– Szaladj! – siettem végig a nyikorgó padlón, követve a huncutul kacarászó csattogó talpacskák gazdáját. – Elkaplak, vigyázz!
Nelli úgy futott előlem, mintha az élete múlna rajta, négy éves kis testének minden erejét beleadta a menekülésbe. Néha hátra-hátranézett, teli szájjal nevetve, szeme csillogott az izgatottságtól. Sűrű, barna haja, amit reggel még olyan szépen befontam, most kócosan lobogott mögötte, ahogy hirtelen befordult a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.
Óvatosan lassítottam, komótos léptekkel közelítettem a szobája felé. Az emeleti szobákat összekötő folyosó üresen tátongott, csupán a falon lógtak a családunkat ábrázoló képek. Eleinte csak ketten a férjemmel. Aztán hármasban egy babával. Majd négyesben. Aztán megint csak hármasban, csak egy gyerekkel. Végül a sorban legutolsó bekeretezett képen, közvetlenül Nelli szobája mellett, már csak Nelli és én szerepeltünk. Gondolom az apjánál megvannak a maguk közös fotói is. Bár az alapján, amit Nelli mesélt a “Tündéremről”, az új nő annyira nem rajongott a hozott család gondolatáért, szóval még az is lehet, hogy nincsenek is közös képei az apjával.
Játékosan osontam az ajtóhoz, hogy lassan, megjátszott félelemmel nyissak be.
Csakhogy az ajtó zárva volt.
– Kicsim, véletlenül bezártad magad?
Csend.
– Nelli! Nyisd ki az ajtót!
Fájdalmas csend. A fülem betöltötte a szívem egyre gyorsuló dobogása. A szám kiszáradt, a torkom összeszorult. Egy pillanat alatt elöntött a pánik. Túlságosan ismerős volt a helyzet.
– Nelli! – Most már nem teketóriáztam, kétségbeesetten dörömböltem az ajtón.
Nem törődtem az esetleges drága javítási költségekkel, vállal próbáltam meg betörni. Csak annyit értem el vele, hogy a karom elzsibbadt és talán másnapra tele leszek lila foltokkal. Nem érdekelt. Lelki szemeim előtt megjelent egy sápadt, elkékült arcú kisgyerek képe. A torkom csak szorította az egyre erősödő pánik. Gyorsan elszaladtam valamiféle célszerszámért, amivel kifeszíthetem a zárat.
Mire visszaértem, az ajtó nyitva várt.
– Kicsikém, minden rendben? – Akárhogy igyekeztem, a hangom reszketett. Nem jött válasz. Lassan léptem be, az ajtó halkan megnyikordult.
Nelli háttal ült nekem, békésen játszott egy dobozból kihalászott kopott festésű műanyag markolóval. A vér is megfagyott az ereimben a látványtól.
– Hogy találtad meg ezt? – szaladt ki belőlem a meglepetés. A szekrény tetejére pakoltuk, Nelli nem is tudott a létezéséről.
– Miért pakoltátok el őket, anya? – Hangja furcsán kongott, színtelen volt és üres.
– Ezekkel már nem játszott senki – válaszoltam halkan. Araszolva közelítettem a kislányhoz, aki éppen egy kis műanyag markolót babrált.
– Én még szerettem volna velük játszani.
– Tudom, kincsem.
– Miért nem hagytátok elöl nekem őket? – hirtelen fordult hátra, és nekem minden lelkierőmre szükségem volt, hogy ne sikítsak fel az ijedtségtől.
Mindenem remegett. A szemem szúrni kezdett, a sírás kerülgetett.
– Kérlek… Kérlek, engedd el őt… – motyogtam, miközben kicsordult az első könnycsepp a szememből. – Nem veszíthetem el még őt is…
Nelli szemei üresen, fénytelenül meredtek ki fakó arcából. Homályosak voltak, mintha hályog borítaná őket. Hangja eltorzult, mintha nem is emberi hang lenne. Számonkérőn, követelőzőn sikított fel:
– Miért nem hagytátok elöl nekem őket?!
– Szeretnéd, hogy valamelyiket kint hagyjuk? – Légzésem szabálytalanná vált, a hangom minden igyekezetem ellenére remegett. – Azt a markolót? Az volt a kedvenced.
– Igen. – nézett le valamelyest megnyugodva a kezében tartott játékra. – Ezt is, meg még a kamiont.
– Jól van, kincsem. Elöl hagyom őket neked. De a többit elpakoljuk, rendben?
– Jó.
– Elengeded most már a kishúgod? – próbáltam megőrizni valamit maradék nyugalmamból, hátha ő is kicsit lenyugszik tőle. Az üres, fakó szemek felnéztek rám. Minden erőm összegyűjtöttem, hogy álljam a tekintetét.
Aztán összeesett. Pont időben kaptam utána, hogy a feje ne koppanjon a régi játékokkal teli doboz széléhez. Gyorsan ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele. Mellkasa egyenetlenül, felületesen emelkedett és süllyedt, pulzusa szabálytalanul ugrándozott az ujjaim alatt.
A szín lassanként tért vissza az arcába, a lélegzése egyre mélyebb és nyugodtabb lett. Végül lassan remegő pillákkal felébredt.
– Anyu? – pislogott értetlenül. – Anyu, miért sírsz?
– Istenem, kicsikém, nagyon megijesztettél. Ne zárd magadra többet az ajtót, rendben?
– Jó. Miért ne?
– Tudod… Emlékszel, beszéltem neked Tomikáról, ugye?
– Emlékszem.
– Tomika is bezárta magát egyszer a szobába. Nem tudtunk hozzá időben bejutni, amikor balesete lett és nem tudtunk neki segíteni. Véletlenül félrenyelt egy kis darabka játékot és megfulladt. Most nagyon megijedtem, hogy veled is hasonló történik. Nem szeretném, hogy neked is bajod legyen.
– Értem. – hosszasan méregetett, én pedig lassanként megnyugodtam. – Az előbb vele beszéltél?
– Igen, kicsim. – szipogtam. Nem láttam értelmét hazudni neki.
– Néha szoktam én is beszélgetni vele.
– Nem félsz tőle? – megnyugtatónak szánt mosollyan néztem Nelli kíváncsi szemeibe, hiába, hogy a hideg is kirázott a szavaitól. Az én beszélgetéseim Tomival leginkább a temetőben történtek és egyirányúak voltak. Nelli csak a fejét rázta.
– Neked is azt mondta, hogy mennyire fázik?
– Neked ezt mondta?
– Igen. És most az előbb én is nagyon fáztam.
– Főzök neked egy kakaót. Hátha felmelegít. Szerinted Tomika is kér? – igyekeztem nem mutatni a rettegésem. Igyekeztem könnyedén kezelni a helyzetet, Nelli látszólag nem esett pánikba az élménytől. Én viszont mindennél jobban vágytam egy pohár töményre, hogy kicsit megnyugtassa a gyomrom remegését.
Ketten pakoltuk ki a nappaliban a komódra a játékokat. Nelli rakta fel a markolót, én pedig egy bögrébe kakaót töltöttem.
Másnap már nyomuk sem volt.
Oké, hát ez tényleg erős volt. Paráztam én is.
Gratula! 🙂
Hú, engem is a hideg rázott. Gratulálok, remek írás!
Kedves Sipka-Lakatos Tímea!
Úristen. Amennyire rövid, annyira mesteri és para.