Berley Zsófia: Nem elérhető

A nevem, az igazi nevem Seb, és most kapaszkodj meg, mert elmesélem, hogy mekkora faszságot csináltam.

Először is szeretném legszögezni, hogy rohadtul nem így terveztem a dolgokat. Ha listát vezetnék a top tíz barom ötletemről, a kitalált barátnő biztosan mindent vinne (de nagyon minimum benne lenne a top háromban).

Ez itt a védőbeszédem, az utolsó szó jogán. Egy őszinteségi roham a rengeteg hazugság után. Végül is nem nagyon maradt már vesztenivalóm ezen a ponton.

Az alapszitu a következő…

 *

– Nem akarok suliba menni – nyögöm be hétfő reggel az étkezőasztal felett. Anyám fel se néz a jegyzeteiből, készül az órájára, de apám gyanakodva kikukkant a szemüvege fölött.

– Van valami rendes indokod a lógásra?

Hogyne lenne: előző este hajnalig fentmaradtam játszani, alig élek, csak az ágyam alá csempészett energiaital-készlet tart talpon. Túl fáradt vagyok megjátszani magam, előadni, hogy extrovertált faszagyerek vagyok. De az első benyomás fontos, nem cseszhetem el. Még egy teljes évig leszek összezárva ezekkel az emberekkel, együtt fogunk érettségizni (feltéve, ha eljutok odáig, és nem húznak meg matekból).

De ezt apámnak mégse adhatom elő, főleg nem a matekos részt. Az informatikus agya nem bírja feldolgozni, hogy a fia nem csak hogy sík hülye a törtekhez, még egy analóg órát se tud leolvasni.

– Nincsen – sóhajtom lemondóan, és a vállamra kapom a hátizsákomat.

Anya felpillant.

– Eldobjalak?

Megrándul az arcom, de nagyon igyekszem, hogy ne vágjak pofákat. Még csak az kéne, hogy körberöhögjenek, amikor kiszállok a meggypiros Suzukiból, és anyámmal – az új angoltanárral – kézen fogva besétálunk az épületbe, mintha valami pelenkás köcsög lennék. Az biztos nagyot dobna a hírnevemen.

– Nem kell, köszi, inkább megyek villamossal.

 

Az új sulim a Márvány utcában van, közel a Délihez. Rohadt nagy az épület, folyton eltévedek, a tantermet persze nem találom. Mindenhol lépcsők, folyosók és ajtók – mégis hányan járnak ide? A régi gimimet sokkal jobban csíptem, ott mindenki ismert mindenkit, de ez van: anya itt kapott melót.

Az első szünetben egy gizda kosarasgyerek csapódik mellém – Márknak hívják, és az osztálytársam, állítja –, és a negyedik szünetre már öt fősre bővül vegyes kis társaságunk. Ott van Márk haverja, a kigyúrt Peti (akiről első blikkre megmondom, a bicepszében tárolja az agyát) meg a csaja, Kinga (aki indokolatlanul vastag vakolatot visel, és az öt centis műkörmével olyan, mint valami elcseszett Ollókezű Edward). Márk barátnője – Lizának hívják – már szimpatikusabb; állati menő, pinekkel díszített farmerdzsekit visel, szeplős arcába lóg szőke haja, és ámblokk az egész csajt egy chill vibe lengi körül.

Órák után egy közeli parkban szobrozunk. A srácok az ofőről sztorizgatnak (a kedves macskásnéniről, aki a tavalyi osztálykiránduláson állítólag úgy berúgott, hogy egyes szám harmadik személyben hivatkozott magára), pletykákat cserélnek (valami Enikő állítólag összefeküdt az új tesitanárral) és röhögnek, szóval röhögök én is.

Márk előhúz egy doboz cigit, Petivel rágyújtanak. Márk felém nyújtja a megbontott dobozt.

– Vegyél csak, nem vagyok spúr.

Picsába.

Anyám élve megnyúzna, ha kiszagolná, hogy elszívtam egy szálat. Még apám – az örökké józan, egy sört-se-iszok-meg-soha apámis „mélységesen csalódna bennem”.

Túl sokáig hezitálok. Márk felvonja a szemöldökét, a reakciómra vár. Szinte érzem, hogy süllyedek vissza a jó arc kategóriából az unalmas nyomorék státuszba.

Gyerünk Seb, nyögj be valami kifogást, valami olyat, amitől nem tűnsz szánalmasnak.

– Nem lehet – legyintek. – Leszoktam egy éve, mert a barátnőm nem bírja a szagát.

– Látod – böki oldalba Kinga Petit. – Léteznek még úriemberek. Te bezzeg folyton a pofámba fújod a füstöt.

Peti tátva maradt szájából szökik ki a füst, ahogy próbálja felfogni, hogy épp leoltották. Márk csak röhög, és elnyomja a csikket.

– A nők már csak ilyenek. Én is le lettem tiltva az energiaitalról, mert Liza nem bírt velem.

– Így se bírok veled – jegyzi meg Liza, és egy csókot lehel Márk nyakára, aki színpadiasan vállat von, és rámarkol Liza seggére. A többiek huhognak. Csatlakozom, mintha a falka tagja lennék – és közben rohadtul megkönnyebbülök, hogy leszálltak rólam.

*

Nem akartam hazudni, érted, de valahogy adta magát, és utána már nem volt visszaút. Mondtam volna, hogy áh, nincs is csajom, még sose volt – mondtam volna ezt azután, hogy Márk előttem smárolta le Lizát, Peti és Kinga meg úgy tolták az előjátékot a villamosmegállóban, mintha nekik kéne újranépesíteni a bolygót egy zombijárvány után?

Hagytam volna, hogy a hátam mögött rajtam röhögjenek?

A költözés után nem volt egy darab haverom se. Ártalmatlannak tűnt beadni nekik, hogy „ja, van egy csajom, de Pécsen él”, meglepően könnyen csusszant ki a számon a hazugság. Elvégre mennyire van Pécs innen? Sose fog kiderülni, nyugtatgattam magamat.

De persze ezek a dolgok előbb vagy utóbb mindig kiderülnek.

*

Három után esek haza. Bevágom a sarokba a táskámat, levetem magam a gép elé, és már nyomom is be. Türelmetlenül dobolok az ujjammal, amíg a játék frissíti magát, aztán bejelentkezem a szerverre, és várom, hogy Gven avatárja is felbukkanjon az enyém mellett.

Gven és én három éve játszunk együtt, és óriási mákom volt vele. Úgy találtunk egymásra, hogy kiírt egy kérdést Redditre, hogy nem akar-e valaki társulni egy küldetéshez. Azóta minden nap játszunk legalább egy-két órát. A LotRO-n ugyan van egy aktív magyar közösség, de kevés a korunkbeli (a legtöbb játékos full öreg, huszas-harmincas) – ráadásul Gven elvileg egy lány, vagyis ezt állítja, de nem vagyok hülye, a neten sose lehet tudni (mert most őszintén, melyik csaj szereti A Gyűrűk Urát)?

Igazából nekem tök mindegy – Gven a legjobb barátom, és sanszosan az egyetlen személy a világon, akivel lehet Tolkien idézetekben kommunikálni.

Játszani kezdünk, folytatjuk ott, ahol a múltkor abbahagytuk. Nem kell szót váltanunk, a küldetésünk ugyanaz, csak Gven dob be néha egy emojit a közös chatbe. Hamar elfelejtem a délelőttöt, az új sulit és az új haverokat, de ahogy telik az idő, vissza-vissza kúszik az agyamba az órák utáni beszélgetés a parkban.

A chat-ablak pittyen, és kiránt a gondolataim közül. Elkáromkodom magam, amikor feltűnik, hogy éppen ölnek – ketten is nekem jöttek, és nem indítottam ellentámadást.

Gven a segítségemre siet, és elintézi őket helyettem.

Gvendo_lin: minden OK? eléggé be vagy lassulva ma

ScarTheGreat: jogos, sorry, a következőt bevállalom én

Gvendo_lin: biztos minden OK? aggódom érted…

Megírhatnám neki, hogy költöztünk, hogy sulit váltottam, hogy szar minden – de minek? Nem arról van szó, hogy offolnánk a személyes témákat, mert szoktunk mi mindenféléről chatelni – például tudom róla, hogy van egy öccse, aki az agyára megy (néha miatta nem válaszol), és hogy a szülei egy válás közepén vannak (komolyan, mi van a felnőttekkel, miért őrülnek meg ötven körül és rúgják fel a kényelmes életüket?) –, de nem akarom rontani a hangulatot.

ScarTheGreat: aha, minden fasza 🙂

Megölöm az utolsó szörnyet, Gven fedezi a hátamat. A rohadék majdnem leszívja minden életerőmet, de Gven meggyógyít. Gyorsan lootolok mindent, aztán elpucolunk onnan.

ScarTheGreat: mi lenne velem nélküled? <3

Gvendo_lin: már rég elakadtál volna egy alap szinten, mert sose olvasod el az instrukciókat

Gvendo_lin: <3

ScarTheGreat: 😀

ScarTheGreat: true

Gvennel olyan könnyű kommunikálni – vele nem kell azon paráznom, hogy valami hülyeséget írok, mert ő pont olyan gyökér, mint én, és ezt szeretem benne annyira. Ha minden lánnyal ilyen egyszerű lenne, már tuti felszedtem volna egy csajt, és nem kellett volna kamuznom egyet.

A rezgőre állított mobilom, mint valami jel, berreg egyet az íróasztalomon. Csekkolom az értesítést: Kovács Márk ismerősnek jelölt.

Kiver a víz, a hátam veszettül izzadni kezd, de a tenyerem nyirkos és hideg. Ha elfogadom a jelölést, látni fogja az ismerőseim listáját – látni fogja, hogy kamuztam, és az állítólagos barátnőm nem is létezik.

Az ötlet hirtelen jön.

ScarTheGreat: nem para, ha holnap ugyanitt folytatjuk?

Egy másodperc sem telik el, Gven már válaszol is:

Gvendo_lin: le akarsz lépni?? de csak 20 perce kezdtük

ScarTheGreat: most ugrott be, hogy holnap szódogát írunk franciából

Gvendo_lin: kamuuu

ScarTheGreat: OK, tényleg kamu, de valamit el kell intéznem ASAP. áll a holnap? a szokásos időben?

Gvendo_lin: áll, csak húzz már le innen 😛

Kilépek a játékból, és megnyitom a Facebook főoldalát. Rámegyek, hogy „Új fiók létrehozása”. Felhasználom az egyik fake email-címemet – úgyse látja majd senki –, de a névnél elbizonytalanodom.

Bármit kitalálhatnék, akármit beírhatnék. Most rakom össze a barátnőmet, mint valami elcseszett Victor Frankenstein a szörnyét – miért ne célozhatnám be az ideálomat?

Megnyitom az Instagramot a telómon, az ujjam a kereső felett lebeg, be se kell írnom a nevét, mert megjegyezte a historymat. Rámegyek a legfelső profilra. Amióta elköltöztünk, kábé minden nap megnézem, hátha posztolt valamit (a storyját mégse nézhetem meg – akkor látná, hogy sztalkolom), és ma mákom van: feltöltött egy új képet.

Gréta szélesen mosolyog a szelfi-kamerába, vörös haja nyári alkonyat a mézszínű a filtertől. A mosolytól gödröcskék virítanak az arca mindkét oldalán. Bakker, hogy lehet valaki ilyen gyönyörű és ilyen cuki egyszerre? Mint egy angyal (mármint mint egy angyal azokon a reneszánsz festményeken, nem azok a bizarr hatfejű mutánsok a Bibliából).

Elképzelem, milyenek lettünk volna együtt, odaképzelem magam a fotóra, és a mentális képtől keserű íz önti el a szám. Három évem volt, hogy leszólítsam Grétát – ehelyett minden nap csak bámultam, ahogy vonul a folyosón, mint valami kifutómodell, és a tömeg megnyílik előtte, ahogy jár. Nem tudtam előrukkolni semmi frappánssal, hiába agyaltam csajozós szövegeken éjszakába nyúlóan. Igyekeztem az útjába és a látóterébe kerülni, és titkon reménykedtem, hátha egyszer majd ő jön oda hozzám, de persze sose történt meg – az élet nem egy Disney-mese, de még egy Disney-mesében sem a hercegnő szedi fel a nyomorék srácot, szóval nem tudom, mi a faszt képzeltem egyáltalán. Most már úgyis tök mindegy.

Elkezdem letöltögetni a fotóit, egyesével. A legszebbeket kihagyom – azt mégse adhatom be a srácoknak, hogy egy 10/10-es csajt szedtem fel, instant lebuknék –, szóval maradnak azok, amiken csak simán szép.

Aztán visszakattintok a Facebook főoldalra, még mindig a nevemet kérdezi, és én gondolkodás nélkül beírom, hogy „Vári Gréta”.

*

Ég a pofám, hogy ezt írom, de egy ideig minden olajozottan működött. A lány nem használt közösségi médiát, csak egy elhanyagolt Insta-fiókja volt néhány fotóval és követéssel, Facebookja egyáltalán nem. A kamu-profilt privátra állítottam: a neven, profilképen kívül semmi nem látszott, még az ismerősök listája sem – ami jól jött, tekintve, hogy saját magamon kívül egyetlen ismerőse se volt; nem akartam bekockáztatni, hogy másokat jelölgetek a nevében. Azért persze a lényeg ott virított a neve alatt: hogy kapcsolatban van velem. Ezt nyilvánosra állítottam, hogy hadd lássa az egész világ, de legfőképp hadd lássák a haverjaim. És ha valamelyiküknek esetleg eszébe jutott volna rákeresni a nevére, vagy egy fordított keresést tolni a profilképével, maximum a valódi Insta-profilját dobta volna ki.

Ami ártalmatlan kamunak indult, az egy gondosan megtervezett, tégláról-téglára felépített hazugság lett. És én – a balfasz – csak pakoltam egymásra a téglákat: minél magasabbra ért a fal, annál kevesebb lett a fény, és annál jobban elszigetelt a valóságtól.

Ahogy teltek a hetek, egyre mélyebbre merültem a hazugságokban. Márkék baszogatni kezdtek, hogy miért nem hívom el a barátnőmet a péntek esti iszogatásaink egyikére. Először azzal takaróztam, hogy nincs ideje a faktok meg a zeneiskola miatt, de egy pont után nehéz volt kimagyarázni, hogy miért nem látogat meg soha, amikor annyira dúl a love közöttünk.

A sok éves online szerepjáték kifizetődött: kiderült, egész tehetségesen tudom tettetni, hogy csaj vagyok, mert a többiek teljesen bekajálták. Odáig süllyedtem, hogy FaceTime előzményeket meg Messenger-beszélgetéseket kreáltam, egyik fiókról írogattam a másikra, hogy legyen alibim, és közben folyamatosan azon paráztam, hogy mikor fogok lebukni és hogyan.

De nem buktam le, egy jó ideig. Pont elég ideig ahhoz, hogy hamis biztonságérzetbe ringassam magam. Szar beismerni, mert szánalmas, de tetszett ez az alternatív valóság, amit magamnak teremtettem – ahol ez a gyönyörű csaj és én együtt járunk és odáig vagyunk egymásért, ahol mémeket, macskás-videókat meg szívecskéket küldözgetünk a másiknak a nap random időpontjaiban.

De nem volt igazi.

*

A villamosra várok a Délinél, szemerkél az októberi eső, de nem rontja el a kedvemet: ma a Ferenczy egy órával hamarabb elengedett minket. Az arcomon érzem a hétvégi szabadság szelét, ahogy elsuhan előttem a tizenhetes.

A fülem be van dugva, ordít az Arctic Monkeys, és éppen egy videoklipbe képzelem magam, amikor pittyen a mobilom. Előkotrom a dzsekim zsebéből, nem gondolok semmire, és majdnem kiejtem az IPhone-t a kezemből, amikor meglátom az Instagram értesítést.

Vári Gréta privát üzenetet küldött.

A képzeletem elszabadul. Grétának hiányzom, Gréta randira hív, Gréta járni akar, mert Gréta titokban belém van esve három éve – pontosan azóta, hogy leült mellém reggelinél első nap a gólyatáborban, és a tálcám mellett heverő könyvről kérdezett, amióta én sem bírom kiverni a fejemből őt.

Tökölés nélkül nyitom meg.

Szia! Nem hiszem, hogy ismerjük egymást, és ez elég kínos, de azért írok, mert kering egy fake profil facen a nevemmel és a fotóimmal. Nem tudom megnézni az ismerősöket, de te vagy feltüntetve az adatlapon. Meg tudod magyarázni, hogy mi ez az egész?

Hálás lennék, ha törölnéd, ez visszaélés a személyiségi jogaimmal.

Picsába.

Meg kell ragadnom a kuka peremét, hogy ne essek pofára, mert a lábamból egyszerre szállt ki minden erő. Leroskadok a padra, még mindig a megállóban, közben majdnem fellökök egy banyát, csúnyán néz rám, anyázik, de pont leszarom ebben a pillanatban. Az agyamban vöröslik a vészvillogó. Lebuktam. Lebuktam Gréta előtt.

Válasz helyett letiltom Instán, nem is gondolkozom, csak csinálom. Villámgyorsan megnyitom a Facebook-appot, hogy bejelentkezzek „Gréta” adataival. Áttekerem a beállításokat, de nem találom a profil törlését. Hol a faszomba lehet törölni? Miért ilyen bonyolult ez?

Végül egy hogyan töröljük magunkat Facebookról keresés után ráakadok egy oldalra, amiben ott van a direkt link, és olyan gyorsan törlöm, hogy az ujjam is begörcsöl tőle. Megkönnyebbülten dőlök hátra, de a szívem még mindig a torkomban dübörög. Próbálom lenyugtatni magam. Gréta rendes, nem fog ebből ügyet csinálni. Szépen úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Elvégre töröltem a profilt, helyrehoztam, visszacsináltam.

Minden oké lesz.

 

Amikor szarrá ázva bevonszolom magam az ajtón, apám nem szól semmit, csak gyanakodva mered rám a laptopja mögül. Az emelet felé veszem az irányt.

– Hogy ment? – szól utánam.

– Mi?

– Nem „mi”, hanem „tessék”! – szúr le. – Hogy ment a matek témazáró? Remélem, jobban, mint előző alkalommal.

Megtorpanok a harmadik lépcsőfokon.

Basszameg, a matek témazáró.

– Ja, egész jól – hazudom reflexből, aztán eltűnök a lépcsőfordulóban, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

Bevágom a szobám ajtaját, és levetem magam az ágyra. Hogy a picsába felejthettem el a matek póttémazárót? A nyolcadik órában írtam volna. Tudtam, hogy valamit rohadtul elfelejtettem, csak a hülye elmaradt hetedik óra bekavart. A párnába temetem a fejem. Kétlem, hogy a Lendvay ezek után engedné, hogy írjak egy pót-pót témazárót.

Próbálom kizárni, de Gréta üzenete újra eszembe jut. Csak egyszer olvastam el, de a retinámba égett az egész, betűtípussal együtt meg minden. „Nem hiszem, hogy ismerjük egymást”. A szavai csípnek és szúrnak, mintha csalánba tenyereltem volna. Szóval nem is emlékszik rám? Persze hogy nem emlékszik – egyszer, ha beszéltél vele kettesben, te idióta. A megszállottja voltál, de ő a nevedet se tudta.

Behunyom a szemem, feltekerem a zenét, hagyom, hogy a basszus szétverje a dobhártyámat, és elalszom, hogy meglógjak a bűntudat és a többi szar érzés elől.

Pechemre Grétával álmodom.

 

A mobilom rezgése ébreszt fel. Jól kidőltem – már sötét van odakint, a Spotify is magától bekussolt. Előkotrom az iPhone-t a zsebemből, és félálomban csekkolom az értesítéseket, de úgy támadok fel, mint vámpír a koporsójából, amikor meglátom, hogy valami ultra nagy gáz van.

Harmincegy értesítés. Két nem fogadott Messenger hívás. Negyvenkét olvasatlan üzenet a közös chatben, és csak pörög, ahogy újabbak érkeznek.

A gyomrom liftezik, szétvet az ideg. Sorban futom át az üzeneteket, a legrosszabb rémálmom a szemem előtt válik valóra, és én tehetetlen vagyok. Izzadva nyitom meg a nyilvános posztot, amiben megjelöltek – Molnár Izabella tette közzé, névről van csak meg a csaj, magas, szőke, Gréta legjobb barátnője.

A poszt rövid, hatásos és kegyetlen – leleplez engem, meg a hazugságomat.

Már nyolcvanan reagáltak rá, a legtöbben dühös vagy elképedt emojival, de amik a leginkább felbasznak, azok a röhögő kis fejecskék, amik rajtam gúnyolódnak. Kommentek is vannak. Tudom, hogy nem kéne, de beleolvasok.

OMG, ez milyen szánalmas már

ez tuti valami prank… ki csinál ilyet?

nincs élete ennek a gyereknek??? szegény Gréta

A mobilom képernyője elsötétül. Márk keres FaceTime-on.

Nem gondolkodom, elhajítom a picsába. Az iPhone nagyot csattan a komódon, szinte hallom, ahogy a kijelzője pókhálósra reped, és csak reménykedem, hogy szarrá tört és be se kapcsol többé, mert látni sem bírom – majd azt mondom anyáméknak, elejtettem, úgyis úgy folynak már belőlem a hazugságok, mint egy csapból.

Átülök a géphez a félhomályban, még villanyt se kapcsolok. Törlöm magam Facebookról, törlöm magam Instáról, még a Reddit fiókomat is felfüggesztem, égetem fel mögöttem a hidakat, hogy senki se érhessen el. Szégyen égeti az arcomat, könnyek marják a szememet – az életemnek lőttek, de nem fogok bőgni, a méltóságomat azért csak megőrzöm.

Ülök a sötétben egy darabig, sajnálom magam, aztán mély levegőt veszek, és felkapcsolom a villanyt.

A suliba többé nem tehetem be a lábam. Eldöntöm: magántanuló leszek. Talán ha meghúzom magam, és eltelik pár hónap, újra mutatkozhatok az utcán, és addigra Márkék is elfelejtik az egészet.

Ne álltasd magad, ennyi volt, cseszheted – pofázik közbe megint egy undok hang a fejemben. Legszívesebben tökön rúgnám, de csak egy hang, az én hangom, és igaza van: ezek után fix, hogy Márkék szóba se állnak velem.

De eddig is jól megvoltam haverok nélkül, nem?

Meglökdösöm az egeret, az időközben szundi módba váltott gép feléled. Gven online van. Megkönnyebbült mosoly terül szét a képemen, és melegség önti el a mellkasom – sosem örültem még neki ennyire, hogy látom. Kinek kellenek haverok, amikor van egy igaz barátom, aki előtt nem kell megjátszanom magam? Nincs szükségem másra.

Küldök neki egy felkérést, el is fogadja. Pittyen a chat.

Gvendo_lin: na végre! negyven perce téged várlak

ScarTheGreat: dolgom volt… minden OK?

Gvendo_lin: nem, semmi nem OK…

ScarTheGreat: az öcséd? vagy anyudék megint összevesztek?

Gvendo_lin: nem…

ScarTheGreat: …?

ScarTheGreat: akkor?

Várok, amíg pötyög, és full össze vagyok zavarodva. Kezdek aggódni Gvenért.

Gvendo_lin: nem fogod elhinni, hogy jártam

Gvendo_lin: valami creep az évfolyamról lenyúlta a fotóimat, és csinált velük egy kamu profilt…

Gvendo_lin: de egy barátnőm megtalálta, és most elszabadult a pokol

Gvendo_lin: nincs Facebookom, de ismeretlenek írogatnak rám Instán

Gvendo_lin: és utálom ezt az egészet

Ülök, a talaj mégis kicsúszik alólam. Megkapaszkodom az asztal szélében, és mereven bámulom a monitort, de nem fogom fel.

Ez nem lehet igaz.

Ez valami szar vicc lesz.

Mégis mennyi esélye van, hogy Gven – a legjobb barátom, a flegma, mindenkit-legyilkolok és Tolkient-idézek Gven – és Gréta, Gréta, életem szerelme – egy és ugyanaz a személy? Ha nem lennék ilyen hülye matekból, lehet, még ki is tudnám számolni, de így is sejtem, hogy erősen közelít a nullához.

Létezik, hogy egész idáig Grétával játszottam és chatelgettem?

A kezem remeg, ahogy bepötyögöm a választ, kétszer is elgépelem.

ScarTheGreat: miért csinálna bárki ilyet, miért nyúlná le a képeidet?

Az idő belassul, lepereg előttem az életem, amíg várok a válaszra.

Gvendo_lin: nem tudom, perverz??? unatkozik?

Gvendo_lin: fogalmam sincs

Gvendo_lin: de nem érdekel igazából

Gvendo_lin: csak azt akarom, hogy vége legyen ennek a rémálomnak

Gvendo_lin: szerinted mit csináljak?

A szívem, ami eddig a torkomban dobogott, most a talpamig zuhan, és szilánkos darabokra törik.

Válasz és köszönés nélkül lépek ki, ghostolom Gvent, Grétát, vagy ki a faszommal chatelek három éve, még a gépet is kirántom a konnektorból, látni sem bírom a jelzőfényt, úgy érzem, figyelnek a webcamon, kúszik fel a gerincemen a paranoia. Lehúzom a redőnyöket, visszamászok a takaró alá, és kiütöm magam.

*

Soha nem éreztem még ilyen mély szégyent, pedig egyszer kilencedikben anyának szólítottam a kémiatanárt mindenki előtt.

Biztos azt kérdezed magadtól, hogy miért csináltam?

A válaszom az, hogy halvány lila gőzöm sincs, miért – talán mert egy gerinctelen idióta vagyok, aki nem gondolkodik, és nem számol a következményekkel. Nem tudom megmagyarázni.

De tudnod kell, hogy bánom. Rohadtul bánom.

*

– Sebestyén, anyáddal megértőek voltunk, egész héten engedtük, hogy itthon maradj, de nincs több hiányzásod.

Apám az ajtóban áll, az imént kapcsolta fel a villanyt, meg akar vakítani. Morogva a fejemre húzom a takarót.

– Magántanuló leszek, mondtam már.

– Hogy lennél már magántanuló? – kérdi, és az ágyamhoz lép. Hideg levegő áramlik be a folyosóról. Apám sóhajtva leül a matrac szélére, érzem, hogy besüpped alatta. – Ide hallgass, fiam. Bármit is csináltál, jóvá tudod tenni, és jóvá is fogod. Az élet nem arról szól, hogy hibázunk, és aztán elrejtőzünk a négy fal között. Lesznek még ennél sokkal nagyobb problémáid is.

Kösz a motivációs beszédet, apa.

– Nem érted – motyogom. – Nem mehetek vissza oda.

– Elég volt! – dörren rám. – Egy hete ki se keltél az ágyadból, dögszag van itt, szóval szellőztess ki és szedd össze magad. Holnap iskolába mész, nincs apelláta. – Felemelkedik, végre megindul kifelé, de a küszöbön visszafordul. – Viselkedj úgy, mint egy férfi! Viseld a tetteid következményét.

 

Másnap a suli előtt toporgok, a járda szélén lézengek és imádkozom, hogy csapjon el egy kocsi, de nincs akkora mákom. A fejembe húzom a kapucnit, hátha tologathatom még egy kicsit az elkerülhetetlent: hogy felismerjenek. A bakancsom orrát bámulom, ahogy leszegett fejjel besétálok a főbejáraton.

Márk a semmiből bukkan fel mellettem, összerezzenek a hangjára.

– Seb! Aggódtunk. Minden oké veled, haver? Kerestelek, de nem reagáltál.

– Tönkrement a telóm. És beteg voltam.

– Szóval beteg? – jelenik meg mögöttem Peti, és a vállamra csapja a kezét. Bizalmaskodva közelebb hajol. – Biztos, hogy nem bujkáltál, te kamugép? Vagy a csajodnak szüksége volt rád?

Kinga felröhög. Kezdődik.

Összeszorítom a fogam. Innen nincs visszaút: szembe kell néznem a tetteim következményeivel, ahogy apám mondta. Szar lesz, de mi lehet szarabb ennél? Rohadtul belefáradtam már a hazudozásba.

– Nincs csajom – sziszegem. – Csak kitaláltam. – Nem merek a szemükbe nézni, a linóleumot bámulom inkább. – Gréta egy lány a volt sulimból, és azért használtam fel a képeit, hogy fent tudjam tartani a látszatot. Sajnálom, tudom, hogy gáz, amit csináltam.

– Berosálok – hördül fel Peti. – Szóval tényleg csak kitaláltad! Tudtam. Nem megmondtam? – fordul Kinga felé, aki flegmán vonogatja a vállát. – No offense, tesó, de az a Gréta túl jó bőr hozzád.

Hallgatok, mert ez egyszer Peti nem beszél baromságokat, és mert megérdemlek mindent sértést, amit a fejemhez vág.

– Állj le – szól rá Márk, és a vállamra teszi a kezét. Meglepetten pislantok rá. – Senki nem haragszik rád, Seb. Peti csak ugrat, és befogja, ha puskázni akar rólam a törin.

Peti elfehéredik, mint egy kísértet, és gyorsan megveregeti a szabad vállamat.

– Jaja, csak szivatlak! Nincs harag, ugye?

Összezavarodva kapkodom a tekintetem az arcok között.

– Nem vágom, akkor nem utáltok?

– Mindenki csinál hülyeségeket – mosolyog rám Liza. – De te legalább beismerted.

– Ja, felvállaltad, ha utólag is, és ezért jár a respekt – jegyzi meg Kinga.

Lassan elmosolyodom. Alig hiszek a fülemnek. Ezek most kajak megbocsátottak nekem?

 

Hazafelé tartok, a lépteim is könnyebbek valahogy, hogy is szokták mondani? Nagy kő esett le a szívemről – egy kurva nagy szikla.

A reggeli mélypont után egyikük se hozta fel újra a dolgot, és én rohadtul hálás voltam nekik ezért. Nem, hogy nem közösítettek ki, még át is hívtak a hétvégére – Liza szülei elutaznak Prágába, és csak a miénk lesz a kecó.

Valahol a Nagyenyed utca magasságában megesküszöm, hogy helyesen fogok cselekedni, és hogy soha többet nem hazudozom. Kaptam egy második esélyt, hogy jóvá tegyek mindent – valaki odafent megelőlegezte nekem a bizalmat, a srácok nem tagadtak ki, szóval most ideje, hogy méltó legyek erre a kegyelemre. Kitálalok Grétának.

Lelassítok.

Nem, azt nem tehetem. Nincs pofám elmondani Gvennek az igazat. Már így is megvan a véleménye Sebestyénről, nem kell, hogy még Scar is hátba szúrja.

De akkor hazudjak tovább? Tartsam fenn a színjátékot, csak hogy megtarthassam, mint a barátom? Az rohadt nagy önzőség lenne.

Nem, meg kell szakítanom vele a kapcsolatot. Ez a büntetésem, az ár, amit fizetek: a legjobb barátom. A barátságunknak amúgy is lőttek ezen a ponton. Nem élhetek többet félelemben, hogy mikor bukom le, és Gréta többet érdemel annál, hogy egy olyan szánalmas alakkal haverkodjon, mint én.

Gven sokkal többet érdemel annál.

Mire hazaérek és letelepszem a gép elé, már meghoztam a döntést.

Nagy levegőt veszek, és egy teljes hét után először bejelentkezem a játékba. Sosem hagytam még ki ennyi időt egy huzamban, de nem mertem feltolni a képem. Kora délután van, Gven ilyenkor még sosincs online, és ironikus, de már tudom, miért – Grétának fél háromig töri faktja van péntekenként.

Felbukkan egy kis ikon: levelem érkezett, nem is egy, rögtön öt. Gyorsan teleportálok egy postaládához, hogy el tudjam olvasni őket.

Kettő csak automatikus üzenet a játéktól, de három Gventől jött.

Az elsőben aggódik, hogy két napja nem voltam online.

A másodikban pánikol, és arra kér, hogy írjak vissza minél hamarabb.

A harmadikban szerelmet vall.

Várjunk, mi a fasz?

Az egér kattog a feszült csendben, ahogy visszatekerek az elejére.

Scar!

Ma egy hete, hogy eltűntél, és nem jelentkeztél be egyszer se, pedig minden nap vártalak… Miattam van? Csináltam vagy mondtam valamit, megbántottalak valamivel? Már nem akarsz együtt játszani?

Ezen a ponton kezdek parázni, hogy sosem jössz fel többet, szóval le kell írnom, hogy fontos vagy nekem. Te vagy az egyetlen igazi barátom, akivel önmagam lehetek. Tudom, hogy sose találkoztunk vagy beszéltünk élőben, de annyi mindenen mentünk keresztül mi ketten, és fontosabb vagy nekem, mint el tudod képzelni…

Szóval, ha megbántottalak valamivel, bocsánatot kérek érte. Ha gond van otthon, tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz, én itt leszek neked. És ha egyszer ezt elolvasod, és még hajlandó vagy szóba állni velem, örülnék, ha felhívnál, Skypeon vagy valami.

Mert szeretnélek megismerni, mármint úgy tényleg. Találkozhatnánk.

Bakker, rájöttem, hogy teljesen belédestem, és még a valódi nevedet se tudom – elég szánalmas, nem? 🙂

Gven

Ledöbbenve ülök a monitor előtt, az állam valahol a padlón landolt, tátott szájjal bámulom a sorokat, percek óta nem pisloghattam, mert kurvára kezd könnyezni a szemem. Megdörzsölöm.

Ez egy trükk, annak kell lennie. Bosszú. De hogy lehet bosszú? Gven, vagyis Gréta nem tudja, hogy Scar valójában Sebestyén. De ha nem trükk…

Picsába!

Lenyelem a sokkot. Agyalni kezdek az igencsak limitált számú lehetőségeimen. Még mindig tarthatom magam az eredeti elhatározásomhoz – kiléphetek egy rövid búcsúval, takarózhatok valami gyenge kifogással, megadom neki a lezárást, aztán soha nem jelentkezem be többé. Sőt, ghostolhatom is. Egy sort sem kéne írnom válaszul – meg se tudná, hogy olvastam a levelét.

De hogy csinálhatnám ezt meg vele ezek után?

Felpattanok a székből, fel-alá járkálok a szobámban, rúgom félre a széthagyott szennyesemet, tépem a hajamat, miközben némán küzdök a lelkiismeretemmel. Döntést hozok, meggondolom magam, aztán megint, megint és megint – győzködöm magam, az agyam sorolja az érveket, egytől-egyig logikus, a könnyebbik út lehetőségével szédít, mégis a lelkiismeretem áll nyerésre.

Megtorpanok a szoba közepén. Bevallom. Mindent bevallok, legyen bármi is a következménye. Faszom a hazugságokba.

Leülök, rányomok a válaszra, gépelni kezdek.

A nevem…

Kitörlöm, hezitálok, nagyokat lélegzem. Újra nekifutok.

Az igazi nevem Seb, és most kapaszkodj meg, mert elmesélem, hogy mekkora faszságot csináltam.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.6/10 (14 votes cast)
9 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon tetszett, nem erre a végre számítottam! Különösen tetszett a sablonosság mellőzése 🙂 gratulálok 🙂 még épp érthetően szlenges, amely nyelvet kamaszgyerekes anyukaként amúgy is értenem kell… és értek is, sőt, abszolút követni tudtam. Örülök, hogy elolvashattam!

  2. Kedves Zuzmó, kedves Zita és kedves Sára!

    Nagyon köszönöm hogy (újra) elolvastátok, hogy írtatok, és nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett nektek. <3

  3. A végén kerestem az oldalon a “send to Kindle” gombot 🙂

    Hol lehet tőled még többet olvasni?

    Köszönöm az élményt!

  4. Kedves Laura!

    Nagyon köszönöm, és boldog vagyok, hogy így tetszett az írásom. <3
    Sajnos írói oldal linkjével egyelőre nem tudok szolgálni, de beküldtem egy másik novellát is ide az Aranymosás oldalra, ami jelenleg elbírálásra vár, és reményeim szerint szintén kikerülhet majd.

    Tényleg köszönöm az érdeklődést, feldobtad a napomat!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük