Vittorio Verossi: Intenzív történetek

Intenzív kilátások

Az intenzívosztály egyetlen óriási terem, körben sorakozó ágyakkal, középen orvosi pulttal. Az ügyeletes az pultból a teljes termet képes szemmel tartani. Én a bal hátsó sarokban fekszem frissen elfoglalt ágyamon. Szekrénnyi gépre kötöttek, talán egy űrsiklót is el lehet vele irányítani.

A kilátásaim húszéves lány létemre legalább olyan lenyűgözőek, mint az átellenben nyíló ablak által nyújtott panoráma: Fakó négyszöge csupán az ég egy szeletét fogja keretbe.

– Én vagyok itt az egyetlen beteg, aki öntudatánál van? – kérdezem a szőke ápolónőt, aki épp az infúzióm köti be.

– Pillanatnyilag igen – biccent. Szorongva hordom körül a tekintetem a teremben elhelyezett, alvó időseken. Mozdulatlan testükön, pergamenszerű arcukon. Minden jel szerint én vagyok az egyetlen hetven év alatti beteg is.

– Itt leszel a lehető legnagyobb biztonságban – közli a nővér, talán mert elcsípi lapos pillantásom.

– Tudom, már elmagyarázták – bólintok komolyan. Azért szállítottak át ide a sebészetről, mert ha hirtelen meg találok halni, itt azonnal újraéleszthetnek, sőt lélegeztető gépre is rakhatnak.

Vajon öntudatlanul haldokolni jobb, mintha eszméletén van az ember?

Te nem haldokolsz – sietek kijavítani magam. – Te csak közvetlen életveszélyben forogsz, viszont kijutsz innen.

– Behúzzam a függönyödet, vagy hagyjam így? – billenti oldalra a fejét az ápolónő. A fekhelyek függönyökkel választhatóak el egymástól.

– Behúznád, kérlek? – Teljesíti a kérésemet, azzal magamra hagy.

A seszínű anyag látványa semmivel sem szívderítőbb, mint a körben fekvő betegeké. Ám tartok tőle, mi mindennek lehetnék tanúja, hogyha nem húznák be.

Hiszen amint megérkezett a hír, hogy átköltöztetnek ide, egyik kórtermi társam élvezettel kezdte ecsetelni a saját intenzívosztályon szerzett élményeit. Hogy az ágyszomszédjára egyre csak mondogatták „aluszékony a bácsi, aluszékony a bácsi”, míg végül kiderült, nem aluszékony, hanem cukorbeteg kómába esett. Hogy másik ágyszomszédja egyfolytában a csöveket próbálta kitépni a testéből. Hogy a „tepsi” nevű halottszállító eszköz naponta járt ki-be a teremben, úgy hullottak az emberek.

Persze aki eltölt egy bizonyos időt kórházakban, rájön, hogy sosincs az a vad történet, amire valaki rá ne tudna kontrázni. „A jobb kezében hozta a levágott bal kezét? Az semmi! Én láttam olyant is a sürgősségin, akinek a fél koponyája leszakadt!” Bármit halljunk, azt nem árt elosztani kettővel.

Nem akarok halált látni, ebben mindenesetre biztos vagyok.

A telefonomért nyúlok, hogy beszámoljak anyukámnak a sikeres költözésről, ezzel is kellemesebb mederbe tereljem a gondolataimat. Lelkesen részletezem a vonalban, hogy az ágyam hihetetlenül kényelmes, ráadásul gombnyomással állítható a támlája, mikor meghallom a motoszkálást a szomszédos ágy körül.

A függönyre vetülő árnyékból, az anyag hullámzásából könnyen megállapítom, hogy egy ápoló érkezett, ő tevékenykedik. Nem is törődöm vele, tovább magyarázom, hogy az ágyak nyilván azért ilyen puhák, hogy ne okozzanak felfekvést a mozgásképtelen betegeknek. Én még az oldalamra sem gördülhetek, így a bőrömön tapasztalom a hosszas fekvés gyötrelmeit.

– Milyen maga a terem? – kérdezi anya a telefonban.

– Igazából semmit sem látok belőle, mivel el van húzva a függönyöm.

Mintha a szavaimra adott riposztként történne, az anyag meglebben, majd indulatos karniscsörgés kíséretében föltárul előttem a terem képe. Egy harminc körüli férfi ápoló áll az ágyam végében, inkább ellöki magától, semmint elengedi a függönyt. Összevonja a szemöldökét, szúrós pillantást vet rám, azzal visszatér az ágyszomszédomhoz.

– Bocsánat, nem úgy értettem… – hebegem, ám úgy tesz, mintha meg sem hallana. Te jó ég, most megsértettem? Azt hiszi, hogy panaszkodom az ellátásra?

Anya a vonalban kérdezgeti, mi történt.

– Semmi, semmi – térek vissza a meséléshez. – Csak elhúzták a függönyömet, hogy mégis lássak. Jó így is…

Az kéne még, hogy ez az ember meghallja, hogy árulkodom! Máris kihúztam nála a gyufát, pedig egy magatehetetlen betegnek sarkalatos jóban lennie az ápolókkal.

Miután leteszem a telefont, a délután hátralévő részét várakozással töltöm. Az intenzívosztályon csupán napi félóra látogatási időt engedélyeznek, a mai már letelt mire engem beköltöztettek. A maradék huszonhárom és fél óra végtelenbe nyúló várakozás arra, hogy javuljon az állapotom, és kiengedjenek. Szó szerint semmilyen esemény nem szakítja meg az egyhangúságot. Ágyhoz kötött betegek nem járnak vécére, étkezésre, az öntudatlan szobatársak nem cseverésznek egymással.

Az időérzékem hamar semmivé foszlik. Egyszer csak gépi sípolás zökkent ki az elmélyült olvasásból. Felpillantva látom, hogy az orvos éppen C-fogással ugrál az egyik beteg mellkasán, mellette a nővér segédkezik. Újraélesztés közben a leghétköznapibb hangnemben társalognak ők, és a pultban ücsörgő ápoló.

Félreteszem a könyvem, lehunyom a szemem. Nem akarok halált látni, inkább megpróbálok aludni, noha ilyen körülmények közt képtelenség. Olvasásba menekülni mégiscsak pofátlanság volna, míg valaki haldoklik, nemde? Csak akkor ütöm fel újra a lapokat, amikor stabilizálták a beteget.

A következő esemény az esti mosdatás, majd a vacsora. Én vagyok az egyetlen beteg, akit nem csövön táplálnak. Végül az esti gyógyszerek is megérkeznek, a férfi ápoló hozza, ezúttal barátságos mosollyal. Hatalmas kő gördül le a szívemről, úgy tűnik, nem haragtartó.

– Ezek mik? – pislogok két ismeretlen kapszulára a többi között.

– Nyugtatók. Nálunk az a szokás, hogy éjszakára minden betegnek adunk – felel –, így békésen aludhattok.

– Értem, viszont én soha életemben nem kaptam még ilyesmit. Anélkül sincs semmi gond velem, muszáj bevennem?

– Ez a protokoll – csóválja a fejét sajnálkozva, és felém tolja a gyógyszereket.

Én, aki odahaza harminckilenc fok alatt még a lázamat sem csillapítom, összeszoruló gyomorral csippentem fel egyik nyugtatót a másik után. Rögtön kettőt is előírnak, holott egyre sem volna szükségem. Hatalmas korty vízzel kísérem le őket. A világért sem szeretném, ha úgy tekintenének itt rám, mint problémás betegre, pláne a függönyös indításom után.

Az ápoló magamra hagy, én pedig a mennyezetet kezdem tanulmányozni. Alig két perc telik el, úgy érzem, mintha beleolvadnék a matracba. Lustán lebben föl bennem a gondolat, hogy ez már a nyugtató hatása lesz. Szeretném kicsit arrébb tenni a kezemet, ám a mozgásra irányuló parancs nem a végtagjaimhoz fut be az agyamból, inkább valami vattával kitömött, hófehér ködbe. Még az ujjaim sem moccannak, a gondolataim elfogynak, a külvilág és az idő egyszer csak megszűnik.

Mégis ébren vagyok. Agyam végtelen lassúsággal kapkod a folyton, sikamlósan kisikló szándékom után: Arrébb fogom tenni a kezemet. Majd… kicsit később… majd… Semmibe vész ez a céljanincs, lebegő összpontosítás. Végtelenbe nyúló, értelem nélküli mennyezetbámulás közepette két ujjamat sikerül begörbítenem. Mire megörülnék a sikeremnek, elfelejtem miért a lelkesedés. Tovaillan minden, a plafon repedése elnyeli.

Fokozatosan nyerem vissza önmagam. A fejembe egyesével szállingóznak vissza a gondolatok. Csak idővel állnak sebességbe, hogy összekapcsolódjanak egymással. Aztán… kicsit később… majd… Sikerül mozgásra bírnom előbb az ujjaim, végül a tagjaim is. Mire minden készségem visszanyerem, lekapcsolják a kórtermi világítást, hajnali napsugarak ragyogják be az intenzívosztályt.

Eddigre felismerem, milyen makacsul küzdöttem, hogy visszaszerezzem az irányítást a testem felett. Aki annyira beteg, mint én, az megtanulja, mi a hála. Korábban tápláltak engem is csövön, katétereztek, most ágytálaznak, alig moccanhatok, az oldalamra sem fordulhatok… Mégis mennyivel több mindez, mint a teljes körű testi és szellemi bénultság! Mennyivel több élményt, választási lehetőséget kínál!

Képtelen vagyok lemondani minderről, így, miután a reggeli vizit leellenőrzött, félénk udvariassággal marasztalom az orvost.

– Kérem, csak még egy pillanatra! – Meglepett kedvességgel tekint le rám. Középkorú, szalmahajú doktornő, korábban sosem találkoztunk.

– Igen?

– Lehetséges, hogy többé ne kelljen bevennem a nyugtatót? – sütöm le a szemem. – Tudom, hogy itt az osztályon ez a protokoll része, de nélküle is remekül alszom, nyugodtan viselkedem. Sosem szedtem gyógyszert, ha nem volt muszáj, nincs hozzászokva a szervezetem, így tegnap nagyon megviselt a két tabletta.

– Milyen nyugtatót? – dermed meghökkent mosoly a doktornő arcára.

– Hát amit éjszakára kapunk – motyogom zavartan.

– Biztos félreértett valamit. Mi nem adunk nyugtatót éjszakára.

– Ó… – Anélkül meredünk egymásra, hogy elmélyednénk egymás pillantásában. – Értem. Akkor minden rendben.

Számos estét töltök még az intenzíven, ám többé egy ápoló sem hoz nekem nyugtatót.

 

Ny-aú

Kórházi tartózkodásom során többször ébresztettek már fel a szobatársaim vagy a nővér, mikor álmomban sírtam a fájdalomtól. Az intenzívosztályon töltött második éjszakámon viszont aggodalmas kezek helyett egészen szokatlan neszek kezdenek el visszarángatni az álmok birodalmából.

– Nyaaaaúúúúú… nyaaaaúúúúú… nyaaaaaaúúúúú… – Hallgatom egyre. Hosszan és elnyújtottan ismétlődik a magas hangú nyöszörgés. Mintha valamiféle kisállat sírna. Hát senki sem segít raja? Lehunyt szemem fölött is összeráncolom a szemöldököm. Egy állatkölyöknek nem a kórteremben volna a helye, ha viszont már beszökött valahonnan, igazán vehetnék a fáradságot az ápolók, hogy gondoskodjanak róla.

– Nyaaaaúúúúú… nyaaaaúúúúú… nyaaaaaaúúúúú… – sír a kisállat, én pedig egyre távolabb sodródom az álomfelhőktől, bárhogy igyekszem a fodraikba kapaszkodni. Hol vannak már a nővérek?! – gondolom felháborodottan, majd kelletlenül egyre inkább a külvilág felé fülelek.

– Nyaú, nyaú! – Sustorgás és nevetgélés vegyül a panaszos nyávogásba, mintha emberek viccelődnének egy beteg kisállat sirámain.

Résnyire nyitom a pilláim. A hófehér neonfényben az intenzívosztály közepét uraló orvosi pult betölti a látóterem. A pultban két nővér és egy ápoló ücsörög, vigyorogva bökdösik oldalba egymást, és mondogatják „nyaú, nyaú”, akár a kölykök.

– Nyaaaaúúúúú… nyaaaaúúúúú… nyaaaaaaúúúúú… – A panaszkodás nem szűnik, és egyszer csak ráébredek, hogy belőlem érkezik a hang. A nyávogás ugyanis egy ritmusra áramlik lassú vonaglásommal, törzsem és tagjaim gyötrelem diktálta tekergésével.

Ahogy a felismerés fokozatosan utat talál a tudatomig, majd leülepszik benne, a nyávogásom elhal. Elcsendesedem, marad a néma tekergés. Mély lélegzeteket veszek, összeszorítom a fogam, hogy utóbbin is úrrá legyek. A műtéti sebeimben éjjelente áriákat zeng a fájdalom, hiába kapok ugyanolyan gyógyszereket, mint az amputáción átesettek.

Néhány lassú fújtatás után ismét oldalra fordítom a fejem. Immár nyíltan tekintek a jót mulató ápolókra.

– Elnézést – préselem ki magamból rekedten. Zavartan bámulunk egymásra jó pár másodpercig. Majd az egyik, gömbölyded lány odahömpölyög hozzám. – Kaphatnék még… fájdalomcsillapítót? – csikorgatom a fogaim közt szakadozottan. – Éjszakánként néha… kevés.

Hihetetlen, de mintha csak most ismernék föl, hogy szenvedek, emiatt a nyávogás. A lány lesütött szemmel biccent, és elsiet a gyógyszerért.

 

Az élet utat tör

Az intenzívosztályon az ágyak körül függöny fut, ezáltal elválaszthatóak a külvilágtól. Olyan luxus ez, amely semmilyen más kórházi osztályon nem adatik meg a betegeknek. A seszínű függöny takarásában a pizsamanadrágomba csúsztatom a kezemet, megfakult, ócska bugyimba. Lábam között az apró gömb forrong, bár nem azért, mintha lázas volnék.

Hosszas kórházi tartózkodásom során egyszer sem nyílt alkalmam tudomást venni erről a késztetésről, hisz körbevettek kórtermi társaim, az ápolók, a látogatók. Most is sietősen látok hozzá, hogy segítsek magamon.

Csupán egy anyagdarab választ el a hatalmas teremtől, amelynek közepét orvosi pult uralja. Innét pásztázza árgus tekintettel az ügyeletes a körben elrendezett fekhelyeket. Az intenzívosztályt úgy alakították ki, hogy baj esetén a dolgozók azonmód beavatkozhassanak.

Minden neszre fülelve, célratörően ingerlem a csiklóm. Sebesen írok le köröket rajta az ujjbegyemmel. Ki tudja, mennyi időm marad, míg egy nővér erre nem téved? Csupán egy gyors sikert szeretnék elérni most, hogy előttem a kivételes lehetőség.

Tárgyilagos sürgetésemre testem fürgén reagál. Légzésem felületessé válik, a forróság gombóccá gyűlik alhasamban. Az ujjaimhoz feszülök altestemmel, billegtetem a csípőm. Nincs szükségem fantáziálásra, ez nem kéjelgés, csupán nyers szükségletnek teszek eleget. Ágyhoz kötött betegként minden méltóság elvész, amely bizonyos tevékenységeket illet, ilyen például az ürítés vagy tisztálkodás. Más intim igények egyszerűen feledésbe merülnek.

Tisztában vannak vele egyáltalán a nővérek, hogy lejátszódhat ilyesmi a függönyök mögött? Lelki szemeim előtt felrémlik, ahogy gyanútlanul félrehúzzák az enyémet. Muszáj befejeznem, mielőtt ez bekövetkezik! Változtatok a szögön, fokozom az intenzitást, már szinte látom a robbanni kész tűzijáték villódzását leereszkedő szemhéjam sötétjében…

Mikor a gép, amelyre kötöttek, bántó élességgel sípolni kezd.

Szemem kipattan. Olyan sebesen rántom el a kezem az ölemtől, mintha áram rázott volna meg. Döbbenten lesek föl a kijelzőre, melyen annyi szám látható, hogyha akarnám sem tudnám megmondani, melyik értékem felelős ezért a riadóért.

Alig telik el néhány másodperc, egy feszült arcú nővér rántja félre a függönyömet.

– Fogalmam sincs, mi történik, teljesen jól vagyok – tárom szét a kezem, míg ő összeráncolt szemöldökkel tanulmányozza a kijelzőt.

– Kissé magas a pulzusod. Bár úgy látom, már kezd visszatérni a rendes tartományba. – Értetlen fejcsóválás kíséretében húzza el ismét az elválasztót, amikor magamra hagy az immár elnémult berendezéssel.

A pulzusom?! Nem lehet igaz! – préselem össze bosszúsan az ajkam. Azzal magamhoz veszem a könyvemet, hogy tovább nyugtassam felzaklatott szervezetem. Nem lehet igaz, hogy már ennyiért is nyakamra hozza a fél ügyeletet ez a gép!

Talán ki lehetne játszani. Talán ha óvatosan ügyködöm, sikerül egy kicsi, halovány orgazmust összehoznom. Majd figyelek a légzésemre, úgy kevésbé lódul meg a szívverésem.

Efféle gondolatokat forgatva a fejemben, a regényből nem túl sokat fogok föl. Hamar félre is teszem, hogy nekikezdjek második kísérletemnek. Felnőtt ember vagyok, mi kivetnivalót találni abban, ha örömet szerzek magamnak? Mégis föld alá süllyednék szégyenemben, hogyha rajtakapnának.

Újra ingerelni kezdem a csiklóm. Ujjaim ütemes mozgását kényszeredett szünetekkel szakítom meg. Ahányszor kapkodóvá válna a légzésem, elvonom érintésem az ölemtől. Talán ha eléggé felhergelem magam, egy ilyen szünet után sikerül gyorsan elélveznem, a pulzusomnak sem marad ideje égbe szökni.

Sokáig vergődöm, megkörnyékez a kétségbeesés. „Hozok is ajándékot, meg nem is”, túl sokszor fogom vissza magam a döntő pillanat előtt. Így sosem érek a csúcsra. Ideje megkockáztatnom, hogy átlendüljek a holtponton.

Ismét fokozom az intenzitást, kapkodva erőszakolnám ki magamból a robbanás élményét. Amilyen hirtelen a tempóváltás, olyan hirtelen erősödik föl a sürgető érzés az ölemben. Gyűlik a feszültség, gyűlik, egy pontban összesűrűsödik, amíg már mindjárt, mindjárt…!

A gép idegtépő sípolásban tör ki mellettem. Kedvem volna arcomat karmolva felsikítani, ám csupán a kezemet húzom ki erőnek erejével a bugyimból. Nem maradt annyi időm, hogy befejezzem a műveletet. Rezignáltan fölkapom a könyvemet, már hallom a közeledő lépéseket az orvosi pult felől.

– Egyszer csak elkezdett sípolni – intek tanácstalanul a gép felé, amint a nővér félrehúzza a függönyöm. Ezúttal az orvost is magával hozta. A fiatal doktor úr megvizsgál, el sem tudják képzelni, miért ugrál a pulzusom. Hosszan nézegetik a gépemet, arra gyanakszanak, hogy valami meghibásodott.

 

Aki sok időt tölt kórházakban, rájön, hogy nincs az a vad történet, amelyre egy másik beteg rá ne tudna kontrázni. Nyolc hónappal az intenzívosztályon szerzett élményeim után egy barátommal koncertre indulunk. Ez az első eset, hogy esti programon veszek részt a balesetem óta. Az élményt csak fokozza, hogy társam ugyanabban a cipőben jár: Szinte egy időben lettünk hasonlóan nagybetegek.

Mivel még egyikünk sincs abban az állapotban, hogy a tömeg közepén tomboljunk, a fal tövében ülve szórakoztatjuk egymást a nagyterem szélén. Megosztunk egymással pár kínos ágytálas anekdotát, míg az előzenekarok játszanak. Végül úgy döntök, feltárom a meghiúsult maszturbációm történetét is, hátha sikerül elérnem, hogy végre felvonja a szemöldökét.

– Pedig azt képzelné az ember, hogy válságos állapotban megszűnik a nemi vágy – csóválom a fejemet.

– Engem mégsem lep meg a sztorid – fűzi az enyémbe a tekintetét. Majd elmeséli, hogy a műtéte után a katéterével játszadozva szexuális izgalmat élt át. Addig szórakozott a felfedezéssel, hogy a dolog magömléssel végződött. – Ráadásul az ilyesminek nyoma marad, még szaga is van! Úgy szégyelltem magam, hiszen tudtam, hogy a nővér rá fog jönni!

Már az emlék hatására is a tenyerébe temeti a homlokát.

– A katéterezés létező fétisjáték – vonogatom a vállamat talán, hogy megnyugtassam, nincs az élményével semmi gond. – Eszerint sokan felfedezték már, hogy az eszköz ilyen… testérzetet kelt.

– Ez viszont azt jelenti – mutat rá megélénkülve –, hogy mások is maszturbálnak a kórházakban. Különben hol jöttek volna rá? Miért jött volna divatba a katéter-téma?

– Talán a halál közelsége épphogy felerősíti a nemi ösztönt. – Új teóriám, érzem, megcsillogtatja a szememet. – Elvégre a szextől igazán érezhetjük, hogy élünk. Belegondolva, sokan mesélik azt is, hogy lázasan szexeltek, velem is megesett már.

A dobok drámai üteme, a reflektrok változó fénye jelzi, hogy megérkezett a főprodukció a színpadra.

– Te fel bírsz kelni önállóan? Mert én nem – pislogok barátomra, mivel a hosszas ágyhoz kötöttség során elsorvadtak a térdem mikro-izmai. – Csak mostanra hajlamos vagyok megfeledkezni magamról.

– Ez a gyógyulás biztos jele – vigyorog rám. Gond nélkül föltápászkodik, és a kezét nyújtja, hogy felhúzzon a padlóról. – Gyere, Frankenstein baba!

– Jövök, Frankenstein baba! – Az elnevezés arra utal, hogy mindketten számos műtéti heget szereztünk. Ez is közös bennünk, épp, mint az élni akarásunk, vagy hogy rengeteg hihetetlenül hangzó kórházi történet áll mögöttünk.

 

A novellafüzér valós beszámolók alapján készült.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (4 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Valóban érződik rajta a személyes tapasztalat, nagyon életszetű leírásokat és érzeteket kaptunk. Gratulálok, erős novella!

  2. Nagyszerű novellák, gratulálok! És szomorúan életszagúak, meg sem lepett a végén a kiírás, hogy valós élményeken alapulnak. Nekem a Nyaú volt a legijesztőbb, utána már-már felüdülés volt a kilátástalan maszturbációról olvasni:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük