Zajcsuk Liliána: Lélekvadász

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

A nap már régen lebukott a horizont mögé, és az erdő is az éjszakai pihenőjéhez készülődött. A város védelmét szolgáló, tövises sövényfal résein mégis bátorító fénynyalábok kacsintottak ki Irielre. A mágus vacogva összehúzta magán vékony köpenyét, és megszaporázta a lépteit. A füvesasszonynak azt ígérte, hogy még az éjszaka beállta előtt visszaérkezik a megígért kristályokkal, és nem akart visszaélni az idősödő hölgy jóindulatával.

Vagy a városfalon kívül rekedni. Ugyan még csak az ötödik holdhónapját töltötte az északi hegyláncok között, hamar megtanulta, hogy idekinn még a meleg évszak idején is a tél az úr. Jobb, hogyha nem húz sorsot az égből hulló jégvirágokkal.

A kapuőrök már jól ismerték szakadt köpenyéről és varázstárgyakkal tömött erszényéről, mégis felé szegezték lándzsájukat. A lány megadóan megtorpant, és remegő ajkakkal tűrte, hogy az egyik harcos a homloka elé lógasson egy ezüstláncon függő, fekete követ. A férfi halk varázsszót mormogott, aztán biccentve hátralépett.

– Mehet – nyugtázta a társának. Hangjában mintha némi csalódottság csendült volna; Iriel biztosra vette, hogy a férfi örömmel a polgármester elé cipelte volna fekete mágia használatának vádjával. Hogy ezt a lány övéről lógó másfélkezes kard, a kezén megcsillanó mágusgyűrű vagy a szürke szemében villogó céltudatosság okozta, nem derült ki.

– A déli ellenőrzés óta nem is lett volna elég időm szökevény démonherceggé változni – biccentett a lány ártatlan mosollyal, és belépett a városkapun. Lopva megszorította a nyakában lógó követ, az őrök amulettjének fehér ikertestvérét, és áldotta a szerencséjét.

Nem biztos, hogy bebocsátották volna, ha alaposabban szemügyre veszik őt.

A téli este a legtöbb lakót már otthonába űzte az utcáról, és a lány halkan szitkozódva botladozott a térdig érő hóban. Csizmája meg-megcsúszott a jeges köveken, és amikor megpillantotta a füvesasszony üzletét, torkát kellemetlen érzés szorította meg. Lendülete megtört, és eltűnődve megállt az ajtó előtt.

Néhány pillanatig a szenes feketévé égett falakat, a deszkákba karcolt rúnákat és a megrogyott tetőt bámulta. Az épület, mint mindegyik másik, megsínylette a háborút. Iriel fülében sikolyok harsantak fel, és az orrát démoni mágia füstös szaga töltötte be. Fejét rázva hessegette el az emlékeit, és igyekezett a jövőjére gondolni.

A kilátásai hasonló rettegéssel töltötték el, és akaratlanul is hátrált egy lépést. Innen még visszafordulhat, és a saját szállására siethet. Ha így dönt, folytathatja az eddigi, megszokott életét.

Ha viszont átlépi a küszöböt, egy olyan ösvényre tapos, ahonnan nincs visszaút. Ahhoz pedig, hogy elérje a célját, nagy árat kell fizetnie.

A hirtelen feltámadó szél hópelyheket szórt az arcába. A jégvirágok szapora táncot jártak a levegőben, és a lány mozdulatlanná dermedt, amikor egy pillanatra egy ismerős sziluettet rajzoltak ki a szomszéd ház előtt. Halotti csend támadt körülötte, és ő lélegzetvisszafojtva bámulta a kirajzolódó széles vállakat, a széllel dacoló hajtincseket, és kisvártatva egy mély, megnyugtató hang is megszólalt a fejében.

Bízom benned, Iriel.

A férfi megjelenése boldogabb, egyszerűbb időket idézett, amikor még nem kellett démonhercegektől és pusztító seregektől tartani. A lány visszapislogta kitörni készülő könnyeit, és bánatosan bólintott. A varázs váratlanul tört meg, mégis biztosra vette, hogy a kísértet még mindig vele van. Mindenhova elkísérte, fájón emlékeztetve a hibájára és az eljátszott bizalomra.

Bíztál bennem. Iriel mély sóhaja párafelhőként gomolygott a levegőben. Én pedig cserben hagytalak. Igazad van, ez nem történhet meg még egyszer.

Talán nem teheti jóvá, de meg kell próbálnia.

Felemelte átfagyott kezét, és határozottan bekopogott.

A belépést rekedt hang engedélyezte. Alig volt erősebb a szél zúgásánál, így a lányban az is felmerült, hogy csupán a képzelete játszik vele. Addigra viszont már lenyomta a kilincset, és szinte menekült a kellemes melegbe a tél hűvös öleléséből.

A füvesasszonynál, mint mindig, barátságos tűz pattogott a kandallóban, a nő előtte kuporgott egy régi hintaszékben. Kezében kötőtűk csattogtak, szurokfekete szeme révedve meredt a semmibe.

Vásárlója felbukkanását egyetlen szóval vette tudomásul.

– Késtél.

Iriel a városba érkezése óta teljesített számára feladatokat, de a rideg károgás minden alkalommal csontjáig hatoló rettegéssel töltötte el. Biztosra vette, hogy a nő több annál, aminek mutatja magát. A legelső találkozásukkor mágikus borostyánindákat uszított ellene, amikor megpróbált néhány ritka gyümölcsöt elemelni a kertjéből. Ilyen kifinomult földmágiát kevés növénymester művel.

– Viszont megszereztem, amire szükséged van! – A lány legszívesebben a kandallóhoz rohant volna, hogy ő is átmelegedhessen, de különös megbízója előtt nem mutathatott gyengeséget. A füvesasszony pultjához sétált, majd az asztalra öntötte az erszénye tartalmát. A három kristályt közvetlenül egy barlang mennyezetéről varázsolta le, a felületük mégis olyan hibátlanul törte meg a lángok fényét, mintha a legkiválóbb ékszerészek csiszolták volna őket a legnagyobb műgonddal.

A javasasszonyt cseppet sem érdekelte a zsákmánya. A csendet hosszú percekig mégis csak a tűz ropogása és a kötőtűk csattogása törte meg. A nő még csak hellyel sem kínálta a sarokban billegő, háromlábú sámlin, de Iriel már hozzászokott az effajta próbatételekhez. Habár a nap végére ólmos kimerültség rohanta meg, minden erejét összeszedve talpon maradt. Ha elég türelmes, talán végre megkapja a fizetségét.

Csigalábon vánszorogtak a percek. A lány még lélegzetet is alig mert venni, és összerezzent, amikor a füvesasszony végre megszólalt.

– Ezekre nem nekem van szükségem, hanem neked, leányom.

– Nekem? – Iriel hangja érzelemmentes maradt, mindössze enyhén felkúszó szemöldöke árulkodott a meglepetéséről.

– Egy átlagos karmuai elhiheti azt, amit mindenkinek igyekszel mutatni. A fővárosból érkezett máguslány azért utazott a jeges északra, hogy a helyi gyógyító kristályokat tanulmányozza, persze. Azt viszont már kevesebben látják, hogy ez a máguslány hamis rendgyűrűt visel, és felettébb különös bokrétát köttetett a füvesasszonnyal. – A nő félretette a kötését, és óvatosan felemelkedett a hintaszékből. Tekintete végigsiklott Iriel ezüstgyűrűjén, amelyben valóban színezett üveg csillant meg ametiszt helyett, aztán a pultja mögé ballagott. – Szellemgyökér, medvekaromvirág és fényliliom. Három lenyűgözően erős varázshatalmat hordozó növény. Ismered-e pontosan, miben áll az erejük?

Iriel csendesen tűrte a füvesasszony elmélkedését. Az első próbát kiállta a puszta türelmének köszönhetően; miben különbözne a következő? Visszanyelte ingerült, csípős válaszát, és némán várta a folytatást.

– A legendák szerint ezek a virágok legalábbis annyira áhítoznak egy saját lélekre, hogy képesek másokét csellel elrabolni. Mégis milyen fényt vetne a fővárosi máguslányra, ha valaki elhintené Karmuában, hogy lélekcsapdákra alkudozik?

– És milyen fényt vetne az a karmuai füvesasszonyra, a polgármester egyik bizalmasára, ha kiderülne, hogy lélekcsapdákat nevelget a kertjében? – A fekete szemek Iriel arcába meredtek, de a lány szálfaegyenesen tűrte az öregasszonyból áradó rosszindulatot. A nő végül mégiscsak felkacagott.

– Itt van minden, amit kértél tőlem. – A ráncos kezek eltűntek a pult alatt, és egy vödörbe állított csokor bukkant fel. Illata a napfényt és a régmúlt tavaszait idézte, és a lány elfojtott egy halk sóhajt; Karmuában még a nyarat is hűvös szél kísérte. Már-már kinyúlt a legközelebbi szirom felé, amikor emlékeztette magát, hogy a füvesasszony nem engedélyezte, hogy megérintse a virágokat. Rendben, játsszunk az ő szabályai szerint!

– Az áruk nem a három kristály lesz.

Iriel nagyot nyelt, és óvatosan a pultra támaszkodott.

– Hanem?

A nő a vevőjére ügyet sem vetve visszacsoszogott a kandallóhoz, és a kötőtűket a kezébe véve folytatta a korábbi munkáját. Konok hallgatását csak dühös sóhajtása törte meg, amikor elejtett egy szemet.

Végül vendégmarasztalóan a háromlábú sámli felé mutatott az egyik kötőtűvel.

– Nos, amikor először megjelentél a küszöbömön, azt hittem, hogy egy újabb koldust sodort hozzánk a sors. Már-már azt javasoltam, hogy eredj vissza a fővárosba, ott könnyebben fogsz magadnak szerencsét és segítőket. A tekinteted azonban nem olyan volt, mint a többié. A legtöbb lélekben félelem és kétségbeesés lakozik, a tiédben viszont olyan tömény megbánás és tettvágy derengett, amihez foghatót még sohasem láttam.

Iriel gondolatai elkalandoztak. Valóban szánalmas látványt nyújthatott, amikor igyekezett meglopni a füvesasszonyt; akkor már egy éve az erdőt járta válaszok reményében. A helyes út végül a hegyek közé vezette, egészen az elrejtett városig, ahol még nyáron is alig kelt fel a nap. A lányt valaha a fővárosi lélekmágusok egyik legígéretesebb növendékének tartották, a saját túléléséért való szüntelen harc viszont igazi vadászt nevelt belőle.

Egy szakadt mágusköpenyben didergő vadászt.

– Megjelenésed felkeltette a polgármester kíváncsiságát. A főpapnővel tanácskozva a távozásodat javasolta, én viszont közbeléptem. Kíváncsi voltam, miféle tettekre vagy hivatott, úgyhogy néhány szívességért cserébe segítettem neked szállást és ételt szerezni. Bevallom, nem számítottam rá, hogy valóban megszerzed akár a rémmedve-prémet, vagy éppen azt a fiola vizet Remény Kútjából.

– A Kutat sokkal könnyebben is megtaláltam volna, hogyha elárultad volna, hogy a legendák a Hajnal Kútjának nevezik! – vágott közben Iriel szárazon, újabb nevetést előcsalva a füvesasszonyból. A lányt rossz előérzet kerítette hatalmába a megbízója szokatlan jókedvétől.

– Az elvette volna az igazi kihívást. – A ráncos arcon egy pillanatra csalódottság ült meg, és a vékony ajkak lebiggyedtek. – Mindenesetre teljesítetted, ahogyan minden mást később is. Aztán előálltál ezzel a képtelen kéréseddel. A liliomod az egyik legritkább növény messze Ilinia földjén, mert az északi fény táplálja őket, és csak tiszta éjszakákon virágzanak. A medvekaromvirág az egyik legerősebb nyugtató az egész földrészen, a szellemgyökér pedig egyenesen a Sötétség Urának birodalmába nyúlik alá. Évezredek során eddig egyszer használták fel mindhármat egyetlen rituálé során, amikor egy bosszúszomjas mágus egy lelket próbált meg elpusztítani egyszer és mindenkorra. Kire fáj a fogad, gyermekem?

Iriel mély lélegzetet vett.

– Demariusra.

Az öregasszonyt korábban kevésszer lepte meg úgy, hogy az arcáról bármi is leolvasható lett volna, most viszont a valóban megdöbbent.

– Meglehetősen nagyszabású tervet forgatsz a fejedben, leányom. Demarius démontestvérei ezrét idézte meg egymaga, és a veresége után lóvá tette a királynő összes udvari mágusát, amikor megszökött a cellájából. Akármennyire is reménykedtünk a békében, a gonosz ismét szabadon jár. – A füvesasszony sokáig vizslatta Iriel arcát, majd beleegyezően megrándította a vállát. – Nos, ha valamivel van esélyed elejteni, akkor az valóban egy lélekcsapda. Ahhoz pedig, hogy a virágok erejét uralhasd, olyan fizetőeszközre lesz szükséged, amit csak kevesen hajlandóak megadni.

– Emlékekre – biccentett Iriel.

– Emlékekre – ismételte utána a füvesasszony. A szó egy pillanatig még baljóslatúan lógott köztük a levegőben, aztán az idős hölgy a pultja felé intett. – Három emlék a három virágnak. Három kristály a három emléknek. Ahhoz, hogy megalkosd és irányíthasd a lélekcsapdát, önmagad egy darabját kell feláldoznod.

– Milyen fizetséget akarsz a virágokért? – kérdezte a mágus gyanakodva.

– A históriád felettébb kíváncsivá tett, gyermekem – ismerte be a füvesasszony vonakodva. – Féltve őrzöd a múltadat, és olyan mágiaág felé kacsintgatsz, amit a főváros lélekmágusai nem néznének jó szemmel. Átnyújtom a virágokat, viszont látni akarom azt a három emléket, amit feláldozol a lélekcsapdának.

***

Iriel korábban hálásan fogadta a tűz melegét, ezúttal viszont magához a Télhez fohászkodott segítségért. A füvesasszony ragaszkodott hozzá, hogy az ő kunyhójában végezze a szertartást, és a lány ennek megfelelően órák óta sürgölődött a kandalló előtt. Kardja hegyével apró rúnákat karcolt a padlódeszkákba, és a lángok közelségétől izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán. A füvesasszony vizslató tekintete mégis sokkal jobban zavarta; ezúttal már ketten figyelték árgus szemmel minden mozdulatát. A kísértet nem mutatta magát, de a mágus biztosra vette, hogy valamelyik sarokban vár.

A rituáléhoz szükséges szimbólumokat alaposan az emlékezetébe véste, de még így is kétszer leellenőrizte a munkáját. Ha egyetlen vonalat is hibásan húz meg, könnyen lehet, hogy a virágok magukba nyelik az egész lelkét, és elenyészik a lehulló szirmokkal együtt.

Utolsó teendőként hétágú csillagot karcolt a padlóba. Három csúcs a virágoknak, három a kristályoknak, egy pedig önmagának. Az alakzat közepébe a kardját fektette; az élesre fent hegy saját maga felé mutatott.

Vetett egy utolsó pillantást a füvesasszony kunyhójára, aztán elfoglalta a helyét. Óvatosan térdelt le, nehogy akárcsak a köpenye széle is kilógjon a csillag körvonalaiból, és ujjait rászorította a nyakában viselt kőre.

– A lélekvirágok nagyon kényesek. – Összerezzent, amikor a füvesasszony beszélni kezdett a háta mögött. – Hogyha nem a megfelelő emléket ajándékozod nekik, cserbenhagynak vadászat közben. Fontos, hogy olyan képeket adj át nekik, amelyek nagyon szorosan kötődnek a lelkedhez.

– Mi marad belőlem, ha a fontos emlékeket adom át?

– Aki egy másik lélekre ácsingózik, mindenképpen fel kell, hogy adjon önmagából valamit. Mérlegelned kell, mit kell megtartanod a vadászathoz, és mi kevésbé szükséges hozzá. Csapdába akarod csalni Demariust, nem igaz?

A lány minden ízében megremegett, aztán lassan biccentett. Ismét felcsendült a fülében a kardok csattogása, az ártatlanok sikolya, és látta maga előtt a felperzselt csatateret.

Sercegés tudatta vele, hogy a füvesasszony tüzet gyújtott, aztán csizmák koppantak a háta mögött. A növénymester egy-egy lángoló gyertyát állított a csillag csúcsaiba, aztán letérdelt Iriellel szemben. A nap még a láthatár mögött szunnyadt, a kandalló fénye pedig sötét árnyékokkal festette meg az arcát.

– Szabadulj meg a jelentől és a félelmeidtől, gyermekem! A figyelmedet most a múltadra fordítsd! Idézd fel minden örömödet és fájdalmadat!

Szavai éles tőrként hasítottak a mágus koponyájába. A javasasszony könyörtelenül lecsapott az elméjére, és durván betört a gondolatai közé. A lányra vészjósló varjúszárnyak borultak, aztán a javasasszony felkárogott közvetlenül az elméjében.

Vezess, gyermekem!

Iriel mély lélegzetet vett, és szemét behunyva elmormolta a léleklátás igéjét. Némán számolta magában a másodperceket. Amikor legközelebb felnézett, a füvesasszony kunyhója zöldellő kertté változott.

***

A nap régen látott, kedves ismerősként üdvözölte, és a lányt megannyi illatozó virág vette körül. Egy színes lugasban állt, ahol a gerendák rogyásig teltek ökölnyi rózsákkal. Mögötte mívesen faragott pad hívogatta magához, és valahol a távolban énekesmadarak trilláztak.

A lugasból labirintus indult a horizont felé. A falát is rózsabokrok alkották, és a virágok színe folyamatosan változott. Iriel kíváncsian lehajolt az elsőkhöz. Az áttetsző szirmokat először alig vette észre, és amikor kíváncsian megérintette az egyiket, szívből szóló nevetés csendült fel. A mágus halkan felsóhajtott, és elengedte a virágot.

Irielt néhány hónapos korában elszakították a szüleitől, amikor felfedezték, hogy az égvilági Ősök megjelölték. Édesanyjából mindössze ennyi maradt meg számára, élete hajnaláról.

Elindult befelé a labirintusba. Az áttetsző virágok lassan patyolatfehérbe öltöztek, aztán más színek is megjelentek bennük. A lila vagy éppen mélykék csíkok elárulták, mikor kezdett mágiával foglalkozni, barátai megismerését aranyló virágok, árulásukat elsötétülők jelezték. Felsóhajtott, amikor az első vörös rózsa is szirmot bontott, és elszorult a szíve, amikor ezek mélybordóból éjfeketévé változtak.

– Választanod kell, kedvesem. – A füvesasszony szinte a semmiből termett mellette. Bal tenyerén az egyik kristályt egyensúlyozta.

Iriel megszorította a nyakában függő követ, és lazított a láncon. Könnyedén andalogva elindult a rózsalabirintusban, és hagyta, hogy a megérzései vezessék.

Az első megálló tanonckora közepén várta, egy lila rózsa társaságában. Iriel reszkető kézzel nyúlt érte, és a kert képe nyomban egy zárt teremnek adta át a helyet.

Ismét a lélekmágusok Ezüsttornyában ül mesterei gyűrűjében. Pennája fürgén siklik az előkészített pergamenen, ajkai varázsszavakat formálnak a mágia Ősi Nyelvén. A pergamen kisvártatva meggyullad, és habár a mesterek hátrahőkölnek, a tűz nem tesz kárt sem a tanonc kezében, sem a faasztalban. A lángok közül kisvártatva másfélkezes kardot szorongató harcosnő emelkedik ki, rögtön utána lángoló sebhelyeket viselő alak. A nő hajfonata kígyóként csavarog a levegőben, miközben ellenfele felé szúr. Az alak kitér a csapás elől, karmaival visszatámad. Mély sebet fakaszt a harcosnő oldalán.

A jelenés kihuny.

A teremre dermedt csend telepszik.

– Ez hihetetlen!

– Ez szörnyű!

– Ki ez a harcos és ki ez a szörnyeteg?

– Ilyen borzalom még nem ütötte fel a fejét Iliniában!

Iriel csendesen hallgatja a kibontakozó vitát. Gondolatban azonban máshol jár: fáradt és kimerült. Ráadásul még látogatót is vár estére.

– Távozom. – Felemelkedik az asztaltól, de kettő kéz szinte azonnal visszatolja.

– Nem, gyermekem. Ez a jelenés felettébb érdekes volt. Kérlek, folytasd a vizsgálatát!

Iriel eleresztette a virágot, és visszatért a kertbe. Köpenye belső zsebéből apró tőrt húzott elő, aztán egyetlen határozott mozdulattal leszelte a rózsát a száráról. Figyelmét nem kerülte el, hogy a csonkításba az egész bokor beleremegett, és több szirom a földre hullt.

Vajon mi marad belőle, hogyha nem csak egyetlen emléket veszít el, hanem minden hozzá kapcsolódó is megsérül?

A füvesasszony prédájára leső ragadozóként kapott a virág után. Szemét behunyva nézte végig a rövid jelenetet, és csalódottság ült ki a ráncaira.

– Csak ennyi? – Kérdésével egy időben különös kimerültség rohanta meg a lányt. Izmai megremegtek, szívverése kihagyott egy pillanatra. Az idősödő nő jelenléte zavaróan felerősödött, meghívott vendég helyett ellenséges betolakodónak tűnt.

– Demariust akarom foglyul ejteni – emlékeztette őt Iriel. Átvette tőle a két hozzávalót, és néhány varázsszót elmormolva elengedte őket. A tárgyak ottmaradtak a levegőben, mintha láthatatlan pókfonálon függnének az égből, és a mágus karcsú mutatóujjával rúnákat rajzolt köréjük. – A legjobb, ha olyan emlékeket idézek fel, amik hozzá kapcsolódnak.

– Ezek szerint láttad előre az érkezését. – A füvesasszony kijelentése mögött egyértelműen egy kérdés és némi rosszallás rejtőzött.

– Nem tudtam, mit látok – ismerte be a lány összerándulva. – Demarius a Világgyöngy első démona. Honnan kellett volna ráismernem, mit jelentenek a parázsló sebek? Honnan tudhattam volna, hogy valaki tűzmágiával feltépi a világok szövetét, hogy egy nyugvó lelket láncra verjen ideát, egy halott testben? Mire kellett volna figyelmeztetnem a királynőt?

Megkönnyebbüléssel nyugtázta a válaszát követő hallgatást. Folytatta a kántálást, és elégedetten biccentett, amikor a kristály és a rózsa között aranyló kötél villant fel a semmiből. A rózsa lilája folyamként indult meg a köteléken át, összepöndörödő, áttetsző szirmokat hagyva maga után. A mágus végül leemelte a két tárgyat a levegőből, a kristályt az erszényébe süllyesztette, a halott szirmokat pedig a kertben járőröző, tavaszi szellőnek ajándékozta.

A második emléket is a megérzéseire támaszkodva választotta ki. A fekete rózsa szinte minden őt érő fényt magába nyelt, és Iriel azonnal tudta, melyik emléke lakozik a virágban.

Elméje legalább ezerszer előhozta, hiába próbálta mélyre temetni. Létezhet annál szigorúbb büntetés a sorstól, hogy most még egyszer újra végig kell néznie élete hibáját?

Dacosan megvetette a lábát. Ha a rituálé során megszabadulhat tőle, akkor egyetlen utolsó találkozás meglehetősen jutányos ár érte. A lány tőrrel a kezében nyúlt a szár irányába, de nem kerülhette el a szirmok érintését. A nap hirtelen lebukott a láthatár mögött, de a táj ezt leszámítva változatlan maradt.

Egy másik rózsakert várja. A katonás rendbe ültetett, gondosan nyírt bokrokon kék virágok ülnek. Középen üres sáv fut keresztül, ahol egy harcos élettelen teste fekszik. Haja lepelként terül szét a földön, ruhái tiszták, és az oldalán húzódó, mély seb is begyógyult már. Kardja mellette hever; az egész jelenet úgy fest, mintha a férfi csak egy rövid pihenőt tartana, és bármikor felébredhetne álmából.

Iriel még egyszer ellenőrzi a rituálé előkészületeit, aztán lopva végigsimít a halott arcán.

– Minden rendben lesz, Haelmundur. Ígérem. – Egy könnycsepp hullik alá a szeméből, egyenesen a harcos mellkasára, a szíve fölé.

A lány elfoglalja a helyét az előre megrajzolt varázskörben, bal kezébe vesz egy rózsaágat, aztán beszélni kezd. Az Ősi Nyelv dallamos szavaiba hamarosan durva hangok vegyülnek; Iriel szinte észrevétlenül tér át egy nyugtalanító, reszelős nyelvre. Az egész világ lángba borul, de a mágus csak az ágat figyeli, és egyenes vonalat húz vele a levegőbe. Újabb szavakat sziszeg, majd a szabadon maradt kezével a levegőbe nyúl.

Egy pillanatra megretten, hogy a rituálé sikertelen maradt, ám az ujjai valami vékonyba és élesbe ütköznek. A lány rámarkol a világokat elválasztó szövetre, és egyetlen határozott mozdulattal tovább mélyíti a hasadékot. A levegő vibrál, a rózsabokrok képe között pedig egy idegen világ csillagképes égboltja bontakozik ki.

– Térj vissza hozzám, Haelmundur! – kiáltja Iriel a hasadékba, és keresztülnyúl a körön. A lángok nem ártanak a kezének, viszont egész lényébe fájdalom csap, amikor átlépi a megrongált dimenzióhatárt.

Hangjára mozgolódás támad, és áttetsző alakok bukkannak fel a résben. Többen csodálkozva kapnak a betolakodó után, de a mágus elhessegeti őket a fáklyával. A lelkek végül megértik, mi zajlik körülöttük, mert engedelmesen sorfalba rendeződnek. Kisvártatva ifjú bukkan fel közöttük, és peckes léptekkel indul Iriel irányába.

A kedvedért. Bízom benned, Iriel. – A hangja alig több suttogásnál, de a lányt ez a néhány szó is boldogsággal tölti el. Rámarkol a szellemujjakra, és elkezdi magához húzni a férfit a tűzön át. A lélek vonásaira leírhatatlan fájdalom vetül, de zokszó nélkül tűri, hogy a mágus visszasegítse a régi világába. A hasadékon átérve érintése megszűnik, alakja szétfoszlik, Iriel mégis tudja, hogy itt van, vele. A feltépett világszövet szélét keresi, és visszaigazítja a helyére, majd a fáklyát a levegőbe emeli.

Minden más nagyon gyorsan történik. A kertben szél támad, a szövet függönyként megrebben. A mágus sietve csap oda, de egy kéretlen kéz megfékezi a fáklyát, aztán határozottan tolni kezdi visszafelé.

– Távozz! – üvölt rá a lány, és újra lesújt. A lángok sziszegve hunynak ki, és a hasadékban egy idegen arc bukkan fel. Ajka gúnyos mosolyra húzódik, aztán Haelmundurhoz hasonlóan átolvad Iriel dimenziójába. A mágus kétségbeesetten becsapja a dimenziófüggönyt, és varázsszavakat kezd hadarni. A világszövet hamarosan újból ép, és Iriel ekkor a rózsaágat elhajítva kilép a körből. A legrosszabbtól tartva leguggol a vadász mellé, és rámarkol a kezére.

– Haelmudur? Mondd, hogy itt vagy velem!

A férfi szeme váratlanul kerekre tágul, de a jól ismert, barna tekintet helyett vérvörös az írisze. A mágus iszonyodva figyeli, ahogyan a vadász bőrén sebek nyílnak, de ezekből vér helyett lángnyelvek csapnak elő. Iriel iszonyodva rebben hátra, de ekkor már a férfi ujjai szorítják őt.

– Itt vagyok veled, kedvesem. – A megnyugtató hang egy pillanatra lecsillapítja a mágus rettegő szívverését, aztán a vadász reszelősen felkacag.

A lány felsikolt, amikor az alak egy szempillantás alatt fekete füstfelhővé változik és felé lendül. Iriel köhögve esik térdre, és hasztalan küzd a bensőjében támadó fájdalommal. Az idegen lélek egyenesen a gondolataiba tör, és könyörtelen precizitással átvizsgálja a megidézéséhez kapcsolódó előkészületeket.

– Milyen egyszerű, mégis milyen briliáns ez a rituálé! – dorombolja negédesen. – Köszönöm a segítséget, kedvesem! – Hirtelen ugrik ki Iriel elméjéből, aki szinte boldogan fogadja az eszméletlenség ürességét.

Iriel a lelke kertjében arra eszmélt, hogy térdét magához ölelve hever a földön. A tőrét még mindig görcsösen szorította, a mellette álló füvesasszony pedig elsápadva meredt rá a kezében remegő rózsával.

– Iriel, te… te vagy az áruló lélekmágus, aki megidézte Demariust! Te vagy… Moiriel, a Démonok Anyja! Az égvilági Ősök kivételes tehetséget ajándékoztak neked, te viszont sötét mágiára használtad! A Sötétség szolgái tisztelik a tudásodat, a Fény gyermekei átkozzák a nevedet, amiért halottidézőket szabadítottál a Világgyöngyre!

Iriel mély sóhajjal emelkedett talpra és leporolta a köpenyét.

– Megmenthettem volna Haelmundurt, ha nem tiltanak el tőle. – Szavai halkan, de indulatosan csengtek. – A királynő egyedül küldte őt felderítőútra, ami a főváros körüli erdőben öngyilkosság. Ha vele lehettem volna, megakadályozhattam volna a halálát! A lélekmágusok viszont elvárták, hogy minden időmet a hivatásomnak szenteljem. Minden igazságtalanul történt, és én… én csak egy újabb esélyt akartam neki adni az életre… Kérem vissza a rózsát!

A nő reszketve meredt rá, és amikor a mágus kinyújtotta felé a kezét, rémülten elhátrált.

– Nem engedhetem, hogy elkészítsd a lélekcsapdát!

Tiltakozása Irielt is megrémítette. Ha a füvesasszony elmenekülne az elméjéből, kezében az emlékkel, azzal pusztító lavinát indítana útnak.

Az emléktolvajokról szóló legendák mind tragédiába torkolltak.

– Hibáztam, amikor megpróbáltam Haelmundurt visszahozni az életbe. Hagytam, hogy az önzőségem hajtson, és megpróbáltam visszahozni őt arról a helyről, ahonnan nincs visszatérés. – Önkéntelenül is felpillantott, de a kísértete ezúttal nem mutatkozott meg. – A népemet kockáztattam, és hálás lehetek azért, hogy a királynő megkímélte az életemet. Tudom, hogy ezek jóvátehetetlen bűnök, de nem nyugodhatok addig, amíg akár Demarius, akár valamelyik szolgája odakinn bolyong!

A fekete szemek valósággal perzselték az arcát, végül a füvesasszony felé nyújtotta a virágot.

– Rendben van, gyermekem. Segítek neked a lélekcsapda elkészítésében. A királynő ezért valószínűleg engem is árulás bűnével a hegységbe száműzne, ha már nem élnék itt jó néhány éve… Viszont én választom ki, mi legyen a harmadik emléked.

Iriel ezúttal pusztán a gondolatai erejét használva, összepréselt ajkakkal töltötte bele az emléket a kristályba. A füvesasszony jelenléte fájón lüktetett a kertben, és a lány úgy érezte, mintha csatát vesztett volna vele szemben. A bűne hatalmas, és megérdemli az ítéletet. Beletörődően bólintott, a látogató pedig nem késlekedett. Rámarkolt a legközelebbi rózsabokor tüskés szárára, és halkan belekezdett a varázsigébe. A mágus torkában dobogó szívvel várta a jelet, majd engedelmesen útnak eredt. Láthatatlan erő húzta a sövénylabirintusban, és kétségbeesetten pislogott, amikor egy vérvörös, hatalmas rózsa előtt torpant meg.

Ne, bármi mást, csak ezt ne!

A kertre a tél hidege csapott le, és hűvös szél borzolt bele a hajába. A kísértet vajon vigasztalóan, vagy noszogatva érintette meg őt?

– Miért kívánod, hogy éppen… Haelmundurt felejtsem el? – suttogta Iriel reményvesztetten. Az évek során a családja magára hagyta, barátai elfordultak tőle, mesterei kitagadták. A boldog találkozásokat később minduntalan hazugság és csalás feketítette be. Egyedül a harcos szerelme jelentett számára vigaszt, és az ő emléke segített elkezdnie minden reggelt a hajnali napsugarakkal együtt.

Mivé lesz, ha az utolsó támaszától is megfosztják?

Károgásszerű nevetés felelt.

– Édes gyermekem! Mindketten tudjuk, mi vezetett el téged ahhoz a hibához, amely könnyedén a teljes néped pusztulását okozhatta volna. El kell engedned őt, és ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne kövesd el még egyszer ugyanazt.

A lány szeme sarkában könnycseppek sorakoztak fel. Megcirógatta a vörös szirmokat, és bánatos sóhajjal lépett be az emlékbe.

Egy másik sövénylabirintusban áll, egy művészien metszett tigris alakja mellett. A lélekmágusok lila selyemünneplőjét kínosan igazgatja magán, miközben próbál nem törődni azzal, hogy a többi tanonc gondosan kerüli a közelségét. Habár a Virágünnep mindenkié, biztos benne, hogy a bálon ezúttal sem akad felkérője. Hiába öltözött a legszebb szoknyájába, a legszebb mosolyát már nem sikerült magára öltenie.

De hát mégis mit képzel? Ő Moiriel. A lélekmágusok reménysége, a népének felvirágoztatója. Az Ősök jele miatt az Égvilág követének tartják, és mégis ki merne táncra kérni egy istenséget?

Iriel vágyakozva nézi a tábortűz körül mulatozó tömeget. Mesterei hosszas alkudozás árán egyeztek bele, hogy itt lehessen, és hiába reménykedett másban, ezúttal is egyedül maradt.

Talán még akkor is kevésbé unná magát, ha a toronyban éjszakázna a könyvtár egyik elhagyatott zugában.

Halkan felsóhajt, és önkéntelenül is lép egyet a zene ütemére. A társai homlokráncolva nézik őt, és habár elbotlik a saját lábában, végül visszanyeri az egyensúlyát. Kuncogás támad, és hogy könnyebben kizárja őket a gondolataiból, behunyja a szemét. Így sokkal könnyebb egyedül táncolnia… vagy éppen egy maga elé képzelt táncpartnerrel.

Egy pillanatra eljátszadozik a gondolattal, hogy illúzióvarázslattal enyhítsen a magányán. Máris kevésbé nyújtana szánalmas látványt, ha valaki állna mellette… viszont sokkal kínosabb lenne, ha rájönnének a csalásra. Folytatja hát a táncot egyedül, a szemhéja mögött elnyúló, sötét parketten.

Az idő lelassul, aztán elveszíti a jelentőségét. A dal véget ér, és a lány mozdulatlanul állva várja a következő táncot. Magabiztosabban lép, az énekből és zenéből szinte azonnal kizárja a zavaró suttogást és gúnyos nevetést. Ez az este az ünneplésé. Nem tilthatják meg neki, hogy részt vegyen benne!

Összerezzen, amikor váratlanul ujjak érintését érzi meg a karján. Elvéti az ütemet, de ez abban a pillanatban nem is érdekli. Kíváncsian néz fel, aztán csodálkozva megtorpan.

Egy vadásztanonc áll vele szemben. Vele egykorú, zöld díszegyenruháját aranyló fénybe vonják a kertben lebegő lampionok.

És az érintése alapján valódi.

Iriel a szeme sarkából a társaira pillant. A többi mágustanonc időközben sorfalba rendeződött, és most mindannyian értetlenül lesik a különös találkozás eredményét. A lány kiszáradó szájjal emeli fel a fejét, hogy a barátságos, barna szempárba nézhessen.

– Segíthetek valamiben? – kérdezi, és gondolatban máris magát szidja az ostobaságáért. A vadász azonban csak finoman megszorítja az ujjait.

– Szerintem jobban táncolok, mint a láthatatlan táncpartnered. Szeretnél egy próbát tenni?

A mágus hátsó szándékot keres a szavaiban, de a barátságos arc minden kétségét eloszlatja. Magára ölti a legszebb, legőszintébb mosolyát.

– Örömmel.

Ez a találkozás indított el mindent. Az élete új értelmet nyert. Haelmundur felfedezte a lélekmágus Moiriel álarca mögött Irielt, aki nem isteni varázshatalmat, csak emberi boldogságot keresett.

Mi marad belőle, hogyha önként a feledésnek adja mindezt?

– A küldetésed megmarad, gyermekem. Elnyerheted a feloldozásodat, hogyha megfékezed Demariust. – Iriel nem vette észre, hogy a füvesasszony mikor lépett mellé, és összerezzent, amikor a csontos kéz vigasztalóan a vállára ült.

A mágus gyanakodva ráncolta a homlokát. Hangosan is feltette a kérdését?

Beletörődve vágta le a harmadik rózsát. A füvesasszony ellentmondást nem tűrően tartotta a markát, és rezzenéstelen arccal nézte végig az emléket. Iriel egész lényébe kín hasított, amíg az idegen a lelke legféltettebb zugát kémlelte, és fájó szívvel zárta bele az emléket az utolsó kristályba. Megszédült, amikor végzett a munkával, de a füvesasszony segített neki talpon maradni.

– Mindjárt elkészül a lélekcsapda! – noszogatta bátorítóan. – Térj vissza a valóságba, gyermekem!

A lélekmágus vetett egy utolsó pillantást a labirintusra. Az előtte virágzó rózsabokor látszólag változatlan maradt, a levágott virág helyéről viszont vér ömlött.

Biztosra vette, hogy hamarosan a többi vörös rózsa is elszárad.

– Ég veled, Haelmundur. Nem kínozlak többet… ígérem – sóhajtotta búcsúzóul, aztán kilépett az emlékvilágból.

***

– Folytasd a rituálét, leányom!

A mágus zavartan rázta a fejét, ahogyan visszatért a valóságba. A füvesasszony kunyhójában ólálkodó árnyékok egy pillanatra fenyegetően vicsorogtak rá, és a lány hirtelen azt sem tudta, ki ő és hol van. Mély lélegzetet véve tudatosította magában mindazt, amire emlékezett.

Moiriel vagyok, lélekmágus az égvilági Ősök áldásával. Azért utaztam Karmuába, hogy megállítsam Demariust, akit sötét tűzmágia idézett a világunkba.

Több zavaros kép is felvillant a lelki szemei előtt, de elhessegette őket. Értelmetlenek, így feltehetően nincs jelentőségük. Figyelmét inkább a környezetére fordította. Még mindig a hétágú csillag egyik ágában térdelt a kard, a három virág és a három színes kristály társaságában.

Be kell fejeznie a lélekcsapdát.

Némi ellenérzéssel nyugtázta a füvesasszony jelenlétét; a növénymester még mindig körülötte sürgölődött. Szinte kényszeresen igazgatta a körülötte felállított gyertyákat, de a mágus végül nem tett rá megjegyzést. Maradjon, ha akar!

Megszabadult a nyakláncától, amely eddig rejtve tartotta valódi alakját és ezzel együtt lekötötte a varázsereje jelentős részét is. Kiszakadt belőle egy megkönnyebbült sóhaj, mintha egy különösen szűk ruhadarabból bújt volna ki, és némi sötét elégedettséggel nyugtázta a nő meghökkenését. Tudta, hogy a mágikus aurája a legidősebb, leghatalmasabb varázstudókéval vetekszik, és az ébenfekete hajában megjelenő, zafírkék csíkok is az Ősök nagyrabecsüléséről árulkodtak.

– Lépj hátrébb! – parancsolta, aztán karját maga elé emelve belefogott a rituáléba. Lassan, óvatosan tagolva ejtett ki minden szót, összes akaraterejét beleadva a varázslatba.

Demarius ezreket pusztított el a népéből, egész városokat égetett porrá. Nem hagyhatja, hogy ez tovább folytatódjon!

Akaraterejével kifacsarta a virágokból a mágikus erejüket, és rúnákat mart a kard pengéjébe. A markolatba három lyukat mélyített. A kristályokat apró gömbformává változtatta, aztán a lélekvirágok maradék esszenciáját felhasználva beragasztotta az emlékeket a fegyverbe. Minden ízében reszketett, amikor ezek után kézbe vette a kardot, és az igézés utolsó szavait kiejtve suhintott vele. A szobán szélvihar vágtatott keresztül, kioltva a gyertyákat és a kandalló tüzét is. A vaksötétben várakozásteljes csend uralkodott, aztán a pengébe vésett rúnák halványan felszikráztak.

Moiriel elégedett, fáradt mosollyal eresztette le a fegyvert. A térde nyomban megroggyant, de a füvesasszony szinte a semmiből ott termett mellette a háromlábú sámlival.

– Szép munkát végeztél, gyermekem! Ülj le, pihenj meg! – A gyertyák és a kandalló lángja a füvesasszony szavaira új életre kapott. A mágus homlokráncolva telepedett le. Mikor használt varázsigét? Gondolatai azonban lelassultak, és minden tagját ólmos kimerültség ülte meg. Hiába tombolt benne vad öröm az elvégzett munka miatt, tudta, hogy pihenésre van szüksége, mielőtt Demarius nyomába eredhetne.

– Ezt hadd tegyem egy kicsit félre! – A füvesasszony elvette tőle a kardot, és a pultjára fektette. Moiriel bágyadtan nézte őt, és hálás biccentéssel fogadta, hogy a nő ezek után teafőzésbe fogott.

– Köszönöm… köszönök minden segítséget. – Nélküle valóban nem sikerült volna sem hozzájutnia a hozzávalókhoz, sem teljesítenie a rituálét. A lélekbúvárkodás során többször is majdnem megfutamodott – bár arra már nem emlékezett, milyen emlékeket áldozott fel, a helyükön fájó sebek éktelenkedtek.

– Te köteleztél le engem, gyermekem. – A növénymester gőzölgő folyadékkal teli bögrét nyújtott felé. – Egy ilyen mesterfegyvernek bármelyik varázstudó a csodájára járna.

A mágus reszkető kézzel nyúlt a gyógynövényteáért. Elnehezedő szemhéjjal figyelte a javasasszonyt, aki kíváncsian felemelte és meglendítette a kardot. Korábbi lassú és bizonytalan mozdulatai könnyeddé és ruganyossá váltak, és Moiriel a teáját eldobva ugrott fel a sámliról, amikor a nő váratlanul felé csapott. Felszisszent, amikor a forró főzet beterítette a ruháját, de szerencsére sikerült elkerülnie a támadást. Rekedten varázsszót kiáltott, és jobb mutatóujját a növénymesterre szegezte.

A füvesasszony kihúzta magát, és megrázkódott, ahogyan a lány mágikus ereje elkezdte felfedni az igazi alakját. Ráncos arca éveket fiatalodott, ugyanakkor parázsló sebhelyek nyíltak rajta. Fekete szemében vöröslő írisz villant fel, és a kunyhót füstös bűz töltötte be.

Ezek szerint Demariusnak is jól jönne egy lélekcsapda.

A démon megrázkódott, mintha az álcája elvesztése őt is felszabadította volna.

– Meglep, hogy nem eszméltél fel hamarabb! – Moiriel felé oldalazott, miközben két kézzel csapásra emelte a kardot.

A mágus kétségbeesetten hátrált, és védekezően maga elé kapta a sámlit.

– Engem is meglep – ismerte be kelletlenül. A démon lesújtott; a kard könnyedén kettészelte a rögtönzött pajzsot, aztán újból felé vágott. Moiriel lebukott a támadás elől, aztán a padlóra állított gyertyákban hanyatt botlott. Fulladozva kapkodott levegőért, miközben a füvesasszony közvetlenül elé lépett. Lendületet vett egy végső csapáshoz, de ekkor ismét szél támadt. A kandallóból szikrák csaptak elő és kisvártatva egy magas férfi alakját vették fel.

El innen! – Mély hang mennydörgött végig a kunyhón, és a jelenés a kezét védelmezően felemelte. A mágus kikerekedő szemekkel figyelte, ahogyan a lángujjak rámarkoltak a pengére, aztán egyetlen mozdulattal kicsavarták a kardot a démon kezéből. A növénymester sikoltva hátrált el, miközben a fegyver Moiriel mellett landolt a padlón.

Ez az utolsó esélye, amit nem hibázhat el.

A mágus új erőre kapva felugrott, és a penge ezúttal már a gazdája kezében villant fel.

***

Moiriel az első napsugarakkal indult útnak. Ráérős léptekkel gázolt a hóban a városkapu felé, szorosan összehúzva a köpenyét, sűrűn megigazítva a csuklyáját. A lakók még csak ébredeztek, de a két őr feszült figyelemmel nézte a közeledését. A lány az intésükre megállt, és némán tűrte, hogy a homloka elé lógassák a láncon függő követ.

– Démon! – kiáltott fel az egyik harcos, amikor a varázsszót követően a fekete szín élénkvörösbe öltözött.

Moiriel ártatlanul rájuk mosolygott, aztán felemelte a kezében szorongatott vászonzsákot.

– Ó, nem én vagyok az. – Óvatosan kicsomagolta a tartalmát, és egy kötött sálba bugyolált, levágott fej bukkant elő. A füvesasszony arcát mély, véres sebek tarkították, szája csodálkozó sikolyba dermedt, szeme démoni vörösen parázslott. A harcosok rémülten hátrahőköltek, Moiriel pedig a hajánál fogva feléjük nyújtotta a trófeát. – Úgy néz ki, hogy más viszont bejutott a kapun.

A két őrszem zavartan nézett egymásra.

– Ki vagy te?

A lány hátradöntötte a csuklyáját, láthatóvá téve a hajában virító, kék tincseket. Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogyan az őrök kardot rántottak, és felé szegezték a pengéket.

– Nem az számít, hogy ki vagyok. Hanem az, hogy mit fogok tenni. Egy démontól már megszabadítottam Karmuát, most pedig végzek Demariusszal. A többi a falak között viszont rátok vár. – A mágus még várt, aztán jelentőségteljesen leejtette a démonfejet a hóba. Visszabillentette a csuklyáját, majd határozott léptekkel elindult kifelé, kezével tolva félre a kardokat.

Szavai, vagy talán a zsákmánya megtette a hatást, mert az őrök nem tartóztatták fel.

Kisvártatva már az ismerős fák között járt. Az ágak védelmezően hajoltak köré, és megkönnyebbüléssel fogadta a szemerkélő hóesést. Az időjárás segített elrejteni az útját, ennek ellenére nem mert pihenőt tartani, amíg a nap el nem hagyta a delelőt. Biztosra vette, hogy az őrök jelentik a polgármesternek, hogy Moiriel a városban járt, és segítő szándékát bizonyára megkérdőjelezik, ha megtalálják a füvesasszony lefejezett testét a mágikus csillag mellett.

Jobb, ha minél messzebbre jut, mielőtt a hajtóvadászat megkezdődik.

Egy apró tisztáson ütött tábort. Egyetlen csettintéssel kék, mégis kellemes meleget árasztó lángot idézett a levegőbe, majd zsákjából némi száraz kenyeret és sajtot vett elő. Ebédje befejeztével elgondolkodva bámulta a szállingózó hópelyheket, amelyek időnként hirtelen elkanyarodva hulltak alá, mintha egy láthatatlan alakról pattantak volna le.

– Tudom, hogy itt vagy most is. Elég hosszú ideje kísérgetsz engem, nem igaz? – A lány szavaira a sziluett eltűnt, de Moiriel még mindig érezte a kísértet jelenlétét. – Nem tudom, ki vagy te, és miért vagy velem. Nem… nem emlékszem rád, de… – Megpróbált visszatérni a lélekkertjébe, de a megfelelő emlékeit őrző rózsabokrok elszáradva fogadták őt.

Te ítéltél erre a létre – felelte a hajnalban megismert, mély hang. Habár a mágus biztosra vette, hogy a gondolatai között hangzott fel a válasz, a hóesés is abbamaradt. A természet visszafojtotta a lélegzetét.

A lány csüggedten lehorgasztotta a fejét.

– Miért mentettél meg mégis? – kérdezte suttogva, reményvesztetten. Lehelete felhőként gomolygott a levegőben, és egy pillanatra egy ismerős, mégis idegen arc rajzolódott ki előtte a levegőben.

Megbocsátottam neked – hangzott az egyszerű válasz, és mintha gyengéd ujjak érintették volna meg az állát. Moiriel felszegte a fejét, és a kísértet tekintetét kereste, de férfi ismét láthatatlanná vált.

– Ki vagy? Ismertelek? Én… – Igen. Volt valaki az életében, akit ezúttal viszont képtelen volt felidézni. Kétségbeesetten kinyúlt maga elé, de csak a levegőt markolászta. – Miért nem emlékszem rád? Csak nem… csak nem a rólad szóló emlékeimet cseréltem el a lélekcsapdáért?

Ismét felidézte a léleklabirintust a betolakodó démonnal. A nő választotta ki az utolsó rózsabokrot a legértékesebb emlékekkel. Azt akarta, hogy bűnhődjön, ő pedig engedett a kérésnek.

Az egész népe azt akarta, hogy bűnhődjön. Hogyan kérdőjelezhette meg volna az ítéletet?

– Nem akartalak elfelejteni!

Tudom. Ilyen büntetést senki sem érdemel – felelte a kísértet. A kék láng meglebbent, mintha az anyagtalan lélek mellette rebbent volna el, hogy Moiriel mellé helyezkedjen a hóba. Épp eleget harcoltál egyedül, Iriel. Segítek neked megküzdeni Demariusszal.

A mágus maga elé emelte a lélekcsapdává alakított kardot. Igen, ezért indult útnak Karmuából. Ha hihet a városi szóbeszédnek, akkor a démonherceg északon, az örök hó birodalmában bujkál.

Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy megtalálja.

Már csak egyetlen kérdés foglalkoztatta.

– Segítesz nekem emlékezni is?

A kardon beleegyezően felvillantak az emlékeit őrző kristályok.

*

Lili vagyok, oviskorom óta találok ki történeteket, és iskoláskorom óta képernyőre is vetem őket. A BME Gépészmérnöki Karán szereztem diplomát, és jelenleg is itt tanulok doktoranduszként. Mérnöki ismereteimet szeretem az írásaimban is felhasználni, legszívesebben fantasy vagy sci-fi témájú történeteken dolgozom. A szabadidőmet az íráson kívül olvasással, rajzolással, vagy éppen számítógépes játékokkal töltöm.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (7 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük