E. P. Nick: Démon

Legszebb álmából ébresztette fel a fejénél felvillanó fény. Megdörgölte szarvai viszkető tövét, azután felült, lenézett a padló fölött arasznyi magasságban remegő lángokra. Egyelőre csak az első kettő égett, de hamarosan mind körbeveszi. Rossz éjszakája volt és hosszú ideje nem aludta ki magát rendesen.

Semmi kedve nem volt felkelni. Nyilván valami sötét varázslatot kérnek majd tőle, vagy, hogy végezzen valakivel, netán belezze ki, négyelje fel. Ráadásul reggeli előtt! Sóhajtott, aztán az ágy melletti székre terített nadrágjáért nyúlt. Patája beleakadt a varrásba, ingerülten rúgott egyet, majd fekete ingét is magára rángatta. Valójában szívesebben vett volna fel valami színeset — mondjuk vöröset? —, de tudta, hogy az ügyfelek rossz néven vennék. Egyszer próbálta csak meg, hogy a virágmintás hawaii ingében ment el a megidézésére, de annak is rossz vége lett. Még most is a fülében csengett a harsány röhögés, ami kitört a megjelenésekor. Nem hitték el, hogy valóban démon, megdobálták rágógumival, meg pattogatott kukoricával, ő meg mérgében az összes jelenlevőt elemésztette. A nagyobb szörnyűség azonban utána következett, amikor Belzebub kéthavi üst-takarításra ítélte meggondolatlansága miatt. Hogy az milyen tré munka… Megrázkódott. Nem akarta újra kockáztatni a megaláztatást.

A lángokra nézett, négynél tartottak az idézők, és a rituálé szavainak ütemes dallama is áthallatszott már az éteren.

Voltaképp még lenne ideje lelépni. Ha az ötödik gyertya meggyújtása előtt kimenne a körből, akkor nem materializálódna a túloldalon. Sóhajtott egyet, felállt, kisétált a jelek közül, leült az íróasztalához, és belelapozott a határidőnaplójába. A diabolus gyűlés két nap múlva esedékes, és ha most nem válaszol erre a hívásra, kellemetlen lesz, ha ott nem tud majd elegendő számú idézésről beszámolni. Újra belenézett a feljegyzéseibe. Minimum még egyre szüksége van, hogy ne kelljen nekiszegezett kínos kérdésekre válaszolnia.

Mégis muszáj lesz ezt elfogadnia. Felvette a szék támlájáról a köpenyét, a vállára lendítette. Ujjaival végigszántott hosszú fekete haján, megdörgölte a szemét, hogy vörösebbnek látsszon, felszívta a mellkasát, és mielőtt az utolsó, ötödik láng is felgyúlt volna, visszalépett a fények közé. Remélte, hogy sima ügy lesz, csak egy egyszerű gyilkosság, és gyorsan végez majd a munkával. Nem volt kedve hosszas kínzásokhoz, elnyújtott bosszú-hadjáratokhoz.

A rituálé szövege körbefonta, a gyertyák fellángoltak, alulról világították meg az alakját. Eltűnt körülötte a szobája, átvette helyét egy másik helyiség látványa.

A parkettára krétával rajzolt pentagramma közepén öltött testet, a csúcsokon a fekete gyertyák szabályos távolságban kerítették körbe. A sarokban, a lenémított televízióban épp híreket adtak. Előtte egy szürke kanapé, két fekete bőr puff és egy üveg dohányzóasztal  állt, rajta laptop, üres kínai ételes doboz pálcikákkal, egy megkezdett kolbászos pizza, és több doboz kóla.

A kanapén szanaszét álló hajú, pattanásos kamasz ült, görnyedten hajolt az üvegasztalra tett kódex fölé, onnan olvasta fel a rituálé szövegét.

Felnézett a férfira. Elfintorodott.

— Nem gondoltam, hogy ilyen kénszagú leszel. Használhatnál dezodort — húzta el a száját.

A démon önkéntelenül a hónaljához hajtotta a fejét, megszaglászta. Micsoda megjegyzés ez? Nem azért jött, hogy… A fenébe! Minél előbb túl akart lenni a feladaton.

— Mit akarsz tőlem?  — dörgött fenyegetően, kihúzta magát. Rossz kedve volt, és ha ez a srác is meg akarja dobálni, nehéz lesz visszafognia magát.

A fiú a szétnyitott oldalak közé berakta könyvjelzőként az ételszámlát, odébb tolta a kódexet, aztán az egyik kólát a démon felé nyújtotta.

— Az anyám már megint nem főzött ebédet, de rendeltem pizzát, üdítőt. Kérsz?

— Mondd meg mit akarsz tőlem! Az anyádat intézzem el? – recsegett a démon, fenyegetően lépett egyet előre.

Már megint egy családi dráma? Az annyira kellemetlen.

— Francokat! — legyintett a fiú. — Anyu amúgy jó fej, csak főzni nem szeret. Nem is tud. Habár a tízéves öcsém még azt is megeszi, amit néha elénk tálal. Mindent megesz, szerintem még a lábost is felfalná, ha hagynánk.

— Akkor talán az öcsédet kell…? – ráncolta a homlokát a démon.

Ne már, gyerekeket végképp nem szeretett bántani. Hacsak lehetett, az ilyen megrendeléseket elkerülte. Igaz, ide se jött volna, ha nem lett volna kényszerhelyzetben…

— Nem — rázta meg a fejét a fiú —, azért hívtalak, mert játszani akarok — azzal az asztalon fekvő laptop felé biccentett.

— Játszani? — hördült fel döbbenten a démon.

— Miért? Csak olyankor szabad megidézni téged, ha valami gonoszságot kell elkövetni? — vonta fel a srác a szemöldökét.

— Hát, ha így tesszük fel a kérdést…

— Akkor játszol velem?

A démon megvakarta a szarva tövét, tanácstalanul pislogott kettőt. Egyik lábáról a másikra állt, aztán megvonta a vállát. Végtére is a hívásnak eleget tett, azt meg senkinek se kell megtudnia, hogy ő itt játszani fog egy kamasszal. Kilépett a krétacsillag közepéből, megkerülte az asztalkát, és elhelyezkedett a kanapén.

— Mit játszunk?

— A Demons and Dragons multiplayerben a srácok folyton megvernek. Szerintük egy démon avatarral nem lehet nyerni, én meg fogadtam velük, hogy márpedig lehet — mondta a fiú, azzal felcsapta a laptop tetejét.

A démon összehúzta a szemöldökét, gyanakodva nézte a monitort.

— Még hogy egy démonnal nem lehet nyerni?! Na, add ide azt a kólát!

 

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt