David P. Rizel: John és az Apokalipszis (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

Piram szépségével és sármjával csak kevesen vetekedhettek. Pár évvel az érkezése után már ő volt a modern kor legújabb szexszimbóluma, így mindenhová rajongók hada követte, a marketing ügynökségek pedig ölre mentek, hogy az arcát adja egy-egy termékhez. A legnagyobb sztárok életét élte és az általa csapott bulik híre az egész világot bejárta. A csillaga egyre fényesebben ragyogott és lassan mindenki kezdte elfelejteni, hogy igazából ki is mosolyog rájuk a képernyőkön keresztül.

Egy démon.

Piram Morningstar volt Lucifer negyedik császára, a Sátán gyermeke, akit azért hoztak a Földre, hogy kirobbantsa az Apokalipszist és véget vessen a világnak. A Pusztulás Fiai nevű szekta idézte meg őt, de a démon a rituálé végén őrjöngve tépte szét őket – embereket és pokolfajzatokat egyaránt –, az utolsó szálig kiirtva őket. Piram ezt követően elindult végrehajtani a feladatát és csak a finom ételek, a méregdrága italok, a luxus sportautók, a gyönyörű nők és a show-műsorok álltak az útjába.

A démon közel húsz évig taposta a Földet és ez példa nélküli volt a császárok történetében. Ő még a bolygón tartózkodó pokolfajzatokat is kordában tartotta, de a nyugodt felszín alatt olyan csoportok szervezkedtek, amelyek fel akarták rúgni ezt a békét.

Piram éppen egy dedikálásra tartott, amikor boszorkánymesterek támadtak a limuzinjára és vele együtt megöltek mindenkit. A démon testét nem találták meg, de a merényletet olyan energiafelszabadulás követte, ami a halálára utalt.

Az Apokalipszis kirobbantása határozatlan időre eltolódott, de Armandia jósai egyből vitázni kezdtek arról, hogy mikor érkezik meg a következő császár, mert eddig mindegyiket az országukban, Európa szívében idézték meg. Eltelt tizenhat nyugodalmas év, és úgy tűnt, hogy béke köszöntött a világra.

Kevesen tudták azonban, hogy a háború az árnyékokban folytatódott tovább, és rohamosan közeledik az a nap, amikor Lucifer gyermekei újra kilépnek a fényre, hogy örökre megváltoztassák a világot…

 – Naplórészlet

1.

John rápillantott az órájára és rögtön sietősebbre fogta a lépteit – ha valakit egy buszon akarsz megölni, akkor azt ajánlott elérned.

A túlméretezett gitártok a bokáját verdeste, miközben loholt, és a két közepes táska sem könnyítette meg a dolgát, így megragadta a legkézenfekvőbb lehetőséget, s elkáromkodta magát.

A vidékies házak sorfalként zárták körül a szűk földutat, ami a falu egyetlen buszmegállója felé vezette a ziháló férfit. Ha valaki kinézett volna a lakása ablakán, akkor egy fekete kabátot viselő embert pillantott volna meg, aki olyan jelentéktelen külső vonásokkal rendelkezett, amelyeket megemlíteni sem volt érdemes.

A haja mondjuk barna volt.

És nem túl hosszú.

Egészen pontosan négy és fél centi.

A futás egymás után rázta ki a csipadarabokat a szeméből és az agya is lassan üzemképes állapotba került. Utálta a reggeli gyilkosságokat, és a leélt huszonnyolc éve alatt ügyelt rá, hogy elkerülje a koránkelést, a pénzre viszont most nagy szüksége volt.

A négy óra harminchét perces indulás akkor is kicsit túlzás…

A karórájának nagymutatója már a kilences számra simult, de az elmúlt héten John megtanulta, hogy a hajnali járat általában tíz percet késik, így még volt esélye elérni a buszt.

Gyerünk, meg tudod csinálni!

A buszmegálló felől ekkor borzalmas, motorhangszerű zaj érkezett, és a férfiba belemart a rémület.

Picsába! Nem szabad elkésnem!

A céljától már csak egy sarok választotta el – a szívrohamtól pedig csak pár lépés –, amikor az úton feltűnt a hangot kiadó jármű. A férfi befordult a sarkon, a buszmegálló táblájánál álldogáló tömeg látványa pedig egyből tisztázta a helyzetet. John ezután gyűlölködve bámulta az elrobogó vörös munkagépet, amíg az le nem fordult a következő utcánál.

Egy traktor.

John sokat káromkodott. Talán a jelenlegi gazdasági helyzet ragasztotta rá ezt a szokást, talán az alváshiány, de még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ez egyszerű genetika. Az apja kamionosként kereste a kenyerét, így volt kitől örökölnie.

Egy… egy traktor.

John gondolataiban a jármű sofőrje már a túlvilág felé robogott, mert elhitette vele, hogy lekéste a háromóránként induló járatot, a száját azonban nem hagyta el egy szitokszó sem, ez pedig nála jelentős eseménynek számított.

A pszichológus talán mégsem akkora pénzkidobás.

A férfi levegőért kapkodva támaszkodott neki a mellette lévő kerítésnek, hogy valamennyire össze tudja szedni magát, de közben felmérte a tábla köré gyűlt tömeget. A mai csapatban volt két troll – bal kezükben bunkósbotokkal –, három rothadó élőhalott – bal kezükben a jobb kezükkel –, négy darab vénasszony – az „Elit alakulat” –, Bóbé úr és Bóbéné – mindketten karddal –, meg négy zsoldos.

Majdnem a megszokott társaság.

– Má’ megin késik a busz!

 Az egyik kétméteres, sárszínű troll szólalt meg, aki a társához hasonlóan most is csak egy szakadt nadrágot viselt, így láthatóvá tette a hordószerű felsőtestét, amelyet állatokat ábrázoló tetoválások díszítettek. John már az első útja során megtudta, hogy az egyik olyan tanyára mennek őrködni, ahonnan az utóbbi időben több csirkét is ellopott a környéken portyázó goblin bűnbanda, mert a gazda nem akart védelmi pénzt fizetni.

– Biztos meginn’ a Bandi van! – mondta Bóbé úr, miközben meglóbálta a kardját. – Ő mindég elkésik, a fene enné meg!

A tömeg heves bólogatással jutalmazta a falu Buddhájának legújabb megállapítását.

– Pedig négy óra harminchét percre van kiírva – panaszolta egy vénasszony, akinek a kezében négy darab – a beléjük pakolt lomoktól szétszakadás közeli állapotba került – bevásárlószatyor csüngött.

Ez a beszélgetés minden indulás előtt lejátszódott, valószínűleg azért, mert csak így lehetett megidézni a buszt. A közös akaratuk hozta át az anyagi univerzumba a tömegközlekedés pokoli csodáját.

És már jön is…

Egy pillanattal később a többiek is észrevették a távolban megjelenő fehér pontokat. Az egyik élőhalott fejezte be a rituálét.

– Ott jön! Végre!

John rápillantott az órájára, amiről most a négy óra negyvenöt percet sikerült leolvasnia.

Nyolc perc késés. A többi naphoz képest ez… ez nem is olyan rossz.

A busznak kinéző halálcsapda pöfögve gurult be az állomásra, a már jócskán elhasznált fékek pedig hatalmasat csikordultak, valószínűleg felverve ezzel az egész utcát. A sárga jármű oldalába hatalmas betűkkel karcolták bele a „Távolsági Busz” feliratot, az elején pedig vakítóan fényes tábla hirdette dicső országuk, Armandia fővárosának nevét: Bordomer.

John elindult a kinyíló ajtó felé, az Elit alakulattal azonban senki sem vehette fel a versenyt. A közel százéves öregasszonyok tank módjára törtek utat a tömegben, és a szatyros néni még az egyik trollt is majdnem felborította.

– Most mé’ kell tolakodni? Majdnem üres a busz…

– Amikor én fiatal voltam, mindig előre engedtem az időseket! – ripakodott rá az öregasszony, majd azzal a lendülettel fel is szállt, maga után vonszolva minden batyuját.

A sofőr az életkedv legkisebb jelét sem mutatva figyelte az eseményeket.

– Tessék már megmondani, ez a busz megáll Bordomerben?! – kérdezte rikácsolva a néni.

Ha a vezetőülésben szenvedő férfi előtt lepergett volna az élete, akkor három rendkívül fontos nő biztosan nem maradt volna ki a történetből: az anyukája, akiből kibújt, egy Bianka nevű lány, akibe először bebújt és egy idős nő, aki minden reggel megkérdezte, hogy merre megy az a rohadt busz, amire már évek óta minden reggel felszállt. De most vasárnap volt, ezért csak ennyit mondott:

– Igen.

– Egy… Hogy is mondják? Diákjegyet kérek! – kiáltotta a vénasszony, és felkacagott saját tréfáján.

– Ha-ha – dörmögte a sofőr humortól mentes hangon, amiből tisztán ki lehetett hallani az öngyilkossági hajlamot.

A következő öt perc azzal telt, hogy Bóbé uraság utazási papírját próbálták meg kisilabizálni. John nem bánta a szünetet, mert így ki tudta fújni magát, a busz hátuljában azonban valaki nehezményezte a járat ősi hagyományokat felelevenítő késését és dühösen felkiáltott:

– Már tizenöt perce késünk!

John két perc múlva már a kezében tarthatta a friss, tintától bűzlő jegyét és ismét egy együtt érző pillantással vált el a sofőrtől.

Hihetetlen, de mégis vannak szarabb melók a démonvadászattól.

John már hat éve irtotta Lucifer gyermekeit, és ma is azért szállt fel erre a buszra, hogy az egyiket visszaküldje a Pokolba. Elméletben ez nagyon menő munkának tűnt, de a pénzügyi része már kevésbé volt csalogató. A férfi nagyon ügyelt rá, hogy az első randin még véletlenül se említse meg a foglalkozását és az ügynökségének a nevét, mert egyszer a Nemzeti Társkereső Program egy behajtó cég alkalmazottjával sorsolta össze. Vacsora közben a kishölgy viccből megkereste Johnt az adatbázisban és az este végén nemcsak a „legyünk inkább barátok” mondatot tolta a képébe, hanem ezek után elvitte a férfi tévéjét is.

John végignézett az üléseken és sóhajtott egyet.

Vasárnap miért vannak ilyen sokan?

Majdnem mindegyik hely foglalt volt, kivéve a legesleghátsó, bal oldali székpárt. A férfi elmosolyodott, mert ez azt jelentette, hogy a terve eddig működött.

Nagyon remélte, hogy a többi része is fog.

A motor keservesen felsírt, a sárga test egészében megremegett és a jármű végre-valahára – mindössze tizennyolc perc késéssel – útjára indult. A férfi a csomagjaival a fején egyensúlyozva szlalomozott a középre kipakolt utazótáskák hada között, miközben próbált nem orra bukni. Tucatnyi elfojtott káromkodás után végül megérkezett a szabad székekhez, amelyeket a kisebb termetű fajokra terveztek. Ezen a járaton mindig utazott egy-két törpe, akik általában ide ültek, ezért John bevetett egy egyszerű trükköt, hogy ne foglalják el a kívánt helyet: az ülések úgy néztek ki, mintha lehányták volna őket.

Tökéletes.

A férfi tegnap ragasztotta fel ezeket az élethű matricákat. A törpék szégyenként tekintettek a hányásra, mert az illető vagy az italt, vagy az ételt nem tudta magában tartani, ez pedig ellenkezett a kultúrájukkal és az elveikkel. A kicsi üléseken kényelmesen csak ők fértek el, ezért mások nem próbáltak itt leülni, a törpéknek pedig üresen kellett hagyniuk a székeket, mert más bűnét nem moshatták le, a hányásban utazni pedig undorító lett volna.

John feje vörössé vált az erőlködéstől, miközben a táskáival együtt bepréselte magát az ülések közé. A gitártokot feltette a feje fölött kifeszített hálóra, ami így rögtön halálos csapdává alakult át. Az átellenben ülő katona elszörnyedve figyelte a jelenetet, de John zavartalanul viszonozta a pillantását.

– Szeretek veszélyesen élni – mondta neki, mire a férfi elkerekedett szemmel fordult vissza az ablaküveg felé.

A busz döcögve hagyta maga mögött a Gördi feliratú táblát, és újra sötétség borult a járműre. Ha már feljött volna a nap, akkor az utasok megtekinthették volna az út mellett elterülő legelőket, az elszórt fákat meg erdőket, a szántóföldeket és a többi olyan dolgot, amibe tíz perc után mindenki beleun, aki járt már alföldön. John az ablakon túli fekete foltokat szemlélve elmerengett, a gondolatai pedig visszatértek a feladatára.

Egy héttel ezelőtt hívta a főnöke, hogy fáradjon be az irodába, mert kaptak pár új megbízást és az egyikre lecsaphat, ha siet.

– Van egy melóm – kezdte a főnöke, akit mindenki Balzsamnak hívott. – Nem lesz nehéz, mert a kapott információk szerint egy nagyon alacsony rangú démonról lenne szó. Érdekel?

John végigmérte a férfit, és gondolatban elfintorodott.

Már megint túl sokat szolizott.

Balzsam bőre rozsdabarna árnyalatot vett fel, amelyen vörös foltok hirdették a mesterséges lebarnulás veszélyeit. John nem tudta, hogy ilyenkor mi történik vele, vagy miért csinálja ezt, de mivel ő volt a főnöke, ezért nem kérdezett rá a dologra, és teljes természetességgel fogadta el a megváltozott állapotát. A kopasz férfi ezt leszámítva megint úgy nézett ki, mint aki egy eszméletlenül menő ügynökséget vezet, nem egy olyat, amit saját magáról nevezett el. Hófehér öltönyt viselt, a nyakában aranyláncok csüngtek, a szemét pedig egy fekete napszemüveg takarta, bár a napkorong hiánya az égboltról – a szobában is csak egy lámpa égett – erősen megkérdőjelezte a kiegészítő hasznosságát. A mellkasán egy hatalmas aranykitűző csillogott, amin a „madafaka” felirat állt.

John sosem kérdezett rá a szó jelentésére, de valószínűnek tartotta, hogy valami ősi szamuráj varázsige lehet, mert Balzsam a közösségi oldalára rengeteg szamurájkarddal pózolós képet töltött fel.

John számára a legszembetűnőbb ékszerek mégis a hatalmas aranygyűrűk voltak, amelyekkel Balzsam a virsliszerű ujjait díszítette.  A démonvadász ezekre pillantva – valamilyen furcsa módon, de tényleg, elképesztően különös módon – önkéntelenül is megkívánta a hot-dogot.

A szemébe nézz.

A nyálelválasztásával küszködve szólalt meg.

– Persze.

Csakis a szemébe.

Balzsam előrébb dőlt a bőrszékében, ami egy rotyogós, elemi erejű szellentéshez hasonló hangot eredményezett.

– Az eredeti neve Xfrusikuszklerom Morningstar, de a Kató apót használja.

– Ez egy jó hír.

– A Gördi utáni tanyák egyikén lakik. A nagy, csúcsos kalapjáról könnyű felismerni. A hajnali, Bordomer felé tartó járaton szokott utazni. Jövő hét vasárnap kell meghalnia.

– Mit követett el?

A munka szempontjából mindegy volt, de John mindig feltette a kérdést. A pszichológusa szerint azért, mert vezeklésként tekintett a démonvadászatra a korábbi bűne miatt, és így akart törleszteni a világ felé.

– Nem tudom – felelte Balzsam. – De nem is érdekel. Ez egy ügynökségi megbízatás, ők pedig a feladat elvégzéséért fizetnek, nem a kérdésekért.

John bólintott. Balzsam Démonvadász Ügynöksége a kisebbek közé tartozott, ezért őket leginkább az egyszerű polgárok és pár terjeszkedő cég bízta meg azzal, hogy tűntessék el a zavaró, pokoli szemetet a környékükről. Néha voltak hatósági munkák és időnként speciális ügynökségek is megkeresték őket, de a megbízóik ilyenkor mindig az árnyékokban maradtak. A „nem kérdezel, hanem dolgozol” melókkal általában jól lehetett keresni, ezért a férfi rögtön a lényegre tért.

– Mennyit kapnék érte?

A főnöke megnyomott az asztal alatt egy gombot, aminek hatására a plafon egy része félrehúzódott, és egy erősen világító lámpa ereszkedett le elé. Balzsam napszemüvegén megcsillant a mesterséges fény.

– Ötvenezer armandot.

John szeme elkerekedett.

– Ötvenezret?! Egy ügynökségi munkáért? Még a múlt havi villanyszámlát se tudtam kifizetni!

– John, te is tudod, hogy a gazdasági válság miatt…

– Augusztusban ez lesz az első megbízásom és már húsz nap eltelt belőle! Ha csak egy munkát kapok mindössze ötvenezerért… Ebből így nem lehet megélni. Ott vannak az adók, a rezsi, a kaja…

Balzsam felemelte a mutatóujját, a férfi nyáltermelése pedig újra beindult.

– Te is tudod, John, hogy most mindenkinek nehéz. – Elhúzta a száját, kivillantva a múlt héten csináltatott aranyfogait. – De nem tudok mit tenni. Meg kell értened, hogy a válság miatt még az emberek is inkább elviselik maguk körül a pokolfajzatokat, minthogy pénzt költsenek a megöletésükre.

Az asztalon lévő kis dobozból elővett egy kubai szivart – mert az ilyen főnökök szája csak ezt a fajtát képes befogadni –, és az öngyújtójával stílusosan belobbantotta.

– Ha ennyire kell a pénz, gondolkozhatnál egy OKJ-s betörőképzésben is. Van egy ismerősöm, aki szeptember elején újabb csapatot akar indítani. A neve Nash Olger. Meg tudom adni számát, ha érdekel – mondta Balzsam, és kifújt egy füstpamacsot. – De még nem válaszoltál a kérdésemre. Kell a meló?

John szájára nehezen jöttek a szavak, sok választása azonban nem volt.

– Igen – nyögte ki végül.