April Rose Scott: Emlékezz, mit ígértem (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Előhang

Az iskolai lövöldözés előtt elpusztíthatatlannak éreztem magam. Olyas valakinek, aki nagy dolgokra hívatott, aki világot fog látni és jobbá tenni azt. Sosem gondoltam volna, hogy történhet olyasmi, ami az életvidám, mindig optimista énemet egy szempillantás alatt a depresszió legmélyebb bugyraiba sodorhatja. Miután a lövöldözésben elvesztettem a testvéremet, arcon csapott a valóság. Bebizonyosodott, hogy az élet sokszor fájdalmasan igazságtalan és kegyetlen tud lenni, annyira, hogy térdre kényszerülsz, ahonnan nehéz felállni. Dean halála megismertette velem a gyász és a kilátástalanság fojtogató érzését. Igyekeztem apám miatt erős maradni, legalábbis annak látszani, ezért mesteri fokra fejlesztettem a „minden rendben van” álarcom, ám legbelül féltem, hogy már nem leszek képes újra őszintén nevetni és boldog lenni.  Az élet váratlanul tudja okozni a fájdalmat, de ugyanúgy a boldogságot is, mindkettőt pont akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. És őszintén? Én mindenre számítottam, csak Austin Turnerre nem…

 

Első Fejezet

Épp a listám ellenőrzésének végére értem, amikor hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Ava volt az természetesen, aznap már vagy tizedjére. Megráztam a fejem és kiült egy halvány mosoly a szám sarkába, miközben fogadtam a hívását.

– Na, mi van, mindent bepakoltál már? – szinte két oktávval feljebb kúszott a hangja az izgalomtól.

– Elég nehéz úgy elkészülni, hogy fél óránként megszakítasz a hívásaiddal. – feleltem cinikusan.

– Ne csináld már Maddie, tudod jól, hogy mennyire vártam ezt a napot.

Ava a történtek után nem hagyta abba az iskolát. Magántanulói státuszt kért, hogy a bátyám halálát követő megkukult évem alatt végig mellettem lehessen, és közben leérettségizett. Gyorsan elhessegettem a múlt okozta feszítő érzést és megráztam magam.

– Már mindent bepakoltam, pár óra és ott leszek.

– Nagyon várunk Maddie! – kiáltotta a telefonba Hunter.

– Baby, most én beszélek vele! – teremtette le színlelt felháborodással Ava.

Kacagnom kellett a kis jelenetükön.

– Már mindent előkészítettünk, olyan szobát rittyentettünk neked, hogy le fog esni az állad. – büszkélkedett Ava.

– Jól meggondoltátok ezt? Épphogy összeköltöztetek, most élitek a „mézesheteiteket”, erre beköltöztetsz a másik szobába, jó lenne nekem a kollégium is.

– Szót se többet. Nem gondolod, hogy hagyom, hogy holmi idegen csajjal kelljen tíz négyzetméteren kuporognod?

– De…

– Semmi de! Hunter is nagyon vár már téged, tök jó lesz újra együtt élni. Az albérlet pedig hatalmas, három külön szoba és két fürdő van benne.

Ezt a beszélgetést az elmúlt hónapokban többször eljátszottuk már és bármennyire is racionálisan érveltem, mindig Ava alatt maradtam. Keményfejű és nagyon öntörvényű, de mindig csak jót akart nekem, így könnyen alkalmazkodtam mindig én az ő feltételeihez. Tulajdonképpen apám feltétele volt, hogy Avahoz költözzek, mert tudta, hogy ő szemmel tart majd engem, és amint változást észlel az állapotomon, cselekedni fog. A gondolataimat az ajtóm halk nyílása zavarta meg.

– Kész vagy Napsugaram? Indulhatunk?

– Persze apa, csak egy perc. – válaszoltam, míg eltartottam a fülemtől a kagylót.

– Indulunk Ava, hívlak, amikor már a közelben járunk.

– Mondd meg apádnak, hogy csókoltatom. Vigyázzatok az úton!

Amíg apa bepakolta a bőröndjeimet a kocsiba, addig lekuporodtam az ágyam szélére és még egyszer utoljára szemügyre vettem a gyerekkori szobámat. Magamba szívtam az otthonom illatát, majd hirtelen a folyosó túloldalán találtam magam. Az ajtóra a megszokott, piros, „behajtani tilos” tábla volt felakasztva, a kilincset pedig belepte a por. Megsimítottam az ajtót, de képtelen voltam benyitni rajta. Valahol a szívem mélyén azt gondoltam, hogy amíg nem látom a Dean nélküli szobát, addig megengedhetem magamnak azt az őrült elképzelést, hogy ő odabent van. Él és virul, játszik a számítógépén és közben telefonon fűzi a csajokat. Könnyebb volt így, legalábbis elhitettem magammal, hogy így van.

A közel háromórás autóút Philadelphia–ból Washingtonba gyorsan eltelt, szinte fel sem tűnt hány mérföldet hagytunk magunk mögött. Arra eszméltem csak fel, amikor Ava szinte kitépte a kocsi ajtaját és szorosan magához ölelt.

– Végre itt vagy! – köszöntött könnyes szemmel.

Hunter, mögötte karba tett kézzel figyelte a lányos ömlengésünket, és végig édesen mosolygott ránk. Apám is kikecmergett az ülésből és szorosan magához vonta Avat, majd kezet fogott Hunterrel.

– Ritka szerencsés fickó vagy, ugye tudsz róla? – kérdezte Huntert, aki ettől mérhetetlenül zavarba jött.

– Természetesen Uram! – megköszörülte torkát – Maddie, amíg ti búcsúzkodtok, addig felviszem a cuccaidat a lakásba.

Hálás tekintettel köszöntem meg a figyelmességét, majd apámhoz fordultam, aki idő közben a motorháztetőre telepedett, és tekintetével pásztázta a környéket. Melléhuppantam és kezemet a combjára helyeztem. Rácsapott a tenyerével, majd átkulcsolta ujjainkat és a szájához emelte, hogy finom puszit leheljen rá. Hosszú percekig figyeltem az arcát, még egyszer megerősítettem magam az elhatározásomban, amit leginkább rá való tekintettel fogadtam meg magamnak. Elkezdek élni, legalábbis az életre és a koromra jellemző kötelességeimnek eleget tenni, mint például az, hogy kiköltözöm a szülői házból és egyetemre járok. Így biztosítva, hogy apám ne féljen attól, hogy még egy gyereket elveszít, hogy lássa rajtam a változtatásra irányuló hajlandóságomat.

– Ez a nap is elérkezett Maddie, egyszerűen el sem hiszem, hogy egyetemista lettél. – mosolyogva tekintett le rám, miközben átkarolta a vállamat. – Bárcsak édesanyád és Dean is megélhették volna ezt a napot, nagyon büszkék lennének rád.

Apám szavai dupla élű késként fúródtak a szívembe. Édesanyám a szülésnél életét vesztette, így őt csak képekről és régi videófelvételekről ismertem. Az ő hiányát apám és a keresztanyám, Emily pótolták egész életemben és ez számomra így volt természetes. Emily nem a vérszerinti anyám volt, mégis úgy tekintettem rá, mintha az lenne.  Ám Dean hiányát semmi és senki sem tudta pótolni. Csodálkoztam rajta, hogy másoknak mennyire könnyű róla beszélni vagy kiejteni a nevét. Én egyszerűen képtelen voltam rá. Ha csak meghallottam Dean nevét, vagy csak egyetlen másodpercre is hagytam, hogy annak a szörnyű napnak az emlékei a felszínre tőrjenek az elmémben, máris érezni kezdtem a pánikroham szorító előjelét a torkomban, és ez most sem volt másként. Éreztem, ahogy zsibbadni kezdenek az ujjbegyeim. Számolni kezdtem magamban és közben figyeltem a légzésemre, hogy megakadályozzam a rohamot, ami azonnali jegyet biztosított volna számomra vissza Philadelphiába. A pszichiátrián töltött hónapok alatt sajátítottam el dr. Weil 4–7–8 légzéstechnikáját. Halkan, kerülve a feltűnést, fújtam ki minden levegőt a tüdőmből. Négy másodpercig az orromon át belélegeztem, hét másodpercig bent tartottam, majd a számon át nyolc másodpercig fújtam ki az elhasznált oxigént. Még kétszer ismételnem kellett a gyakorlatot, mire ismét én uraltam az elmémet és testemet, nem pedig fordítva. Csendben maradtam, míg újra erőre nem kaptam.

– Annyira üres lesz a ház nélküled. – a hangja elcsuklott.

– Bármikor szívesen látunk David, tudod jól. – Ava mellénk állt – Itt pedig a legjobb helyen lesz Maddie, vigyázni fogunk rá.  A Georgetown biztonságos egyetem, itt semmi baj sem történhet.

Apám hálával ittasan mosolygott Avara, miközben a könnyeit nyelte.

– Minden nap beszélünk apa, ígérem. – szóltam hozzá lágyan.

– Esküszöl? – felemelte a kisujját, amit gondolkodás nélkül megragadtam a sajátommal.

Szorosan magához ölelt, a hajamba suttogta, hogy mennyire szeret engem, majd gyorsan kereket oldott. Nem szeretett sosem búcsúzkodni, ahogyan én sem. Rövidre zártuk a fájdalmas elköszönést, majd miután végignéztem, ahogy az autó eltűnik a távolban, hirtelen a lakás bejáratánál találtam magam, miközben Ava szorosan két kezét a szemem elé tartotta.

– Na, készen állsz? – kuncogta izgatottan.

– Készen!

A keze lekerült a szememről és egy hatalmas nappali látványa tárult elém. Letisztult, igényes, mégis fiatalos. A nappaliban hatalmas kanapé, előtte üveg dohányzóasztal és nyitott, boltíves konyha volt. Amíg a szem ellát led világítás volt a fal mennyezetébe építve. A szám tátva maradt a látványtól, még a táskám is leesett a vállamról.

– Ava, ez valami gyönyörű! – hüledeztem.

– Ugye? – büszkélkedett – El sem hiszem, hogy ezen a környéken és ennyire jó áron sikerült megszereznie Hunternek.

– Minden a kapcsolatokon múlik Baba. – Hunter Ava mögé állt, arrébb söpörte szőke tincseit és végigcsókolta a nyakát.

Ava pár pillanatig megfeledkezett a jelenlétemről és már – már felnőtt filmbe illő nyögéseket adott ki, miközben Hunter folytatta a nyakának csókolgatását. Csak akkor tért vissza a valóságba, amikor Hunter egy pillanatra leemelte róla az ajkait.

– Huh, na jó. – megigazgatta magát, majd felém fordult – Gyere, nézd meg a szobádat!

Karon ragadott és végigvonszolt az egész lakáson. A nappaliból két külön folyosó vezetett a szobák és fürdőszobák felé.

– A baloldali folyosón van a mi szobánk Hunterrel, jobbra pedig a tiéd és mellette a vendégszoba.

– Vendégszoba is van?

– Persze, jól jön, ha bármikor vendégségbe jönne valaki. Néha Hunter unokatesója itt szokott héderelni nálunk, úgyhogy minden héten legalább egyszer használva van.

A két folyosó ugyanolyan designban díszelgett, csakúgy, mint a nappali, itt is a beépített led világítás és a barna színvilág dominált. Ámulva figyeltem a tágas tereket.

– És ez pedig itt a te birodalmad… – fél kezével elfordította a kilincset, másik kezével pedig befelé invitált.

Elállt a szavam, amikor beléptem újdonsült otthonomba. Hatalmas vastagmatracú ágy, óriási ablak és egy erkély látványa tárult elém. A falakat Ava a közös képeinkkel és emlékeinkkel díszítette. Amikor a szoba jobboldalára tekintettem, a hatalmas gardróbszekrény előtt a falra szerelve, megpillantottam egy függőágyat.

– Tetszik? – megsimította a hátamat és türelmetlenül várta a reakciómat.

– Függőágy? Ez most komoly? – kérdeztem lelkesen.

– Túlzásba vittem, igaz? Hunter mondta, hogy túl fogom tolni, de én nem hallgattam rá. – elkezdte ostorozni magát.

– Nem dehogy, én csak… a szavakat sem találom, hogy mennyire tetszik.

– Komolyan? – a szemében remény és öröm csillant fel.

– Hát persze, nézz körül! – széttártam a karomat és forogni kezdtem a szoba közepén, majd behuppantam a saját függőágyamba. – Ez maga a mennyország.

– Huh, most nagy kő esett le a szívemről. Olyan szobát szerettem volna neked, ami otthonos, és amiben megvan minden, amire eddig vágytál.

– Hát, sikerrel jártál. – rákacsintottam, majd a plafont kezdtem el bámulni.

Háttal az ágyamba dőlt, és ő is kémlelni kezdte a mennyezetet. Ahogy a függőágyban ringatózva lenéztem a szobámra és a legjobb barátomra, végtelen hálát éreztem.

– Segíthetnél kipakolni és közben beavathatnál, hogy mire is számítsak az egyetemen. – pattantam ki az ágyból, és magamhoz húztam az egyik bőröndömet. Ava habozás nélkül csatlakozott hozzám.

– Mire vagy kíváncsi?

– Mindenre! – válaszoltam mohón.

Ekkor Hunter benyitott az ajtón.

– El kell mennem Baba, pár óra és jövök.

– Maddie épphogy csak megérkezett, erre lelépsz?

– Pont ezért megyek el. Sok megbeszélnivalótok van, a lányos ömlengéshez és pletykaáradathoz semmi szükségetek rám. Austinnal megyek motorozni, aztán este megyünk bulizni, ahogy megbeszéltük. – Ava haragja hirtelen elmúlt és a levegőbe csücsörítve várta, hogy Hunter búcsúcsókot adjon neki.

– Óvatosan motorozzatok, és legyél itthon időben, addig mi elkészülünk.

– Igenis főnök. – szalutált a levegőbe, majd a kijárat felé vette az irányt.

– Nem is tudtam, hogy Hunternek van motorja. – fordultam Avahoz.

– Amikor tavaly kiderült, hogy az unokatesója, Austin is a Georgetownra fog járni, hirtelen elkapta őt a nosztalgia és újra vett egyet. – megvonta a vállát és folytatta a pakolást.

– Hol is tartottunk? – váltottam témát.

– Oh, igen. Na, lássuk csak, hol is kezdjem? Az egyetem király, jófejek a tanárok és mindig van valami program, amin érdemes részt venni. Összegyűlt egy kisebb banda, akikkel sokat lógunk együtt, bírni fogod őket.

– Nem igazán van kedvem bandázni Ava, legalábbis még nem.

Tényleg nem volt. Lassú tempóban próbálkoztam visszaszokni az egykori, normális életemhez. Dean halála után úrrá lett rajtam a depresszió. Megjártam a pszichiátriát, a sok gyógyszertől pedig, amiket szednem kellett, egy időre zombi üzemmódba léptem. Csak tavaly sikerült eltalálni a megfelelő gyógyszerelést, amitől a rémálmok és a rohamok már nem kínoztak napi szinten, csupán csak pár havonta, ha túlhajtottam magam.

– Meglátod majd, mennyire jófejek, nincs mitől aggódnod. Ma a bulin bemutatlak mindenkinek.

– Nem is tudom… – haboztam.

– Maddie, alig mozdulsz ki a négy fal közül, jóformán nem csinálsz semmit, hacsak, én rá nem kényszerítelek, amikor kéthetente hazamegyek, ez így nem mehet tovább. Most már egyetemista vagy, el kell kezdened élni végre.

– Nekem jó így. – vontam meg a vállamat.

– Jó, hát persze. – megforgatta a szemeit, majd megfogta a kezemet – Isten lássa lelkemet, megértem Maddie. Ott voltam melletted végig, de már több mint két év eltelt.

– Nekem úgy tűnik még mindig, mintha tegnap történt volna. – válaszoltam elhaló hangon.

– Tudom, szívem. – magához húzta a kezemet és lágyan simogatni kezdte – Nem erőltetek semmit, esküszöm, de kérlek, legyél kicsit nyitott az újra, oké?

Tudtam jól, hogy igaza van, de még nem álltam készen, hogy kimozduljak a saját kis világomból. Könnyebb volt így, és ehhez az elmúlt két évben makacsul ragaszkodtam. Már így is óriási lépéseket tettem önmagamhoz képest. Leérettségiztem, felvételiztem az egyetemre és magamtól jártam a csoportos terápiákra is. Az elmúlt egy év alatt a szeretteimre való tekintettel összeszedtem magam, amennyire csak az erőmből telt, legalábbis tökéjre fejlesztettem, hogy úgy tűnjek kívülről, mint aki jól van.

A gyógyszerek csak abban tudtak segíteni, hogy robotüzemmódban eleget tegyek a kötelességeimnek. Árnyéka voltam egykori önmagamnak, aki csak vegetál az életben, nem pedig éli azt. Tudtam, hogy ez így nincs jól. Éreztem, hogy ideje lenne változtatni ezen, mégsem volt hozzá erőm, hogy megtegyem. Kicsit elméláztam a gondolataimmal, majd arra a következtetésre jutottam, hogy Ava kedvéért ki kell lépnem a komfortzónámból, és eleget tennem a kérésének.

– Igazad van. – ismertem be nehezen.

– Akkor egy lightos kis iszogatás belefér ma a legjobb barátnőddel?

– Bele, ha nem gond, hogy a barátnőd csak alkoholmentes piát fog inni. – adtam be a derekamat.

– Hát persze, a gyógyszerek, én buta. – rácsapott a homlokára – Ne haragudj!

– Rá se ránts. – legyintettem, majd elkezdtem kipakolni a bőröndömből.

Órákig készülődtünk az estére és csacsogtunk. Ömlengett Hunterről, hogy mennyire boldog vele. Ez számomra nem is volt kérdés, hiszen már az első pillanattól, ahogy megismerték egymást, szent meggyőződésem volt, hogy őket egymásnak teremtették. Tizedik osztály előtti nyáron elutaztunk meglátogatni Mimit, a nagymamámat Floridában. A parton sétálgattunk Avaval kezünkben a szandálunkkal a naplementére várva. Egy sereg fiú focizott a part mellett. Amikor az egyikük jó erősen elhajította a labdát, Hunter próbálta elkapni, de nem figyelte, hogy vészesen közeledik felénk, és amikor rávetült a labdára, ránk zuhant teljes testtömegével. Ava kikelt magából, annyira mérges volt, hogy majd’ felrobbant a feje, de amikor felpillantott Hunterre, minden harag elszállt belőle és elakadt a szava, akárcsak Hunternek. Szerelem volt első látásra, amolyan igazi ősrobbanás volt köztük, amint a tekintetük összetalálkozott. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek és bár akkor még más – más államban éltek, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy fenntartsák szerelmüket. Tökéletesen kiegészítették egymást. Hunter megfontolt volt és végtelenül türelmes, Ava hirtelen és nagyszájú, de a szíve aranyból volt. és ha valaki fontos volt neki, akkor ölni is képes lett volna a másikért. Értékelték és tisztelték egymást, és féltve óvták szerelmüket. Példaértékű volt számomra a kapcsolatuk, én is hasonlóra vágytam, hogy majd egyszer megtaláljam a magam Hunterét és valaki Ava–ja legyek.

– Na, pattanj lúzer, irány a buli!

– Regina George? Ez most komoly? – kérdeztem nevetve. Ava imádta a Bajos Csajok című filmet és előszeretettel használta Regina szövegét.

– Ezt a dumát Regina George nyúlta tőlem és nem fordítva, kisanyám. – hirtelen elállt a szava és tekintetével tetőtől talpig végigmért.

– Mi az? – kérdeztem aggódva. – Nem jó a szerelésem?

– Nem könyvtárba megyünk Maddie, felvehetnél valami dögösebbet.

– Semmi kedvem nincs átöltözni, szeretnék kényelmes ruhában menni. – válaszoltam felháborodva, miközben végigmértem a miniszoknyáját és hatalmas tűsarkú cipőjét.

– Legalább egy toppot vegyél fel, amiből kicsit kilóg a hasad vagy legalább egy magassarkút.

– Szóval ez lenne a nagybetűs ígéret, miszerint nem erőltetsz rám semmit? – karba tettem a kezemet, és félrebiccentett fejjel vártam a válaszát. – A buliba belementem, azt is megengedtem, hogy kisminkelj, na de a ruhámba már nem hagyok beleszólást, felejtsd el. Nem pasizni megyek, hanem szórakozni. Ahhoz pedig a Converse cipőm, a farmerom és a fehér trikóm tökéletes kombináció, ebből nem engedek! – jelentettem ki határozottan.

– Pedig Hunter barátai nagyon jól néznek ki. – rám kacsintott, miközben szájába vette a szívószálat.

A kínos vitánkat Hunter megérkezése szakította félbe.

– Azt a rohadt Baba! Bikavadítóan szexi vagy. – Hunter majd’ levetkőztette Avat a szemével, majd vadul csókolózni kezdtek, amitől kissé kellemetlenül éreztem magam.

– Austin nem jött veled? – kérdezte Ava.

– Nem, megbeszéltük, hogy ott találkozunk, még előtte van egy kis dolga. Indulhatunk?

– Nem! – vágta rá Ava.

– Persze, induljunk. – kontráztam, majd meg sem álltam Hunter kocsijáig.

Ava a visszapillantóból megvetően nézett rám, én pedig rányújtottam a nyelvemet.

Amikor megérkeztünk a diákszövetségi házhoz, pont olyan látvány tárult elém, mint amilyenre számítottam. A zene hangosan tombolt és este tízkor már részeg emberek fetrengtek a kertben. A fákra wc papírok voltak feldobálva. Az alkohol szaga körbeárasztotta a környéket, a cigarettafüstöt pedig vágni lehetett a levegőben. Tipikus egyetemista buli, annak minden sablonos kellékeivel felsorakoztatva. Piros műanyagpoharak szerteszét, amerre a szem ellátott. Pár percig igyekeztem összeszedni magam, hogy a bejárat felé vegyem az irányt, de hirtelen minden bátorságom az ínamba szállt és földbegyökerezett a lábam. Avaék kéz a kézben elindultak az épület irányába, ám én a padka szélén maradtam.

– Mi az Maddie? Nem jössz? – kérdezte Hunter.

– De, mindjárt megyek.

Ava a fejével a ház felé biccentett Hunternek, majd megfogta a kezemet és húzni kezdett magával. A basszus egyre erősebben dübörgött a gyomromban és egyre erősödött bennem az izgalom, a torkom kiszáradt. Az idejét sem tudtam volna megmondani, hogy mikor voltam utoljára normális társasági eseményen. Az elmúlt két évben a szobámat maximum a terápiák vagy a pszichiátrián töltött idő erejéig hagytam el. Már azt sem tudtam, eszik –e vagy isszák a bulizást. Avan és Hunteren kívül más korombeli barátom nemigen volt, itt pedig senkit sem ismertem rajtuk kívül. Erős szorongás kezdett úrrá lenni rajtam.

– Még szükségem lenne pár percre. – torpantam meg.

– Ne csináld már, nem kiképzőtáborba hoztalak, ez csak egy buli.

– Nagyon izgulok, kérlek, hozz előbb nekem valamit inni. – kérleltem.

– Ha azt hiszed, hogy egy percre is egyedül hagylak idekint, akkor nagyon tévedsz, majd bent kapsz inni.

– Ava…

Hiába kérleltem, erősebb volt nálam és hirtelen a tömeg közepén találtam magam, ahogy Ava vonszol át rajta. Mindenki minket nézett, annyira kínos volt, hogy szívem szerint menten elsüllyedtem volna szégyenemben. Kivonszolt a konyhába, ahol egy csapat srác sört csapolt. Úgy mustráltak, mint valami új portékát a piacon. A rám szegeződő pillantások fegyelemre sarkalltak, így pedig bár továbbra is izgultam, tartottam magam.

– Ki a barátnőd Ava? – kérdezte az egyik magas, virító kékszemű, a meze alapján focista srác.

– Semmi közöd hozzá Lucas. – válaszolt neki, miközben a hűtőben matatott.

A másodperc töredéke alatt Lucas előttem termett és a kezemet a szájához emelte. Mélykék szemeivel fürkészte a tekintetemet.

– Hogy’ hívnak? – kérdezte lágy hangon.

– Ma–Maddie. – dadogtam.

Ava egy üveg narancslével és két pohárral a kezében kettőnk közé állt, majd fenyegető testtartást vett fel, amivel Lucast hátrálni kényszerítette.

– Hagyd őt békén Lucas, ő nem neked való.

– Ava…

– Ssss! – Ava a szájára emelte a kezét – Mondom, ő nem neked való!

Lucas a két kezét az égnek emelte, majd miközben visszavonult, édesen rám mosolygott.

– Nagyon örültem Maddie, remélem egyszer gardedám nélkül is összefutunk majd.

– Álmaidban Lucas! – vágta rá Ava.

Karon ragadott és a nappaliban egy félreeső helyen teletöltötte a két poharat, majd az egyiket a kezembe nyomta.

– Mi volt ez a jelenet a konyhában? – kérdeztem kissé felháborodva.

– Lucas egy seggfej. És neked nem egy seggfejre van szükséged, aki csak megfektet, aztán levegőnek néz.

– Áh értem, szóval pasit is te fogsz nekem választani, Ava? Tudok vigyázni magamra, fölösleges anyáskodnod felettem. – a hangom mély cinizmustól volt ittas.

Korántsem okozott bennem akkora szorongást a változástól való félelem, mint az, ha valaki úgy kezelt, mint egy porcelánbabát. Az ilyen helyzetek mindig arra az időszakra emlékeztettek, amikor felügyelet nélkül még a mosdóba sem mehettem ki. Amikor mindenki ÚGY nézett rám. Félrebiccentett fejjel, aggódó tekintettel, hogy kárt fogok tenni magamban. Mindenki kinézte belőlem, hogy képes lennék rá, pedig a közelében sem jártak az igazságnak.

– Tudom jól, én csak figyelmeztetlek, mielőtt veszélyes talajra lépsz, remélem ez nem baj?

Megenyhültem Ava szavaitól.

– Na, erre igyunk! Magasba emeltem a poharamat, mely koccant Avaéval.

Úgy húztuk meg a poharat, mintha alkohol lenne benne.

– Ava, miattam nem kell visszafognod magad, igyál nyugodtan!

– Nem kell nekem pia ahhoz, hogy jól érezzem magam, mondjuk, azért egy tequila lecsúszna.

– Akkor hajrá!

– Biztos?

– Persze, hogy biztos. Na, gyerünk, tölts magadnak egy felest!

– Itt várj! – emelte rám a mutatóujját.

A magassarkúja ellenére, a másodperc töredéke alatt előttem termett egy kupica tequilával a kezében, amit gyorsan lehajtott. Felcsendült az egyik kedvenc zenénk. Összenéztünk, majd Ava a rögtönzött táncparkett közepére húzott magával. Először kissé feszélyezve éreztem magam, ám Ava jókedve átragadt rám is. Végül azon kaptam magam, hogy vele együtt tombolok a zenére. Ugráltunk és hangosan ordítottuk magunkból a dalszöveget. Mindenki minket figyelt, de nem törődtünk senkivel. Rég voltam ennyire felszabadult, éreztem, ahogy az ordítással és tombolással múlik a mellkasomat maró feszültség, ami már évek óta gyűlt egyhelyben. Hosszú idő után először tudtam elengedni magamat, és ez hihetetlen hatással volt rám. Épp Ava felé fordultam volna, hogy megpörgessem őt, amikor megláttam, hogy Hunter szorosan magához húzva csókolja a nyakát. A szám lassan véget ért és egy lassú követte. A párok összeálltak a parketten és szorosan ölelve egymást, táncolni kezdtek. Nem akartam egyedül, mint valami szerencsétlen vonaglani a zenére, ezért inkább úgy döntöttem, hogy utántöltöm a poharamat és félrevonulok kicsit.

Amikor visszatértem a nappaliba, egy sereg ember egy kört alkotva a szoba közepén ült. Nem különösebben zavartattam magam, letelepedtem a sarokban lévő székre és kortyolgattam a virgin vodkanarancsomat. Háttal ültem a tömegnek, de éreztem az emberek tekintetét a tarkómban. Gyerekes üvegezésbe kezdtek, szinte alig tudtam elhinni, hogy felnőtt egyetemista emberek ezt a hétéveseknek való játékot játszák, és még élvezik is. Egy idő után meguntam a vihorászásukat hallgatni és inkább továbbálltam a konyha felől jövő hangzavar irányába. Hunter és Ava szerelmesen összegabalyodva táncoltak. Megmosolyogtatott a látványuk és megkönnyebbültem, hogy végre egy kis levegőt kapok, és senki nem mondja meg, hogy mit is kéne csinálnom vagy, hogy kivel nem kéne szóba állnom.

– Az első mérkőzés rövidesen kezdetét veszi, tegyék meg tétjeiket! – hangos kiabálásra és éljenzésre érkeztem be a konyhába, ahol egymásnak feszülve két srác a konyhapultra támasztotta a kezét.

Akkora volt a tömeg, hogy nem vettem ki a fiúk arcát, csupán csak a szkanderre kész, erős karjaikat láttam. Dollárok lebegtek a levegőben, majd miután mindenki megtette tétjeit, kongott a harang és elindult az első mérkőzés. Egy fiú állt mellettem.

– Mi folyik itt? – súgtam oda neki.

– Szombat van, ilyenkor van a Szkander verseny. Mindenki próbálja a bajnokot kihívni, de eddig még senki sem győzte le.

– Ha ennyire jó, akkor miért fogadnak ellene? – kérdeztem kíváncsian.

– Mert az emberek hülyék. – kacagta. – Amúgy Matt vagyok. – nyújtotta felém a kezét.

– Maddie.

– Te is fogadsz Maddie?

– Nem is tudom…

– Na, gyerünk. Austinra fogadni könnyű pénz. Én minden szombaton megkeresem itt legalább egy heti pénzem.

– Austin? – kérdeztem meglepődve.

– Igen, Austin Turner. Tavaly jött az egyetemre és azonnal lenyomta Ace-t, aki akkor már két éve a verhetetlen bajnok volt. Egy gép a srác, hidegvérű és kegyetlen, abszolút legyőzhetetlen, én mondom, nagy kár, hogy heteró.

– Oh, szóval te…

– Meleg? Mint a kályha, babám. – rám kacsintott, majd a fenekemre paskolt. – Na, mi lesz? Még két kihívója van mára, egy százast simán kereshetsz.

Ekkor hirtelen hatalmas csattanás, majd hangos éljenzés hallatszódott.

– Micsoda mérkőzést láthattunk, Hölgyeim és Uraim! Nem lennék a következő két ellenfél helyében, de hát már késő visszatáncolni! A következő kihívónk Alexander „Véreskéz” Taylor. Eddig veretlen, százkilencven centiméter tömör izom.

„Véreskéz” mellettem tört utat magának, szinte majd’ fellökött, de kihasználva a nagy teste okozta üres részt, előrébb tudtam lopakodni Matt-tel a hátam mögött. Austint ekkor még csak hátulról láttam. Oldalt felnyírt, felül hosszúkásra hagyott, sötétbarna haja volt. Magas és izmos, ám termete eltörpült az ellenfele mellett, aki láthatóan reggelente minimum egy fél disznó elfogyasztásával indította a napot.

Épp a kezét lazította, nem is figyelt senkire és semmire, látszott, hogy fejben már a következő meccsre készül. Amikor megfordult, előszőr a hófehér pólóján keresztül kidagadó mellizmára tévedt a tekintetem. Az izmai szinte táncoltak a vékony anyag alatt. Jobb alkarja tetovált volt, fülbevalót és vékony, arany nyakláncot viselt. Az arca borotvált és markáns volt, szürke szemeiből csakúgy sugárzott az önbizalom. Egy sereg lány vette körül, akik masszírozták a vállát addig, amíg nem intett, hogy most már elég. Megbabonázva néztem őt, hosszú percekig. A testtartásából áradt a magabiztosság. Folyamatosan megfeszítette az állát. A tekintete olyan volt, mint a kósza gazellát pásztázó oroszláné.

Egy kisebb rés keletkezett a tömegben és ezt kihasználva előrébb tolongtam, Matt-tel a nyomomban.

– Maddie! – szólt rám Matt. – Nem fogadsz?

– Még nem, először megbizonyosodom, hogy tényleg annyira jó –e, ahogy mondtad.

– Úgy csapta oda az előző meláknak a kezét az asztal széléhez, hogy csoda, hogy nem tört el. Ettől több bizonyítékra van szükséged?

– Alig láttam az előző meccsből valamit, annyira hátul álltunk. A saját szememmel szeretném látni, hogy mire képes.

Mindenki megtette a tétjeit, majd kongott a harang. Austin karján minden izom megfeszült, az ellenfele hangosan nyögött, miközben harcolt Austin ellen, ám ő végig rideg tekintettel az ellenfele szemébe nézett, és csendben koncentrált. Mindenki visszatartotta a lélegzetét. Hihetetlen volt látni, ahogy egy monstrum srác, aki kétszer akkora, mint az ellenfele, nyög a fájdalomtól. Hosszú percek teltek el, a közönség őrjöngött. Amikor a szurkolók hangosan kezdték el skandálni a nevét, Austin végignézett a közönségen. A tekintete többet mondott minden szónál. Mintha csak azt mondta volna, na, most figyeljetek, kivégzem. Lassan pásztázta a tömeget, majd megpillantott engem. A másodpercek óráknak tűntek, miközben figyeltük egymást, majd egy halvány mosoly telepedett a szája sarkába, és úgy adta meg a végső bökést az ellenfelének, hogy közben végig rám nézett. A közönség őrjöngött, Austin pedig úszott a siker mámorában, de közben egy pillanatra sem nézett másra, csak rám. Ekkor hirtelen egy kezet éreztem a vállamra telepedni.

– Hát itt vagy? Már mindenhol kerestünk. – szólt hozzám Ava.

– Megnéztem Austin meccsét.

– Ügyes a srác, igaz? Egy igazi gyilkoló gép, ha szkanderről van szó. – büszkélkedett Hunter.

Ekkor bakancslépteket hallottam közeledni a konyhapulton át. Felnéztem, majd megláttam Austint félmeztelenül felém magasodni. Dagadó mellizmain végigcsorgott az izzadság, lélegzete zihált. Egy furcsa szimbólumot véltem felfedezni a mellkasa baloldalán, közvetlen a szíve fölött, de nem volt elég időm, hogy megfejtsem, mit is jelenthet. Koncentrálnom kellett a légzésemre, különben oxigénhiányos állapotba kerültem volna. Erős, határozott, mégis laza fellépése teljesen elvarázsolt. Leugrott a pultról, majd magához vonta Huntert.

– Jó voltál kölyök. – veregette vállon őt Hunter.

– Meg se kottyantak az eddigiek. – jelentette ki büszkén. Fehér trikójával megtörölte a homlokát, majd izmos mellkasát és felém fordult. – Te vagy Maddie, igaz?

– Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem ledöbbenve, mire felnevetett, megvillantva a hófehér fogait és a mosolya okozta gödröcskéket az arcán.

– Ava és Hunter mondta, hogy náluk fogsz lakni. Ava már sokat mesélt rólad, az elmúlt időszakban mást sem hallgattam, csak az ömlengéseit rólad.

– Hé! – Ava vállon verte őt, Austin pedig úgy tett, mintha Ava ezzel súlyos sérülést okozott volna neki.

– Nyugi Ava, csak viccelek. Örülök, hogy megismertelek Maddie. – biccentett felém – Még van egy meccsem, utána csatlakozom hozzátok.

Hátranézett felém, miközben visszamászott a konyhapultra. Az utolsó meccset is könnyen vette, majd miután kitört a háreme szorításából, a lakás felé vettük az irányt, több üveg pezsgő társaságában.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.6/10 (66 votes cast)
25 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Oh… Ez a sóhaj tört ki belőlem mikor végre végeztem.
    Ki találom az a közönség aki tini volt a 2000res években és retroként éli meg a neveket és a történéseket. A tuti gimi, a bajos csajok, dawson és a
    haverok és a többiek…
    Mindenki ugyanolyan, a felszínes amerikai álom kapargatása…
    Nem rossz ez csak semmi újat nem véltem felfedezni, ezt már hallottam, olvastam jobban, többször…
    Bocsi,de “kérem a következő…”

  2. Gratulálok a kikerüléshez April!

    Egyet kell értenem az előttem szólóval, sokszor és sokféleképp olvastunk ilyen felütéssel történetet, persze meg lehet ragadni más szemszögből is a témát; de a részletből nem tudhatjuk. Ezért csak két észrevétellel szeretném segíteni a regényed .

    1. Nem racionális, hogy a közel háromórás út gyorsan eltelik. Viszont jó alkalom, hogy megtudjunk valamit a szereplőről, esetleg a zenei ízlése vagy a megfigyelései által. De akár a légzéstechnika leírását is át lehetne tenni ide, hogy lazítsuk a jelenlegi helyén a hosszú belső monológot; illetve megalapozzuk a hozzáállását és a belső feszültséget az érzelmi megmérettetésekhez (pl. búcsúzás vagy az első buli).

    2. Hosszú belső monológok. Pl. itt:
    Hosszú percekig figyeltem az arcát, még egyszer megerősítettem magam az elhatározásomban, amit leginkább rá való tekintettel fogadtam meg magamnak. Elkezdek élni, legalábbis az életre és a koromra jellemző kötelességeimnek eleget tenni, mint például az, hogy kiköltözöm a szülői házból és egyetemre járok. Így biztosítva, hogy apám ne féljen attól, hogy még egy gyereket elveszít, hogy lássa rajtam a változtatásra irányuló hajlandóságomat.
    Gördülékenyebb lehetne, illetve közelebb hozná hozzám a karaktert, ha az érzéseit konkrétan leírnád. Milyennek látta az apját, milyen hatást gyakorolt rá? Ez többször is előfordul. Mivel E/1-ben írsz, nyugodtan írj úgy, ahogy magadban beszélsz. A fenti részletnél, majdnem biztos, hogy az átlag fiatal felnőtt a saját fejében egyszerűbben fejezné ki magát, mint: Nem akarom, hogy apám mindig attól féljen, mikor rokkanok bele a gyászba. Ha elmegyek, akkor legalább megteszem a kezdő lépést, hogy újra normális legyen az életem. Hogy normális legyek. Vagy egy másik lehetséges példa:
    Hosszú percekig figyeltem az arcát. Kis mosollyal palástolta az aggodalmait, de ez már nem elég, hogy megváltoztassa az arckifejezését, a csillogó szeme tesz róla. Emiatt is tovább kell lépnem, mint mindenkinek a koromban. Kiköltözni, egyetemre járni. Ha másért nem, legalább, hogy normálisnak tűnjek. Olyannak, mint aki kész változni. Kész vagyok?
    Egyébként nagy barátja vagyok a hosszú monológoknak, de ilyenkor nehéz fenntartani a figyelmet. Bevallom, többször átsiklottam a sorokon; de lehet azért, mert nem én vagyok a célközönség.

    Alapvetően egy traumatizált lányról van szó, tetszik, hogy nem akar dögös lenni, hogy nyugalomra vágyik igazán, és bizonyos cselekvő erővel is rendelkezik. Tudja, hogy tovább kell lépnie, és érdekelne, miként teszi meg. Nem tudom, hogy van-e ilyenirányú tapasztalatod, de nehéz hitelesen írni erről, átadni az érzelmeket. Kitartást hozzá, és remélem, tudtam, kicsit segíteni .

  3. Szia April!
    Gratula a kikerüléshez!
    Ennek a regénynek egyértelműen nem én vagyok a célközönsége, nem is jutottam a részlet végére. Pár észrevételt mégis fel tudnék sorolni, hátha segít majd a javításoknál.
    Első: a prológust olvasva azt hittem, a regény magáról a lövöldözésről fog szólni. Izgalomba is jöttem, wow, micsoda fajsúlyos és komoly téma, bátor vállalás! Aztán a prológus további részét olvasva megijedtem, mert az érzelmek leírását felszínesnek és sablonosnak találtam, ami nem méltó ehhez a fájóan valós, emberek százezreinek életét befolyásoló problémához.
    Aztán láttam, hogy a regény nem is erről fog szólni, hanem a szereplők utóéletéről. A kőkemény nyitómondat így hamis horognak bizonyult. Itt kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet.
    Maga a lövöldözés mellékszállá silányult a bekezdések során. Szerintem ilyen igazi és nehéz témához csak akkor szabad hozzányúlni, ha komoly kutatómunka és mély empátia társul a munka mellé, így kicsit degradálónak érzem a megközelítését.
    A másik, ami lelombozott, az a helyesírási, központozási hibák és a sután megfogalmazott mondatok gyakorisága. Ezeket alaposan át kellene nézni/nézetni valakivel, hogy az elbeszélői stílus a témához illeszkedjen. (Lehetne komolyabb, felnőttesebb, kicsit líraibb is akár…)
    Mindezek ellenére biztos vagyok benne, hogy nagyon is megvan a célközönséged, és sokan lesznek kíváncsiak a történet további részére! Sok sikert!

  4. Szia! Gratulálok a továbbjutáshoz!
    Én is csatlakoznék az előttem szólókhoz. Semmi újdonságot nem találtam benne, sem a téma, sem a stílus kapcsán. Ugyanezt a sztorit mások is feldolgozzák már, ha nincs benne semmi újítás, nem fog kitűnni a tömegből. Ha viszont úgy folytatódik a regény, hogy a fiú és a lány összejönnek, majd valamiért szakítanak és a fiúból lesz a következő iskolai lövöldöző, akkor megkövetlek és elnézést kérek.
    De gyanítom, hogy nem erre fog kifutni a történet, inkább kiderül a fiú valami komoly lelki sebe, amit természetesen csak a lány tud begyógyítani, és fordítva. Láttuk már, lapozzunk.
    (Természetesen ez nem bántás, csak érdemesebb lenne komolyabb mélységet adni a történetnek.)

  5. Gratulálok a továbbjutáshoz April!
    Engem teljesen meg lehetett fogni ezzel a reszlettel. Imadom az ilyen tipisu konyveket,igy nem csoda hogy valoszinuleg ez is egy kedvencem lesz.

  6. Szia! Gratulálok a kikerüléshez! Nekem betalált a sztori, magam is hasonló stílusban írok, szóval faltam a sorokat! Valóban az elején én is azt hittem, hogy esetleg azzal a nappal kezdesz, majd a folyamat ábra, ami mutatja, mi mindenen ment át a főszereplő, míg oda nem jutunk, ahol a részlet véget ért. Bár, van egy sejtésem, hogy elő fog ez még kerülni a későbbiekben. Mindenesetre ügyes vagy, mély levegő, kinn van a műved! Ez nagy szó és irigy is vagyok, mert az enyém még sehol és bőven izgulhatok még!

  7. A gyászfeldolgozás és a trauma megélése minden könyv által más és más szemszöget és “segítséget” nyújt az olvasónak, amit részemről fontosnak tartok. Már az elején érezhető, hogy nem egy átlagos szerelmi történetet kapunk, hanem sokkal többet annál. Szorítok a pozitív lektorihoz és teljes szívemből gratulálok az írónőnek!

  8. Gratulálok April! <3
    Te vagy a kategóriánk első fecskéje, mert bevallom én már azt gondoltam, kizárólag mesék és teljesen sötét hangvételű anyagok jutottak tovább. 🙂 Jó volt végre egy kicsit mást is olvasni.

    Egyetlen apróságot szeretnék Maddie karakteréhez hozzáfűzni. Egy pánikbeteg pszichiátriai kezelésénél az első lépés, hogy a betegségtudatot nem erősítjük! Ezt “sulykolják” folyamatosan, ettől lesz újra “normális”. Ezzel szemben Maddie talán túl nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ő bizony depressziós, pánikbetegségben szenved, mintha igazán nem is akarna túljutni rajta.

    Most pedig pukkants meg egy kis mini pezsit és két nap múlva már a lektori eredményedet is tudni fogod. 😀

  9. Gratulálok a kikerüléshez!

    Két dolog tántorított el a történet elolvasásától, mindkettő olyan nyelvtani hiba, ami visszatérő volt a szövegben, és azt a látszatot keltette, mintha a regény nem került volna bétázásra.

    Az egyik, hogy a megszólítás előtt nem volt kitéve a vessző. Volt, hogy el is kellett gondolkodnom, ki az a rohadt Baba, és hogy ez a regény világában megszokott káromkodás-e. ( “Azt a rohadt Baba!” helyett “Azt a rohadt, Baba!”)

    A másik, hogy a párbeszédeknél a gondolatjelet követően kis betűvel kezdted a mondatot akkor is, mikor annak nem az volt a funkciója, hogy a beszédet vagy annak módját leírja (vagyis nem kapcsolódott szorosan a dialógushoz).

    “– Na, mi van, mindent bepakoltál már? – szinte két oktávval feljebb kúszott a hangja az izgalomtól.”

    Helyesen:

    “– Na, mi van, mindent bepakoltál már? – Szinte két oktávval feljebb kúszott a hangja az izgalomtól.”

    A központozás viszont akkor is hibás volt, mikor a beszédet leíró mondatot helyesen kis betűvel kezdted:

    “– Nekem jó így. – vontam meg a vállamat.”

    Ilyenkor pontot nem kell kitenni, csak a kérdő- és felkiáltójelet.

    Összességében gördülékeny volt a szöveg, de hiányoztak a horgok, sokat nem tudtam meg a szereplőkről. Úgy tippelem, te a fiatalabb korosztályhoz tartozol, és ha ez így van, kezdésnek egészen jó is ez a regény.

    Ha adhatok egy tanácsot: ha szeretnél fejlődni, olvass sokat, főleg abban a műfajban, amiben alkotni szeretnél, és írj mindennap egy kicsit, akkor is, ha épp nem a “nagy” regényen dolgozol (gyakorlásnak a novella is megteszi).

    Sok sikert a továbbiakhoz!

  10. Szia! Gratulálok a kikerüléshez!
    A részletet többszöri nekifutásra sem sikerült elolvasnom. Zavart a párbeszédek központozási hibája, a fogalmazás nem kötött le, a cselekmény még kevésbé. Nagyon tipikus karaktereknek tűnnek, nagyon klisé sztoriban – ami akár jó is lehetne, ha a fogalmazásod hozzáadna.
    Az egyetlen, ami miatt örülök ennek a részletnek, mert elkezdtem benne reménykedni, hogy talán az enyémből is fog kikerülni egy részlet…

  11. Ígéretesnek indult a családi tragédia horogként, de – legalábbis egy ennyire rövid részlet alapján – nem ez lesz a mű témája, hanem csak ürügyet ad az önsajnálatában vergődő főhősnőnek az önostorozásra. Nehéz egy ekkora részlet alapján egy egész művet elképzelni, de nekem most az rajzolódik ki a fejemben, hogy itt a sebzett lelkű kamaszlány, aki aztán majd sok konfliktus után összejön a macsó élsportolóval, akiről persze majd kiderül, hogy szintén van egy sötét titka, és majd jól begyógyítják egymás lelki sebeit (sok szexszel is persze), és happy end.
    Ha igazam van, akkor ezt már számtalanszor megírták különböző díszletek között jobban vagy kevésbé jól, így nem tudom, mennyire kell belőle még egy, de biztosan van erre is közönség. Bevallom, nem én vagyok, így ennek figyelembevételével vedd komolyan a fentieket. 🙂
    A kikerüléshez és a szűrésen átjutáshoz gratulálok, ez mindenképpen nagy dolog. 🙂

  12. Nekem volt alkalmam előolvasni a teljes regényt és egyszerűen fantasztikus. Aprilben hatalmas tehetség van, a KMK-nál a helye. Bízom benne, hogy ezt a lektor is látni fogja. Hajrá April, szurkolok Neked!

  13. Tegnap óta a világom 180 fokot fordult a lehető legjobb értelemben. Most indultam először az Aranymosáson és a tény, hogy kikerült részlet az Emlékezz, mit ígértem kéziratából földöntúli boldogságot jelent számomra.

    Köszönöm az előszűrőknek, hogy esélyt adtak, hálás vagyok, hogy bejuttattak a lektori szakaszba!

    A történet alapját az iskolai lövöldözés és annak utóhatása (maga a PTSD) alkotja. A PTSD egy makacs állapot melyet, ha nem megfelelő szakember kezel, benne ragadhat az ember lánya, ezért is érződik ennyire a betegségtudat az első fejezetben. Jó magam is átéltem hosszú éveken át, igaz nem Maddie élethelyzetében, de ez egy másik történet.

    A lövöldözés a későbbiekben visszaemlékezés keretei között kifejtésre kerül, sőt még Maddie elhunyt testvérével, Deannel is találkozunk, megismerjük őt. Erős a szerelemi szál a regényben, ez tény, de erősebb a gyógyulás folyamata, melyben nem csak Austin és Maddie családja, hanem egy egyedi módszerrel dolgozó terapeuta is segíti a főhősünket.

    Minden könyvemben van rejtett „útravaló” az olvasóimnak, így ha Maddie történetével csak egyetlen PTSD–ben szenvedő vagy, közvetve érintett olvasónak tudok segíteni, már megérte a belefektetett munka.

    Még egyszer köszönöm a lehetőséget! A többi írótársamnak pedig sok sikert és kitartást kívánok!

    Szeretettel, April!

  14. Kedves April,

    személyes véleményem az, hogy ha valaki egy adott témához -főleg betegség esetén- érdemes jobban utána járni, esetleg a szakirodalomba is beletekinteni. Ha valóban a cél, hogy népszerűsítsd a segítség kérést akkor az ilyen mondatok “A gyógyszerek csak abban tudtak segíteni, hogy robotüzemmódban eleget tegyek a kötelességeimnek.” elég károsak…

  15. Részben G. Gizella hozzászólására reagálva fejtem ki a véleményem a kikerült szövegről:
    Sajnos jó pár vonatkozó gyógyszer esetében igaz az író által írt állítás, és még az a jó eset, ha az idézett mondat (“A gyógyszerek csak abban tudtak segíteni, hogy robotüzemmódban eleget tegyek a kötelességeimnek.”) szerinti állapot elérhető gyógyszeres segítséggel. Nem értem, hogy miért lenne az író feladata rózsaszín szemüvegen keresztül hozzákezdeni a témakörhöz. Én semmiféle érzéketlenséget vagy ízléstelenséget nem láttam a fejezet olvasása során, az egész művet ismerni kellene annak megítéléséhez, hogy összességében milyen képet fest az író az általa boncolt témákról. Bennem mindenesetre bizalmat ébresztett a fejezet az író történetvezetési képességei iránt, és kétlem, hogy bármilyen csalódást okozó tévkövetkeztetés, ismerethiány vagy hasonló derülne ki a későbbiekben. Szívesen tovább olvasnám.

  16. @G. GIZELLA Egy fejezet alatt nem lehet csodát tenni, csupán bemutatni azt, hogy honnan indulunk. A történet elején Maddie a betegség mélyén van, ám a későbbiekben, megfelelő segítséggel és a gyógyulás iránti akarat megszületésével elindul a pozitív folyamat.

  17. Szia!
    Szerintem az egyik legnehezebb írói feladat a saját traumánkról, fájdalmunkról avagy boldogságunkról írni. Ehhez nagyon mély önismeret, erős önreflexió és profi írói tudás szükségeltetik.
    Pl.: ha a karakter nagyon hasonlít hozzánk, akkor nehéz reálisan látnunk a többi szereplőt. Ha meg nem hasonlít ránk, azt érezhetjük, hogy nem tudja átadni, amit szeretnénk, ezért akaratlanul belevihetjük a saját vonásainkat – ettől viszont instabil lesz a szereplő, nem a karakteréhez hűen reagál helyzetekben.
    A negatív kritikám ellenére, nagyon szurkolok neked, és remélem sikerült ilyen szemszögből is megvizsgálnod a történetedet!

  18. Gratulálok a kikerüléshez!
    Valóban klisés az alap ötlet, de én hiszem, hogy ez nem okvetlen probléma. Sok ötlet az, attól függ mit hoz ki belőle a szerző. Szerintem sok múlik a karaktereken, a cselekményről már nem is beszélve. Nekem tetszett a részlet, bár nem tökéletes, de szívesen olvasnám tovább!

  19. Gratulálok a kikerüléshez! Gördülékeny a szöveg, könnyen olvasható. Nekem a kiindulási pont abszolút felkeltette az érdeklődésemet, már az előhang alapján leemelném a polcról a könyvet. Kíváncsi vagyok megjelenik e a későbbiekben maga a lövöldözés ( bízom benne, hogy igen). Nagyon szívesen olvasnám tovább!

  20. A könyv írója nagyon kedves ismerősöm, aki “javíthatatlan” romantikus és idealista. Nagyon jól tudja ő is, hogy ez a fajta irodalom nem az én világom, viszont őt ismerve tudom, hogy az ilyen emberekre és törhetetlen hitükre szüksége van a világnak.
    Gratulálok neki és nagyra értékelem a teljesítményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük