Molnár Nikolett: Feloldozás (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1. Fejezet

Luna

Fogalmam sincs mióta vagyok már úton. Egy ideje már minden kanyar ugyanolyan, mint az előtte levő. Minden fa egyforma. Minden szürke és zöld. Egymást váltják a hegyek és az erdők. Előttem csak a szürke aszfalt terül el, telis-tele kátyúkkal, amit a sofőrök ingerülten kerülgetnek. Ügyet sem vetnek a szalagkorlát túloldalán battyogó ágról szakadt alakra.
Egy ideje teljesen összefolynak a napok. Nem merek belegondolni abba, amit tettem, különben összeomlok. Csak a célom lebeg a szemem előtt. Minél messzebbre kell jutnom! Csak azt nem tudom, hogy hová. Halvány lila fogalmam sincs arról, hogy mégis hová…
Könnyek gyűlnek a szemembe, de annyira ki vagyok száradva, hogy alig egy-egy csepp csordul csak ki a szemem sarkából. Reszketeg sóhaj szakad fel a mellkasomból, ami görcsös zokogásba fullad. Hangtalanul rázkódik az egész testem, ahogy újra és újra összerándul a mellkasom. Szorosan átölelem magam a karjaimmal, miközben lehajtom a fejem. Két oldalt selymes függönyként hullik előre a hajam, eltakarva az arcomat.
Nem bírom tovább! Nem bírok még egy métert megtenni! Nem bírok egy újabb seggfejjel megküzdeni, aki kurvának néz! Nem bírom még egyszer elviselni a reményt, hogy végre valaki megáll mellettem, aki segíthetne, de helyette csak a lelkembe gázol!
Mégis, hogy lehetnék én kurva? Szerintük azok az országút mellett kutyagolnak, tetőtől talpig koszosan egy hatalmas táskával, amitől majd megszakadnak, ráadásul egy kutyával? Ennyire hülyék az emberek?!
A kezembe temetem az arcom és hagyom, hogy a testem megadja magát a kimerültségnek. Rongybabaként csuklanak össze a lábaim, tompa puffanással esem a porba. Az éles kavicsok pengeként hasítják fel a bőröm, de már nem törődöm vele. Már semmi sem számít.
Annyi port nyeltem az elmúlt pár napban, hogy csak reszelősen, kínlódva tudok lélegezni. A szám teljesen kicserepesedett, vékony csíkokban vérzik. A kezembe árkokat vájtak a szárazságtól felszakadt sebek, és ahogy behajlítom az ujjaimat, újabb és újabb helyeken nyílik szét a bőröm.
Árnyék is a végletekig hajszolta magát. Lógó nyelvvel, hevesen lihegve bújik az oldalamhoz és halkan nyüszít. Összekuporodom a földön és magamhoz húzom. Már nem tudok annyi erőt összekaparni magamban, hogy fel tudjak állni innen. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire veszélyes itt tölteni az éjszakát ennyire kiszolgáltatott állapotban, de akkor sem megy.
Azon kapom magam, hogy lassan átcsúszok valami csendes, sűrű, fekete masszába, ami eltünteti a fájdalmamat és a kétségbeesésemet. Az utolsó, amit látok az egy vészjósló, sárgán villanó szempár az elmém legmélyén. Páni félelemmel merülök alá a sötétségbe, azzal az utolsó gondolatfoszlánnyal, hogy nem hagyhatom, hogy elragadjon…

Nem tudom megmondani, mennyi időre ájulhattam el, de arra eszmélek, hogy vakító fényszórók gyújtanak szupernóvákat a lehunyt szemhéjaim mögött. Szorosan összeszorítom a szemem, hogy nehogy megvakuljak és most már lassanként a fáradt agyamba is kezd beszivárogni a motorzúgás.
Minden erőmet összeszedve négykézlábra húzom magam, majd meg-megszédülve felegyenesedem. Árnyék védelmezően simul a lábamhoz és vészjóslóan morog. Hálásan túrok a bundájába, másik kezemmel a táskám pántját szorongatom. Ez minden vagyonom. Harc nélkül nem fogják tudni elvenni tőlem!
Mire összeszedem magam, nyílik és csapódik a kocsi ajtaja és egy magas alak rajzolódik ki a fényszórók előtt. Görcsösen nyelek egyet, de nem mozdulok. Minden izmomat megfeszítve, hunyorogva – Bajban vagy? – kiáltja oda nekem úgy két méterről, ijesztően reszelős hangon. – Megsérültél? – óvatosan tesz még egy lépést felém, de én ösztönösen hátrálok.
Árnyék kivillantja a fogait és mély torokhangon hörög. Feláll a szőr a hátamon tőle.
– Fogd vissza a kutyádat, különben itt hagylak! – csattan fel.
De nekem eszemben sincs ilyet tenni. Jelenleg Árnyék az egyetlen, aki meg tud védeni, ha szükséges.
– Drogos vagy? Megszöktél otthonról? Mit keresel itt az út szélén egyedül?
Most, hogy a vérem dobolása kezd alábbhagyni a fülemben, végre meg tudom állapítani, hogy egy nő beszél hozzám. Ez a felismerés egy kicsit megnyugtat.
– Egyik sem. – krákogom.
Egyből heves köhögés tör rám a beszédtől. Az a rengeteg lenyelt por elkezd visszafelé jönni a tüdőmből. Kétrét görnyedek a megerőltetéstől, mire képes vagyok abbahagyni a köhögést, miközben csípős könnyek égetik a szememet.
A kézfejemmel törlöm meg az arcom, miközben újra felnézek az idegenre. Ő közönyösen, a két karját a melle előtt összefonva várja, hogy túl legyek a rohamon.
– Elég rossz bőrben vagy. Mióta vagy úton? – érdeklődik egy fokkal gyengédebb hangon.
– Fogalmam sincs. Egy jó ideje. – krákogom. Még mindig nehezen megy a beszéd.
Hosszasan méreget, mielőtt megszólal.
– Elvigyelek egy darabon?
Semmire sem vágyom jobban, mint leülni és aludni egyet végre. De nem merem megkockáztatni, hogy beülök egy idegen ember mellé teljesen kiszolgáltatott állapotban.
Bármit megtehet velem.
A hezitálásomat látva elhúzza a száját.
– Te döntesz. – von vállat nemtörődően.
Majd keményen odaveti nekem.
– De ahogy én látom két választásod van. Vagy itt éjszakázol az út mellett és megvárod, hogy egy gyanús alak találjon rád, vagy beszállsz mellém és meghallgatod az ajánlatomat.
– Milyen ajánlatot? – érdeklődöm óvatosan.
– Szállj be és elmondom. – ezzel egyszerűen faképnél hagy és az autójához sétál.
Kétségbeesve nézek utána. A számat harapdálva próbálom eldönteni, hogy mégis mi a francot csináljak. De igaza van! Nincs más választásom! Inkább ő, mint valami féreg, aki vissza is él az előnyével, ha alva talál itt rám!

Vonakodva, őrülten száguldó pulzussal indulok meg az autója felé. Közelebb érve látom, hogy egy Chevy kisteherautója van, ami olyan rozsdás, hogy képtelenség megállapítani milyen színe lehetett eredetileg. Annyira ütött-kopott és olyan metálos hangja van, hogy majdnem elnevetem magam.
Az idegen nyom egy gázfröccsöt várakozás közben, mire durran egyet a kipufogó és hatalmas füstfelhő terít be mindent. Feltépem az ajtót és beugrom, mielőtt elér és megfulladok.
Gyorsan elhelyezkedem a szakadt ülésen. Szinte felnyögök a megkönnyebbüléstől, hogy végre ülhetek. Árnyék bemászik az ölembe és halkan morogva méregeti az idegent. Én is megnézem magamnak a kocsi belső világításában. Félig felém fordulva, egyik kezével a kormányon támaszkodva vizslat engem.
Nem is olyan idős, mint elsőre gondoltam. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy olyan negyvenöt körüli lehet, de ahogy rám emeli a tekintetét, elbizonytalanodom. A szeme egy leélt élet bölcsességével néz vissza rám, de az arca kifejezetten fiatalos.
Mégis a szemeit apró szarkalábak keretezik, amik finom pókhálóként futnak a szeme sarkából a járomcsontja felé. A szája sarkában mélyebbek a ráncok, mintha sokszor húzná el megvetően vagy nem tetszően, és bevésődtek volna a vonalak.
Türelmetlen horkantása térít vissza a valóságba. Szemöldök ráncolva, kissé hunyorogva méreget, majd haragosan megszólal.
– Szólj rá a kutyádra, hogy kushadjon, vagy kiraklak mindkettőtöket!
Akaratlanul is összerezzenek a durva hangra, ami nem kerüli el a figyelmét, de nem tesz rá megjegyzést. Finoman megpaskolom Árnyék oldalát és a fülébe suttogom, hogy minden rendben van, nem kell féltenie. Vonakodva, de visszahúzódik és az ölembe hatja a fejét.
– Így már jobb. Nem szeretek a saját kocsimban megfélemlítve lenni! – méltatlankodik.
Majd sebességbe teszi az autót és egy nagy döccenéssel végre elindulunk.

Egy ideig csendben autózunk, de mikor már sokadjára tör rám a görcsös nyeldeklés, útitársam szó nélkül átnyújt egy üveg vizet. Hálásan nyúlok érte és kapkodva csavarom le az üvegről a kupakot. Kissé megdöntöm, a tenyeremet a szája alá tartva csészét formálok belőle és Árnyék elé tartom.
Ő azonnal nekiesik és az utolsó cseppig kiissza az egészet. Nagyot sóhajtok. Majd kinézek az ablakon. Nincs pofám magamnak is kérni egy üveggel.
Pár perc múlva némi neszezés után megjelenik a látóteremben még egy üveg. Feltűnésmentesen útitársamra sandítok, de ő mereven az útra szegezi a tekintetét. Remegő kézzel nyúlok az újabb üveg után és mohón felhajtom a tartalmát. A kézfejemmel törlöm meg a számat és visszafordulok az elsuhanó táj felé.
Tudom, hogy meg kellene köszönnöm a kedvességét, de valahogy azt súgják az ösztöneim, hogy nem díjazná.
– Tudod, itt az alapján ítélik meg az embert, ahogy a jószágaival bánik. – szólal meg eltűnődve. Óvatosan rásandítok. – Ezért alapvető, hogy mindig a jószágot látjuk el először! Mindig az ő szükségleteik az elsők! – hangsúlyozza egy szikrányi elismeréssel a hangjában.
Elszorul a torkom a szavaitól és most először, mióta elindultam, egy kis melegség árad szét a mellkasomban.

Miután kicsit megnyugszom, a szemem sarkából lopva igyekszem felmérni az idegent. Enyhén hullámos, szőke haja a válláig ér, amiben már néhány ősz szál is vegyül. Résnyire húzott jeges kék árnyalatú szemeivel most is engem méreget.
Feltételezem ő is megkísérel engem besorolni valahová. Valószínű fejben már készíti is a címkéket és görcsösen próbál valamilyen skatulyát rám húzni, beszuszakolni egy adott rubrikába, hogy vajon miféle szerzet lehetek.
Görcsösen összerándul a gyomrom a gondolatra, hogy hányan és hányan bántottak emiatt. Pusztán azért, mert más vagyok, mint ők. Mert nem tudtak hova tenni és nem tudtak mit kezdeni velem.
Eddigi életem során mindenhonnan kinéztek. Sehol sem találtam meg a helyem. Egyszer azt hittem, hogy mégis… De fatálisat tévedtem…
Újfent útitársam hangja szakít ki a merengésből.
– És mi a neved?
Megdermedek a kérdéstől, pedig nem kérdezett nehezet. Csak nem tudom eldönteni, mit válaszoljak rá. Azt, amit a szüleimtől kaptam, vagy azt, amit a végtelen csillagos égbolt alatt választottam magamnak.
Új név, az új életemhez…
– Luna. – bukik ki belőlem.
Válaszul horkant egyet, de nem kommentálja.
– Maggie. – feleli egy idő után.

Újabb darab fogy el az útból. Jóleső csend telepszik ránk. Nagyon hálás vagyok érte, hogy nem kell üres fecsegést imitálnom vagy keresztkérdésekre válaszolnom.
Azon kapom magam, hogy le-le csukódnak a szemeim a kimerültségtől, ahogy a kocsi rázkódása lassan álomba ringat…
– Héj! Megérkeztünk! – rázza meg a vállam.
Nagyokat pislogva nézek körbe, de csak egy hatalmas kaput látok, amit az autó fényszórói világítanak meg.
– Hol vagyunk? – tudakolom még kissé kábán.
– Itthon. – feleli. Olyan magától értetődő büszkeséggel ejti ki a szót, hogy azonnal fájó sóvárgás ébred bennem. Amit szinte egyből egy fájdalmas nyilallás követ, mikor eszembe jut, hogy én örökre elveszítettem a sajátomat.
– Nem értem. – ráncolom a homlokomat.
Annyira kimerült vagyok, hogy csak akadozva jut el az információ az agyamba.
– Azt mondtam van egy ajánlatom. Az úton akartam elmondani, de közben elájultál.
– Bocsánat. – hebegem.
De ő csak lemondóan legyint egyet.
– Gondolom nem fogod elmondani mi történt veled. – azonnal megfeszülök és ugrásra készen várom a folytatást. – És engem nem is érdekel. – fejezi be lemondóan.
Elképedve fordulok felé. Egy apró mosollyal nyugtázza a döbbenetemet.
– Nem az én dolgom. Engem csak az érdekel, hogy tisztességesen dolgozzál, becsüld meg, amid van és rendesen gondozd a jószágokat.
– Mit kellene tennem? – érdeklődöm óvatosan.
Nagyon nagy bajban vagyok, de azért van egy határ, amit nem lépek át!
– Ez itt az én farmom. – jelenti be büszkén, miközben a kormányra könyökölve néz ki a szélvédőn.
Feltűnik, hogy milyen cserzett a bőre a kezein. Látszik, hogy egész életében kemény munkát végzett a szabadban.
Akaratlanul is lepillantok a saját megviselt kezeimre és halványan elmosolyodom.
– Western lovakat tenyésztünk és képzünk ki. Az állatok körül mindig elkél a munkás kéz.
– Még sohasem volt dolgom lovakkal. – szégyellem bevallani, de nem hazudhatok.
Gúnyos kacaj tör fel belőle.
– Nem is feltételeztem! De majd beletanulsz! Lapátot tudsz fogni? Nem? – bátortalanul bólintok. – Akkor rendben leszünk!
– De hol fogok lakni és hogy fogok bejárni ide? – tudakolom zavartan, miközben egymást kergetik a gondolatok a fejemben.
– Itt. Van pár faház a farmon.
– Ó, értem. – hebegem.
– Kell a munka vagy sem? – dörren rám durván.
Fogalmam sincs! Még csak nem is ismerem ezt a nőt! De hova máshova mehetnék? Mi a garancia rá, hogy találok még egy helyet, ahol még szállást is kapok?
Beharapom a szám szélét és ökölbe szorítom a kezemet. Majd egy szuszra kirobban belőlem.
– Akarom!
– Helyes. Akkor szállj ki és nyisd ki a kaput!
Remegő kézzel nyúlok a kilincs felé és ügyetlenül kikászálódom.
Azt azért el kell ismerni, hogy érdekesen indul az új életem!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 4.7/10 (63 votes cast)
25 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Nikolett! Gratulálok a kikerüléshez! Nagyon szépen megírt kezdés, és nagyon tetszik a hangulata. Engem megfogott, szívesen olvasnám tovább. Sok sikert! 🙂

  2. Érdekes indítás, de nekem egy kicsit túlírt a szöveg. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy átugrottam sorokat, csak történjen már valami.
    Nekem talán sűrűn vannak benne olyan kifejezések, szókapcsolatok, amiket már ezerszer olvastam máshol.
    Érdekelne, mi lett a lánnyal, de nem biztos, hogy ezért elolvasnám a könyvet, ha az végig ilyen stílusban íródott.
    De gratulálok az alapötlethez 🙂

  3. Kedves Nikolett!
    Néhány helyen nekem is kicsit túlírt volt, illetve vannak olyan szavak, ahol az volt az érzésem nem illik a szövegbe az adott kifejezés. Olyan volt mintha azt a szót ajánlotta volna a szinoníma szótár, viszont a szövegben nem találja helyét. Ezt leszámítva nagyon érdekes és figyelemfelkeltő kezdés, szívesen olvastam volna tovább, hogy hogyan alakul a történet!
    Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert kívánok!

  4. Gratulálok a kikerüléshez 🙂 Tetszett a részlet, sőt kicsit rövid is volt, még olvastam volna tovább, hogy mi történik Lunával 🙂
    Egy-két észrevételem van a szövegről. Néhol picit tényleg túlírt, de ez engem annyira nem zavart, gondolom ez az első fejezet átka, a későbbiekben biztos sikerült ezen túllendülni. Ami viszont elgondolkodtatott, az az , hogy Luna nagyon kimerült, alig él, amikor rátalál Maggie, ennek ellenére túl tisztán gondolkodik, méricskéli az esélyeit, beüljön-e, vagy sem, harapdálja a száját, stb. Maggie megjegyzése a jószágok ellátásáról egy kicsit klisés, ezen a ponton talán elég lett volna egy elkapott elismerő pillantas, amiért először a kutyát itatja meg, aztan legfeljebb később kifejti, h pl. akkor döntötte el, h segít neki, mikor látta, hogyan bánik a kutyájával.
    Ezek persze apróságok, ettől függetlenül engem kíváncsivá tett, hogy mi Luna története és mi vár még rá!
    Gratulálok, sok sikert a továbbiakban! 🙂

  5. Gratulálok a kikerüléshez!
    Borzasztóan kerestem a pozitívumokat, mert egészen biztosan, ennek a történetnek is megvan a „rajongótábora”, de az sajnos nem én vagyok. Végig olyan érzésem volt, mintha egy gyorsan összecsapott szöveget olvastam volna, amit ráadásul senki nem nézett/ellenőrzött át. (még maga az író sem) Pedig egy jó bétával/kellő írástechnikai tudással ki lehetett volna küszöbölni a helyesírási és központozási hibákat, magyartalan mondatokat.
    Igazság szerint nem tudom hova tart a történet, mi a zsánere, mi az írói ígéret. Hiányzik az atmoszférateremtés, az, hogy beleéljem magamat a szereplő bőrébe. Végig egy szenvedő külső szemlélő maradtam, aki azt várta, mikor lesz vége a résznek.

  6. Gratulálok a kikerüléshez! Számomra rövid a részlet, ezért csak egy dolgot szeretnék kiemelni. Jobban működnének a horgok, ha a szöveget kicsit tisztítanád, megcsiszolnád. Érdekel, miért jutott odáig a szereplő, hogy az út szélén gyalogoljon, egyedül. Ugyanakkor az elbeszélés stílusa miatt nem tudtam közel kerülni a karakterhez. Sok a stilisztikai hiba, pl. terjengős, jelzős szerkezetek, banális magyarázatok. Pl. Szorosan összeszorítom a szemem, hogy nehogy megvakuljak. Lehet, csak nem vetted észre, előfordul. Az olvasó érteni fogja a „nehogy megvakuljak” nélkül is; ill. az összeszorít magába foglalja a „szorosan” értelmét is. Technikai dolog, de fontos mert a pillanat – pillanat jellege eltűnik, lassítja az eseményt, eltávolít a törtenéstől és a karaktertől egyaránt.

  7. Mondhatnánk rám is, hogyy ” ő is megkísérel engem besorolni valahová”. A fülszöveg valószínűleg orientálna, hogy mit olvasok, mert még azt sem tudom, valamilyen disztópia, krimi, romantikus, realista fog következni. Nem éreztem túlírtnak, vagyis hát annyiban, hogy viszonylag hosszú szöveg lóg a levegőben, valamilyen újrakezdés várható a múltban súlyos titkokkal.
    Van néhány logikátlanság, ezért is lehetne akár fantasy, mert milyen út az, ahol napokig nincs benzínkút vízzel? Ha már a szája is kicserepesedett, a haja nem selymes, de ez csak piszkálódás,. Tenyérből megitatni egy kutyát nem tudom, lehet-e. Szóval ilyenek, de akármi lehet belőle, akár még sikerregény is.

  8. Szia!
    Először is szerintem nagyon jól fogalmazol 🙂 Másodszor: engem nagyon zavart a párbeszédek központozása. Miután az adatlaphoz olvasói véleményeket kellett csatolni, meglep, hogy egyik olvasod sem szólt róla.
    Harmadszor: nagyon sok képet kaptam készen, semmit nem bíztál a fantáziámra. Elképzeltem a lány kicserepesedett ajkát, majd a felsebzett tenyerét, utána meg már húzza is a fáradtság… és szupernóvaként villan a szemébe a fény. Ezek annyira lefoglaltak, hogy nem tudtam kapcsolódni a történethez.
    A cselekmény viszont felkeltette az érdeklődésemet, bár érdekes módon nem arra vagyok kíváncsi, hogy mi történt Lunával, hanem hogy milyen az élet egy tanyán.

  9. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
    Érdekesnek tartom a történet kezdetét, kíváncsi vagyok, vajon miért gyalogolt Luna ilyen sokáig az út szélén. A leírásokból azonban nekem hiányzott a feszültség, nem igazán éreztem át a lány zaklatottságát. Az is meglepő volt számomra, hogy Maggie különösebb kérdezősködés nélkül felajánlott neki egy munkát, mintha pontosan tudta volna, hogy a lánynak nincs hova mennie, és menekül a múltja elől. Így az is érdekes kérdés, hogy Maggie miért csinálta ezt, volt-e valami konkrét célja vele. Persze ennyiből még elég keveset tudtunk meg a szereplőkről, bármi kiderülhet róluk.

  10. Az alapötlet izgalmas, de sok mindenben egyetértek az előttem szólókkal. Vannak túlírások, túlzások („vakító fényszórók gyújtanak szupernóvákat a lehunyt szemhéjaim mögött”), de ezek könnyen javítható problémák. Maggie karaktere érdekesnek ígérkezik, az is jó, hogy kissé mogorva. Azt viszont hihetetlennek találom, hogy Luna beszáll egy ismeretlen autójába, aki azt mondta, van egy ajánlata számára, majd, akármilyen fáradt is, nem azzal kezdi, hogy oké, akkor mi az ajánlat? Majd Maggie is arra hivatkozik, hogy nem volt alkalma elmondani az úton, mert Luna „elájult” – miközben meg írod, hogy sokáig csendben autóztak, és Luna csak egy idő után aludt el.
    Ennyiből nem tudnám eldönteni, hogy ez valami misztikus történet lesz-e (csak a címkéből látom), vagy az életről fog szólni a farmon, és valamiféle trauma feldolgozásáról. Luna furcsaságáról nem derül ki egyértelműen, milyen természetű, hogy a kinézete szokatlan-e, vagy a viselkedése, esetleg a gondolatai. „Feltételezem ő is megkísérel engem besorolni valahová. Valószínű fejben már készíti is a címkéket és görcsösen próbál valamilyen skatulyát rám húzni, beszuszakolni egy adott rubrikába, hogy vajon miféle szerzet lehetek.” – Ez nekem egyelőre egy kicsit ilyen átlagos „meg nem értett kamaszlány” szövegnek hangzik, bár, ha regény született róla, feltételezem, hogy nem átlagos kamaszlányról van szó. Árnyékról sem derül ki, hogy mekkora, milyen fajtájú kutya – én labradornak képzeltem az Úton hazafelé c. film alapján, de egy labradort nem biztos, hogy ölbe venne az ember egy autóban.
    De, mondom, ezek aránylag könnyen javítható dolgok, és akármelyik irányba is indul majd a történet, érdekes lehet.

  11. Gratuálok a kikerüléshez! Érződik, hogy rengeteg munkád van benne.
    Amiket írok, inkább ízlésítéletnek vedd, ne kritikának — ha ezt lehet.

    Nekem is nagyon sok volt a jelző, 10-ből 9-et húznék, de erre valók az olvasószerkesztők.
    Az ilyen mondatoktól meg, hogy „Reszketeg sóhaj szakad fel a mellkasomból…” a magyar romantika (1830-as évek) stíluskészlete ugrott be (Kármántól a Fanni hagyományai pl.), pedig a történet láthatóan nem akkor játszódik. Sok szóválasztást én is keresettnek éreztem. Ez a stílus nekem nem kompatibilis az ábrázolt világgal (lehet azért ezt-azt sejteni, ha v.kit lekurváznak azért mert csomagokkal menetel egy úton…) Lehet, hogy még nagyon fiatal vagy, és ezek könnyen orvosolhatók. De ha minden ilyentől eltekintünk, mi marad végül a szövegből?
    Azt is bevallom, hogy a vége felé csak a párbeszédet néztem.
    A párbeszéd működött, a kommentár részét untam. Pedig a történet még érdekelhetne is. A zsáner alapján lehetnék az olvasód.
    Kíváncsian várom azért a folytatást!

  12. Gratulálok a továbbjutáshoz!
    Az első három-négy mondat után majdnem félbehagytam az olvasást, annyira túlírt a fogalmazásmód, klisésnek és túldramatizáltnak éreztem, és szinte soronként találkoztam helyesírási hibákkal. Miután ezen túltettem magam és úgy döntöttem, hogy a történetre fókuszálok, rájöttem, hogy igazából tetszik – a 15 éves énem rajongott volna a témáért.
    A címkék között az szerepel, hogy „misztikus” és „sötét” – egyiket se véltem felfedezni a részletben. Az olvasottak alapján én romantikus regényre asszociáltam (esetleg lmbt-irányban).
    Apropó: nehéz elhelyeznem a nézőpontkaraktert. Hány éves lehet? Az érzelmi megnyilvánulásai, gondolatai alapján 16 körülinek saccolnám, de hogy jut el odáig egy 16 éves lány, hogy elmenekül, mert rendszeresen kurvának nézik?
    A téma (jobban mondva, amit a részlet alapján elképzelek) érdekes számomra, a megformálása miatt viszont sajnos valószínűleg nem olvasnám tovább a regényt.

  13. P.s.: Második olvasásra jöttem rá, hogy a lány nem az őt kurvának néző férfiak miatt menekült el otthonról, hanem útközben próbálják felszedni őt az autósok, tehát félreértettem az olvasottakat szeretnék ezért helyesbíteni a korábbi kommentemen!
    Ez viszont szerintem rávilágít, hogy az olvasó mennyire keresi a történet elején a kapaszkodókat, legalább valamilyen utalást az alapkonfliktus jellegére (szerelmi csalódás? Családi trauma? Bűneset? Stb), még akkor is, ha a nyitásból egyértelmű, hogy a főhős nem akarja rögtön kiteregetni a lapjait. Könnyebb úgy elhelyezni a zsánert és az érzelmi viszonyulást is. Ennek fényében már végleg homályossá vált előttem, hogy milyen műfajú lehet a regény.

  14. Szia! Gratulálok a továbbjutáshoz!
    Sajnos ez alapján a kis részlet alapján én sem olvasnám tovább, habár ott a misztikus címke, semmi erre utaló jel nincs.
    A főhős kora nem egyértelmű, de talán ha fiatalabb lenne, többen állnának meg segíteni, így én olyan 20-22 körülire saccolnám. A kutyáról sem derül ki semmi, elsőre egy nagyobb fajtára gondoltam, ha már arra számít, hogy megvédi, aztán könnyedén ölbe kapja, szóval itt egy kis ellentmondást érzek. Azzal kapcsolatban is, hogy Luna először nehezményezi, amiért nem áll meg senki segíteni neki, mikor pedig megtörténik, bizalmatlan és gyanakodik.
    Szerintem is túlírt, így én nem folytatnám tovább a regényt.

  15. Kedves Mindenki!

    Szeretném megköszönni az építő jellegű kritikákat és a segítő szándékú hozzászólásokat. Nagyon sokat fognak segíteni a javításnál és a további munkában.
    Köszönöm a kedves és biztató szavakat is, sokat jelentettek.
    Ez az első irodalmi pályázat, amin részt veszek az első regényemmel.
    A felmerült kérdésekre a további fejezetek adják meg a válaszokat.
    Zsáner: romantikus fantasy, erős lélektani szállal

  16. Azta mindenit, nehezen hiszem, hogy valaki ennyire komplikáltan vagy túl cizelláltan gondolkodnak.
    Ennek az E/1 es hangvételnek pont az lenne a lényege, hogy rohanjon a szöveg… Hát ezt nem érzem.

  17. Nekem nagyon tetszett. Én is ott gyalogoltam az út mellett, és nyeltem azt az átkozott port 🙂
    Nem érzem, hogy túl lenne írva, mert vitt a történet magával. Igaz az ilyesmihez én nem is értek 🙂 Csupán annyit tudok, hogy még olvasnám tovább…
    Gratulálok. Árnyékhoz pedig részemről plusz pont jár 🙂

  18. Nem volt rossz, nekem felkeltette az érdeklődésemet. 🙂 Bár egyelőre nekem sem világos, hogy mi lesz ebből… Romantikus regény? Kaland? Esetleg krimi? Illetve, túl sok a sablonos kifejezés, például, hogy „halvány lila gőzöm sincs”. Ezeken viszont lehet javítani.

  19. Gratulálok a kikerüléshez!
    Nekem az eleje elég melodramatikusnak érződött, mert nem sokat tudunk meg a karakterről, csak hogy szenved.
    Eléggé érzékletesen írsz, viszont nekem is kicsit túlírtnak érződött. Feltűntek szóismétlések, és a rossz párbeszéd központozás zavart.
    A címkék között szerepel a sötét és el is tudom képzelni, hogy ez akár thriller is lehet. Én nem igazán bízom a megmentő hölgyben, miután az arcán megvetéstől és nemtetszéstől keletkezett ráncok vannak. Felszedte ezt a kiszolgáltatott helyzetben lévő lányt feketemunkásnak. Ezek után a főszereplő sorsa gyorsan rosszabbra fordulhat nála. Persze lehet, hogy csak „szerethetően morcos” karakter akar lenni, és nem ő fog veszélyt jelenteni Lunára, ezt még ennyiből nem lehetett eldönteni.
    A misztikus címke is megjelent, ami eddig még nem látszott a szövegben, de ez is elég rövid részlet szóval szerintem még beleférne úgy, hogy a következő fejezetben jönnének ezek az elemek. Bár a „A szeme egy leélt élet bölcsességével néz vissza rám, de az arca kifejezetten fiatalos.” -mondat utalhat vámpírra? De ez is csak egy elmélet, ennyiből nem egyértelmű.
    Még egyszer gratulálok és sok sikert a továbbiakban!

  20. Kedves Nikolett!

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂 A többiek már sokféle dolgot felvetettek előttem, ezért csak pár észrevételt hagynék itt:
    – Rövid a részlet, így magáról a farmról és a helyéről nem tudunk meg túl sokat, de a farmon főként növénytermesztést folytatnak, míg a ranchon folyik állattenyésztés. (Ezt azért érzem lényegesnek, mert pont Maggie említi úgy, hogy farmja van, de közben western lovakat tenyésztenek. Ha például amerikai a környezeted, megtévesztő lehet a farm szó.)
    – Szívmelengető volt az a jelenet, ahol Luna először Árnyékot itatta meg, és ezt értékelte is Maggie. 🙂

    Egyelőre nem tudom hova tenni a történetet. Számomra nyomasztó hangulata volt annak, hogy tett valamit Luna, amiért menekülni kényszerül, kivannak az idegei, napok óta bolyong, aztán kiderül, hogy ő más, de nem tudjuk meg, hogy miben, és mikor egyszer már megtalálta a helyét, „fatálisat” tévedett (mintha megölt volna valakit). Mindenképp olvasnám tovább, és abban bíznék, hogy megismerünk egy szimpatikus karaktert, akivel Luna és Árnyék végre boldog lehet. 🙂

    Sok sikert kívánok a lektorihoz! 🙂

    Sissy

  21. Szia! Nagyon tetszett a stílus, a leírás, végig lekötött, úgyhogy nagyon gyorsan túl voltam rajta. Bízom benne, hogy tovább jutsz és akkor elolvashatom az egész regényt. Semmibe sem tudnék belekötni. 🙂

  22. Gratulálok a kikerülésedhez!
    Kicsit el is tudtam magam képzelni a leírtakat, illetve sokat segített a jó körül írásod! Kiváncsi vagyok, hogy mi lesz a lánnyal és a kutyájával az új életében, bár kicsit nehezemre esett az olvasás. Nem tudtam elmerülni benne, de meglehet azért, mert fáradt vagyok

  23. Gratulálok a továbbjutáshoz!
    Szívesen olvasnám tovább, mert nagyon tetszik az atmoszférája. Jó horog a lány titokzatos múltja, és persze a jövője is. Hogyan fog tudni beilleszkedni? Viszont kicsit úgy érzem, hogy néhol elvesztünk a részletekben. Ilyen pl. az elején az állapotának leírása. Ennél a résznél a kevesebb, több elvet javasolnám, ugyanis megfelelő szavakkal tudod pótolni a mennyiségi leírást.
    A részletek kiemelése jó is lehet, de én személy szerint akkor igyekszem használni, mikor az események viszonylag gyorsan történnek. Azonban van egy pillanat ami döntő, na arról kicsit többet irok.
    Az eddig olvasottak alapján megtört lelkek romantikájára számítok. Bár nehéz következtetni ennyiből.
    Sok sikert kívánok a továbbiakban!

  24. Nekem nagyon megmozgatta a fantáziámat ez a nyitás 🙂
    Jól működtek a horgok, felkeltették a kíváncsiságomat a folytatás iránt. Láttam, hogy másik kiemeltek fogalmazásbeli és egyéb gondokat, de bevallom, engem berántott annyira a történet, hogy ezek fel sem tűntek igazán. Csak faltam a szöveget, és ha hosszabb lett volna a részlet, faltam volna tovább is 🙂
    Olvastam, hogy a lektorok nem engedték tovább, de már csak ezért is akartam írni neked, hogy én továbbra is szurkolok, mert hatalmas potenciál és képzelőerő van ezekben a sorokban, engem lenyűgöztél velük.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük