Molnár Nikolett: Feloldozás (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1. Fejezet

Luna

Fogalmam sincs mióta vagyok már úton. Egy ideje már minden kanyar ugyanolyan, mint az előtte levő. Minden fa egyforma. Minden szürke és zöld. Egymást váltják a hegyek és az erdők. Előttem csak a szürke aszfalt terül el, telis-tele kátyúkkal, amit a sofőrök ingerülten kerülgetnek. Ügyet sem vetnek a szalagkorlát túloldalán battyogó ágról szakadt alakra.
Egy ideje teljesen összefolynak a napok. Nem merek belegondolni abba, amit tettem, különben összeomlok. Csak a célom lebeg a szemem előtt. Minél messzebbre kell jutnom! Csak azt nem tudom, hogy hová. Halvány lila fogalmam sincs arról, hogy mégis hová…
Könnyek gyűlnek a szemembe, de annyira ki vagyok száradva, hogy alig egy-egy csepp csordul csak ki a szemem sarkából. Reszketeg sóhaj szakad fel a mellkasomból, ami görcsös zokogásba fullad. Hangtalanul rázkódik az egész testem, ahogy újra és újra összerándul a mellkasom. Szorosan átölelem magam a karjaimmal, miközben lehajtom a fejem. Két oldalt selymes függönyként hullik előre a hajam, eltakarva az arcomat.
Nem bírom tovább! Nem bírok még egy métert megtenni! Nem bírok egy újabb seggfejjel megküzdeni, aki kurvának néz! Nem bírom még egyszer elviselni a reményt, hogy végre valaki megáll mellettem, aki segíthetne, de helyette csak a lelkembe gázol!
Mégis, hogy lehetnék én kurva? Szerintük azok az országút mellett kutyagolnak, tetőtől talpig koszosan egy hatalmas táskával, amitől majd megszakadnak, ráadásul egy kutyával? Ennyire hülyék az emberek?!
A kezembe temetem az arcom és hagyom, hogy a testem megadja magát a kimerültségnek. Rongybabaként csuklanak össze a lábaim, tompa puffanással esem a porba. Az éles kavicsok pengeként hasítják fel a bőröm, de már nem törődöm vele. Már semmi sem számít.
Annyi port nyeltem az elmúlt pár napban, hogy csak reszelősen, kínlódva tudok lélegezni. A szám teljesen kicserepesedett, vékony csíkokban vérzik. A kezembe árkokat vájtak a szárazságtól felszakadt sebek, és ahogy behajlítom az ujjaimat, újabb és újabb helyeken nyílik szét a bőröm.
Árnyék is a végletekig hajszolta magát. Lógó nyelvvel, hevesen lihegve bújik az oldalamhoz és halkan nyüszít. Összekuporodom a földön és magamhoz húzom. Már nem tudok annyi erőt összekaparni magamban, hogy fel tudjak állni innen. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire veszélyes itt tölteni az éjszakát ennyire kiszolgáltatott állapotban, de akkor sem megy.
Azon kapom magam, hogy lassan átcsúszok valami csendes, sűrű, fekete masszába, ami eltünteti a fájdalmamat és a kétségbeesésemet. Az utolsó, amit látok az egy vészjósló, sárgán villanó szempár az elmém legmélyén. Páni félelemmel merülök alá a sötétségbe, azzal az utolsó gondolatfoszlánnyal, hogy nem hagyhatom, hogy elragadjon…

Nem tudom megmondani, mennyi időre ájulhattam el, de arra eszmélek, hogy vakító fényszórók gyújtanak szupernóvákat a lehunyt szemhéjaim mögött. Szorosan összeszorítom a szemem, hogy nehogy megvakuljak és most már lassanként a fáradt agyamba is kezd beszivárogni a motorzúgás.
Minden erőmet összeszedve négykézlábra húzom magam, majd meg-megszédülve felegyenesedem. Árnyék védelmezően simul a lábamhoz és vészjóslóan morog. Hálásan túrok a bundájába, másik kezemmel a táskám pántját szorongatom. Ez minden vagyonom. Harc nélkül nem fogják tudni elvenni tőlem!
Mire összeszedem magam, nyílik és csapódik a kocsi ajtaja és egy magas alak rajzolódik ki a fényszórók előtt. Görcsösen nyelek egyet, de nem mozdulok. Minden izmomat megfeszítve, hunyorogva – Bajban vagy? – kiáltja oda nekem úgy két méterről, ijesztően reszelős hangon. – Megsérültél? – óvatosan tesz még egy lépést felém, de én ösztönösen hátrálok.
Árnyék kivillantja a fogait és mély torokhangon hörög. Feláll a szőr a hátamon tőle.
– Fogd vissza a kutyádat, különben itt hagylak! – csattan fel.
De nekem eszemben sincs ilyet tenni. Jelenleg Árnyék az egyetlen, aki meg tud védeni, ha szükséges.
– Drogos vagy? Megszöktél otthonról? Mit keresel itt az út szélén egyedül?
Most, hogy a vérem dobolása kezd alábbhagyni a fülemben, végre meg tudom állapítani, hogy egy nő beszél hozzám. Ez a felismerés egy kicsit megnyugtat.
– Egyik sem. – krákogom.
Egyből heves köhögés tör rám a beszédtől. Az a rengeteg lenyelt por elkezd visszafelé jönni a tüdőmből. Kétrét görnyedek a megerőltetéstől, mire képes vagyok abbahagyni a köhögést, miközben csípős könnyek égetik a szememet.
A kézfejemmel törlöm meg az arcom, miközben újra felnézek az idegenre. Ő közönyösen, a két karját a melle előtt összefonva várja, hogy túl legyek a rohamon.
– Elég rossz bőrben vagy. Mióta vagy úton? – érdeklődik egy fokkal gyengédebb hangon.
– Fogalmam sincs. Egy jó ideje. – krákogom. Még mindig nehezen megy a beszéd.
Hosszasan méreget, mielőtt megszólal.
– Elvigyelek egy darabon?
Semmire sem vágyom jobban, mint leülni és aludni egyet végre. De nem merem megkockáztatni, hogy beülök egy idegen ember mellé teljesen kiszolgáltatott állapotban.
Bármit megtehet velem.
A hezitálásomat látva elhúzza a száját.
– Te döntesz. – von vállat nemtörődően.
Majd keményen odaveti nekem.
– De ahogy én látom két választásod van. Vagy itt éjszakázol az út mellett és megvárod, hogy egy gyanús alak találjon rád, vagy beszállsz mellém és meghallgatod az ajánlatomat.
– Milyen ajánlatot? – érdeklődöm óvatosan.
– Szállj be és elmondom. – ezzel egyszerűen faképnél hagy és az autójához sétál.
Kétségbeesve nézek utána. A számat harapdálva próbálom eldönteni, hogy mégis mi a francot csináljak. De igaza van! Nincs más választásom! Inkább ő, mint valami féreg, aki vissza is él az előnyével, ha alva talál itt rám!

Vonakodva, őrülten száguldó pulzussal indulok meg az autója felé. Közelebb érve látom, hogy egy Chevy kisteherautója van, ami olyan rozsdás, hogy képtelenség megállapítani milyen színe lehetett eredetileg. Annyira ütött-kopott és olyan metálos hangja van, hogy majdnem elnevetem magam.
Az idegen nyom egy gázfröccsöt várakozás közben, mire durran egyet a kipufogó és hatalmas füstfelhő terít be mindent. Feltépem az ajtót és beugrom, mielőtt elér és megfulladok.
Gyorsan elhelyezkedem a szakadt ülésen. Szinte felnyögök a megkönnyebbüléstől, hogy végre ülhetek. Árnyék bemászik az ölembe és halkan morogva méregeti az idegent. Én is megnézem magamnak a kocsi belső világításában. Félig felém fordulva, egyik kezével a kormányon támaszkodva vizslat engem.
Nem is olyan idős, mint elsőre gondoltam. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy olyan negyvenöt körüli lehet, de ahogy rám emeli a tekintetét, elbizonytalanodom. A szeme egy leélt élet bölcsességével néz vissza rám, de az arca kifejezetten fiatalos.
Mégis a szemeit apró szarkalábak keretezik, amik finom pókhálóként futnak a szeme sarkából a járomcsontja felé. A szája sarkában mélyebbek a ráncok, mintha sokszor húzná el megvetően vagy nem tetszően, és bevésődtek volna a vonalak.
Türelmetlen horkantása térít vissza a valóságba. Szemöldök ráncolva, kissé hunyorogva méreget, majd haragosan megszólal.
– Szólj rá a kutyádra, hogy kushadjon, vagy kiraklak mindkettőtöket!
Akaratlanul is összerezzenek a durva hangra, ami nem kerüli el a figyelmét, de nem tesz rá megjegyzést. Finoman megpaskolom Árnyék oldalát és a fülébe suttogom, hogy minden rendben van, nem kell féltenie. Vonakodva, de visszahúzódik és az ölembe hatja a fejét.
– Így már jobb. Nem szeretek a saját kocsimban megfélemlítve lenni! – méltatlankodik.
Majd sebességbe teszi az autót és egy nagy döccenéssel végre elindulunk.

Egy ideig csendben autózunk, de mikor már sokadjára tör rám a görcsös nyeldeklés, útitársam szó nélkül átnyújt egy üveg vizet. Hálásan nyúlok érte és kapkodva csavarom le az üvegről a kupakot. Kissé megdöntöm, a tenyeremet a szája alá tartva csészét formálok belőle és Árnyék elé tartom.
Ő azonnal nekiesik és az utolsó cseppig kiissza az egészet. Nagyot sóhajtok. Majd kinézek az ablakon. Nincs pofám magamnak is kérni egy üveggel.
Pár perc múlva némi neszezés után megjelenik a látóteremben még egy üveg. Feltűnésmentesen útitársamra sandítok, de ő mereven az útra szegezi a tekintetét. Remegő kézzel nyúlok az újabb üveg után és mohón felhajtom a tartalmát. A kézfejemmel törlöm meg a számat és visszafordulok az elsuhanó táj felé.
Tudom, hogy meg kellene köszönnöm a kedvességét, de valahogy azt súgják az ösztöneim, hogy nem díjazná.
– Tudod, itt az alapján ítélik meg az embert, ahogy a jószágaival bánik. – szólal meg eltűnődve. Óvatosan rásandítok. – Ezért alapvető, hogy mindig a jószágot látjuk el először! Mindig az ő szükségleteik az elsők! – hangsúlyozza egy szikrányi elismeréssel a hangjában.
Elszorul a torkom a szavaitól és most először, mióta elindultam, egy kis melegség árad szét a mellkasomban.

Miután kicsit megnyugszom, a szemem sarkából lopva igyekszem felmérni az idegent. Enyhén hullámos, szőke haja a válláig ér, amiben már néhány ősz szál is vegyül. Résnyire húzott jeges kék árnyalatú szemeivel most is engem méreget.
Feltételezem ő is megkísérel engem besorolni valahová. Valószínű fejben már készíti is a címkéket és görcsösen próbál valamilyen skatulyát rám húzni, beszuszakolni egy adott rubrikába, hogy vajon miféle szerzet lehetek.
Görcsösen összerándul a gyomrom a gondolatra, hogy hányan és hányan bántottak emiatt. Pusztán azért, mert más vagyok, mint ők. Mert nem tudtak hova tenni és nem tudtak mit kezdeni velem.
Eddigi életem során mindenhonnan kinéztek. Sehol sem találtam meg a helyem. Egyszer azt hittem, hogy mégis… De fatálisat tévedtem…
Újfent útitársam hangja szakít ki a merengésből.
– És mi a neved?
Megdermedek a kérdéstől, pedig nem kérdezett nehezet. Csak nem tudom eldönteni, mit válaszoljak rá. Azt, amit a szüleimtől kaptam, vagy azt, amit a végtelen csillagos égbolt alatt választottam magamnak.
Új név, az új életemhez…
– Luna. – bukik ki belőlem.
Válaszul horkant egyet, de nem kommentálja.
– Maggie. – feleli egy idő után.

Újabb darab fogy el az útból. Jóleső csend telepszik ránk. Nagyon hálás vagyok érte, hogy nem kell üres fecsegést imitálnom vagy keresztkérdésekre válaszolnom.
Azon kapom magam, hogy le-le csukódnak a szemeim a kimerültségtől, ahogy a kocsi rázkódása lassan álomba ringat…
– Héj! Megérkeztünk! – rázza meg a vállam.
Nagyokat pislogva nézek körbe, de csak egy hatalmas kaput látok, amit az autó fényszórói világítanak meg.
– Hol vagyunk? – tudakolom még kissé kábán.
– Itthon. – feleli. Olyan magától értetődő büszkeséggel ejti ki a szót, hogy azonnal fájó sóvárgás ébred bennem. Amit szinte egyből egy fájdalmas nyilallás követ, mikor eszembe jut, hogy én örökre elveszítettem a sajátomat.
– Nem értem. – ráncolom a homlokomat.
Annyira kimerült vagyok, hogy csak akadozva jut el az információ az agyamba.
– Azt mondtam van egy ajánlatom. Az úton akartam elmondani, de közben elájultál.
– Bocsánat. – hebegem.
De ő csak lemondóan legyint egyet.
– Gondolom nem fogod elmondani mi történt veled. – azonnal megfeszülök és ugrásra készen várom a folytatást. – És engem nem is érdekel. – fejezi be lemondóan.
Elképedve fordulok felé. Egy apró mosollyal nyugtázza a döbbenetemet.
– Nem az én dolgom. Engem csak az érdekel, hogy tisztességesen dolgozzál, becsüld meg, amid van és rendesen gondozd a jószágokat.
– Mit kellene tennem? – érdeklődöm óvatosan.
Nagyon nagy bajban vagyok, de azért van egy határ, amit nem lépek át!
– Ez itt az én farmom. – jelenti be büszkén, miközben a kormányra könyökölve néz ki a szélvédőn.
Feltűnik, hogy milyen cserzett a bőre a kezein. Látszik, hogy egész életében kemény munkát végzett a szabadban.
Akaratlanul is lepillantok a saját megviselt kezeimre és halványan elmosolyodom.
– Western lovakat tenyésztünk és képzünk ki. Az állatok körül mindig elkél a munkás kéz.
– Még sohasem volt dolgom lovakkal. – szégyellem bevallani, de nem hazudhatok.
Gúnyos kacaj tör fel belőle.
– Nem is feltételeztem! De majd beletanulsz! Lapátot tudsz fogni? Nem? – bátortalanul bólintok. – Akkor rendben leszünk!
– De hol fogok lakni és hogy fogok bejárni ide? – tudakolom zavartan, miközben egymást kergetik a gondolatok a fejemben.
– Itt. Van pár faház a farmon.
– Ó, értem. – hebegem.
– Kell a munka vagy sem? – dörren rám durván.
Fogalmam sincs! Még csak nem is ismerem ezt a nőt! De hova máshova mehetnék? Mi a garancia rá, hogy találok még egy helyet, ahol még szállást is kapok?
Beharapom a szám szélét és ökölbe szorítom a kezemet. Majd egy szuszra kirobban belőlem.
– Akarom!
– Helyes. Akkor szállj ki és nyisd ki a kaput!
Remegő kézzel nyúlok a kilincs felé és ügyetlenül kikászálódom.
Azt azért el kell ismerni, hogy érdekesen indul az új életem!