki, és a szavakkal együtt jön a zokogás. Meg kellene könnyebbülnie, de a feszülés a mellkasában csak rosszabb lesz. Fél. Nem akarja bántani Bálintot. – Rám hárul itthon minden, én csinálom a számlákat, a takarítást, és ha nem rendelünk, akkor még a hülye vacsorát is én csinálom meg, ami mondjuk csak szendvics, de akkor is.

Nem nyúl a szeméhez, nem akarja kitörölni a könnyeket, meg azzal csak elkenné a festéket, amit Bálint miatt tett fel, amikor hazaért. A férfi meg észre sem vette.

Lehunyja a szemét. A szemhéjak mögött elbújhat.

– Már nem is kívánsz.

Bálint ekkor megöleli őt. Puszit ad. Majdnem olyan jólesik, mint a nem kikényszerített.

– Ma is nyolc után értem haza.

– De te utána csak leülsz a tévé elé. Én is dolgozom, én is megérdemlem, hogy pihenhessek végre. De helyette mosogatok, meg gürcölök a takarítással. Meg inkább veled lennék.

Felpillant Bálintra. Bálint csendes, hallgatag, és Alíz nem bírja a csendet.

– Alig mondasz nekem valamit! – mondja fojtottan, megrezzen kétségbeesésének az erejétől.

Bálint sóhajt. Megöleli őt, ismét, és erősen tartja, míg zokog. Bálint álla a hajához ér.

– Csak nehéz bent. Nem akarok róla beszélni. Nem akartalak vele terhelni. Fel akarok mondani, de nem tudok. Mert nem tudom, mikor találnék egy helyet, ami legalább így fizet. Keresni meg már nincs erőm.

Alíz kipislogja a szeméből a könnyeket, felnéz Bálintra. Az erős Bálintra, akihez hozzáment, de ekkor meglátja benne a határozott, támogató férj mellett a védtelent is. Már nemcsak ő kapaszkodik belé, hanem Bálint is őbelé.

– Nem baj, ha kevesebbet keresel, ha emiatt nem megyünk nyaralni, vagy a nem legjobb helyen eszünk, és én szívesen nézegetek neked álláshirdetéseket. Nekem van időm, amíg bevillamosozom az irodába. Majd belinkelem őket neked.

– Az jó lesz.

Bálint kikapcsolja a tévét. Szótlan, amikor a konyhapulthoz lép, és kávét főz. Bátortalan a mosolya, amikor Alíz követi, a csókja félős.

– Rendben leszünk – mondja aztán Bálint a kávéscsésze fölött.

A kávé kicsit fahéjas. Alíz így szereti. A szíve könnyebb, mert Bálint emlékszik rá, milyen a kedvence.

A kezük összekulcsolódik, mint régen, a gondok előtt.

Alíz mosolyog. Nehéz lesz, persze, de rendben lesznek.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.2/10 (5 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük