Claire Devos: Előtted az élet

– Előtted az élet! Menj csak!

Az apró rágcsáló riadtan szaladt ki a tenyeremből, amint két kezem elég rést nyitott, hogy felcsillanjon előtte a szabadságba vezető út. A szabadságba, és a hatalmas ismeretlenbe. Vajon feltűnt neki, hogy kilométerekre van onnan, ahol a csapdánkba esett?

Sokáig néztem utána. A fűszálak, mint a néma őrkatonák hajoltak meg az apró lábak nyomán, és csak lassan, óvatosan egyenesedtek fel újra, mintha félnének, hogy megriasztják a szabadságát éppen csak visszanyert, kicsiny menekülőt. Valahogy mindig jó érzéssel töltött el, ha visszaengedhettem egy élőlényt az otthonába, még ha olyan kicsi is, mint egy egér.

Már lemenőben volt a nap. Sugarai ragyogó smaragdzöldbe vonták az egész látóhatárt, amit teljesen beterített a fenyőerdők finoman fodrozódó tengere. Még mindig nem hittem el, hogy itt vagyok. Hogy sikerült. Hogy éppen nekem sikerült. Lehunytam a szemem, és csak hagytam, hogy a langyos tavaszi szél végigsimítsa az arcom, és laza lófarokba kötött hajammal játszva megcsiklandozza a nyakamat. Orrom megtelt az üde fenyőágak párás illatával, a körülöttem uralkodó csendet pedig csak néha törte meg a szomszédos fán fészkelő madárpár perlekedése. Minden csodálatos volt, és engem jóleső érzéssel töltött el a néma bizonyosság, hogy mégiscsak jó döntést hoztam.

– Milyen szakirányon végeztél? – Steve mogorva hangja szakított ki a gondolataimból, és tette tönkre újra a tökéletes pillanatot, ahogy reggel óta már annyiszor. Figyelmeztettek ugyan, hogy a csapat legutálatosabb tagját sikerült kifognom rögtön az első héten, de végig reménykedtem, hogy csak eltúlozzák a dolgot. Hát nem túloztak. Egyáltalán nem.

– Természetvédelmet tanultam – vettem oda röviden, remélve, hogy nem adok újabb okot a támadásra.

– Egy újabb eminens tanuló. Lefogadom mindig kitűnő voltál, és fel sem merült, hogy ne a legnépszerűbb szakra menj igaz?

Egyre jobban utáltam ezt a srácot. Mit tud ő rólam? Semmit. Keményen dolgoztam azért, hogy itt lehessek, de nem azért mert ki akartam tűnni. Nekem ez volt az álmom, ez volt az életem, és mindent megtettem, hogy megvalósuljon. Mit ért ő ebből? Semmit.

– Miért baj, ha valaki megdolgozik azért, amit szeretne? – fordultam Steve felé bosszúsan. Reggel még igyekeztem kedves lenni, de az elmúlt órák mogorvasága, és a lábamba begyűjtött hosszú kilométerek kezdték messzire űzni mindenkivel barátságos természetemet.

Steve kifürkészhetetlenül nézett rám. Már megint olyan furcsán méregetett, hogy nem tudtam eldönteni, mi is jár a fejében. Mintha mondani akarna valamit, de aztán az utolsó pillanatban mégis meggondolná magát. Reggel óta ezt csinálta. Nézett azokkal a pofátlanul mély, kék szemeivel, és végül nem mondott semmi hasznosat, csak odaszúrt valamit.

– Legalább hegyet mászni tudsz? Nem foglak a hátamon cipelni, ha nem bírod – indult el közben felfelé, már csak a válla fölött köpve vissza a szavakat. Komolyan nem értettem mi baja velem. Meg úgy általában az egész világgal, főleg egy ilyen fantasztikus helyen, amiről a folyón túliak nagyrésze már csak álmodozhat.

– Te mindenkivel ilyen bunkó vagy, vagy csak engem tüntetsz ki ezzel? – szóltam utána, szó szerint kiprovokálva a következő támadást.

– Akkor tisztázzuk! – fordult vissza ingerülten. A földből göcsörtösen kiálló gyökér, amin megállt, rádobott vagy tíz centit a köztünk levő, amúgy is jelentős magasságkülönbségre, és én kezdtem olyan aprónak érezni magam, mint az egér, ami épp az imént rohant vissza kezeim börtönéből a szabadságba.

–  Én vagyok itt a csapatból a legrégebb óta. Nem te vagy az első folyón túli lányka, aki idetipeg a csini túrarucijában, aztán azt hiszi, hogy majd ő megmenti a világot. Igen rohadt szépek a képek a prospektusban, de az nem a valóság!

Úgy nyomta meg az utolsó mondatot, mintha szavai nyomán nyomban megnyílnának a minket körülvevő hegyek, hogy valami ismeretlen, földöntúli tájjá változzanak, ahonnan nincs visszaút a való világba. Leforrázva álltam, fogalmam sem volt, mit reagáljak. Fejemben számtalan verzióban pörgettem végig, hogy végre megmondom neki a véleményemet, de végül csak némán elindultam utána, azzal biztatva magam, hogy lassan úgyis véget ér ez a nap.

Próbáltam lábam monoton ritmusára figyelni, hátha az kellően lefoglalja a gondolataimat, de nem jártam sikerrel. A körülöttem burjánzó természet valódiságát minduntalan elhomályosította a családommal töltött utolsó este egyre távolabbi emléke. „Oda fiatalok kellenek, övék a jövő, nekik még van esélyük egy jobb életre.” Nagyapám kitartóan igyekezett eloszlatni a kétségeimet, ahogy a hirdetés is, amit rongyosra forgattam a hosszú, álmatlan éjszakákon. A lapokon tündöklő tájak gyönyörű képeit fakó ködbe vonta már a számtalan apró gyűrődés, én pedig azt reméltem, ha újra és újra végig lapozom, könnyebb lesz meghozni a döntést, és otthagyni a családomat. Ott, ahol már nem sok remény maradt, hogy jobbra fordulnak a dolgok. De még mindig maradtak bennem kétségek. Akkor is, ha a döntést valójában már hetekkel ezelőtt meghoztam. Akkor is, ha innen már úgysem volt vissza út. Ezt előre megmondták.

Kezdett szürkülni a vidék. A hegyi alkonyok hideg lehelete néma kísérőként szegődött mellém, és rohamos sebességgel szívta ki belőlem az energiát, amivel a komoly tempót diktáló Steve-t próbáltam utolérni. Ha társam nem is, de eddig legalább az erdő igyekezett barátságos oldalával tartani bennem a lelket, azonban az este közeledtével a fák komor óriásokká válva próbáltak figyelmeztetni, hogy ideje lenne visszafordulnunk. De Steve nem úgy tűnt, mint aki be akarná fejezni a munkát, én pedig nem éreztem magam feljogosítva arra, hogy tanácsot adjak neki. Éppen neki, aki az imént adta a tudtomra, hogy sokkal jobban ismeri ezt a környéket, mint én valaha is fogom.

Karomat egyre több seb borította, ahogy minduntalan beleakadtam az utat keresztező ágakba, amik az előttem semmivel sem törődő társamról csapódtak hátra, de nem volt kedvem jobban lemaradni. Még mindig nem adtam fel, hogy kiderítsem miért is ilyen goromba velem, de mára már belefáradtam a vitákba.

Hirtelen fájdalmas kiáltás hangzott fel, és Steve a földre esett, nekem pedig az utolsó pillanatban sikerült elkapnom egy ágat, hogy ne essek át rajta.

– Hé, jól vagy? Mi történt?

El nem tudtam képzelni mi lelte. Stabil bakancsa, és hegyi rutinja valószínűtlenné tette, hogy a bokája, vagy a térde sérült volna, de semmit nem láttam, ami ilyen hirtelen a földre kényszeríthette volna. Nyugtalanítóan hosszú ideig nem válaszolt, csak térdelt mozdulatlanul, ökölbe szorított kezeire támaszkodva, arca eltorzult a fájdalomtól.

– Steve kérlek, mondj már valamit! – suttogtam kétségbeesve, de ő továbbra sem felelt. Ekkor hallottam meg az apró pikkelyek surlódásának összetéveszthetetlen hangját, majd megjelent a sötét barázdákkal tarkított karcsú test, és kecses hullámzással tovasiklott az utat szegélyező bokrok közé. Megdermedtem. Évek óta nem láttam már pikkelyes siklót, de még így is élénken élt bennem a reflex, a mozdulatlanság, amivel az ember megúszhatja a végzetes találkozást. Indokolatlanul sokáig vártam, még levegőt is alig mertem venni, de nem húzhattam tovább az időt.

– Steve, próbálj meg felállni! – szólaltam meg fojtott hangon, de ő továbbra is csak fájdalmasan görnyedve térdelt. – Steve, segítek, csak menjünk innen messzebb, kérlek! – folytattam kicsit hangosabban a könyörgést.

Világ életemben rettegtem a hüllőktől, és ez nem volt egy szokványos faj. Természetvédő énem magának is nehezen vallotta be, de őszinte megkönnyebbülést éreztem, mikor bejelentették, hogy a folyón túl a pikkelyes siklók utolsó példánya is kipusztult, és szinte vadásztam azokat a híreket, amik szerint ez a faj nem is a természet szülötte volt. Legalább ennyivel igyekeztem lenyugtatni tiltakozó lelkiismeretemet.

Steve továbbra sem reagált, ezért karon ragadtam, és minden erőmmel megpróbáltam felhúzni.

– A fenébe, Steve, szedd már össze magad! – kiabáltam rá, beleadva a próbálkozásba minden kétségbeesésemet. Végre kinyitotta a szemét, és bár továbbra sem szólt, összeszedte minden erejét, és a vállamra támaszkodva álló helyzetbe tornázta magát, de ahogy felegyenesedett, rögtön neki is esett egy fának.

– Gyere, ideje visszaindulnunk! – ragadtam újra karon, mintha csak azt közölném vele, hogy alaposan ránk sötétedik, ha nem fordulunk vissza.

Valójában rettegtem. Kezdett egyértelművé válni, hogy még ha ismerném is annyira az erdőt, hogy el merjek indulni egyedül, akkor se lenne semmi értelme, hiszen a tábor messze volt. Ráadásul nem ismertem se az erdőt, se a lakóit, így nem volt más választásunk, mint hogy a hegyen töltjük az éjszakát.

Bár alig jöttünk még felfelé a tisztástól, ahol az egeret elengedtem, mégis jó félórába telt, mire a fájdalomtól elgyötört Steve-t sikerült visszatámogatnom odáig, de egy lépést sem bírtam volna továbbmenni. Óvatosan lesegítettem a földre, majd lerogytam az egyik fatörzs mellé, nem messze tőle.

Steve kimerülten dőlt a háta mögött levő hideg sziklának. Szemei lecsukódtak, ég felé fordított arca időnként összerándult a fájdalomtól. Egy hete gyötört, most mégis nagyon szerettem volna segíteni neki, és valahogy enyhíteni a szenvedésén.

Kezeimmel átöleltem a térdeimet, hogy csökkentsem a remegést, ami azóta kísért, amióta meghallottam a pikkelyek rettegett surlódását a lábam alatt. Az erdő hidege kíméletlenül kúszott a ruhám alá, jeges ujjai végigsimították a bőrömet. Steve nem szólt, de a mozdulatait kísérő fájdalmas nyögések természetellenesen zavarták meg az erdei éjszaka nyugtalanító hangversenyét. A legtöbb hangot felismertem, de nyomasztott a tudat, hogy nem tudom mi az a rettegett ismerős, vagy ismeretlen élet, ami váratlan veszélyként kúszhat elő a minket körülvevő feketeségből. Én itt még idegen voltam, egy új betolakodó, és csak reménykedtem benne, hogy Steve magánál van még annyira, hogy figyelmeztetne, ha valamire számítanom kéne az környék éjszakai árnyaiból.

De ő azóta is úgy ült, ahogy elérte a földet. Arcát az égnek fordítva, mozdulatlanul. Terepi munkában edződött kezeit maga mellett pihentette a földön, lábán egyre nagyobb területet vonta uralma alá a természetellenesen vörös seb. De a legrosszabb az volt, hogy teljes testében remegett, én pedig iszonyúan szerettem volna tenni valamit. Kibújtam a kabátomból, majd óvatosan odaléptem hozzá, és egy szó nélkül ráterítettem a terepszínű ruhadarabot. Csodálkozva nyitotta ki a szemét, értetlenül nézett rám.

– Mi a fenét csinálsz?

– Megsérültél, hamarabb kihűlsz, mint én. Én majd maximum ugrálok, ha már nagyon fázom – vontam meg a vállamat, és visszarogytam a fatörzs mellé.

– Az hasznos lesz. Átugrálod az éjszakát, reggel meg egyikünknek se lesz ereje lejutni.

– Egy percre se bírod ki, hogy ne legyél bunkó? – vágtam vissza, de már nem volt erőm nyomatékot adni a szavaimnak. Arcomat a csillagos ég felé fordítottam, és reméltem, hogy a végtelen űr látványa magába szippant annyira, hogy eltereljem a figyelmemet kilátástalan helyzetünkről, és a sérülten talán még utálatosabb Steve-ről.

– Hé! – szólalt meg kissé megenyhülve. – Sajnálom! Kösz a kabátot.

Nem feleltem, csak bámultam tovább a csillagokat némán, és próbáltam újra megérezni az engem körülvevő táj szépségét, de most csak a hideg és a sötétség uralt mindent.

– Azért legalább tényleg szép ez a hely nem?

Meglepett a kérdés tökéletes időzítése, és még inkább Steve hirtelen jött hangulatváltozása. Óvatosan mérlegeltem szavai hangsúlyát, újabb támadást sejtve a kedvesnek szánt mondat mögött. Mintha csak egy elterelő hadművelet lenne, ami a végső összecsapást előzi meg, de nekem ma már nem volt kedvem a komolyabb vitákhoz.

– Igen, gyönyörű. – Szemeimet elszakítottam a végtelen égboltról, de még mindig nem néztem rá, csak a bakancsom poros orrát bámultam. –  Csak olyan…  szokatlan. Kár, hogy már csak ilyen kevés maradt ezekből az érintetlen tájakból.

– Ismerted a Sziklás Parkot?

Steve fájdalmas nyögés kíséretében igyekezett feljebb tolni magát. Úgy éreztem, örül, hogy beszélgethet, még ha nem is kedvelte a társaságomat. Talán félt újra lecsukni a szemét, félt átadni magát a fájdalomnak, és az éjszakai hidegnek.

– Igen, emlékszem rá. Régen sokszor jártunk ott. Gyönyörű volt. – Élénken idéződött fel bennem gyerekkorom számtalan emlékének helyszíne. Ott döntöttem el, hogy én ezt az életet választom. Hogy megpróbálom megóvni azt, ami még megmaradt. – Aztán azt is beáldozták a turizmus oltárán – tettem hozzá keserűen.

– Vagy másén.

– Ezt hogy érted? – fordultam Steve felé csodálkozva.

–Természetvédelmet tanultál nem? – vágott vissza, de ezúttal hiányzott szavaiból a számonkérő gúny. Inkább úgy hangzott, mint egy izgalmas, szakmai eszmecsere indítása. Igaz egy kicsit akadozó, zilált eszmecseréé. Furcsa volt a váltás.  – Nem messze onnan, csak pár kilométerre, délkeletre, van egy másik terület. Sokkal értékesebb, sokkal különlegesebb.

– A Farkas-völgyre gondolsz? Szerinted, a Sziklás Park azért lett feláldozva, hogy az a terület élhessen?

– Nem gondolom, tudom. Régi módszer, nincs mit csodálkozni rajta. – Elgondolkodtam azon, amit mondott, és felidéztem magamban az egykor gyönyörű tájakat. A tájakat, amelyeket már soha nem kapunk vissza, csak az emlékekben élnek tovább, hogy aztán generációnkkal együtt végleg elpusztuljanak. – Rohadt szúnyogok – csapott váratlanul a karjára Steve. Az apró vérszívó teteme vörös foltot hagyva fordult le a bőréről. – Itt még ezek a dögök is jobban csípnek.

– Legalább érezzük, hogy a természet itt újra magára talál – feleltem halványan elmosolyodva.

Nem felelt, csak fájdalmasan felnevetett. Aggódva figyeltem a mozdulatait, és nem tudtam fel merjem-e tenni neki a kérdést, ami nem hagyott nyugodni.

– Mart már meg korábban pikkelyes sikló? – Tekintetéből egyértelműen láttam, hogy érti az óvatos érdeklődést.

– Arra vagy kíváncsi egyedül kell-e lebotorkálnod innen? Jó kérdés. – Nézett maga elé elgyötörten. Szóval ő se tudta. Nem tudta, hogyan reagál a méregre. Hogy reggelre halott lesz, vagy csak egy sajgó seb emlékezteti rá, hogy figyelmetlen volt. És én semmit nem tehettem, csak annyit, hogy várok és reménykedek. Talán soha nem gyűlöltem még ennyire ezt a szörnyszülött hüllőt, mint most.

– Szar dolog, hogy az ember ennyire belenyúl a rendbe nem? – A kérdés egyértelművé tette, hogy ő is ismerte a régi elméleteket, vagy talán még többet is tudott, mint én.

– Szerinted se…? – Nem tudtam, hogyan folytassam a meggondolatlanul elkezdett mondatot, de Steve kíváncsian várta a folytatást. – Szerinted is mesterséges lények?

– Ilyet a természet nem csinál. Egy rendes kígyóméreg nem szelektál. Az általában egyszerűen kinyír, vagy csak rendesen megkínoz, de nem csinál hülyét belőled. – Steve indulata érthető volt, hiszen az ő testével játszott éppen orosz rulettet a természet, de engem újra óvatosságra intett hirtelen visszatért stílusa.

– De ha, a folyón túl kiirtották őket – elmosolyodott magabiztos kijelentésemen, amiből rögtön levette, én is elhiszem, hogy ennek a fajnak a feltűnése, majd gyors eltűnése nem véletlen, inkább a természetvédelem egy félresikerült vakvágányának fájó fejezete, amit válogatott magyarázatokkal igyekeztek eltussolni – akkor itt hogyhogy nem?

Gúnyosan felröhögött, de a hirtelen mozdulatra újra belehasított lábába a fájdalom, így kellett neki egy perc, hogy válaszolni tudjon.

– Az uraknak a központban mindig érdekes elképeléseik voltak a szakmánkról.

– Te ökológus vagy? – kérdeztem vissza óvatosan.

– Ja. Sok értelme ugyan nincs, de az.

– Miért ne lenne?

– Mert teljesen mindegy mit csinálunk. A természet úgyis utat tör. Kitalálhatjuk a saját szabályainkat, de ő a nagyobb, és a végén a képünkbe röhög. – Meglepő indulat, vagy inkább keserűség bujkált a szavaiban.

– De talán ha az ő szabályai szerint igyekszünk játszani, akkor mégiscsak nyerhetünk nem? Mármint mindannyian.

– Mindig csak egy nyerhet – felelte mindentudó hangsúllyal. – Sziklás Park, vagy Farkas-völgy. Az egyik elpusztul.

Már megint úgy nézett, ahogy reggel óta olyan sokszor. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy folytassa-e amibe belekezdett.

– Pontosan mit akarsz ezzel mondani?

Nem akartam hagyni, hogy újra kihátráljon. Most nem, hogy végre normális hangon beszélt hozzám.

– A folyó egyik oldala, és a másik.

– A túloldalt beáldozzák, hogy ez éljen?

Próbáltam átgondolni, amit mondott, és rossz érzés lett rajtam úrrá. Éles emlékként hasított a fejembe a családom képe az utolsó estén, amit velük töltöttem, és megint elfogott a lelkiismeretfurdalás feszítő érzése. Steve nem válaszolt, de folyamatosan engem nézett. Mélykék szemei, most elgyötörtek voltak, és valami néma szánakozás bujkált bennük.

– Vagy ezt? – suttogtam, de nem értettem. Akkor miért kellünk mi ide? Mi értelme lenne idehozni ennyi elkötelezett fiatalt, ha tudják, hogy az erdő már halálra van ítélve?

– Hány éves vagy?

– Huszonöt.

– Fiatalabbnak néztelek – mért végig elgondolkodva. – Jó tíz évvel ezelőtt volt egy kutatás. Nem verték nagydobra, pedig szakmai körökben nagyot szólt. A kutatás szerint evolúciósan nagyobb eséllyel élnek túl azok a társadalmak, ahol hagyják az egyedeket megöregedni. Mert ezek a társadalmak jobban alkalmazkodnak a gyorsan változó környezethez.

– Nem értem. Hogy jön ez a Sziklás Parkhoz, vagy a folyóhoz?

– Gondold végig! A természetet tönkretettük, a klíma egyre kiszámíthatatlanabb, a társadalom átlépte azt a határt, ami túl sokáig tartható. A környezetünk túl gyorsan változik. – Steve tartott egy percnyi hatásszünetet, hogy feldolgozhassam az eddig halottakat. Óvatosan megpróbált feljebb ülni, hogy arca egy szintbe kerüljön az enyémmel.  – Amióta itt vagy, láttál akár egyetlen gyereket vagy öreget?

Körülöttem a harsogó zöld fák ontották magukból az oxigént, de úgy éreztem, valami elzárja az útját, és nem ér el a tüdőmbe.

– Az öreg érték, a gyerekek száma könnyen szabályozható. Csak mi voltunk túl sokan. A köztes nemzedék. És a fölösleg az, aki itt van. Ez a beáldozott terület, hogy ők odaát éljenek. – Steve folyamatosan figyelt, várva a pillanatot, amikor az információ eljut az agyamig, és elindítja bennem a megállíthatatlan láncreakciót, ami menthetetlenül bekövetkezik, de a hatása kiszámíthatatlan.

Nem hittem el. Nem hittem el, hogy az álom, amiért küzdöttem, amiért azt hittem feláldozom a családommal töltött időt, most az én áldozatommá válik, hogy ők élhessenek. Ziháló lélegzettel próbáltam levegőért kapkodni, és elcsendesíteni a bennem feltörni készülő pánikot.   Testem automatikusan mozdult. Ködös elmém egyáltalán nem volt képes irányítani az izmaimat, csak éreztem, ahogy felegyenesedek, majd rögtön nekiesek a mögöttem levő fának. Tenyeremet felsértették az évszázados kéreg kemény barázdái, ahogy átfagyott ujjaimat belevájtam a fa törzsébe, hogy ne zuhanjak vissza a földre. Mintha az életbe próbáltam volna kapaszkodni.

– Tehát akkor… megölnek? – néztem rá kétségbeesve.

– Nem konkrétan – felelte óvatosan, még mindig várva a váratlan kitörésemet. – Csak nem engednek megöregedni.

– De akkor miért nem oldják meg egyszerűbben, miért… miért kell várni? – éreztem, hogy nem sok választ el a hisztérikus kiabálástól, de a torkomat erős bilincsként szorította valami.

– Ez egy képmutatás, vagy talán saját magukat is áltatják vele. Olyan ez, mint egy hospice ház. Vagy inkább egy hospice erdő.

Felfordult a gyomrom a szó hallatán, és újra nem éreztem elégnek a levegőt. Steve fájdalmasan felnyögött, ahogy feltornázta magát, de nekem nem volt erőm megakadályozni a mozdulatát. Most nem az a pillanat volt, amikor magasztos célnak éreztem volna, ha másokon segíthetek, legyen az akár ő, akár a családom. Most csak magamért sikítoztam némán, de nem hallotta senki. Steve odavonszolta magát hozzám, és zihálva nekidőlt a fának, amibe én még mindig görcsösen kapaszkodtam.

– Szép lassan elfogadod majd. És hidd el, akkor még élvezni is fogod.

Hitetlenkedve fordultam felé, és erős késztetést éreztem, hogy teljes erőmmel félrelökjem, és elfussak innen, bele az ismeretlen, éjszakai erdőbe, reménykedve, hogy egy szakadék idő előtt megszabadít ettől a tébolytól, de csak bénultan álltam, és képtelen voltam megmozdulni.

– De miért? Miért kellünk mi ide? Miért nem őket hozták ide?

– Ez is az övék. Vagyis az övék lesz egyszer. Ahogy a túlpart is. De addig is, ez a terület már nem pusztul el.

– Minek nekik egy siralomház? Egy prospektusban hirdetett rohadt siralomház? – kétségbeesetten néztem Steve-re, mintha valami biztatást várnék. Könyörögni akartam neki, hogy harcoljunk, hogy ne törődjünk bele, hogy találjunk ki valamit, bármit, csak ne fogadjuk el, hogy ennyi. De ő nem szólt semmit, csak várt. Nem ez lehetett az első alkalom, hogy végignézte, ahogy egy újonc szembesül a rá váró sorssal, de most ő is gyenge volt, és éreztem rajta a bizonytalanságot. Vagy valami mást. Talán a szánalmat, a közös sors adta együttérzést? Nem tudtam eldönteni.

– Csukd be a szemed! – szólalt meg halkan.

Beletelt egy percbe, mire felfogtam mit mondott, de ő csak némán várt, fél karjával a fát ölelve, hogy tehermentesítse sérült lábát. Magam sem tudom miért, de engedelmeskedtem a kérésnek, és lehunytam a szemem, pedig valójában futni, és sikoltozni szerettem volna, de nem voltam többre képes. Az apró mozdulatra egy kiszabadult könnycsepp végiszaladt az arcomon, útját fagyos érintéssel simította végig a szél.

– Hallgasd az erdőt!

Fejem zúgása csak nehezen engedett utat a hangos ciripeléssel kísért cserregésnek, amit időnként rémítő elemként szakított meg egy ág reccsenése, vagy egy macskabagoly vijjogása. Az imént hallott mondatok emléke, és az éjszakai erdő kísérteties hangjai csak növelték a bennem gyűlő rettegést, de Steve nyugodt hangon, csendesen folytatta.

– Idézd fel a látványt, ami napközben körülvett!  Idézd fel a tájat! A végeláthatatlan fenyveseket a zöld ezernyi árnyalatával, ahogy játszott rajtuk a fény. Idézd fel, ahogy ott álltál az erdő szélén, ahogy megsütötte az arcod a délutáni nap! Emlékezz, ahogy mosolyogtál az ég felé, csak alig láthatóan, nehogy észrevegyem, de őszinte, boldog mosollyal! – Keze finoman törölte le a könnyeket, amiket én már nem tudtam megállítani. – Érezd a langyos meleget, a simogató érzést! Emlékezz, ahogy játszott a szél a hajaddal, ahogy megcsiklandozta a nyakadat, mielőtt a füled mögé igazítottad. – Ujjai óvatosan futottak végig szétzilálódott tincseimen, hogy felidézzék az érzést. Az érzést, amit most a zsibbasztó rettegés és a néma vágyakozás őrjítő keveréke próbált teljesen kifordítani. – Mi megkaptuk ezt. Olyan tájakat, ami másoknak már elérhetetlen, cserébe, övék a hosszú élet. Hiszen épp te mondtad. Mindenki nyer – tette hozzá keserűen.

Éreztem, ahogy karjai finoman körém fonódnak, és szorosan magához húz, de én még mindig képtelen voltam bármit is tenni, csak a mellkasának dőltem, és zokogni kezdtem megállíthatatlanul.

– Ez is egy élet. Egy teljes, ha akarod boldog élet. Csak egy kicsit rövidebb.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük