Xela: Nárcisz (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1. FEJEZET

– Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. –
(Madách Imre: Az ember tragédiája

 

Ádám

Kezemben hólapáttal, a fejemet ingatva dőltem neki a kerítésnek, aminek a túloldalán Liza kulcsolta ujjait a gerendákra. A fekete sapkáján gyűltek a hópelyhek, a hajában viszont azonnal eltűntek, mintha sosem lettek volna. Jó nekik. Apa a létrán állva akasztotta fel az égősort, amit alig fél órája vett a centrum melletti árusoktól, majd amikor odaszólt Édennek, hogy dugja be a konnektorba, a felvillanó fényektől elragadtatva mászott le a földre.

– Nagyon jó. Csodálatos!

– Hát igen – vigyorodott el Éden. – Dolgokat bedugni, az nagyon megy nekem.

– Ezt látnia kell anyádnak – közölte apa felém fordulva, majd minden további nélkül berontott a házba, hogy kirángassa anyámat megcsodálni a kültéri díszítést.

A szememet összehúzva próbáltam rájönni, mitől olyan nagy szám egy rakat undorítóan színes és vakítóan fényes izzó, de nem sikerült, úgyhogy fintorogva hátat is fordítottam a látványnak, és inkább lábamat a kerítésbe akasztva finoman meglöktem Liza karját.

– Végül mész valahova szilveszterkor?

– Aha – felelte, mire elhúztam a számat. Úgy terveztem, karácsonyi ajándékként azt kapja, hogy az új évbe is velem léphet át. – Kocsisékhoz. Céges bulijuk lesz, úgyhogy arra az estére felcsapok bébiszitternek.

– Ez igen – biccentettem. – Ritka jó vagy, Liz.

– Igyekszem. Te?

– Nem hiszem. Semmi kedvem semmihez – húztam feljebb a kabátom cipzárját.

Éden a kezét zsebre vágva ért oda hozzánk. – Faterod viszont nagyon be van zsongva.

– Az egész család nagyon be van zsongva – javítottam ki. – Anyám már a második adag kocsonyát csinálja, csak tudnám, kinek, amikor még a gondolatától is hányok, de Hanna jól képzett dögként kiszagolta, hogy kutyát kap, úgyhogy vigyázzba vágta magát, és mindenre bólogat, tök mindegy, miről van szó. Egyedül meg kevés vagyok bármi ellen is lázadni. Idén ez jutott. Majd lesz jobb is – vontam meg a vállamat.

– Ja – bólintott. – Akkor kajak nem jössz Szofi bulijára? – kérdezte, mire automatikusan elfintorodtam.

– Hát, nem tudom. Egy szar bulinál a semmilyen buli is ezerszer jobb.

– Szabad neked ilyeneket dumálni? – húzta fel a szemöldökét. – Nincs valami kimondatlan szabály arra, hogy a csajod legjobb barátnőjének bulija mindig klassz és kihagyhatatlan?

– Ha van is, számomra nem létezik – közöltem. – Majd tartod a szádat, hogy milyen mocsok vagyok.

– Á, már mindenki tudja – legyintett. – Képtelenség bevédeni.

– Bánja a franc – sóhajtottam. Nem kell engem bevédeni. Ha féregnek tartanak, felőlem az is teljesen oké, csak akkor tegyék meg azt a szívességet is, hogy kitapossák a belemet.

A következő pillanatban apa kirontott az ajtón a kötényes anyámmal a nyomában, mintha csak a Jézus Krisztust fedezte volna fel karácsony alkalmából a kertünkben, és lendületesen a füzérre mutatott. – Nézd meg! Mondtam én, hogy megéri az árát.

– Nem kevés benne a kék? – döntötte félre a fejét anya.

– Mi? Dehogy! Ez így tökéletes. Kellett volna vennem egyet bentre is. Vajon meddig lehetnek ott?

– Apa, szerintem bőven elég ez is – szóltam közbe, bár az atyaúristen nem kérdezett, hátha megakadályozhatom, hogy fénymérgezést kapjak, ha kisétálok a házból.

– Ádám, igaz, hogy kevés a kék? – fordult felém anya.

– Aha – hagytam rá, pedig inkább túl sok. Meg a zöld is. És a piros is. A sárgáról már nem is beszélve.

– Na, látod? – intett apának. – A garázsban lévők nem lennének jobbak?

– Viccelsz velem? – tátotta el a száját apa, aztán odalépett a konyhaablakhoz, és bekopogott rajta. – Gyere már egy kicsit, Hanna!

A szemem végképp befordult a koponyámba, amikor a húgom a papucsában kibattyogott a sáros, néhol latyakos, néhol még havas kertbe, anya pedig azonnal ráförmedt, hogy egy tapodtat se mozduljon, mert elázik a zoknija. Apa csak a füzérrel volt elfoglalva.

– Szép – nyögte be Hanna némi tanulmányozás után. Értelmes az én testvérem.

– Hanna, a kéket nézd!

– Nézem – grimaszolt, de aztán beugorhatott neki a kutya, mert rögtön moderálta magát. – Nagyon jó az egész sor, élénkek a színek, meg minden.

– Nem kevés a kék? – kérdezte anya sokadszorra, mire a tenyerembe temettem az arcomat. – Mondd meg nyugodtan, szívem!

– Itt mindenki meg van hibbanva? – pillantottam először Lizára, aztán Édenre.

– Nem, tényleg minden oké vele. Viszont a mézeskalács meg fog égni – jelentette be Hanna, ezzel elérve, hogy anya örökre, de legalábbis egy időre elfelejtse, egyáltalán léteznek színek. Vele ellentétben apa maradt az égőket fixírozni. Talán beleőrült és hirtelen nem tudta, hogyan kell abbahagyni.

– Visszatérve a szilveszterre… – szólalt meg mellettem Éden, mire bólintva odafordultam hozzá.

– Kihagyom – döntöttem el. – De te ettől nyilván elmehetsz – tettem hozzá.

Hiába a legjobb haverom kilencedik óta, inkább vagyunk ellentétek, mint hasonlóak. Teljesen más karakter, mint én, úgyhogy időnként nem működik a „májusban elballagunk, rohadjunk rá a másik nyakára, amíg még lehet” megállapodásunk. Nem lenne fair, ha miattam ülne otthon, amikor amúgy menni akar.

– Tuti?

– Persze. Szédítsd csak a lányokat, én meg… Mindenhol jó, de a legjobb otthon. Még ha mindenki meg is van zakkanva – horkantam fel, aztán a fejemet félredöntve mértem végig Lizát. – Gyanúsan csendben vagy.

– Csak gondolkozom. Van, aki szokott ilyet – mosolygott rám, mire megforgattam a szememet. – Megyek, jó? – lépett el a kerítéstől, és kapta fel a földre dobott szatyrait. – Kérsz a mákosból?

– Igen, meg a pudingosból is – adtam le a rendelésemet.

– Meglesz. Később átszaladok vele. Jó lapátolást!

– Ez sehogy se jó – dünnyögtem, majd miután Liza hátat fordítva bevonult a házba, unottan Éden kezébe nyomtam a lapátot, mondván, nem csak dolgokat bedugni kell jól tudni.

– Volna szíves lefáradni a földszintre, Őfelsége? – lökte be Hanna a szobám ajtaját, mire reflexből kirántottam a párnámat a fejem alól, hogy hozzávágjam.

– Kerülj szépen az ajtó túloldalára, és csukd is be magad után!

– Komolyan. Nem jössz le? – sétált beljebb. – Apa berakott valami filmet. Igaz, hogy borzalmas, de…

– Na, pont ezért nem megyek le – mosolyogtam rá gúnyosan, aztán a nyakamat kezdtem nyújtogatni, hogy lássam tőle a tévét. – Odébb mennél, húg? Blokkolod a kilátást.

– Karácsony van – közölte, mintha nekem nem jutott volna el az agyamig, vagy mintha bármit is jelentene.

Ja, igen. A szeretet ünnepe. Marhára szeretném, hogy most rögtön vége legyen.

– Azta, tényleg? – kaptam a kezemet a szám elé rá sem nézve. – Én azt hittem, a sok felesleges kaja, a büdös halszag és a halál ronda égősor mind azért van, mert mindenki meghülyült. Ja, várj csak…

– Akkora egy gyökér vagy – sóhajtotta lemondóan. – Mindegy, anya keres, de akkor megmondom neki, hogy nem érsz rá.

Hangosan felnyögtem, majd hasra fordulva a fejemre húztam a takarómat, de végül miután Hanna lelépett a francba, komoly szenvedések árán mégiscsak lerobogtam a földszintre, ahol apa karácsonyi filmje mellett a konyhában üvöltő zene is hozzájárult a káoszhoz. Egyenesen anyához siettem, hogy minél hamarabb letudjam a látogatást a világ ezen részébe, és amikor a nagyi az orrom alá dugott egy tálca sütit, mondván, kóstoljam meg, csak a fejemet ráztam.

– Nem, köszi. Nem vagyok éhes.

– Ehhez nem is kell éhesnek lenni, drágám. Na – erősködött a mézeskalácsokat folyamatosan a képembe nyomva.

– Tényleg nem kérek, majd este eszek belőle.

– Csillagom, legalább egyet vegyél! Így is olyan vézna vagy – tapogatta meg a karomat. – Ketté fogsz nekem törni.

És ezért sem jövök le.

A számat összeszorítva kaptam le egy darab sütit a tálcáról, majd kikerültem nagyanyámat, és a pultra támaszkodva anyához fordultam. – Kerestél?

– El kéne menni a fáért – vetette oda a csapot megnyitva.

– És?

– Segíthetnél apádnak – közölte, mire totálisan lehidaltam.

– Mi van? Miért nem megy Hanna? Úgyis a Karácsonyi énekbe képzeli magát. Baromira ráér, majd megállítják a filmet.

– Miért, te nem érsz rá baromira? – nyomta meg a hangsúlyt felém fordulva. – Ha a Karácsonyi énekben vagyunk, akkor minden bizonnyal te húztad Scrooge szerepét, kisfiam. Ennek a családnak te is tagja vagy, úgyhogy értékelném, ha nem tennél úgy, mintha csak lakótársak lennénk. Legalább szenteste gyere ki a szobádból!

– Anya, én nem…

– Nincs semmilyen nem – bökött felém a kezében tartott fakanállal. – Fél óra alatt megjárjátok, ennyit igazán be tudsz áldozni az idődből, ráadásul apád örülni fog, hogy néha téged is lát, nem csak a csukott szobaajtódat.

– Tegnap is elökörködtem vele a kertben.

– Nem, Édennel ökörködtél el a kertben.

– Na, ez rohadtul nem igaz – kértem ki magamnak.

– Nem nyitok erről vitát, Ádám. Jó lenne, ha estére magadra erőltetnél valamiféle jókedvet. Eszterék sem azért jönnek, hogy a savanyú képedet bámulják karácsonykor.

– Oké, akkor tudok jobbat. Menjetek át ti hozzájuk! Olyan mindegy, a kerítés melyik oldalán vagytok, nem? – érveltem szerintem teljesen logikusan. Ha a szomszéd nem akar engem látni, akkor maradjon a saját térfelén.

– Igen, én is tudok jobbat – bólintott. – Vedd a kabátodat!

Talán percekig is mereszthettem rá a szememet, várva, hogy benyögje, csak viccel és valójában nem akar a huszonnegyedikei tumultusban kilökni a városba, de nem történt csoda, hiába van karácsony. Rám szarik a Jézus Krisztus.

Kifelé menet a szemetesbe hajítottam a kezemben szorongatott mézeskalácsot.

Hogy egy tizes skálán mennyire utálom a karácsonyt? Ez egyszerű. Huszonkettő.

Kész szerencse, hogy pszichoterapeuta lakik a szomszédban, mert lemegyek hídba, ha apámat nem kell kezelni az újonnan kialakult égőmániájával. Már majdnem eljutottunk a fával a kocsiig, amikor kiszúrta az árusok közül azt, amelyiktől korábban vásárolt, és megtorpanva közölte, néz egy totál kék égősort, hogy anyám örülhessen. Hát, én is örültem rendesen. Legszívesebben felkötöttem volna magamat a fára, mint egy marék szaloncukrot.

Magam elé meredve, a fogamat csikorgatva hallgattam, ahogy apa a becsomagolt égők fölé hajolva kikérte az eladó véleményét, tapasztalata szerint melyik a legjobb, de amikor már sokadszorra is nekem jöttek, végleg elszakadt nálam a cérna. Az utolsó idegszálam, amin a Karácsonyi krónikák eltévedt szereplői egész nap táncoltak, felmondta a szolgálatot, úgyhogy a tekintetemet égnek emelve, sóhajtva fordultam az aktuális seggfej irányába.

A faszi az egyik kezét feltéve nézett vissza rám. – Bocs.

– Ja – biccentettem. – Bocs, baszki! Semmi gond, véletlen volt. Persze, nem vettél észre, elvégre csak egy akkora fával állok itt, mint a tököm!

A szemöldöke majd’ leugrott arról a hülye képéről.

– Aha – mért aztán végig. – Szeretnéd te azt – mosolygott rám lenézően, majd a fejét ingatva kikerült.

– Mi van? – szóltam utána, de feleslegesen. Úgy tűnt el a tömegben, mint ahogyan jött.

– Jól van – adta a kezembe Télapu a kihangosított telefonját, majd beindította a motort. – Kell még valami?

– Hús – vágta rá anya. – Sertés. Kell a kocsonyába.

Mióta beültem a kocsiba, az ablakon kibámulva számolgattam a másodperceket, de most a szememet meresztve fordultam apám felé. Összenézett velem, és megrázta a fejét, jelezve, ne rontsam el anyám kedvét, hagyjam, hadd építsen várat az undorító kocsonyájából.

– Hány kiló?

– Egy elég.

– Persze hogy elég – motyogtam csak azért is. – Már lassan két disznó…

– Ádám, tudok még menni? – szakított félbe apa, mire a számat összeszorítva elfordítottam, és az ablaknak döntöttem a fejemet.

Az ünnepek okozta emberáradat időközben nemhogy enyhült volna, még rosszabb lett. Mintha az óramutató járásával együtt mindenki egyre jobban meghülyült volna, és muszáj lett volna még gyorsba beszereznie valamit erre az álszent, semmitérő ünnepre. Miközben őrjítő lassúsággal, mindenféle gyalogost elengedve kifordult a parkolóból, apa továbbra is a folyamatosan bővülő bevásárlólistát egyeztette anyával, én pedig már arra gondoltam, benyomom a rádiót, hogy megzavarjam őket, amikor kiszúrtam a korábbi tagot a dohánybolt falának dőlve.

Épp a zsebébe süllyesztette a telefonját, aztán széttárta a karját, hogy helyet csináljon a hozzácsapódó lánynak. Bájosak voltak, meg minden. Ahogy a seggfej jártatni kezdte a száját, a nyakamat nyújtogatva próbálkoztam, hogy kicsit többet lássak a csajból, aki képes elviselni ezt a gyökeret, de talán jobb lett volna, ha nem teszem.

Ha inkább beszállok a családi tárgyalásba, akármilyen unalmas és idegölő is volt.

Ha egyszerűen csak nem nézek oda.

Ha a kocsonya marad a legundorítóbb dolog a napomban.

Jobb lett volna, ha nem ismerem fel a lányt.

 

– Negyedike?

– Aha. Tudom, hogy sok idő, de idén veszett keveset voltam Pesten, nyárig meg már pláne nem lesz rá alkalom.

– Túlélem – rántottam meg a vállamat. – Majd bámulom a képeidet. Aztán meg át is megyek Eszterhez, hogy kezeljen.

A fejét ingatva mosolyodott el.

– Azért próbáld meg jól érezni magadat, rendben?

– Rendben. Megleszek. Komolyan.

– Biztos? – vonta fel a szemöldökét.

– Léna, nagyfiú vagyok már. Ha a barátnőm lelép két és fél hétre, akkor lelép – tártam szét a karomat.

– Nem csajozhatsz be, amíg odavagyok – tiltotta meg, mintha szükség lett volna rá.

– Igenis – szalutáltam. – Viszont a hűségeskü rád is vonatkozik!

– Hm – fordította el a fejét, mire a bordái közé böktem. – Hé – ütötte el nevetve a kezemet. – Majd meglátom, hogyan viselkedsz.

 

Hirtelen még a soha el nem fogyasztott mézeskalács is vissza akart jönni a torkomon. A szemem előtt kék égők villogtak, hiába ültem, az egész világ velem együtt szédült meg, és mintha valaki téglákat hagyott volna megőrzésre a tüdőmben. Levegőért kaptam, de egyszerűen nem tudtam lélegezni. Nem tudtam élni.

Aztán pedig nem tudtam megállni.

Abban a pillanatban, hogy az előttünk lévő autó nagy nehezen megindult, kivágtam az ajtót. Apa emelt hangon szólt utánam, de jövő karácsonyig várhatta volna, hogy válaszoljak. Nem értem rá, lekötött, hogy valami okádék hülye a szemem láttára tapadt a barátnőmre, akinek meg baromira Budapesten kellett volna lennie. A betont a legkevésbé sem éreztem biztosnak a talpam alatt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a vérízű nyálamat nyelve, körmömet a tenyerembe mélyesztve, végtelenségig feszült izmokkal a testemben átvágjak a tömegen, és a párocskától tisztes távolságban megállva kivárjam, hogy feltűnjön az érkezésem.

Ahogy Léna a krapek vállára hajtotta a fejét, összeakadt a tekintetünk, és rögtön lelohadt a mosolya. Vele ellentétben az én arcomra ráfagyott a gúnyos vigyorom, úgyhogy még akkor sem tudtam tőle megszabadulni, amikor tágra nyílt szemekkel eltolta magától a tagot.

– Nahát – kezdtem. – Milyen hamar megérkeztél Pestre! Ki ez, a pasid? De jó! És amelyiket Miskolcon hagytad, azzal mi van?

A szeretője, vagy ki a franc, a szemöldökét ráncolva pillantott rám hátra, mintha még én tettem volna valami rosszat, Léna pedig a karját megszorítva szólított a nevemen. Anyáék elfelejtették mondani, hogy az Ádám a „kussolj” szinonimája.

– Mi az? Bekavarok? Jaj, bocsi – intettem. – Eszemben sem volt, csak éppen erre jártam, és láttam, hogy itt enyelegtek, mondom, köszönök már egyet. Nem gond, ugye?

– Valami probléma van? – nézett a szemembe a srác, mire hitetlenül elnevettem magamat.

– Dehogy, semmi. Minden oké. Aztán jó helyre vidd randizni a barátnőmet, a legjobbat érdemli.

A – nem kék – szín fokozatosan ment ki az arcából, miközben továbbra is engem bámult.

Üvegessé váló tekintettel, enyhén gépies mozdulattal fordult vissza Lénához. – Miről beszél?

– Gyerünk, Léna! – bíztattam. – Mondd csak el neki! Mondd csak el mindkettőnknek. Mi a faszom ez? A legutóbb még apád nem így nézett ki, és a kapcsolatotok sem volt ilyen bensőséges – jegyeztem meg amolyan „csak úgy szólok” stílusban. Mondjuk hülye vagyok, a „léptem apucihoz karácsonyozni” ma már elég tág fogalom… Gondolhattam volna.

Léna a száját összeszorítva nézett ránk felváltva, aztán felszegte az állát, és megállapodott rajtam a tekintete.

– Műsort akarsz? Nem hiszem.

– Parancsolsz? – szaladt fel a szemöldököm.

– Nem kellett volna idejönnöd. Nem vagyok a tulajdonod, hogy egy fél város előtt lejárathass. Hány éves vagy?

– Az igen! – tátottam el a számat. – Szóval most még én vagyok a hibás?

– Miről beszél? – ismételte meg a kérdését erélyesebben a srác, és lefeszítette magáról Léna ujjait. – Igazat mond?

– Örülnék, ha ilyet csak hazudni tudnék – szúrtam oda. Azt hiszi, ilyesmivel szórakozom? – Vannak képeim, érdekelnek? Küldhetek át háttérképnek, ha gondolod. Választhatsz, hogy olyat szeretnél, amin belenézek a kamerába, vagy olyat, amin nem – hadartam.

– Jól van, elég már! – csattant fel Léna, és összefonta maga előtt a karját. – És ha igaz? Akkor mi van?

– Akkor mi van? – visszhangoztam grimaszolva. – Végül is semmi. Nem gond, ha te mindenkivel is kavarsz.

– Rendben van – nyögte be az ürge. – Értem. – Megdörzsölte az arcát, majd ugyanazzal a mozdulattal beletúrt a hajába. Hátrált pár lépést, így távolodva el Lénától, szemét végig rajta tartva, aztán megrázta a fejét. – Kurvára nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, de keress magadnak mást, akivel játszhatsz.

Léna nyitotta a száját, de a srác lendületből megfordult, és vissza sem nézve elviharzott a Búza tér irányába.

Ekkor következtem én. Az újdonsült exem mindkét kezét felém nyújtotta, mintha mi sem történt volna, mondván, hadd magyarázza meg, én viszont csak nevetni tudtam rajta.

– Ne csajozzak be, mi? Pedig azt kellett volna – biccentettem –, és akkor most tudnád, mi a rohadt életet műveltél. Gratulálok, ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna, baszki.

Ellöktem magamat a faltól, zsebre vágtam a kezemet, majd visszasétáltam apámhoz, hogy hazamenjünk, és megélhessem életem leggázabb, legnyakatekertebb, legelfuseráltabb szentestéjét. Boldog karácsonyt, aha.

 

Márk

Olyan erővel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Talán még a földszinten is engem emlegettek. Lehajoltam, hogy kitépjem a bakancsom fűzőjét a helyéről, majd amikor végre sikerült eléggé meglazítanom, levettem a lábamról, és egy egyszerű mozdulattal a sarokba vágtam.

– Óvatosan már azzal az ajtóval! – szólt ki mama a konyhából.

– Szarok a rohadt ajtóra, a rohadt lakásra, a rohadt életemre, mindenre – kiabáltam vissza válasz gyanánt.

Földhöz vágtam a kabátomat, aztán a hajamba túrva fordultam a folyosó irányába, azzal a szándékkal, hogy a szobámig rohanjak, de mama az utamat állta.

– Mi a fene történt? Mi ez a cirkusz?

– Menj az útból, légy szíves!

Nem löktem félre. Annyi lélekjelenlét még szorult belém, hogy ezt semmiképp se lépjem meg.

– Amint elárulod, miért tombolsz – diktálta a feltételt.

– Nem akarok róla beszélni, úgyhogy igazán értékelném, ha végre elengednél – hadartam.

Hibázott, tett felém egy lépést, így téve szabaddá az előszobaajtót, és ezt rögtön ki is használtam.

Tovább kellett volna mennem, eltűnni a francba, mielőtt még a kabátomon kívül mást is tönkretettem volna, de a konyha mellett elhaladva megtorpantam. A hús már bekerült a sütőbe, és az asztalra tett gyertya miatt az egész lakásban narancsillat vegyült a halszaggal. Ajna a pulton ülve merítette az ujját a kikevert piskótatésztába, hogy aztán kóstolóként lenyalogassa, és a hibátlan, tökéletes önmagához híven rögtön megkínált engem is. Kár, hogy nem kértem.

Kár, hogy pusztítani jöttem a világra.

Függetlenül attól, hogy az év többi részében mennyire – nem – vastag a pénztárcánk, mama karácsonykor nem hajlandó spórolni. Mindegy, mennyibe kerülnek a hozzávalók, nincs olyan étel, ami ne kerülhetne az asztalra, és az sem számít, milyen sokba fáj az Ajna által kinézett babaház. Minden mindegy. December huszonnegyedikétől huszonhatodikáig ebben a lakásban karácsony van, olyan karácsony, amilyet Ajna minden gyerekhez hasonlóan megérdemel, és amit semmi sem ronthat el.

Engem kivéve. Én ott voltam, hogy felrúgjak mindent, hogy széttépjem az ötéves húgom szívét, hogy leforrázzam a nagymamám lelkét, hogy mindent, amit megálmodtak szentestére, tönkretegyek.

– Szíved joga nem beszélni róla, Márk, de a csapkodást nagyon gyorsan befejezted – loholt utánam mama. – Akaszd fel rendesen azt a szerencsétlen kabátot!

– Nem – közöltem egyszerűen. – Te meg miért nem vagy képes nem összenyálazni azt az ételt, amiből mások is enni akarnak? – kértem számon Ajnát, mire sértetten eltátotta a száját. Soha nem szólok így hozzá. – Csak te vagy a fontos, mi?

– Nem is nyálazom össze – sipította azonnal.

– Hazajöttél idegbetegen, hogy csináld a fesztivált? – állt meg előttem mama és próbálta meg elkapni a tekintetemet. – Ezért aztán megérte elmenni itthonról. Már megint összevesztetek?

– Összeveszni? – kérdeztem vissza halkan. – Nem, nem vesztünk össze.

– Akkor?

– Kitépte a lelkemet a helyéről, hogy aztán trambulinnak használva addig ugrálhasson rajta, amíg csak lehetősége van rá. Kitépett belőlem mindent, hogy ő is megmutassa, miért nem kéne soha senkiben megbíznom. Hogy miért kéne már nekem is anya után mennem!

Úgy megfagyott a levegő a konyhában, hogy libabőrös lettem tőle. Nemcsak mama meresztette rám a szemét, de még Ajna agya is képes volt dekódolni ezeket a szavakat. Vagy csak a hangom bántotta a fülét. Rejtély, de elértem, hogy sírva fakadjon, és már ne csak a nyála, hanem a könnyei is fűszerezzék a piskótát.

Amikor mama végre képes volt bármit is kinyögni, nem kezdett velem veszekedni, viszont a szavaitól akkora pofont kaptam, hogy a tenyerével sem tudott volna nagyobbat adni.

– Menj a szobádba, Márk. Tűnj a szemem elől.

Szakadozva vettem levegőt, és a gyomromban keletkezett görcs csak fokozódott, amikor mama odalépett a szekrényhez, kihúzta az egyik fiókot, és kivett belőle egy zsebkendőt Ajnának. Vártam, hogy mondjon még valamit, akármit, de nekem hátat fordítva tért vissza a főzéshez, úgyhogy jobb híján a fogamat összeszorítva kisétáltam a konyhából.

Összetört a telefonom képernyője. Mélyen a zsebembe kell majd nyúlnom miatta, de jelenleg egyszerűen nem tud meghatni. Inkább a fejem fájjon, mint a mellkasomban dobogó csomó.

Sóhajtva, a pókhálószerű törésvonalakat vizslatva ültem le az ágyamra, majd ahogy a tekintetem az asztalomra tévedt, megakadt a fejemben minden gondolat. Ha már pusztítok, akkor tegyek tönkre valami olyat is, ami érdemes rá, nemde? Aminek a létezése most már inkább nyűg, átok, kín, mint bármi más.

Aminek eleve soha nem is kellett volna megszületnie.

Felpattantam, kirántottam az asztal fiókját, belőle a noteszt, aminek minden oldala szamárfüles, annyit könyököltem már felette, majd a hónom alá kapva kitrappoltam a konyhába. Mama várakozóan nézett rám, de nem szólt semmit, és én is csak akkor hallattam a hangomat, amikor a zsebembe süllyesztettem egy doboz gyufát, és bejelentettem, hogy sétálni megyek.

A panelházak közötti játszótér padján átvetettem a lábamat, úgy ültem le rá, majd magam elé tettem a noteszt, és kinyitottam. Szorgalmasan lapozgatni kezdtem, és minden teleírt lapot kitéptem a fenébe.

Beletelt némi időbe, sok volt belőlük, egy egész kötetre való, de amikor végeztem, a megcsonkított füzetet félredobva vettem kézbe az első gyufát, majd gyújtottam meg egy random oldalt. Bár a felszabaduló hő égette a bőrömet, addig tartottam a kezemben, amíg csak lehetséges volt, aztán a hóba ejtve hagytam, hogy elázzon, és már nyúltam is a következő papírért.

Égett bennem minden, ami korábban még nem vált tűz martalékává. Muszáj volt rásegítenem, hogy maradéktalanul végbemenjen a folyamat, és ne legyen, ami később újra begyulladhat.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (85 votes cast)
20 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Gratulálok a kikerüléshez 🙂 Ugyan nem én vagyok a célközönség, de meglepöen könnyedén, gördülékenyen tudtam végigolvasni. Tetszett a humora, nekem nagyon átjött a kamaszos nyegleség, a “mindenkihagyjonbékén” korszak. Jók voltak a párbeszédek, anyuka kék szín és kocsonya mániája 🙂 Meg amúgy is szeretem a Karácsonyt, szóval nagyon szívesen olvasnám tovább 🙂

  2. Annak ellenére, hogy a részletnek van egy bizonyos fiatalos hangja, és tökéletesen megjeleníti előttem egy család sokszínűségét, mégsem tudtam végigolvasni. Rettenetesen zavart az a rengeteg grimasz, fintor, szemforgatás, amit a szereplők elműveltek (főleg Ádám). (szememet összehúzva, fintorogva hátat is fordítottam, elhúztam a számat, automatikusan elfintorodtam, húzta fel a szemöldökét, szemem végképp befordult a koponyámba, grimaszolt, megforgattam a szememet) Jó anyánk ennyi pofavágás miatt már igencsak leteremtett volna anno minket, arról nem is beszélve, hogy ezek miatt Ádám egy annyira szerethetetlen, nyegle figurává vált, hogy a hátamon feláll a szőr tőle.

  3. Szia! Gratulálok a kikerüléshez!
    Én az elején naaagy nagy lelkesedéssel olvastam, reméltem, hogy végre egy férfi-nő párosítást kapunk (ráadásul a betett kép is bezavart, azt hittem, New Adult részlet lesz, mert a képen egy férfi van, nem pedig egy srác).
    A fogalmazásod gördülékeny, nekem a humor is átjött, de az elején a sok név megzavart, főleg, hogy nincs odaírva ki-kicsoda.
    Szerintem, amikor észreveszi a barátnőjét, az nagyon béna. Mennyi az esély arra, hogy egy városban kiszúrod a hazudozó barátnődet egy másik pasival? Szóval, ha a csaj már ilyen körítést előadott, hogy elutazik, kinézném belőle, hogy jobban vigyáz erre. A visszaemlékezés meg felesleges, anélkül is érthető a sztori.
    Összességében, olvasnám még egy darabig, aztán abbahagynám, mert ez nem az én zsánerem.

  4. Szia Xela!
    Úgy érzem, nem én vagyok a célközönséged, mégis végigolvastam a részletet. Nekem alapvetően tetszett, mert érdekes hangok pendültek meg (a karácsonyi elmebaj, a családtagok viszonya, a kamaszok ön-és világutálata), ezek miatt nem tűnt tucatsztorinak, és minden bekezdés után volt kedvem továbbolvasni a következőt.
    Én is határozottan soknak érzem Ádám nyavalygását, feleennyiből is bőven átjönne, hogy mennyire rosszul érzi magát a bőrében. Annyira túlhangsúlyoztad ezt az attitűdjét, hogy a részlet egyharmada táján már nagyon hiányzott volna BÁRMINEMŰ célzás vagy utalás arra, hogy mégis mi a baja (depressziós? Bullying áldozata? Bántják a szülei? Szerelmi bánat?), és mikor ezt nem kaptam meg, már épp félbehagytam volna – szerencse, hogy következett a barátnős fordulat, ez megmentette az olvasást.
    Másik észrevétel: sokáig bizonytalan voltam a szereplők életkorában. Felnőtteknek képzeltem őket, aztán ez a becslés hirtelen és sebesen lecsúszott 14-15 éves dacos kiskamaszok képéhez, majd elhangzott a “végzősök” kifejezés, és ekkor megkaptam a választ. Márkot viszont kicsit sem tudom belőni – a leírása alapján negyvenesnek saccoltam, aztán kiderült, hogy van egy ötéves kishúga, és szerelmi csalódást okoz neki egy 17-18 éves lány árulása. Így továbbra sem tudom belőni az életkorát.
    Írói ígéretet nem véltem felfedezni a sorok között, az olvasottak alapján arra következtetnék, hogy a két kikosarazott fiú egymás karjaiban talál vigaszt, bár erre semmi utalást nem látok. 😀
    Mindezek alapján azt tudom mondani, ha a mondatokat kigyomlálnád, és a nettó takonypóc Ádám karakterét kicsit árnyalnád egyéb gesztusokkal a hisztizésen kívül, akkor lehet, hogy tovább olvasnám.

  5. A mai fiatalság szerelmi viszonyait mutatja be,ahogyan ma “megélik” a szerelmet 🙂 Nagyon nagyon tetszik ! Szívesen olvasnám tovább. Érezni lehet,hogy már számukra nincs lehetetlen,még abban sem,hogy mennyire nem érdekli a lányt,hogy meglátják e vagy sem egy másik fiúval. Attól,hogy fiatalos,van benne humor,lendület…Várom a folytatást !

  6. Tetszett a részlet, gratulálok a kikerüléshez!
    Ádám nekem is kicsit sok volt. (Orsi, ezen a nettó takonygombóc megjegyzésem hangosan felnevettem. :D)
    Nekem a rajtakapás utáni számonkérés kicsit “felnőttesre” sikeredett, ahhoz a nyafogáshoz képest, amit amúgy a két fiú művel.
    Sok ígéretet én sem találtam, hogy merre futhat ki, de én egy fordított “Dögölj meg, John Tucker” helyzetet is simán el tudnék képzelni. 🙂

  7. Nekem ez tetszik. Kamaszos a hang – talán egy szó volt, amin fennakadtam -, jó sok párbeszéd, ahogy kell. Egyetlen gondom vele, hogy már jócskán belegyalogoltunk a kéziratba, de ez eddig inkább csak a háttér megfestése, nem tudni, mi lesz a fő konfliktus. Gondolom, több annál, minthogy a fiút megcsalja a barátnője. Bár ez a fülszövegből ki szokott derülni, lehet, ha azt olvasom, nem lenne hiányérzetem. Gratulálok.

  8. Volt szerencsém bétázni ezt a regényt, és nagyon örülök, hogy továbbjutott az előszűrőn. Ez a történet olyan közel került hozzám és annyira magával ragadott, hogy a bétázásom óta már kétszer is elolvastam, és az egyik kedvencemmé vált.
    Ádám viselkedése valóban kifogásolható még itt az elején, azonban a története közel sem annyira fekete-fehér, mint amennyire az első fejezetben látszik. Igaz, hogy megosztó személyiség és talán hisztisnek is tűnhet, de emellett nagyon szerethető és rendkívül szórakoztató karakter. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olvasó tud majd vele azonosulni, és csak úgy, mint nekem, sokaknak a kedvenc karakterévé válhat.
    Őszintén remélem, hogy hamarosan a könyvesboltok polcain láthatom viszont a könyvet.

  9. Szia! Gratulálok én is! Nekem nagyon tetszett. Szerettem a hétköznapi nyelvezetét a történethez és a humorát is. Továbbá én az ilyen infó adagolást is kedvelem, abszolút olvasnám tovább, pedig idősebb vagyok, mint a célközönség.

  10. Sziasztok! 🙂
    Köszönöm a kikerülést, nagyon örülök neki, ahogy a visszajelzéseknek is. A lelkem hálás a kedves szavakért, az agyam pedig a hasznos észrevételekért, megjegyzésekért.
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Ádám fogadtatása meglepett. A karaktert ismerve számítottam ilyesmire, viszont fontosnak tartom nála megjegyezni, hogy mind elindulunk valahonnan, és ezt ő ezekben a sorokban teszi meg. Ez a fiú nem ugyanaz, mint aki a Word-dokumentumom utolsó oldalán szólal meg, és tényleg csak remélni tudom, hogy ezt egyszer lesz lehetősége bebizonyítani. Ennek ellenére a “nettó takonypóc” becenevet minimum egy jó ideig nem fogja tudni lemosni magáról. 😀
    Márk életkorával kapcsolatban: 19 éves, ez a következő jelenetek során ki is derül pontosan.
    A két fiúról szóló ötleteket szórakoztató volt olvasni, erre reagálva annyit mondanék, hogy John Tucker említése különösen megmosolyogtatott.
    Ami Léna lebukását illeti, ott erősen bejátszik egyfajta „úgysem/úgyis” attitűd. Úgysem lép ki a házból, úgyis otthon marad, úgysem lát meg, úgyis elhisz mindent, amit mondok… Azt pedig tudjuk, hogy magasról lehet nagyot esni.
    Még egyszer köszönöm a hozzászólásokat, és persze azt is, hogy időt szántatok a részletre! 🙂

  11. Jól sikerült Ádám hangja, elhiszem, hogy egy srác beszél. A visszaemlékezős részletre viszont nincs szükség, anélkül is sejthető Ádám reakciójának oka, és fél oldallal lejjebb minden ki is derül.
    Szerintem kicsit sok a határozói igeneves szerkezet (-va, -ve), itt-ott érdemes ezeket átfogalmazni, akár két mondatba leírni a cselekményt. Meg még egy észrevétel: talán lehetne ennél több leírás, de a történet nem fantasy környezetben játszódik, úgyhogy így is el lehet képzelni a helyszíneket.
    Egyébként gördülékeny, könnyen olvasható a szöveg, gratulálok a kikerüléshez!

  12. Nekem kicsit nehezen ment a részlet olvasása, kétszer futottam neki. Az első, égősoros jelenetben arra vártam, hogy Ádám apukája talán alkoholista lesz (Ádám kiábrándultságából kiindulva), vagy valami hasonló, de a család élete idillinek tűnik. Miért olyan Ádám, amilyen? Ez valószínűleg később derülhet ki; esetleg olyasmi lehet, amiről senki nem tud a környezetében, nyitva hagyom a lehetőséget, a kamaszoknak titkaik vannak :). Márk és Ádám hangja nagyon hasonló, már-már a szerző egyedi hangját érzem megszólalni – ezen szerintem érdemes lenne csiszolni.

  13. Azta! Le a kalappal! Váratlan fordulatok, tetszik a két srác szemszögéből van írva! Sajnos sok hasonló eset van, kíváncsivá tettel a folytatást várom!

  14. Gratulálok a kikerüléshez, szép munka! Olvastatja magát az írás, szellemes, láttató, magával ragadó. Ádám személye részemről további érdeklődésre tarthat számot. 😉 Többet rejt magában, mint amennyit ez idáig felfedett, ebben bizonyos vagyok. Kíváncsian várom a folytatást!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük