Le kellett volna mondanom az egészet a francba. Mi lesz, ha a pasi egy gnóm? Vagy tudálékos seggfej? Vagy kétszáz kiló, és már az első nap agyonnyom? Vagy tele szájjal szeret vicceket mesélni?
– Ekkora hülye is csak én lehetek… – sóhajtom hangosan, miközben a ruháimat pakolom a gurulós bőröndbe. Felkapok egy fekete csipketangát, aztán odébb hajítom. Jó lesz ide a kényelmes pamutbugyi is. A fene se gondolta volna, hogy egy ártatlan fogadásnak ez lesz a vége. Akkor jó poénnak tűnt… De hogy engem választott?! Akkora marhaságokat hordtam össze élő adásban, hogy azóta ég a fejem, ha rágondolok… És akinek ez bejön…! Na, azt én nem akarom megismerni.
Éles dudaszó sikít be az utcáról, ami aztán átvált a rádióműsorból jól ismert dallamra. A szívem egy ugrással ki akar pattanni a mellkasomból, de egy mély levegővétellel visszanyomom. Magamra kapom a kabátomat, a telefonomra pislantok: tíz perccel előbb jöttek. Na mindegy. Leslattyogok a másodikról, kinyitom a kaput. A nyálkás levegő indaként fon körbe, lerázhatatlan. De legalább nincs mínusz tíz, az is valami… Bár ki tudja, Olaszországban mi lesz. Lehet, hogy belefagyunk a gondolába. Felborulunk, és merevvé vált holttestünk romantikusan beúszik a tengerbe. Ezennel véget ért rövid, szerelemmentes élete… Ámen – olvasom lelki szemeimmel saját tragédiámat.
– Felkészültél, kicsi lány? – rikkant felém Tóni, és megvillantja hanyag, homlokráncolós mosolyát. Hiába epekednek érte a kiscsajok, szerintem visszataszító a szájfény és a melírozott haj egy férfin – a mellette ülő srác sokkal helyesebb nála, még szemöldökig lecsúszott sapkában is. Sötét szemei laposan pislognak ki alóla.
– Legszívesebben visszamondanám az egészet… – bököm ki kertelés nélkül. Ha ezt az öt napot túlélem, esküszöm, végigszipogok egy csöpögős romantikus filmet.
– Ugyan már, nagy kaland lesz, meglátod! Mindjárt megyünk Kristófhoz – kacsint rám Tóni.
Én is ettől félek… Nem lehetne inkább egyedül? Csak én és a stáb… A vőlegény nem jött el, de a nászutat azért megtartották… Persze, nem nászút, csak egy romantikus kiruccanás, ahol ráadásul minden lépésünket kamera fogja követni…
Beinvitálom őket, mert van még egy kis pakolnivalóm, de nehezen tudom leplezni, hogy egyre idegesebb leszek. Pedig nem vagyok az a szívbajos fajta, lazán beszólok bárkinek, de úgy látszik, az ismeretlentől való félelem túl erősen ráncigálja a komfortzónámat.
Az ismeretlen szűk egy órával később teljes harci felszerelésben, kesztyűs kezében vörös rózsát szorongatva vár minket egy fehér ház kapujában. Sok minden nem látszik ugyan belőle a jégkorszak átvészelésére is alkalmasnak tűnő öltözékében, mindenesetre nem kétszáz kiló, és az arca helyesnek mondható – a többi előfeltevésemről egyelőre nem tudok nyilatkozni.
Az operatőr srác komótosan előbányássza a felszerelését a csomagtartóból, addig Tóni ki sem enged szállni a kocsiból, nehogy csorbát szenvedjen az első találkozás dokumentálása. Miután kikecmereghetek végre, alig tíz lépést kell sétálnom, közben a feszültségem nehezen visszafojtható röhögésben akar kitörni. Eléggé abszurd, hogy mintha valami híresség lennék, Iván a bal oldalon tolja az arcomba a kamerát, Tóni pedig jobbról a telefonját, miközben úgy vigyorog, mintha a szája sarka a füléhez lenne kötve. Már csak a vörös szőnyeg hiányzik alólam…
Aztán Iván a szoborrá vált Kristófot veszi, Tóni továbbra is engem, és miközben bemutatkozunk egymásnak, Iván a kamera mögé bújva körbetáncol bennünket. Erősen kell koncentrálnom, hogy komoly maradjak, de a java még hátra van.
Kristóf felém nyújtja a természetellenesen gigaméretű virágot, majd a kezem felé nyúl. Mielőtt még felocsúdhatnék, máris egy puha csókot lehel a kézfejemre. Érzem, hogy az arcomra kiült elképedést pár másodpercig nem tudom kordában tartani. Remélem, minden oldalról megörökítették…
– Kristóf egy igazi lovag – kommentálja Tóni az eseményeket. Hát az igazit túlzásnak érzem, de nem akarok ünneprontó lenni már az első pillanatban, ezért egyetértően mosolyogva bólogatok. Közben arra gondolok, hogy talán jobban illett volna hozzám egy halloweeni játék a Valentin napi helyett…
A lovag hamarosan mellettem ül a kocsiban, a reptér felé tartunk, és a tekintete égeti a profilomat. Talán le kéne engednem a hajamat, hogy takarjon… Ha végig így fog bámulni, tuti, hogy nem állok jót magamért, és pechjére szó szerint vakrandi lesz a dologból. A harcias menyecske nem kímélte a lelkes ifjút: saját két kezével bizonyította be, hogy a szerelem vak.
A kilométer hosszú check-in sorban állva Tóni felvilágosít minket – miután feltűnően körbekémlelt, és minden irányba megvillantotta madzagra feszített mosolyát –, hogy az út íratlan feltétele, hogy mi ketten összejövünk. Vagy legalábbis nagyon valósághűen eljátsszuk, mondjuk egy színpadi csók erejéig.
– A hallgatóknak ezt ígértük, ezt kell betartani. Végül is mi más lenne az értelme egy Valentin napi randijátéknak? – fordul most hozzám, félig kitakarva Kristófot, aki bőszen bólogat. Azt már levágtam, hogy én bejövök neki – a hosszú, gesztenyebarna haj, és a kedves arcvonások mögé rejtett flegmaság szinte mindenkinek bejön –, de én mit egyek ezen a jólfésült anyukakedvencén? Kicipzárazott kabátja alól kivillan a vászonnadrág meg az ing (még jó, hogy nyakkendőt nem kötött – vagy anyukája nem kötötte rá), a sapka pedig lenyomta az amúgy is eléggé lenyalt, oldalt precízen elválasztott frizuráját. Van egy olyan érzésem, hogy a szájának Gabifogkrém íze van… Fúj.
– Persze – vált most komoly álarcra Tóni –, nem kötelező az út. Most még nem késő visszakozni. – Ismét mosoly villan felém, szinte kérdőjelet formál. – De miért tennénk ilyet? Kristóf láthatóan lelkes, te pedig bevállalós csajnak tűnsz, egy kis játék nem okozhat problémát. És ki tudja? Talán még több is lesz a dologból…
Végül is igaza van. Kapok egy olasz utat ajándékba: teljes ellátás, utazás, programok ingyen. És valóságshow-ban úgysem volt még részem, bolond lennék kihagyni. Egye fene, cserébe még arra is hajlandó leszek, hogy Kristóf pofiját néha megsimogassam, vagy felé küldjek egy-két lázítóan csábító mosolyt. Arra azért nem fogadnék Tóni helyében, hogy több is lesz a dologból, de tagja voltam anno a gimis színjátszó körnek, talán hasznát veszem.
– Részemről rendben – vigyorodom el, és odalépek Kristófhoz, aki egy fejjel fölém magasodik. Karomat átfűzöm a karján. Iván követ a kamerával, arcára unott kötelességtudat ül ki.
– Sziasztok, kedves hallgatók és követők! – lelkendezik Tóni a mikrofonba, közben a kamerába vigyorog. – Itt áll mellettem Gréta és Kristóf, és hamarosan kezdetét veszi a romantikus utazásuk. Aki esetleg nem tudja: ők ma délelőtt pillantották meg egymást először. Fel is teszem nekik az első kérdést: Kristóf, mit éreztél, amikor megláttad Grétát? Jó csaj, ugye? – kacsint egyet valószerűtlenül világoskék szemével, és a mikrofont odatartja Kristófnak.
– Nekem nagyon tetszik Gréta – a hangja mintha hullámvasúton ülne, a magasság folyton változik. – Igazi szépség… Remélem, sikerül jobban megismernem… – Édes, ahogy elpirul. Nővérem öt éves fiára emlékeztet.
Tóni most felém fordul. Körülöttünk már jó kis csapat gyűlt össze – itt senkinek se száll fel ma a gépe?!
– Kristófról már első pillanatban látszott, hogy egy kedves, lovagias fiú – és még csak nem is hazudok –, kíváncsian várom, mit tartogat számunkra az előttünk álló öt nap – válaszolok diplomatikusan, majd félszegen Kristófra emelem a tekintetem. Az elpirulást nem tudom megjátszani, de a szende mosoly talán sikerül.
A következő percekben Tóni feltesz nekünk még néhány hasonlóan intelligens kérdést, amihez Iván nagyokat ásítozik a kamerája mögül, aztán végre becsekkolunk. A repülőn nyugtunk van, mert Iván kijelenti, hogy mivel ő fog vezetni, most pihen. Halleluja.
Az első célpont Velence. Azaz előbb a trevisoi reptér, onnan megyünk kocsival tovább. Szerencsére mindössze másfél óra a repülőút, mert a végtagjaim így is rongybabává gémberednek a középső ülésen. Elharapom a megjegyzést, hogy talán business jeggyel is utazhattunk volna – bár kétlem, hogy fapadoson létezik ilyen kategória.
Délután kettőkor szállunk le, már hallhatóan korog a gyomrom, a srácok azonban elvannak a csomagjaikkal meg a telefonjaikkal. Tóni posztolni akar egy közös szelfit, és addig nem tágít, amíg mindenki úgy nem mosolyog, mint ő. Ki hitte volna, hogy az utazás legnagyobb kihívása a természetellenesen széles mosoly lesz…
Az autóbérlést már otthonról lefoglalták, így zökkenőmentesen hagyjuk magunk mögött a repteret. Kellemesebb idő van itt, mint Pesten, de a levegő párától nyálkás.
Tóni felvilágosít minket, hogy miután elfoglaltuk a szállást, ma délutánra be van tervezve egy gondolázás, miközben interjút készít velünk, úgyhogy kapcsoljunk romantikus üzemmódba. Ismerteti a többi nap programját is, aminek a felét sem sikerül megjegyeznem, de a lényeget azért leszűröm: csupa émelyítően nyálas helyszínt fogunk végigjárni. Azért remélem, Veronából élve jutunk majd ki…
Elmondja, hogy szinte mindent felvesznek az öt nap alatt, lesznek közös és külön interjúk is, és összevágnak majd belőle egy jó kis műsorra valót. Közben azonban random élő bejelentkezéseket is csinál a mobiljával, hogy ne maradjanak a követők romantikus pillanatképek nélkül addig sem.
A szállás egész rendben van, egy háromcsillagos hotel, és korrekt a rádió, hogy nem kell Kristóffal eljátszanunk a nászutas párt – külön szobát kapunk ugyanis. Gyors kajálás után nyakunkba vesszük a várost, átverekedjük magunkat a turisták hömpölygő áradatán, és az örökké éhes galambok tömkelegén (csoda, hogy nem taposunk agyon egyet sem).
Mindig hihetetlennek tartottam, hogy Velence házainak alapját nem mossa ki a víz, és nem dőlnek le a falak, amelyek most még ütött-kopottabbnak tűnnek, mint az emlékeimben. Minden utca ugyanazokból az alkatrészekből áll össze, akár egy óriás legó darabjai, mégis egy egyedi faldísz, egy kovácsoltvas erkélykorlát – mintája olyan, mint a csipketangámé, amit végül otthon hagytam –, és más hasonló részletek miatt úgy tűnik, mintha mindennek saját lelke lenne. Kénytelen vagyok elismerni, hogy Velence gyönyörű és romantikus, mégsem nyálas.
Megérkezünk egy kis utcába, ahol a fekete ruhájú és hajú, bagószagú gondolás férfi besegít minket az elegáns járműbe. Felsikkantok, mert megbillen a gondola. Kristóf segítő kezet nyújt, Tóni a járókelőket bámulja, Iván pedig jókat vigyorog rajtam. Elkapom pimasz tekintetét, és küldök neki egy ocsmánynak szánt fintort. Ezen még jobban elvigyorodik. Van valami ebben a vigyorban, amitől kis híján elbotlok a saját lábamban. Aztán sóhajt egyet, felemeli a kameráját, és ránk irányítja.
– Elindultunk az első romantikus programunkra, egy kihagyhatatlan velencei gondolázásra – meséli Tóni mézes-mázos hangon a kamerának. Aztán felénk fordul:
– Jártatok már Velencében?
Kristóf szólal meg előbb, talán látja rajtam, hogy nincs nagy kedvem a beszédhez.
– Én már jártam. – Egy kedves mosolyt küld felém. – De ilyen szép lánnyal, mint Gréta, még nem. – Aztán valami bekattan neki, mert hadarva magyarázni kezd: – Azt tudtátok, hogy ilyenkor nagyon magas szokott lenni a vízállás, így hatalmas szerencsénk van, hogy most nem öntötte el a várost a tenger?
Tóni összeráncolt szemöldökkel, arcán felejtett mosollyal bólogat, majd int Ivánnak, hogy forduljon felém.
– És te jártál már itt, Gréta?
– Gyerekkoromban a családommal igen… – kezdem egy jól nevelt mosolyba csomagolva, de a mondat félbe szakad. – Ott egy patkány! – kiáltok fel fojtott hangon, mire Kristóf és Tóni a mutatott irányba néz, Iván viszont engem figyel és nevet, kezében rázkódik a kamera. A romantikus kiruccanásnak néhány megtermett rágcsáló és a szennyvíz orrfacsaró bűze vetett véget. Kevésbé turistás helyen járunk ugyanis, ahol a mindenféle népek összekeveredő kipárolgásai helyett csatornaszag terjeng.
A program mindezek ellenére eredményesen telik: Tóni okosakat kérdez, mi pedig Kristóffal okosakat válaszolunk, közben egymást átkarolva együtt ringunk a gondolával, és olykor elrévedve egymás szemébe nézünk. Amikor azonban pirospozsgás arca egy tétova mozdulattal az enyém felé indul, látványosan elhúzódok. Várjunk még ezzel…
Negyven perccel később bölcsebben – ugyanis Kristóf vérszemet kapott, és egyre sorolja az érdekesebbnél érdekesebb adatokat a városról –, kissé átfázva, de jókedvűen tartunk visszafelé a szállodánkba. Viszont mindenki fáradt, így a bandázást a következő estére halasztjuk.
Másnap reggel célba vesszük Veronát. Kiharcoltam, hogy a kocsiban elöl ülhessek, így egy kicsit távolabbról csodálhatom Kristóf gondosan lesimított frizuráját és mérhetetlen tudását, melyet tőlünk sem irigyel.
– Tudtátok, hogy Shakespeare Rómeó és Júliája az alaptörténet ötödik változata? Az első verziót a tizenötödik század vége felé… – Tóni kipihent, jól begyakorolt mosollyal szimulálja az érdeklődést, nekem azonban se figyelni, se szimulálni nincs energiám. Előrefordulok, és az utat bámulom le-lecsukódó szempilláim mögül. Elég nagy a forgalom az autópályán, sokan ész nélkül előzgetnek.
– Téged nem érdekel az előadás? – szólal meg mellettem Iván. Rendesen megijedek az eddig többnyire szótlan srác feldörrenő hangjától, amibe némi irónia-ízű mosoly is vegyül.
– Túl tompa vagyok én még az agytágításhoz egy ilyen erőtlen kávé után, amit a reggelihez adtak… – Nyomatékképpen ásítok egyet.
– Veronában tudok egy jó helyet, ahol lehet igazi kávét kapni – néz felém Iván. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, aztán az utat figyeli újra. – Itt már úgy tűnik, a turisták a kávét is felhígították…
Döcögve nevetünk egymás fanyar humorán.
Nem sokkal később a fiúk már sorba állnak Júlia melléért. Nem mondom, kevésbé fémes és fényes verzióban és is elfogadnék hasonlót – titkon a sajátomra pillantok, és megnyugszom azért, hogy az se rossz, még így kabáton keresztül se.
Kristóf – miután lerótta a kötelező simogatás-kört – feltűnően keresi a társaságomat még akkor is, amikor a kamera nem vesz minket. Egye fene, a kedvéért – és Tóni unszolására – felmegyek az erkélyre, és hagyom, hogy szerelmes pillantásokat vessen rám lentről. Innen még viccesebb látvány, ahogy most épp japán turisták nyúlkálnak vihorászva a Júlia szobor melléhez, mögöttük pedig egy feltehetően svéd társaság (magasak, szőkék és szeplősek) tagjai magyaráznak egymás szavába vágva.
Iván rám irányítja a kamerát – most valamiért nem olyan unott, mint máskor (Lehet, hogy a mellsimogatás van mindenkire ilyen jó hatással? Talán ki kéne próbálnom…) –, majd Kristófot veszi, aki színpadias karmozdulattal szavalni kezd:
De pszt! A fény egy ablakban kigyúlt.
Az ott kelet, és Júlia a nap!
Itt abbahagyja, erős koncentrációt tükröz az arca, de nem jut eszébe a folytatás. Helyette egy csókot dob felém, Tóni vigyorog, és hüvelykujjával lájkot mutat. Ekkor mindhármunk döbbenetére Iván szólal meg:
Süss fel, szép nap, és kergesd el a holdat,
Mi látva, hogy te szebb vagy nála sokkal,
Az irigységtől sárgul odafönt.
Ő az! Ó, ő az, ő, az én szerelmem!
Csak nem tud róla még…[1]
Az ő hangján határozottan jobban szól Rómeó… És a gerincemen határozottan végigfut valami rég nem érzett bizsergés.
Iván mondaná tovább, de Tóni röhögve közbevág:
– Mióta otthagyta a nője, teljesen megzuhant szegény…
– Én hagytam ott őt. – Iván valami ilyesmit morog vissza. De a folyamatosan gyűlő turistáktól alig hallom, ezért inkább visszamegyek a fiúkhoz. Tóni meg van elégedve a mai romantikus teljesítményünkkel, pedig még alig kezdődött el a nap. Csak holnap reggel megyünk át a Comó-i tóhoz, ma egész nap Veronát fogjuk felfedezni. Őszintén szólva nem bánom. Amit eddig futtában érzékeltem a város hangulatából, az nagyon tetszett.
Kifelé menet megcsodáljuk a hosszú folyosó falára tűzdelt szerelmes üzeneteket. Tóni ragaszkodik hozzá, hogy mi is felírjuk rá a nevünket. Megtesszük, Tóni azonnal posztolja.
Júlia házától nem sokat sétálunk, és máris megpillantjuk az ókori amfiteátrumot. Kristóftól megtudjuk, hogy a külső falak nagy része a tizenkettedik században földrengésben pusztult el. A macskaköves tér és az épület egymásba fonódó boltívei visszarepítenek az időben. Kedvem lenne mélyen dekoltált nagyestélyibe öltözve végignézni itt egy előadást. Akár még Rómeó és Júliát is…
Bemegyünk. Iván előttünk lépdel hátrafelé, megörökíti, ahogy körbejárjuk a monumentális körcsarnokot. Titkon azt figyelem, mikor dob egy hátast, de megússza. Pedig szívesen körbevigyorogtam volna, ahogy ő engem a gondolában…
Később leülünk a kőpadokra, azt se bánjuk, hogy a februári hűvöstől átfázik a hátsónk. A nagyesélyi alá azért gondolatban bundabugyit húzok.
Egész nap Verona utcáin, terein barangolunk, és – szégyen nem szégyen – elkap a romantikus hangulat. A leány az epekedő ifjú helyett Verona városába szeretett bele.
Iván nem viccelt: tényleg ismer egy eldugott, szuper kis kávézót, ahol igazi, jó erős eszpresszót adnak – orrom, szám tobzódik a maróan kesernyés harmóniában. Ahogy a forró kávét szürcsölöm, Tóni Kristófnak mutogatja az eddigi képeket a telefonján, Iván pedig felém fordul.
– Általában nem ilyen lányok szoktak jelentkezni a vakrandis játékokra. – Várom a folytatást, de úgy tűnik, hogy ő ezzel a megállapítással be is fejezte a mondandóját.
– Hanem milyenek? – kérdezek vissza pár másodperc néma egymásra meredés után. Aztán olyan érzésem van, hogy bajuszt növesztettem kávéból, ezért megnyalom a számat. Iván tekintete követi a nyelvem útját, amivel rendesen zavarba hoz. A szívem váratlanul dübörögni kezd… Talán mégsem való nekem ez a piszokerős kávé.
– Sokkal félénkebbek, naivabbak, olyanok, akikről lerí, hogy hisznek a sorsban és az örök szerelemben.
– Tettek róla páran, hogy ne higgyek benne – fintorodom el. Iván megint a számat nézi. Ideje elterelni a szót… – Fogadásból telefonáltam be a műsorba.
– Komolyan? – Iván arcára őszinte meglepettség és elismerés ül ki.
– Aha… A csajok nem hitték el, hogy meg merem csinálni, aztán amikor megnyertem, akkor meg nem hitték el, hogy el merek jönni az utazásra.
– Miért ne mertél volna? Eléggé vagány csajnak tűnsz…
– Azzal nincs is baj, csak nem hiszek az ilyen „első látásra szerelem” romantikus marhaságokban…
– Úgy tűnik, Kristóf hisz benne – súgja Iván közelebb hajolva hozzám. Kávétól kesernyés lehelete forrón csapódik az arcomon, és most én felejtem a tekintetemet az ő száján. Nagyot nyelek, a torkom kiszárad. Muszáj innom egy kis vizet.
A nap további része lazán telik. Este sokáig beszélgetünk az étterem bárjában visszafogott mennyiségű kamerázás és műmosoly kíséretében, csak Kristóf az, akinek feltett szándéka, hogy egy wikipédiányi anyagot pumpáljon az agyunkba. Aztán rájövök, ha háttérzajnak fogom fel, egész kellemes – és legalább addig sem próbál hozzám elsőrandis kamaszfiúként közeledni.
Másnap reggel hiányérzetem támad, és frusztrálóan jó kedvem. Aztán rájövök, hogy kialudtam magamból a szarkazmust, és nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek, vagy essek inkább pánikba. Két napja ismerem a srácokat, és alig várom a folytatást? Gréta, Gréta, tudhatta volna, hogy a sok romantika elveszi az ember eszét…
Ma Iván kéri, hogy a kocsiban én üljek mellé. Állítólag már unja Tóni fejét nézegetni, inkább az enyémet választaná. Szerintem meg inkább az utat nézegesse, az a biztos. (Mégse aludtam ki a szarkazmust.) Egyébként jó mellette ülni, egész úton szótlanok vagyunk, csak valami kellemesen karcos – gyanítom, hogy tőle származó – férfiillat birizgálja az érzékeimet, és újra felbukkan az a bizsergető futkározás a gerincemen.
– Tudtátok, hogy a Comó-i tó több mint négyszáz méter mély? Európa egyik legmélyebb tava – világosít fel minket Kristóf, amint kiszállunk a kocsiból. A víz türkiz hűvöse és a hósapkás hegyek látványa egy pillanatra mozdulatlanná dermeszt, aztán megtörik a varázs, mert észreveszem, hogy Kristóf a kötött sapkájában pont úgy néz ki, mint az egyik távoli hegycsúcs.
– És azt tudtátok, ha a párok fiúgyereket akarnak, akkor ehhez a tóhoz kell jönniük szexelni? – vág vissza komoly arccal Iván Kristófnak, de Tóni reagál előbb.
– Hát aztán mé’? – bájmosolyát most valódi buta arckifejezés löki félre.
– Há’ mer’ ipszilon alakú – feleli hasonló hangsúllyal Iván.
Ezen csak én nevetek.
Hasonló párbeszédekkel, viccelődésekkel, a kötelező felvételek legyártásával, és nem kötelező, de annál vidámabb magán fotók készítésével, hajókázással, valamint oregánó illatú éttermek és tiramisu-édes cukrászdák kipróbálásával úgy telik el másfél nap, hogy az agyam alig tudja követni. Szinte észre sem veszem, mikor és hogy kerülünk máris Porto Venerébe, ami a Költők öblének csücske. Ezen kívül már csak Firenze vár ránk (holnap), ahol lakatba zárjuk majd a szerelmünket Kristóffal.
Egész megszerettem ezt a kis színjátékot, és eljön a pillanat, amikor még arra a bizonyos színpadi csókra is hajlandó vagyok.
– Gréta, te állj ide, a színes házak a háttérben kiemelik a szemed színét – integet Tóni lelkesen, Kristófot pedig karon fogja, és velem szembe állítja. – Szuper, jók vagytok! Kristóf, közelíts lassan Gréta arca felé… Ne úgy, a bal kezeddel öleld át előbb… Ez az…
Kristóf szája már majdnem az enyémhez ér, amikor Tóni méltatlankodni kezd.
– Iván, nem is veszed?! – Mindhárman felé fordulunk, ő épp a kamerán bütyköl valamit, mintha ránk se bagózna.
– Jövök – morogja kelletlenül, aztán vállára dobja a szerkezetet.
– Kezdjük újra – int felénk Tóni. Kristóf szófogadóan átölel, és épphogy csak a számhoz érinti a száját, aztán zavartan elhúzódik.
– Tudtok ti ennél jobbat is! – buzdít minket Tóni. Kristóf újra elindul felém, de Iván hangja félbevágja a mozdulatot.
– Hagyd már őket, felvettem, jó lesz ez! – Már le is emeli a válláról a kamerát, hátat fordít nekünk, és visszaindul a szállás irányába.
– Ennek meg mi baja… – dünnyögi Tóni, aztán legyint egyet, hogy mindegy, menjünk.
Tartunk egy kis szünetet, mindenki behúzódik a szobájába. A szálloda ablakából a kikötőre látni, és az jut eszembe, hogy olyan, mintha a parton álló színes házak csábító nők lennének, az alattuk hullámzó tenger pedig érzéki tánctól fodrozódó estélyi ruha.
Hát ez már tényleg súlyos. Menthetetlenül, nyálasan, cukorsziruposan romantikus lettem. Van másfél napom visszavedleni normális énembe…
Ezen azonban nem segít, hogy este váratlanul kettesben maradunk Ivánnal. A másik két srác eltűnik – Kristóf valószínűleg a másnap felmondandó leckét magolja, Tóninak pedig biztosan hiányzik a virtuális rajongótábora.
A kikötőben hűvös van, mégsem fázom… Az enyhe szél sós illatot hoz, mégis édeset érzek… A táj földöntúli nyugalmat áraszt magából, én mégis kapkodó mozdulatokkal magyarázok. Aztán meg teljesen elhallgatok, és némán sétálunk a keskeny, kanyargós utcákon, de valahogy mindig visszaérkezünk a kikötőbe.
– Mint valami végtelen labirintus – jegyzem meg. – Már megint ugyanitt vagyunk.
Iván szembefordul velem, sapkája alól kikunkorodik egy sötét hajtincse. Fél fejjel magasabb nálam, de amikor közelebb lép, még magasabbnak és erősebbnek látom.
– Az én gondolataim is mindig ugyanoda kanyarodnak vissza – mondja, és lassan az arcomhoz emeli a kezét, ujjai hűvösen simítanak végig a bőrömön. A szívem őrült tempóban kalapál, a fejem búbjából a kislábujjamig elönt a forróság. Iván most átölel, keze előbbi helyét a szája veszi át, ami az arcomtól lassan a számig csúszik, nyomán a belső forróságom a kikötő hidegébe dermed. Megborzongok, amikor ajkunk egymásra zárul… Még szorosabban magához húz, miközben ajkunk szelíden becézi egymást… Halk sóhajunk elszáll a széllel, amikor a nyelvünk összeölelkezik.
Az éjszaka végtelen, mégis csak egy perc.
A csók – és a sok-sok többi csók – ígéret, amit még nem váltunk be.
Másnap a reggelinél próbálunk közömbösek lenni, de úgy sejtem, nem igazán sikerül. Iván vidám és beszédes, mint soha eddig – Tóni méregeti is gyanakvó tekintettel –, én pedig néha furán vihogok.
Kristóf a megérzésemnek megfelelően valóban felmondja a leckét a Költők öbléből, sőt, még egy verset is felolvas a telefonjáról:
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol… – S te soha
engemet?[2]
Az utolsó mondatnál Iván hunyorogva rám néz, és az asztal alatt a combomhoz érinti a combját. A további reggelizésnek azonnali blokkot ad a vibráló zsongás a gyomromban. De Iván rátesz még egy lapáttal:
– Szegény Shelleynek nem volt olyan szerencséje, mint nekem…
Érzem, ahogy tarkóig vörösödök, de Tóni csak bámul értetlenül, miközben tovább rágja a péksüteményét. Kristóf viszont mintha megértene valamit, mert elkomorodó arckifejezéssel hátrébb dől a székén. A büszke ifjú bár keményen küzdött, mégis elbukott, ám vereségét emelt fővel fogadta.
Az utolsó nap nagy részét Firenzében töltjük, a gondolataim azonban a látnivalók felől folyton másfelé kalandoznak. Alig tudatosul bennem, hogy épp egy híd közepén sétálunk – mentségemre szóljon, hogy a hidat egybe építették a két partján álló házakkal – csak amikor megérkezünk a közepén álló szoborhoz (Benvenuto Cellini ötvösművész szobra – köszönjük Kristóf), és megpillantom kerítésen csüngő millió lakatot, akkor jövök rá, hol lehetünk.
A szívem furcsán összefacsarodik a gondolatra, hogy az utolsó úti célunkhoz érkeztünk.
– Akkor most álljatok ide – int Tóni Kristófnak és nekem, majd Ivánnak is –, te pedig erről az oldalról vedd őket.
Mindannyian szót fogadunk. Tóni feszített víztükrű mosolyt küld a kamerába, aztán a millió zsebe egyikéből előkotor egy aranyszínű, tenyérnyi lakatot. A lakatba Gréta és Kristóf van belegravírozva.
– Te aztán semmit nem bízol a véletlenre – hümmögöm elismerően, Tóni büszkén kinyomja a mellkasát. Aztán azonban kijelenti, hogy az utolsó interjúnkat külön-külön akarja felvenni, és Kristófot máris hallótávolságon kívülre tessékeli.
– Gréta – fordul hozzám –, milyen érzésekkel állsz most itt Firenzében, ahol a romantikus utazásotok Kristóffal ma véget ér?
A távolabb ácsorgó Kristófra pillantok, aztán a kamera helyett Iván szemébe nézve válaszolok.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora meglepetéseket tartogathat számomra ez az út.
Tóni a tenyerét dörzsöli örömében, majd hamiskás vigyorral visszakérdez:
– Csak nem szerelmes lettél?
– Ezt még így nem merném kijelenteni, de határozottan elindult valami… – Próbálom leplezni, hogy a térdem meg-megremeg.
– Lehet, hogy otthon folytatódik tovább a románc?
– Én örülnék neki, ha így lenne… – érzem, ahogy elvörösödök, de Iván végig állja a tekintetemet. Amitől persze még inkább zavarba jövök…
Amíg Tóni Kristófot kérdezgeti, szerencsére van időm egy kicsit kifújni magam.
Ezek után feltesszük a lakatot a korlátra, és a kulcsot az Arno folyóba dobjuk. Iván elrakja a kamerát, gyorsan beszalad az egyik ajándékboltba, aztán már csak annyi van hátra, hogy célba vegyük a római repteret, ahonnan este hazarepülünk.
Róma bejárása már nincs benne a programban, és röstellve vallom be magamnak, hogy sajnálom… Maradtam volna még egy-két napig.
Kicsit feszült vagyok a felszállás során, de hamarosan elpilledve süppedek a középső ülésbe. Jobbomon Kristóf, az ablaknál pedig Iván. Most valahogy kényelmesebb az ülés, mint idefelé jövet, pedig a légitársaság ugyanaz.
Épp azon kezdek el gondolkodni, melyik romantikus filmet szenvedjem majd otthon végig, amikor Iván egy határozott mozdulattal megfogja a kezemet. Gyanítom, hogy most már nem a felszállás miatt ver gyorsabban a szívem, és olyan hirtelen önt el a forróság, hogy az előbb még kevésnek érzett két pulóveremben izzadni kezdek.
Iván a fülemhez hajol, de a fejembe tolult vér miatt alig hallom, amit mond.
– Én is örülnék, ha otthon folytatódna a románc… – Nagyot nyelek, ahogy forró lehelete a nyakamat csiklandozza. – Tudod, vettem valamit – a csípőjét kissé megemeli, és a farzsebéből egy lakatot kotor elő –, aminek találhatnánk egy megfelelő kerítést Pesten.
Hazáig egymás kezét szorítjuk.
Olyanok vagyunk, mint egy nyálas, romantikus történet főszereplői – még a szapora szívdobogás, és a testemet elöntő forróság is stimmel –, de nem bánom. Sőt…
Éljen a vakrandi: a szívek egymásra találtak! Igaz, nem pontosan a tervek szerint, de tervezzen az, aki nem hisz a véletlenekben.
*
[1] William Shakespeare: Rómeó és Júlia (részlet)
[2] Percy Bysshe Shelley: A szerelem filozófiája (részlet)
*
Az a fránya, megfoghatatlan, legyőzhetetlennek tűnő sárkány, akit egyes körökben nyelvi szintként is emlegetnek. Egyetlen hatásos fegyver létezik ellene: az olvasás. Nagyon sok olvasás. Nem csak más műveit, saját szövegünkön is érdemes kétszer-háromszor átrágni magunkat, hogy ne maradjanak benne helytelen ragozások, faramuci kifejezések. Érdemes lehet többféle módon átolvasni, először mondatról-mondatra, később pedig tempósan, folyószövegként haladva. Több rostán nagy eséllyel minden fennakad, s ha marad is valami apró kavics, az már nem lesz annyira feltűnő egy tökéletes közeli szövegben. Ne csak általánosságokban írjak, itt egy kiemelt példa: Az autóbérlést már otthonról lefoglalták. Azt hiszem külön elemzés nélkül is érezhető, mi a probléma. Előbbiektől eltekintve a történet kellemes, gördülékeny, érezhetően ebben rejlik az erősséged, ami kiváló alapot teremt a továbbiakhoz. Részemről egy lelkesítő nyolcas, gratulálok a kikerüléshez 🙂
Ez jó! Nagyokat nevettem. Gratulálok!
Nem szoktam hozzászólni a novellákhoz, mert nem vagyok gyakorlott novellista, és fanyalogni sem szeretnék, de Olaszország számomra a mézesmadzag, úgyhogy ezúton is elnézést kérek a szerzőtől, ha esetleg kissé sarkosan fogalmazok.
A nyelvi szintet hagyjuk, szeretem a laza szövegeket, ahol tényleg a szerző nyers gondolatait olvashatom.
A történet onnantól vált kiszámíthatóvá, hogy „a mellette ülő srác sokkal helyesebb nála, még szemöldökig lecsúszott sapkában is.” Megbocsátható, elvégre romantikus sztori, kicsit izgultam is, nehogy másképp legyen, de az író olyan direkt módon próbálta ellenszenvessé tenni a két másik fickót, hogy attól a főhősnő lett unszimpatikus.
Valakik valahová indulnak, van két ismeretlen pasi, akik közül csak az egyik van ismeretlenként aposztrofálva. A dőlt betű nekem nem mond semmit, nem ismerjük az alapkonfliktust, mivel az elején ködösít a szerző, és később mintha hirtelen felindulásból döntene úgy, hogy „oké, akkor az operatőr srácot hívjuk mondjuk… Ivánnak!”
Röpke két pillanat alatt (jó, ez novella) eljutnak OLASZORSZÁGBA, ahol a háromcsillagos szállodában a kávé erőtlen (JAJISTENEM!), de szerencsére Iván ismer – EGY – ELDUGOTT – kávézót, ahol adnak eszpresszót. Itt nekem olyan érzésem támadt, hogy a szerző csupán átutazott az országon, vagy tán még azt sem, csak a neten álmodozott a Pisai ferde toronyról.
Gréta végig Iván szemébe néz, miközben a srác kamerával veszi a RÁDIÓNAK a műsort. Asszem, de az tuti, hogy a szobát a rádió bérelte, bár azt a mondatot a biztonság kedvéért kétszer olvastam el.
Az utolsó napot Firenzében töltik, de Róma bejárására már nincs kedve Grétának. Oké, említi a római repteret, végül is csak három órás út.
Biztos mindennek megvan az értelme, de az információadagolás totál zavarosnak tűnik, ráadásul sietni kell, haladjunk, mert karakterkorlát van.
Tisztára feszült lettem az olvasás végére, mit izélok én itt karakterfejlődéssel, dramaturgiával, hitelességgel, kinek van erre ideje dologidőben?
Lehet, hogy a szerző járt Olaszországban, de erősen wiki szagú az írás, mintha egy kötelező földrajzlecke köré kanyarintott volna valami kis románcot. Számomra ez a történet romantikus novellának gyenge, nincs meg a hangulata, a főkarakterek kidolgozatlanok, inkább a mellékszereplőkön van a hangsúly, őket kell bazira utálni.
Ha kicsit finomabban adagolná a szerző az infókat, több időt szánna az utazás feelingjének a bemutatására, akkor egy kellemes hangulatú, némi pluszt is adó úti novellának simán el tudnám képzelni, mert a stílus megfogja az olvasót, a történet – leszámítva a nagyvonalúan kezelt időugrásokat – olvastatja magát.
Nekem tetszett az erős női hang, a Bridget Jones-os közvetlenség. Velence leírása is egyedi lett. Kinek jutna eszébe csipketangához hasonlítani?
Élveztem az utazást, köszönöm!
@Ildikó: Elég biztosra veszem, hogy a dőlt betűs ismeretlen Kristóf, és nem Iván.
Összességében egyetértek azzal a meglátással, hogy az infóadagolás helyenként zavaros, a történet ritmusa pedig a végefelé nekem megbicsaklik (Iván és Gréta első csókját például kicsit összecsapottnak éreztem más részekhez képest), viszont azokkal is egyetértek, akik szerint üdítő és szórakoztató volt a mesélés, mert én is remekül szórakoztam olvasás közben. 😀 Néha valóban túl ítélkező volt Gréta, de szerintem ez nem baj, elég jól sikerült hangsúlyozni, hogy ő ilyen, ennyire szarkasztikus és hát… ítélkező, és nálam még a kedvelhetőség határain belül maradtál vele. Nyilván egy hosszabb lélegzetvételű történetnél vele oda kellene figyelned rá, hogy ne csússzon túl (mármint a kedvelhető főhős nem minden zsánerben fontos, de egy chick litben nekem pont igen), de itt nekem még bőven működött. Nem egyszer elvigyorodtam a narrációján.
Amit még meg akartam említeni, az Kristóf, akiről egyébként tényleg simán elhittem, hogy minden nap előre begyakorolja másnapra a kiselőadásait. Ebből a szempontból vicces volt a karaktere, viszont egyben erőltetettnek is éreztem, hogy ennyire infóadagolásra használod őt. Nagyon éreztelek mögötte téged és a kutatómunkát, és ez valahogy mindig kiragadott kicsit a történet élvezetéből. Ez kicsit az a fajta kényelmetlen írói öntudat-megnyilvánulás (van ennek a szókapcsolatnál értelme? na mindegy.), mint amikor az író a karakter narrációján keresztül bocsánatot kér egy poénjáért, mert tudja, hogy az nem is vicces, vagy egy hasonlatért, mert tudja, hogy nem működik és/vagy nyálas. Itt is kicsit azt éreztem, hogy te tudod, hogy normális esetben egy szereplő nem darál le ennyi háttérinfót egy városról, szóval rájátszottál a dologra és kiszóltál az olvasónak Grétán keresztül… ami hát, nem minden esetben akkora probléma, de ettől még vannak ennél ügyesebb megoldások is a világépítésre, háttérinfózásra. Lehet egyébként, hogy az ilyesmire csak én vagyok ennyire érzékeny, meg mondom, általában jól szórakoztam Kristófon, mindenesetre gondoltam, megemlítem neked, hátha tudsz ebből meríteni valamit a jövőre nézve.
Ahogy fentebb írtam, élveztem a stílusodat, és a jövőben tök szívesen olvasnék tőled valami hosszabb chick lit írást. 🙂 Gratulálok a kikerüléshez egyébként!
Thayet köszönöm, én sem állítottam mást, csak ezen a ponton Iván „neve” még nincs felvezetve, és mivel az alapszituációt maximum sejteni lehet, így kissé zavarosnak hatott a megfogalmazás.
@Ildikó: Á, oké, akkor én meg téged nem értettelek, elnézést. 🙂
Nekem tetszett, jókat nevettem rajta. Lendületes, csajos, vicces, szórakoztató. Szívesen olvasnék Tőled máskor is 🙂 🙂 Gratulálok a kikerüléshez!
Köszönöm, hogy elolvastátok és véleményeztétek a novellámat! Számomra minden hozzászólás értékes, szeretek tanulni a visszajelzésekből.:-)
@Gorzó János
Sajnos az én esetemben inkább arról van szó, hogy túl sokszor átnézem az írásaimat (nem kétszer-háromszor, hanem inkább tízszer-hússzor), és közben átírogatom, javítgatom, és valószínűleg pont ezért a végén már megszokja a szemem a hibákat, és nem veszem észre őket. De persze, ettől még a hiba az hiba, és bosszant engem is.
@Ildikó
A felvetésed teljesen jogos, Iván nem volt felvezetve, ezért zavarosnak tűnhetett. Nincs mentség a figyelmetlenségemre, de az utolsó verzióból pont kimaradt egy közbeékelés („Az operatőr srác – Iván – komótosan…”), amit én is csak itt a honlapon olvasva a szöveget vettem észre.
(A novellát megadott témára írtam, és az volt az egyik kitétel, hogy ne ismerős környezetben játszódjon. Azért esett a választásom Olaszországra, mert egy-két városban már jártam, viszont sok mindennek az interneten kellett utánanéznem. Számítottam rá, hogy aki jól ismeri Olaszországot, annak ez fel fog tűnni.:-) Persze, az olvasónak teljesen érdektelen, hogy az írónak esetleg mi okoz nehézséget, ezért ezt a bekezdést gyorsan zárójelbe is teszem.)
@Thayet
Igen, Kristóf azt hiszem egy kicsit átcsúszott paródiába, bár a világépítés helyett inkább a karaktere miatt tettem bele a megjegyzéseit, de úgy tűnik, kissé túltoltam.:-)
Köszönöm mindenkinek!:-)
Csilla nem tudom, milyen tematikával dolgoztál, használtad-e a Google Maps keresőjét. Érdemes „lejárni” a helyszínt, mert rengeteg apróságot bele lehet csempészni a szövegbe, amitől úgy tűnik, mintha tényleg egy személyes élményt adnál vissza. Az utazások távolságát és időtartamát is jelöli, így nem eshet olyan hibába az ember, hogy tíz percre jelöl olyan utat, ami amúgy másfél órás (pont tegnap jártam így, át kellett írnom az egész jelenetet, mert lusta voltam guglizni). Ezek apróságok, viszont más lesz az íze-bűze az egésznek, ha az olvasó oda tudja képzelni magát, egy kicsit utazásélménynek éli meg, és így előbb megjegyzi a Te nevedet is. Ha idegen helyen barangolsz, érdemes utazóblogokat böngészni, rengeteg van fent a neten, és ott előjönnek olyan apróságok, mint pl. az általam jelzett kávé. Abban én is biztos vagyok, hogy egy átlagolvasó nem fog belekötni, sőt, észre sem veszi majd ezeket, de neked fontos, hogy minél hitelesebb legyen az írásod. Egy jó szerkesztő mindennek utána néz, és visszadobja a kéziratot, ha nem felel meg a valóságnak, vagy hiányos a leírás. Nekem legalábbis visszadobta, nem tudom, máshol mi az előírás, mennyire veszik ezt szigorúan.
Kedves Csilla! Aranyos kis történetet teremtettél, gratulálok! Abban azonban igazat adok Ildikónak, hogy az olaszok híresen kényesek a kávéjukra. Habár még nem jártam Olaszországban, de van egy római ,,kapcsolatom”, ezt tőle tudom. 😀 A rossz kávé inkább elsüthető egy Amerikában vagy Angliában játszódó történetnél. Azért én azt elfogadtam, hogy ebben a szállodában rossz volt a kávé. 🙂 Szívesebben olvastam volna Ivánról, mint Kristófról vagy bármilyen más kulturális tudnivalóról. Azok a részek fogtak meg igazán, ahol Gréta benyomásait olvashattam, azzal sikeresen átadtad a hangulatot.
Örülök, hogy többeteknek tetszett a novella stílusa. 🙂 Hosszabb, ilyen jellegű írásom egyelőre nincs, ez volt az első próbálkozásom, de meghoztátok a kedvem hozzá. 🙂
Kedves Ildikó,
köszönöm a tanácsot; igen, természetesen térképpel, virtuális városnézéssel, blogokkal, és a repülőjáratok tanulmányozásával kezdtem. 🙂