Hol volt, hol nem volt, volt egyszer… jaj, várjunk. Ez nem az a mese. Sőt, ez nem is mese, mert valamikor a kovid járvány közepén játszódik, és van benne egy boszorkányper is, az meg nem túl mesei. De sebaj, azért elmesélem, ha már belekezdtem…
Edina mindig tudta, hogy más volt. De azt nem, hogy ennyire. A maszk ugyanis nem takart el mindent. Edina örült, hogy a sok Zoom óra után végre visszatérhettek a jelenléti oktatásba. De amíg a Zoomon ki tudta kapcsolni a kameráját, itt mindenki látta, hogy néz ki. Nem tudta elrejteni a ruhából kidudorodó hurkáit, a vastag karját vagy az egymást súroló combjait.
– Jó újra látni, Cipó! – veregette meg a vállát Feri, az osztály bohóca. Amióta az eszét tudta, Edinát Cipónak hívták, mert a többiek szerint olyan cipóképű volt.
– Nahát, Edi, te fogytál a karantén alatt? – lépett oda hozzá a hosszú szőke hajú, maszkját az állán hordó Lili. Valószínűleg azért nem az egész arcán hordta, nehogy elkenje vele a tökéletes sminkjét. – Csak vicceltem.
A fiúk, akik körülötte álltak, akár a palotaőrök, hangosan felkacagtak.
– Ne bántsd már, nézd, milyen szép boszihaja van – szólt közbe Lili pasija, amitől csak még jobban röhögtek.
Edina ilyen szempontból örült az online oktatásnak. Nem értette, miért nem lehet még tovább, amikor a koronavírus esetszámok egyáltalán nem csökkentek. Így, hogy évekig nem kellett foglalkoznia azzal, ki látja, sokkal rosszabb volt visszaszokni. Sőt, nem érezte, hogy valaha is sikerülni fog neki.
Azt hitte, az első nap lesz csak ennyire rossz, de tévedett. Nem akart senki sem mellé ülni a padban, mert „minél nagyobb, annál nehezebben lehet betartani a másfél méter távolságot”. Valaki még azt is megjegyezte, hogy vehetne nagyobb maszkot, mert ez a kicsi (vagyis szokványos méretű) alig takarja a száját, és fél, hogy elkap tőle valamit. Pedig már nem voltak dedósok, a nyolcosztályos gimnáziumban már a felén túl voltak. Ki hitte volna, hogy a szekálás sosem megy ki a divatból?
Néha nem értette, mit keres még ebben az iskolában. Oké, Szeged legjobbja volt, aki ide járt, majdnem biztos lehetett benne, hogy bekerült jó egyetemre. És miközben a szünetben a vécében törölgette a könnyeit, arra gondolt, hogy neki az egyetem mindennél fontosabb. Az apja történészként jelenleg Németországban dolgozik, és ő is az akart lenni. Alig várta, hogy a gimnázium utána Erasmussal kimehessen hozzá, miközben azt tanulhatja, ami mindig is érdekelte. Állandóan magával vitte a kis noteszt, amibe feljegyzéseket írt a kutatásairól. A legtöbbet nem értette, mert régi magyar nyelven íródtak. De a szabadidejében folyamatosan kutatott az interneten, és igyekezett megfejteni őket. Hogy jobb kedve legyen, a szünet hátralévő idejében is ezt olvasgatta. Végignézte mindazokat az ügyeket, amiket sikerült megfejtenie, többek között a mohácsi vészről szóló régészeti kutatásról szólót, a magyar könyvnyomtatás kezdetéről származó feljegyzéseket és a 48-as forradalom idejéről való újságcikket. Mind a történelem más-más idejéről szólt, és amíg azokkal foglalkozott, Edina úgy érezte, időgéppel utazik, és nem kell a jelen problémáival foglalkoznia. Ez a notesz és egy kis, cirádákkal barázdált amulett maradt csak tőle, meg az ígéretek, hogy az új feleségével mindig szívesen látják majd Németországban. Edina mindig a nyakában viselte a medált, ami az apja szerint régi családi örökség volt.
Edina felkapta a fejét. Hallotta, hogy két lány lép be a vécébe.
– Hogy fogok így dogát írni? – panaszkodott az egyik, akinek a hangját egyértelműen felismerte: Lili. – Online-t akarok megint!
– Nem hiányozna a közösség? – kérdezte a nála sokkal mélyebb hangú barátnője, Emma.
Lili cinikusan felnevetett.
– Nem hát! Veletek úgyis találkoznék iskolán kívül, azért meg nem éri meg itt lenni, hogy egész nap ne lássam a táblát a hájas Edi miatt.
– Ah, igen, nagyon idegesítő – helyeselt Emma. – Amíg nem kellett látnunk, sokkal jobb volt.
Edina az ajkára harapott. Felhúzta a lábát a fülkében, nehogy véletlenül észrevegyék, hogy ott van. Szemtől szemben sem voltak vele túl kedvesek, de így, hogy a háta mögött beszéltek róla, még rosszabb volt. Szerette volna azt hinni, hogy amikor nem látják, akkor nem is érdekli őket. De nagyon is beszéltek róla. A tudat pedig, hogy a többiek azt akarták, bár ne lenne az osztályuk tagja, elszomorította. Edina egyáltalán nem élvezte az online oktatást. Az anyja és a mostohaapja állandóan azzal jöttek neki, hogy ne üljön annyit a gép előtt, és inkább menjen el sportolni. Csak azt felejtették el, hogy nem poénból netezik, hanem online órán van. Talán tényleg jobb lenne nélküle? Vajon milyen lenne, ha ő nem ebben a városban lakna? Ha ezek az emberek sosem látnák többé? Észre sem vette, mikor mentek ki a lányok a mosdóból.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy a becsengő hangjára összerezzent, és ijedtében kiejtette a kezéből az apja naplóját. Utána kapott, de az nagyot csobbanva beleesett a vécécsészébe. Edina nem tudott elfojtani egy sikolyt. Most mit tegyen? Nem nyúlhatott csak úgy bele a vécébe, és ha mégis, már tök mindegy. A lapokat átitatta a kétes színű víz, és a notesz minden maradék örömével együtt a szeme előtt oszlott szét.
Talán ez volt az a pont, ahol elege lett, talán enélkül is így döntött volna, nem tudta. De a tenyerével letörölte a könnyeket az arcáról, és próbált nem arra gondolni, hogy még azt sem vette észre, mikor kezdett el sírni. Ökölbe szorította a kezét, ahol most a füzetnek kellett volna lennie. Hagyta, hogy annak hiánya egy teljesen új érzéssel töltse meg a szívét. Erős lesz. Csak azért sem fog belesüppedni a bánatba, inkább azt teszi, amit bárki más tenne, ha a helyében lenne: elmenekül előle.
Vetett egy búcsúpillantást az apja örökségére, és minden további nélkül kisétált az iskolából. Senki nem állította meg, már amúgy is csak két órája volt hátra. Úgy köszönt a portásnak, mintha ez a lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
A mostohaapja rendőr volt, sokáig szokott dolgozni, ahogy az anyja is a kisboltban, nem vette észre senki, hogy elővette a kirándulós hátizsákját, kiürítette a nyári munkából szerzett pénzzel teli perselyét, és összecsomagolt. Sosem volt még egyedül egy másik városban sem, ő maga se értette, miért készül hirtelen világgá menni, de nem is nagyon engedte meg magának, hogy ezen merengjen. Egyszerűen elfogta egy érzés, hogy mennie kell. Mintha egy hang szólt volna a fejében, hogy máshol kellene lennie. És ő eldöntötte, hogy hallgatni fog rá. Úgysincs miért maradnia.
Annak ellenére, hogy egy hátizsákkal sétáló tizenéves mindennapi látvány volt Szegeden, Edina percenként hátranézett a válla felett, és olyan gyorsan sétált, mintha üldöznék. Egészen addig nem könnyebbült meg, amíg ki nem ért a Boszorkányszigetre. Hétköznap volt, ráadásul munkaidő, senki nem járt erre. A fák között madarak csipogtak, és minden olyan nyugodt volt. Edina csak ment előre a hamuszürke földön, mígnem már mindenütt fákat látott, civilizációnak nyomát sem. Hosszú ideje nem esett az eső, a talaj szinte ropogott a lába alatt. Edina megérintette a nyakában lógó amulettet, mintha erőt akarna belőle meríteni, hogy ne forduljon vissza most azonnal. Amikor már jó hosszú ideje ment, megállt pihenni. Elővett egy zacskó kekszet a táskájából, és leheveredett egy nagyobb sziklára. A hely kezdett békésből ijesztővé fordulni. Egyedül volt. Nem tudta, hová megy, és senki sem keresné itt. Azt sem tudta, miért pont erre jött, csak egy hülye megérzés volt.
A fák baljóslatúan susogtak a szeptemberi felerősödő szélben, mintha szavakat mormolnának. Az erdőben, a lombok sűrűje közé nem jutott be napfény, ezért a hely szürkés félhomályba burkolózott. Edina nem győzött szerteszét nézni maga körül. Volt egy olyan érzése, mintha figyelnék őt, a hátán libabőr futott végig. Tudta, hogy csak képzelődik, de látott ő már horrorfilmet, az élénk képzelete pedig végképp nem segített a dolgon.
És mintha lépteket hallott volna közeledni. Várjunk, tényleg hallotta őket! Sietősen közeledtek felé, és nem csak a fejében. Próbálta kitalálni, melyik irányból jöhet a hang, de mire rájött, már nem volt egyedül.
Egy nagyjából vele egykorú srác volt az. Fekete-fehér csíkos inget viselt és egy krémszínű nadrágot, amin koszfoltok éktelenkedtek. Alacsony volt, szemüveget viselt, és a ruhák szabályszerűen lógtak rajta. A nyakában egy nyaklánc szíja látszott, de magát a nyakláncot eltakarta a felsője. Amikor a srác meglátta Edinát, ijedten felsikított, és Edina talán még sosem hallott ilyen lányos kiáltást.
– Jaj, nekem! A frászt hozod rám! – állt meg előtte a fiú. – Nem láttál errefelé pár kigyúrt, izompólós srácot, ugye?
Edina a fejét rázta, amitől a fiú mintha megkönnyebbült volna, kisimultak a vonások az arcán. Egy laza mozdulattal leült a lány mellé a sziklára.
– Eskü, biztos voltam benne, hogy most nem lógok meg elölük – lihegte, miközben az inge ujjába törölte a homlokáról a verítéket. Aztán a kezét Edina felé nyújtotta. A lány vonakodva elfogadta. – Borbola Tamás, szolgálatodra.
– Mit akartak tőled azok a srácok? – kérdezte Edina.
– A szokásosat – vont vállat Tamás. – Van két srác az utcánkban, akik mindig belém kötnek, amikor jövök haza, és elszedik a pénzem. Én meg… hát szóval úgy voltam vele, hogy most meglógok előlük. De idáig üldöztek.
Tamás vett egy kicsit Edina kekszéből, és megköszönte, na, nem, mintha a lány megkínálta volna, de nem is sajnálta tőle az ételt.
– Ezek a gyökerek azt hiszik, hogy ha az ember gyengébb, vele már mindent lehet. Hercegnőnek neveznek, és csücsörítenek, amikor szembejövök velük. Gusztustalan parasztok! Inkább járnának iskolába ők is, többre mennének vele.
– Bunkók – dohogott Edina is.
Azt mondjuk senki sem tagadhatta, hogy Tamás elég lányosan nézett ki. A körmét feketére festette, és a karján is mindenféle karperecet hordott, de nem ő volt az egyedüli fiú, akin ilyesmit látott Edina. Tamás göndör haja mondjuk kifejezetten hercegnős volt, de a jó értelemben, már ha lehetett olyan. Ezt inkább nem mondta ki hangosan, és hát pont ő ítélkezzen mások felett?
– Ja, bunkók.
Valószínűleg látta Edina arcán az ijedtséget, mert így folytatta:
– Nyugi, már leráztam őket.
Ekkor viszont zörgés hallatszott egy közeli bokor felől, amitől megdőlni látszott Tamás állítása. Mindketten felpattantak, Edina még a kekszeszacskót is elejtette.
– Fuss, ezek úgyis engem akarnak – súgta oda Tamás Edinának, és elé állt. A lány látta rajta, hogy a ruha alatt úgy reszket, mint a nyárfalevél. Éppen ezért nem akarta egyedül hagyni. Ketten talán több esélyük van ellenük. Edina beszorította az öklét, és támadó pozíciót vett fel, mint amilyet az akciófilmekben látott. Ha a színészek meg tudták csinálni, mennyire lehet nehéz?
De legnagyobb meglepetésére nem kigyúrt fiúk léptek elő, hanem egy nagyon csinos, kiskosztümben járó ázsiai lány.
– Tudtam, hogy van itt valaki – szólt hozzájuk, és a szeme villámokat szórt. – Megtennétek, hogy csendben maradtok? Van, aki elmélkedni jár ide, és nem mások üres fecsegését akarja hallgatni.
Edina és Tamás összenéztek. A lány tökéletesen beszélt magyarul, semmilyen akcentusa nem volt, és a stílus, ahogy velük beszélt, az is teljesen magyaros volt.
– Bocs, de ki is vagy te?
– Légrádi Zsófia.
– Hát, Zsófi, ez közterület – mondta Tamás. – Nem mondhatod meg, mit csináljunk!
A lány felhúzta a szemöldökét, és ebben a pillanatban Edina jobban tartott tőle, mint a kigyúrt fazonoktól.
– Akkor lennétek szívesek máshol zavarni? Nekem dolgom van itt, és zavartok.
– Mégis mi dolgod lehet? – kérdezte Tamás. A lány nem válaszolt, csak elindult vissza arra, amerről jött. Edina és Tamás összenéztek, és mindketten követni kezdték. A lány egy közeli, kövekkel teli részig meg sem állt. A távolból hallani lehetett a Tisza vizének morajlását. Az egyik nagyobb kövön Edina virágcsokrot látott és örökmécseseket, mintha egy temetőben lenne. Értetlenül nézett az ázsiai lányra, aki meghajolt a kő előtt.
– Ezt te csináltad? – szólt Tamás, mire a lány összerezzent. A jelek szerint észre sem vette, hogy követik. Zavartan pislogott rájuk, de bólintott.
– Minden évben kijövök ide – mondta halkan, szégyenlősen. Egyáltalán nem olyan volt a hangja, mint az előbb, amikor leszidta őket.
– Van valakid, aki meghalt? – faggatta tovább Tamás. Edina nem kérdezett, nem tudta, mennyire illik az ilyesmi felől érdeklődni, de a jelek szerint Tamást nem érdekelte.
– Anyukám – sóhajtott a lány. – Tavaly meghalt kovidban. Ezt a sírhelyet neki készítettem.
Edina a szája elé kapta a kezét, és elmotyogott egy sajnálomot. Tamás csak elhúzta a száját, és kerülte a lány tekintetét.
– Régen gyakran jártunk ide sétálni, ezért úgy gondoltam, az erdő is emlékezni akar rá.
Egy darabig egyikőjük sem szólt semmit. Csak a fák lombjai suttogtak tovább, és Edina meg mert volna esküdni rá, hogy sírásra emlékeztető hang volt.
– Bár vége lenne már a járványnak! – motyogta magában Tamás. – Hiába jöttünk vissza jelenlétibe, még mindig van sok fertőzött.
A két lány egyetértően bólintott.
– Ne haragudj, hogy megzavartunk – szólalt meg végül Edina. – Nem hangoskodunk tovább, már megyünk is.
De akkor megakadt a szeme valamin, és a lány felé nyúlt. Az viszont csapott egyet a kezére. Ám a jelek szerint ő is észrevette, mit néz annyira. A lánynak ugyanolyan nyaklánca volt, mint neki. Az ázsiai lány megérintette a saját nyakláncát, ahogy Edina is az övét.
– Azt honnan szerezted? – kérdezte Tamás, és Edina legnagyobb meglepetésére egy ugyanolyan amulett volt nála is, az inge alól húzta ki. Kör alakú szürke alapon barnás cirádák.
– Anyáé volt – mesélte az ázsiai lány, és hasonlóképp értetlenül nézett rá, mint ahogy valószínűleg Edina is bámulhatta őt. – De azt mondta, egyedi darab. Egy darab a magyarságomból. Mindig ezt hangoztatta. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy az ő nevét vegyem fel.
– De te nem is vagy magyar – vonta fel a szemöldökét Tamás, de nem rosszallóan, inkább kíváncsian. A lány mindenesetre mérges pillantást vetett rá.
– Azt hiszed, nem hallottam már elégszer a ferdeszemű-kutyaevő poént? Itt születtem. Anya magyar volt, de apára ütöttem – vont vállat a lány. – Anya azt mondta, ha már külsőre nem hasonlítok rá, legalább a névvel kompenzáljon.
– Hé, bocsi, nem akartalak megbántani – hátrált Tamás.
– Semmi baj, csak már nagyon idegesít ez az egész. – Fáradtság hallatszott ki a hangjából. – Volt olyan ember, aki leszólított az utcán, hogy az én hibám az egész kovid, mert én hoztam be meg a „fajtám”.
– Ez gáz. Remélem, behúztál neki egyet.
– Nem, de azt kellett volna.
– És a te amuletted? – szólt Edina Tamáshoz.
– A dédimtől kaptam a tizedik szülinapomra – mondta. – De én is azt hittem, nincs belőle másik.
Ez különös. Az apja hazudott volna neki az örökségéről? Az egyetlen dologról, amit emlékként őriz az együtt töltött közös évekről? De miért? Hisz ez csak egy csecsebecse. Nem haragudott volna meg akkor sem, ha azt mondja, használtan vette valami bazárban.
Mindhárman levették a nyakukból a láncot, Edina hirtelen úgy érezte, mintha égetett volna.
– Most jön az a rész, amikor kiderül, hogy kiválasztottak vagyunk? – vigyorgott Tamás, de Edina csak a szemét forgatta. A valóságban nincsenek kiválasztottak. Ha eddig nem voltál senki, ezután se leszel.
Egymás mellé rakták a három medált, hogy alaposabban megvizsgálhassák. De mind ugyanolyan volt, minden apró barázda. Még a boltokban sem lehetett ennyire egyformákat kapni. Az egyetlen dolog, ami furcsa volt, hogy minden barázda egy tizenkettes számot formázott. Ezt Edina már korábban is észrevette, de eddig nem tulajdonított neki jelentőséget.
Hirtelen, amikor a három medál egymáshoz ért, rettentő égdörgés hangzott fel. Edina hátrahőkölt. A szél még hangosabban süvített, Edinának már szinte be kellett fognia a fülét, hogy kizárja a fejéből.
Amikor a nyakláncok eltávolodtak, csendesült a szél is.
– Ez királyság! – szólt izgatottan Tamás. – Csináljuk újra!
Edina már épp tiltakozni akart, amikor Zsófi odanyújtotta az övét, és mindketten várakozásteljesen néztek rá. Edina végül beadta a derekát, és ismét összeérintették a láncokat. A szél ismét felerősödött. Mintha kiáltott, szitkozódott és könyörgött volna egyszerre.
– Ti is hallottátok? – kérdezte Zsófi, és ide-oda pillantott a fák között. – Valaki szólt, nem?
– Csak a szél csinálja – mondta Tamás, de ő is védekező állásba helyeződött.
– Kezdem érteni, miért nevezik a helyet boszorkányszigetnek – morogta Edina, de ekkor ő is meghallotta. A szél tényleg szavakat hozott. Női és férfihangokat egyaránt. Nem egyet, nem kettőt, többen voltak. Nagyon sokan. Mindenütt ott voltak, de amikor a szemével kereste őket, sehol sem látta.
– Értitek, mit mondanak? – kérdezte Edina, próbálva túlkiabálni a szelet.
Tamás elővett egy jegyzetfüzetet a zsebéből, és írni kezdett.
– Mondjátok, ha értetek valamit.
A fiú sebesen írni kezdett, ezek szerint ő nagyon is sokat értett. Edina csak néhány szót értett meg: gyógyította, nyavalya, boszorkány. De ezeket is olyan furcsán, mintha nem is magyarul lenne, vagy ha igen, akkor elég ősi magyarul.
Amikor már nem tudtak több mindent írni, ismét elhúzták egymástól a láncokat.
– Oké, ez fura volt – nevetett fel idegesen Tamás. Zsófi a széltől szalmaboglyában álló haját igazgatta. Edina megnézte, miket írt fel Tamás:
Gyogyetotta megh, gyogyetta megh
gyanakszék, Gyélkos,
de az időtül fogva is fölötte igen roszszúl vagyon
valoságossan, nem álom látásban történtek
Attkozott ki miát énnekem meg kölletik halnom
harmadszor ütötte ki az nyavalya
bal itilettel vannak az ember felől
gyogyétani
reminségh
boszorkanyak
babonaság
reminségh, sinlodigh
– Mit jelent ez? – kérdezte, mert biztos volt abban, hogy nem csak beképzelték ezt az egészet. Ő is hallotta, mind hallották. Vagy ők csinálták.
– Lehet, a boszorkánysziget boszijai kerestek meg minket személyesen – viccelődött Tamás, de amikor Edina ránézett, az arca komoly volt.
– Menj már, ez csak mese – tette karba a kezét Edina.
– Nem-nem. Elvileg tényleg megöltek tizenkét boszorkányt itt, ezért a neve Boszorkánysziget. Talán azt akarják, hogy álljunk bosszút!
– Nem nézel te egy kicsit sok horrorfilmet?
Tamás vállat vont.
– Lehet, hogy csak valakik szórakoznak, és az idáig hallatszik – vetette fel Zsófi.
– Ja, ha ragaszkodsz az uncsi verzióhoz – szólt Tamás.
Edinának valami nagyon nem tetszett. Az apja régi szövegeiből látott már ehhez hasonló írásmódot. Az 1700-as években írtak így, és meglepte a lányt, hogy Tamás le tudta írni ezeket a szavakat.
– Honnan tudtad, hogy így vannak a szavak? – kérdezte a fiút.
– Nem tudom. Csak úgy jött. Írtam, amit hallottam – hebegett Tamás. – Miért?
Edina elmondta, mire jött rá.
– A boszorkányper 1728-ban volt – ráncolta a szemöldökét Tamás. – Véletlen lenne? Nem hiszem!
– Te honnan tudsz ilyeneket? – kérdezte Edina. – Errefelé nincs térerő, sem wifi, hogy megnézd a Google-ben.
– Fogalmam sincs, egyszer tanultunk róla a suliban, és akkor valahogy megjegyeztem.
– Jaj, nehogy elhiggyétek már! – szólt Zsófi.
– Várjatok! – szólt közbe Tamás. – Hát nem látjátok?
Edina nem tudta, mit kéne látni.
– Ez egy történet. Csak nem sorban. „De az időtül fogva is fölötte igen roszszúl vagyon”. Vagyis valaki valamikor rosszul lett, és onnantól fogva többször kiütött valami nyavalya – olvasta.
– Kovid? – kérdezte Zsófi.
– Amilyen régi ez a szöveg, szerintem akkor még nem létezett kovid – mondta Edina.
– Valakinek meg kellett halnia – folytatta Tamás. – „Valoságossan, nem álom látásban történtek”. És azt írja, hogy ez nem álomban, hanem valóságban történt. Szóval múlt idő.
– Talán valaki csapdába esett, és így küld kódolt jelet, hogy segítséget kérjen – vont vállat Zsófi.
– De hogy kerül ide a boszorkány? Azt írja, „boszorkanyak”. Az csak a boszorkány lehet, nem?
– Talán a boszorkány miatt halt meg. Mert azt írja: „Attkozott ki miát énnekem meg kölletik halnom” – szólt Edina.
– Srácok, nem csak simán meghalt – mondta Tamás. – „Gyanakszék, Gyélkos”. Vagyis megölték.
Edina gyomra összeszorult.
– A boszorkány ölte meg – suttogta rémülten Tamás. – De talán, ha ezek a valakik tudtak beszélni velünk a nyakláncokkal, mi is tudunk velük.
– Oké, nekem ennyi elég – dobta le a földre a nyakláncát Zsófi. – Nem azért jöttem ide, hogy szellemet idézgessek. Jó volt veletek találkozni, de most lépek.
– Ne már! Lehet, hogy felfedeztünk valami rendkívülit, és te csak úgy elsétálsz? – vonta kérdőre Tamás.
– Rendkívülit? – nevetett fel hisztérikusan a lány. – Csak szavakat képzeltünk a szélbe. Nincs ebben… bennünk semmi különleges.
A lány elindult kifelé az erdőből. Tamás utána szólt, hogy maradjon, de Zsófi még csak hátra sem fordult.
– És ezt is itt hagyod? – vette fel Edina a nyakláncot a földről. Zsófi csak intett neki egyet a távolból, de nem állt meg.
– Te elhiszed, hogy ez nem egy prank, ugye? – kérdezte Tamás, Edina pedig nem tudta, mit válaszoljon. Nem akarta megbántani Tamást, de az egész annyira szürreális volt, hogy már inkább nevetséges.
– Nézd, már biztos elmentek az üldözőid, szóval szerintem te is hazamehetsz. Mindjárt sötétedik.
– Szóval nem, értem – dohogott a fiú. – Akkor menj csak Zsófi után! Majd beszélek én velük.
Edina bocsánatkérőn nézett rá, de valójában alig várta, hogy elmehessen innen. Az egész túlságosan ijesztővé vált. Egyedül volt, egy ilyen helyen senki nem hallotta volna meg a sikolyát. És nem is ismerte ezeket az embereket. Tamás szerencsére nem kérte, hogy maradjon, gond nélkül elmehetett. A gond csak az volt, hogy nem tudta, hova. Eddig el is feledkezett róla, hogy épp világgá készül. De most csak állt tétlenül az erdőben, és várta, hogy beugorjon a nagy ötlet arról, hová menjen. Addig megevett még egy pár müzliszeletet, de amikor kezdett sötétedni, már nem tudta tovább húzni az időt. Véletlenszerűen elindult egy irányba. Csak ment és ment, és egyszer csak kiért a Tiszához. Az egész erdőt keresztülhúzta a víz, ezen nem tudott gyalog átmenni. De annyit ment már, hogy nagyon elfáradt. Valószínűleg csak körbe-körbe téblábolt az erdőben. Miért jött el egyáltalán? Tiszta hülyeség… Máshol se lenne jobb. Úgyis az lesz a vége, hogy hazamegy, mintha mi sem történt volna, és éli tovább a szürke, unalmas életét, és hagyja, hogy mindenki a földbe döngölje. Leguggolt a vízhez, és megnézte a tükörképét a vízben. A hullámok hol megnyújtották, hol összehúzták a vonásait. A lány azon gondolkodott, hogy ha másképp nézne ki, vajon jobban szeretnék?
Már-már elképzelte, hogy nézne ki soványan. Látta a vízben, ahogy eltűnnek a tokái, a zsír nem fénylik az arcán, és… egy pillanat! Ez valóban nem a saját tükörképe volt. Egy teljesen más ember nézett vele farkasszemet. Fekete szeme volt, vékony ajka, és egy bibircsók az arcán. Idősebb volt nála. De mindent összevetve gyönyörű nő volt. Egészen addig, amíg fájdalmasan fel nem kiáltott. Vörös haja hullámzott a vízben körülötte. Várjunk! Az nem is haj volt, hanem lángok.
Edina hátra hőkölt ijedtében, az arckép pedig eltűnt a víz habjai között. Tudta, hogy épp most volt szemtanúja egy boszorkányégetésnek. Kétsége sem volt felőle, az ember jobb esetben nem lát ilyesmit az önarcképe helyett. Tamásnak igaza volt. Ez a dolog, ami itt történik, bármi is az… különleges. Úgy érezte, meg kell tudnia, mi folyik itt, nagyon más elfoglaltsága úgysincs. Hiszen nem tudott hova menni. Ennyi erővel maradhatott is. És most már azt is tudta, hogy nem a boszorkány ölte meg azt a valakit. A boszorkányt ölték meg.
A lány nem tudta, merről jött, de követte a megérzéseit és a szél halk susogását. Úgy érezte, mintha a nyaklánca is irányítaná. Hideg volt a tapintása, amikor rosszfelé ment, és meleg, amikor jó irányba. Végül sikeresen meg is találta a helyet, ahol találkozott Tamással. Szólongatta, de a fiú nem válaszolt. Talán már elment. Semmi mozgásnak nem volt nyoma. Valamiért csalódott volt. Eddig a pár pillanatig úgy érezte, végre a részese valaminek. És ha a többieknek nem jelent semmit, akkor ez is olyan, mint minden más.
Azért visszament oda, ahol Zsófi a kegyhelyet csinálta az anyjának, és legnagyobb meglepetésére Tamás ott volt. És épp fákat nézett.
– Te meg mit…
Mielőtt azonban megkérdezhette volna a fiút, pontosan miért nézi kimeredt szemmel a fák törzseit, Tamás felciccent.
– Remek, elijesztetted.
Edina egy szót sem értett.
– Írás volt a fákon. Láttam őket. Olyan, mint a füzetemben. Próbáltam a két nyakláncot összetenni, de nem történt semmi. Szerintem mindhármunké kell, hogy működjön – hadarta Tamás. – De a fákon egyszer csak megjelent ez a szöveg, hogy „gyogyétani”. Mintha valakit nekem kéne meggyógyítani. Tudom, hülyeség…
– Nem, elhiszem – mondta gyorsan Edina. – Én is láttam valamit. A Tiszában egy nő arcképét, akit elégettek. Biztos ő lehetett a boszorkány. És akkor nem…
– Nem a boszorkány ölt, őt ölték meg – fejezte be helyette Tamás, és valami felcsillant a szemében. – Hát persze! A boszorkányper! Biztos arra utal a szöveg. A boszorkányokra, akiket megöltek. Talán a medáljaink is valami boszorkány ereklye.
– De az apám azt mondta, hogy…
– Családi ereklye? Nem furcsa ez? Hogy pont nekünk jelennek meg ilyesmik? Pont nekünk van ilyen nyakláncunk?
– Azt akarod mondani, hogy a boszorkányok leszármazottjai vagyunk?
– Miért ne?
Edinának ez kicsit sok volt egyszerre. De már legalább értette, hogy az apja miért nem mondta el az igazat a nyakláncról.
– És mit kellene gyógyítani? – kérdezte Tamást, mert ez még mindig nem volt világos a számára.
Ekkor a bokrok zörögni kezdtek, és motoszkálás hallatszott. Edina szíve majd kiugrott a helyéről. Talán a boszorkány…
De csak Zsófi volt, levelekkel a hajában bújt elő, és már messze nem volt olyan rendezett a külseje, mint eddig.
– Srácok, ezt nem hiszitek el! Ezt meg kell néznetek!
Edina és Tamás szó nélkül követték. Nem mentek messzire az erdőben, de Edina már messziről kiszúrta, mit kell nézni. Négy nagy karó állt ki a földből.
– Épp hazafelé mentem, amikor megláttam. Eddig ez nem volt itt! – lihegte Zsófi. – És amikor hozzáértem, láttam dolgokat… Amiket amúgy nem.
– Mint például? – kérdezte Edina.
– Egy idős férfit láttam. Furcsán beszélt, úgy, mint a szél, amit hallottunk. Csak annyit értettem, hogy egy akó pénzért hét esztendőre adták el a csapadékot a töröknek.
– Ezért égették el a boszorkányokat – mondta Tamás. – Mert azt hitték, ők okozzák a szárazságot.
– Akkor biztos ezen égették el a boszorkányokat! – vetette fel Zsófi. – Ti is érzitek?
Edina csak annyit érzett, hogy hozzá kell érnie a karóhoz, ami nonszensz, tekintve, hogy ezeken valakit élve elégettek. De mégis úgy érezte, meg kell tennie. A többiekkel egyszerre ért a keze a karóhoz, és akkor a világ elsötétült.
Mintha csettintésre teljesen beesteledett volna. Hangokat hallott. Tizenkét ember lépett elő a fák közül, mind fehér csuklyába voltak bújva, hajukban virágkoszorú. A kezükben gyertya világított, mindenki kezében egy. Edina a gyertya fényében felismerte az arcot, amit a Tiszában is látott. Mezítláb voltak, és mindegyikük nyakában ott lógott egy nyaklánc. Olyan, amilyen az övéké is volt.
– Elnézést, maguk kik? – kérdezte félénken Zsófi, de az emberek ide sem figyeltek. Nem hallották őket, és ezek szerint nem is látták.
Edina megpróbálta megkocogtatni a Tiszában látott nő vállát, de nem tudta megfogni, mintha szellemek lettek volna. Semmit sem tudott megfogni. Szóval ők a megégetett tizenkét boszorkány.
Körbe álltak, és az ég felé nyújtották a gyertyákat. A szél egyszer csak elfújta a lángot. Edina összerezzent. Az orrában érezte a füst szagát. Ezután a gyertyákat a földre helyezték, és megfogták egymás kezét. Körbe-körbe jártak, és azt kántálták: gyogyétani, reminségh.
Amit Tamás látott. És egyszer csak kiáltás és léptek dobogása hangzott fel. Fáklyás, talpig felöltözött lovasok közeledtek, megragadták a boszorkányokat, és a kép sötétülni kezdett.
Egy szakállas férfi szólította az emberek neveit, és Edina háromra akaratlanul is felfigyelt:
– Kökény Andrásné Nagy Anna, Légrádi Jánosné Malmos Kata, Borbola Ferenc.
Edina máris rájött. Kökény Edina, Borbola Tamás és Légrádi Zsófia… Ők a boszorkányok leszármazottjai. Ezek szerint Tamásnak mégis igaza volt. Talán ő már tudta korábban is… De a gondolat, hogy ő, Kökény Edina, a vécébe zárkózó lány bármiben is különleges lehet, abszurd.
– Boszorkanyak! – kiáltotta a szakállas férfi, és elhurcolták őket.
– Ne! Meneküljetek! Meg fogtok halni! – Edina megpróbálta megragadni a Kökény-nő ruháját, és érdekes módon most sikerült. Az anyag durva tapintású volt, és a boszorkány hátrafordult hozzá.
– A pestist elűztük. A következő nyavalyát nektek kell – mondta, teljesen modern hangon, nem a suttogós-szelesen, aztán Edina kezéből elpárolgott a ruha, és teljesen elhomályosult minden. A következő pillanatban újra az üres, félhomályba burkolózott erdőben voltak, és a karóknak nyoma sem volt.
Edina szaporán kapkodott levegő után.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Tamás, miközben ledobta magát egy fa tövébe. – Ti is hallottátok a nevüket? Borbola Ferenc. BORBOLA! Mint én!
– Eddig azt hittem, boszorkányok nem léteznek, és ártatlanul halt meg mindenki, akit emiatt elégettek – sóhajtotta Zsófi. – Mi volt az a szertartás? És miért mondta neked, hogy a pestis?
– Nem véletlenül láttam a fára írva, hogy gyógyítani – szólt Tamás. – Valamit üzenni akartak vele. De mit?
Edina az apja feljegyzéseiből emlékezett a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól zajló pestisjárványra. De annak 1730-as évek végén vége lett, és azóta nem volt több pestisjárvány Magyarországon.
– Azt mondta, hogy elűzték a pestist. A boszorkányper 1728-ban volt. A pestis is majdhogynem akkor hagyott alább. Kicsit talán később – mondta Edina.
– Szerinted ők űzték el a pestist? – kérdezte Zsófi.
Edina bólintott.
– Biztos azzal a szertartással – szólt Tamás. – Hallottátok, azt mondták, hogy gyógyítani és hogy reménység. A ruhájuk is fehér volt. Az a jó boszorkányok színe, nem?
– És miért mondta, hogy a következőt nekünk kell? – tanakodott Zsófi. – Vissza akar térni a pestis, vagy mi?
– Na, már csak az kéne nekünk, még egy járvány – dohogott Tamás. – Várjatok! Ez az! Járvány! Kovid van. A banya nem mondta, hogy megint pestis jön. Csak azt, hogy valami nyavalya. Ez a korona is lehet, nem?
– De – helyeselt Edina, de egy gondolat nem hagyta nyugodni. – Viszont akkor… Nekünk kéne elűzni a kovidot?
– Úgy néz ki – mondta Tamás, akinek a szeme egyből felcsillant erre. Hármuk közül egyedül ő tűnt lelkesnek.
Ez az egész tiszta elmebaj. Edina az egyik pillanatban még a vécében bujdosott a gonoszkodó osztálytársai elől, a másikban meg már el kéne űznie a boszorkánytársaival egy világjárványt?
– Csak egy módon tudhatjuk meg – felelte Zsófi. – Kipróbáljuk a szertartást. Ma este. Ha működik, akkor csak nyerhetünk. Ha nem, legalább megpróbáltuk.
– Az előbb még te ellenezted ezt a legjobban – csodálkozott Tamás.
– Lehet. De meg akarom tenni. Anyáért.
Edina megértette, és Tamás is csak bólintott egyet. De volt itt még azért probléma.
– Nincs fehér ruhánk, sem gyertyánk, sem virágkoszorúnk – vont vállat. – Bár én raktam be pár ruhát a táskámba, talán van benne néhány fehér is.
– Miért raksz be váltásruhát egy kiránduláshoz? – tette keresztbe a kezét maga előtt Tamás.
– Csak úgy… – hárított a lány, de látta az arcán, hogy nem győzte meg. Szerencsére Zsófi közbeszólt.
– Én fonok koszorúkat, van itt elég bokor.
– Tudod, hogy kell? – érdeklődött Edina.
– Anya virágboltban dolgozott. A véremben van.
– És esetleg… szóval… talán használhatnánk az örökmécseseket, amik a… nem gyertya, de megteszi… már ha megengeded – motyogta Tamás, miközben végig a hajával babrált.
Zsófi elmosolyodott, és bólintott.
– Persze, örülnék neki.
Tamás elment a gyertyákért, Zsófi koszorút fonni, Edina pedig talált három átlagos fehér pólót a táskájában. Mind csak be volt gyűrve, és olyan nagy volt, hogy Tamás és Zsófi úgy fog kinézni benne, mint egy zsák. Ő már nem, rajta szoros lesz.
Amíg vártak Zsófi utolsó koszorújára, Tamás és Edina maradék kekszet evett a lány táskájából.
– Tudom ám, hogy megszöktél – csámcsogta tele szájjal Tamás. Edina gyomra összeszorult. Érezte, hogy ez fog következni. – Miért?
A lány nem tudta, mit mondhatna. Vajon ő is kinevetné, ha tudná az igazat? Vagy megértené, ahogy senki korábban? Úgy döntött, kockáztat.
– Az osztálytársaim utálnak. Azt mondták, jobb lenne nélkülem. Az anyám és a mostohaapám meg állandóan piszkál, hogy fogyjak le, vagy csináljak valamit, mert így nem bírnak elviselni.
– Sajnálom – húzta el a száját Tamás. – Ezért mentél világgá?
Edina bólintott.
– Néha azt kívánom, bárcsak az apámmal lakhatnék. De ő Németben dolgozik, és megállapodtak anyámmal, hogy amíg kijárom a gimit, én is itt maradok.
– Hozzá indultál?
– Nem tudom. – És Edina tényleg nem tudta. – Azt hiszem, csak menni akartam valahova. El. De terv és pénz nélkül hülyeség.
– A családod biztos aggódik érted.
– Nem tudom, itt nincs térerő.
De Edina biztos volt ebben. A sok szekálás ellenére az anyja mindig aggódott érte, valószínűleg most is nagyon ideges.
– Tudod, van, amikor féltésből piszkálnak. Mert szeretnek, és azt hiszik, ez segít.
– De nem segít – vetette oda Edina.
– Nem hát, de ők azt hiszik.
– Azt akarod, hogy beszéljek velük?
Tamás bólintott, és elvett még egy kekszet. Ekkor visszatért Zsófi is a három koszorúval. Tényleg profi munka lett, Edina sosem tudott volna ilyet. Mind átvették a fehér pólójukat. Ekkorra már teljesen sötét volt, csak a három örökmécses világított.
– Kezdhetjük? – vette a nyakába az amulettjét Zsófi.
– Naná! Elmebajra fel! – pattant fel Tamás, és a fejére tette a koszorút.
Mind elvettek egy örökmécsest, és körbe álltak, ahogy a látomásban is szerepelt. Edina szíve a torkában dobogott. Felemelték a mécseseket az ég felé, és vártak. És vártak. Jó sokat. Nem történt semmi.
– Talán rosszul csináljuk – vetette fel Edina. Már fájt a karja a sok tartástól.
Ekkor viszont az örökmécsesek hirtelen elsötétültek. Zsófi sikkantott, és kiejtette a kezéből a mécsest. Edina és Tamás is letették a kör közepére. Ezután megfogták egymás kezét, és azt tették, amit a boszorkányok: elkezdtek lassan körbe-körbe járkálni, és a „gyógyítani, reménység” szavakat mormolták egymás után.
Edina nem tudta, mire számíthatna, hiszen a boszorkányok esetében sem történt semmi. A lány még a szemét is becsukta, hogy jobban tudjon koncentrálni. Először ezt az egészet hülyeségnek gondolta. Ostoba játéknak, amivel addig is elfeledkezhet a valóságról. Most viszont remegett a keze, ahogy Zsófié és Tamásé is. Nem tudta volna megállapítani, kié félelemből és kié izgatottságtól. Az övé talán mindkettőtől. De azt akarta, hogy működjön. Nagyon akarta. Tenni akart valamit, és bár valószínűleg lehetetlen, de ha évszázadokkal ezelőtt tényleg elűzték a boszorkányok a pestist, nekik is sikerülhet. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy miért is kellene bárkin segíteni, amikor ők azt kívánják, bár nem létezne, és utálják azért, amilyen. De aztán Tamásra és Zsófira pillantott. Hányan lehetnek még, akik nem olyanok, mint az osztálytársai? Hányan maradnak csendben, amikor leginkább szükség lenne a hangjukra? Nekik akart segíteni. Őértük csinálta. És bármennyire utálta is az osztálytársait, ők sem érdemeltek kovidot. Ahogy senki. Az ő családja eddig megúszta, de ki tudja, meddig… Ő pedig elment otthonról, amikor olyan sokan elmennek. Most kellene igazán otthon lennie. Edina olyan átéléssel mondta a reménység szót, hogy ő maga is hitt benne.
Egy órán át biztos így maradtak. Aztán Tamás állt ki először a körből.
– Bármilyen jó kis móka volt ez, ettől a sok körbejárástól már kezdek szédülni.
– Szerintetek sikerült? – kérdezte Zsófi.
– A pestisnél is beletelt egy kis időbe – mondta Edina. – De talán igen. Előbb-utóbb kiderül.
A lányok levették a koszorút a fejükről.
– Mi lesz ezután? – szólt Tamás.
– Én haza megyek, és megölelem anyát – mondta Edina, mire Tamás biztatóan megveregette a vállát.
– Én is – csatlakozott Zsófi. – És behúzok az első embernek, aki azt mondja, hogy miattam van kovid.
Tamás pacsizott vele.
– Most már szerintem nekem is tiszta a levegő. De ha nem, hátha tud valami trükköt ez a nyaklánc, hogy meglóghassak.
Ekkor az ég ismét dörögni kezdett, és valami Edina arcára hullott. Egy szem eső volt. Aztán még egy és még egy.
– Nahát, úgy látszik, mégsem adtuk el az esőt a töröknek – nevetett Tamás, mire Edina és Zsófi is felkacagott.
– Találkozunk még? – kérdezte Edina, mert még nem állt készen rá, hogy búcsút mondjon az új és egyetlen barátainak.
– Én minden hétvégén itt leszek – így Zsófi.
– Akkor én is – határozta el a lány.
– Engem ki ne hagyjatok! – karolta át őket Tamás.
Mivel egyre jobban esni kezdett az eső, mind elindultak kifelé az erdőből. Ezúttal egyből megtalálták a kifelé vezető utat. A végén már Edinának szaladnia kellett haza, annyira megázott. De így is érezte, hogy megérte, és megtenné újra meg újra.
Égett a villany, amikor belépett a lakásukba.
– Edi, te vagy az? – lépett elő az anyja kisírt szemmel a konyhából, a kezében telefon. Edina rápillantott a telefonjára. Húsz nem fogadott hívás, mind az anyjától. – Hol voltál? Miért nem vetted fel?
Edina nem mondott semmit, csak odament az anyjához, és megölelte. Vizesen, sárosan. És ő visszaölelte.
Közben a nappaliból előlépett a mostohaapja. Döbbenten meredt Edinára. Teljesen fel volt öltözve rendőri egyenruhába, mint aki bármelyik pillanatban készen állna átkutatni az egész országot utána. Valamit mondott a fülesébe, valószínűleg a kollégájának, aztán ő is odalépett Edinához, és becsatlakozott az ölelésbe.
– Nagyon hiányoztál! – mondta.
– Sajnálom – sóhajtott a lány, és érezte, hogy ellepi a szemét a könny.
– Már mindenhol kerestelek, még egy osztagot is kiküldtem, hogy nézzenek utánad – szólt a mostohaapja.
– Miattam volt, ugye? Én tehetek róla. Azért csináltad ezt – szipogta az anyja.
Edina a fejét rázta.
– Nem, nem, tényleg nem…
Aztán eszébe jutott Tamás, és hogy szerinte őszintének kell lennie.
– De azért ne adjatok több mérleget a szülinapomra, oké? Tudom, hogy csak segíteni akartok vele, de nem kell. Hadd csináljam úgy, ahogy én akarom!
Az anyja egész testében remegett.
– Persze, megígérem! Amit csak szeretnél! Csak ne menj el többé! – hadarta.
– Nem fogok, anya – ölelte még szorosabban Edina.
– Ígéred?
– Ígérem.
Sokáig maradtak így.
Edina másnap visszatért a suliba. Minden ugyanolyan volt. A többiek továbbra is gonoszok voltak vele, de a lány már nem érezte magát annyira magányosnak. Alig várta a hétvégét, hogy végre találkozhasson a barátaival. Tamás és Zsófi tartotta benne a lelket, bár remélte, hogy több furcsa boszorkányos szertartáson már nem kell részt venniük. Szeretett volna velük a mindennapokról is beszélgetni. Kidumálni a sulit, a meg nem történt szerelmeket és az összes nevetséges pletykát. És hát ki más mondhatta még el magáról, hogy boszorkányokkal haverkodik? Tamásra egyáltalán a boszorkány a jó szó? Vagy varázsló? Talán mindkettő. Majd megkérdezi tőle, melyiknek örülne jobban. Az unalmas órákon fejben mindig visszagondolt arra az estére, a szertartásara és a sok furcsaságra, ami velük történt. Ha a többiek tudnák, biztos a legmenőbb lenne az egész osztályban. De már nem ez volt számára a legfontosabb. Sőt, valójában az sem érdekelte, ha soha senki nem tudja meg, csak működjön. Tűnjön el a kovid a fenébe, és akkor boldogan lesz lúzer továbbra is. De ehhez várnia kellett. A pestis sem egyik napról a másikra tűnt el. Mindenhez idő kell, és a jó dolgokért megéri várni. A várakozás viszont talán még nehezebb is volt, mint maga a szertartás. Életben tartani a remény tüzét akkor is, amikor az ki akar aludni… De talán könnyebb, ha nem egyedül kell megküzdeni vele. Ha van, aki segít fát rakni a tűzre. Az ő esetében itt volt Tamás és Zsófi.
Amikor végre újra találkoztak, akkor a többiek is ezt mondták. Pikniket tartottak a Boszorkányszigeten, mintha az egész hely az övék lenne. A szél már nem suttogott nekik, és nem láttak több furcsaságot. Mintha a boszorkányok évszázadokon át arra vártak volna, hogy végre felbukkanjanak, és szükség legyen rájuk. Edina egy dologban biztos volt: nagyon menő ősei voltak.
– Ezt az őseinkre! – emelte a magasba a vizespalackját Edina. – És a világmegmentésre.
– A boszikra! – csatlakozott Zsófi.
Tamás is koccintott velük.
– Ránk.
Vége… Vagyis nem egészen. A lényeg lemaradt. Gondolom, tudni akarod, hogy sikerrel jártak-e Edináék a világmegmentésben. Nos, ezt majd elárulom máskor. Addig viszont neked is életben kell tartanod a tüzet. Ezt az apróságot még Edináék sem tudták a boszorkányok szertartásáról, de csak akkor működik, ha elég ember akarja, és hisz benne, hogy a nyavalya egyszer véget ér. Mit gondolsz, tudsz ebben segíteni a boszorkányoknak?
Ja, és még valami. Ha a Boszorkányszigeten jársz, hallgass figyelmesen: sosem tudhatod, mit suttog neked a szél.
*
A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt, hamarosan megjelenik egy Middle Grade regénye a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában