Rozenbach Titanilla: FanTaZma

Liparotti Henrik
Szombat 08:35. Teapolisz, Szavarka körzet

Teapolisz utcáit napok óta vigasztalan eltökéltséggel mosta az eső. A város felett lebegő, felfuvalkodott felhőrengetegből lezúduló vízcseppek aprócska bombázókként csapódtak Liparotti Henrik úr esernyőjére. A masszív, fekete paraplé azonban állta a sarat, a makulátlan öltöny és a titánkeretes szemüveg száraz maradt, amíg Liparotti a fedett buszmegállóból átsétált a szemközti bérház kapualjába.

Viszonylag könnyen rátalált a megadott címre. A Moringa utca 88. ötvenemeletes betonépület volt a Kokitopi bevásárlóközponttól délre elhelyezkedő lakótelepen, nem különösebben mocskos, de nyomasztóan szürke, téglalap alakú förmedvény. Nem volt rajta semmi érdekes, a Szavarka körzetben ezrével találni hasonlót. Liparotti villámgyorsan átfutotta a bejárati ajtó melletti lakónévjegyzéket, hogy megbizonyosodjon arról, valóban jó helyen jár, majd tétovázás nélkül beütötte a huszonegyes számot a maszatos ujjlenyomatoktól feketéllő csengőtáblán.

Miközben várt, összecsukta a masszív ernyőt. Nem érkezett válasz, de a kapu nagyjából a hetedik-nyolcadik csengetés környékén magától kinyílt. Egy slampos, alkoholszagot árasztó nő sétált ki rajta, pórázon vezetve házi kedvencét, egy burjánzó szőrerdőbe bugyolált, zömök jószágot. Liparotti nem tudta eldönteni, kutya-e vagy macska. A bevásárlószatyorból ítélve a közeli kisbolt lehetett az úti cél. Liparotti kihasználta az alkalmat és beslisszolt a kapun. Ahogyan elhaladt a nő mellett, penetráns alkoholszag csapta meg az orrát.

A lépcsőházba belépve tekintete néhány másodpercre megállapodott a leszaggatott postaládákon és a falakat borító vastag, krémszínűre mázolt kéregtapétán. A lift nem üzemelt, és senki sem állította meg, miközben a linóleumborítású lépcsőkön felsétált az ötödik emeletre, gondosan kikerülve a lépcsőpihenőkben grasszáló poloskákat.

Meg sem próbálkozott a 21-es számú lakás ajtaja melletti „Rossz” csengővel, inkább hangosan bekopogott. Több mint egy percbe telt, mire a biztonsági lánccal felszerelt ajtó résnyire kinyílt. A nyílásban gyanakvó, barátságtalan szempár jelent meg.

– Murenkó Olívia kisasszonyt keresem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Én vagyok az. Maga pedig Liparotti úr, ha nem tévedek? Ha jól emlékszem, a személyes találkozót ma este fél nyolcra beszéltük meg. Riksz Kávézó, Kokitopi Bevásárlóközpont, második emelet. Erre ön felbukkan itt, miközben én még kómásan, a takaró alól éppen csak kibújva flangálok, szóval most egy kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert attól tartok, összekevertem valamit.

– Nincs miért. Önnek tökéletes a memóriája, Murenkó kisasszony.

– Valóban? Sokat segítene, ha elárulná, mikor adtam meg önnek a címem – vonta fel a szemöldökét egy mesterkélt félmosoly kíséretében az ajtó mögött álló lány, majd tovább puhatolózott. – Az apámtól tudja? Vagy valaki mástól?

– Nincs felhatalmazásom ennek közlésére – szakította félbe szárazon Liparotti, és teketóriázás nélkül felmutatta az igazolványát. – Amint korábban már említettem, lenne egy állás az ön számára, ám ennek előfeltétele a személyes találkozás. Ha beenged, esetleg tárgyalhatunk. Sürgős munka. A legújabb fejlemények ismeretében nem várhattam estig.

– Persze, ez végül is érthető – bólintott nagyokat pislogva a lány és kiakasztotta a láncot. – Kerüljön beljebb. Épp most főztem egy kanna rooibos teát, de van szamócás is, ha esetleg afelé húzna a szíve.

– Köszönöm, a rooibos tökéletesen megfelel.

Murenkó Olívia otthona tipikus teapoliszi stúdiólakás volt, Liparotti nagyjából kilenc négyzetméterre saccolta az egy helyiség plusz fürdőfülke kombinációt.

A lakóegység egyetlen szobája egyszerre konyhaként, nappaliként és hálószobaként funkcionált, mellesleg jól tükrözte a gazdája ízlését. Liparotti, akinek Mangopoliszban hatvan négyzetméteres legénylakása volt, elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen lyukban éljen, bár a helykihasználás előtt gondolatban kalapot emelt.

Olíviának nem volt tűzhelye, valószínűleg az apró frizsider tetején álló a mikrohullámú sütőben melegítette meg a teához szükséges forró vizet. A mikró mellett turmixgép, kávéfőző és egy antik szendvicssütő foglalt helyet. A teázó asztalka a szoba közepén állt, egy csüggesztő formájú, kerek babzsák párna társaságában. Vele szemben kitömött gyümölcsfigurákkal telezsúfolt, plüss huzatú heverő terpeszkedett. Lapult köztünk egy különösen visszataszító, meghámozott banánra emlékeztető példány, napszemüveggel, vigyori arccal és csálé végtagokkal. Liparotti sietve elkapta a szemét erről a förtelemről és folytatta a szoba tapintatos felderítését.

A hátsó falon rajzfilmfigurákat felvonultató bögrék töltöttek meg egy hosszú polcot, az alatta levő íróasztalon ősrégi, dinoszauruszokat megszégyenítő monitor terpeszkedett. Az ablak alatt minőségi tölgyfa komód, tetején kozmetikumok és egy csavaros szárú szerencsebambusz. A bambusz vázájának támasztott születésnapi üdvözlőkártyán két medvebocs piknikezett kedélyesen. A macikislány nemét virágos főkötő és masnikkal díszített kötényruhácska jelezte, lovagja, a hím medve „Boldog szülinapot!” feliratú mézzel teli üveggel és málnatortával lepte meg.

Az ajtó mellett szinte a plafonig tornyosuló, egymás tetejére halmozott dobozok, közülük a legfelsőből könyvek kandikáltak ki. A maradék helyet egy műanyag gardróbszekrény követelte ki magának. Fogantyúján naposcsibét mintázó, puha tapintású táska lógott. Liparotti szemöldöke enyhén megrándult a csibe nyakában virító, rózsaszín csokornyakkendő láttán.

– Foglaljon helyet, Liparotti úr – csivitelte Olívia, miközben fürge mozdulatokkal nekilátott a tea kitöltésének. A forró és illatos gyümölcstea mellé fűszeres kekszet és puncsszeletet szolgált fel, és elégedetten figyelte, ahogyan vendége törökülésben helyet foglal a viharvert ülőpárnán (a plüss gyümölcsöktől pompázó heverő szóba sem jöhetett mint választási lehetőség).

Liparotti komor pillantást vetett az esőverte ablakra.

– Mintha dézsából öntenék – jegyezte meg gyászos Olívia, kárörvendő képpel, szinte diadalittasan, mint aki előre megmondta, majd karját a térde közé ejtve helyet foglalt a heverőn, így Liparotti végre szemügyre vehette.

Apró termetű fiatal nő volt, kissé durcás, szép vágású szája és széles pofacsontú macskaarca kissé gyermeteg külsőt kölcsönzött neki. Liparotti tudta, hogy huszonkét éves, első látásra mégis tizenhatnak tűnt. Hajának egyik fele a választéktól balra orgonalila, jobbra mentazöld színekben pompázott. Barna őzikeszemébe sűrű frufru lógott. Sifon kötényruháját cukorkaszívek díszítették, alatta csipkés ujjú, babarózsaszín blúzt viselt. Az összhatást fokozta a konfetti mintájú nejlonharisnya és az ujjaira húzott pasztellszínű gyűrűkavalkád.

Olívia kissé tartózkodó, álmos képpel pislogott vissza rá ciklámen keretes szemüvege mögül. Úgy trónolt ott a párnák uralta heverőn, mint valami számkivetett királynő. A gettó hercegnője, villant át Liparotti agyán, miközben kelletlenül az egyik gőzölgő csészéért nyúlt.

– Ritkán fogadok vendégeket a lakásomon, Liparotti úr. Ez nálam alapszabály, és a munkám természetéből adódik. Természetesen nem a teát sajnálom.

Liparotti értette a célzást. Bár nem ragadós sütemények és csipkés asztalkendők között képzelte el a reggelt, tapintatosan belekortyolt a citrommal ízesített rooibos teába.

– Szóval elnézést, hogy nem vettem fel a kaputelefont, amikor csengetett, de a pizzás fiún kívül senkinek sem nyitok ajtót. Az apámnak is csak akkor, ha előtte idetelefonál és meg van beszélve. Sajnos ez nem az a környék, ahol az ember bárkit nyugodt szívvel beengedhet az otthonába. Pár hónapja csövesek vertek tanyát a kukatárolóban, azóta hivatalos gondnoki előírás, hogy vigyázzunk az idegenekkel – szabadkozott Olívia, miközben takaros kockákra szabdalta a tányérján pihenő puncsszeletet.

– Szükségtelen szabadkoznia. Eleget láttam a Szavarka körzetből. Megértem – zárta le a témát Liparotti, pontosabban csak szerette volna, mert Olívia csak most kezdett igazán belelendülni. Úgy tűnik, a sütemény egészen felélénkítette.

– Tudja, az apukám Lumiszban dolgozik egy gyógyszergyártó cégnél. Kicsit megrendült, amikor közöltem vele, hogy szeretnék kibújni a csigaházból és Teapoliszba költözöm. De ez az utolsó évem az egyetemen és már kivagyok az ingázástól. Egyébként a Teapüli Egyetemen tanulok szociológiát, csak most tavaszi szünet van. Egyébként bocsánat a rumliért, kicsit elszámítottam magam, amikor felhozattam apu barátjával a cuccaimat. Ez a polisz a sok jó ember kis helyen is elfér mondás jegyében fejlődött az utóbbi ötven évben.

Liparotti pontosan tudta, miről beszél Olívia. Virincia Birodalom hét óriásvárosa közül a kilencmillió lakosú Teapolisz a legkisebb és egyben legzsúfoltabb. Mellesleg itt a legborsosabb az ingatlan négyzetméterre leosztott ára. A Szamovárban és más központi kerületekben található épületkomplexumokban alapfelszereltségnek számít a mozi, az uszoda, a konditerem, a szauna, a teakert, a könyvtár, a gyerekeknek a játszótér, a játszóház és az iskolabusz. Itt él a polisz lakóinak szerencsésebb harmada. A Szavarka körzet más tészta. Miniatűr, méregdrága cipősdobozokkal teletűzdelt, toronymagasra nyúló épületek tarkítják, alapfelszereltségnek pedig ott a poloska.

– Persze nem panaszkodom. Ez egy tranzitváros, én is csak azért jöttem ide, hogy befejezzem a sulit, meg kipróbáljam az összes fellelhető teát, aztán visszaköltözöm Lumiszba. Addig meg ki lehet bírni. Ez egy harmincéves épület, a lift pedig eléggé rapszodikusan működik, ezért viszonylag olcsó volt a lakás. A Szamovárban dupla meg tripla ennyibe kerülnek. A magamfajta átlagdiáknak két választása van, amikor idemerészkedik: vagy beköltözik a polisz szívébe és lemond az evésről, vagy betelepszik ide a Filtereken kívülre, egyórás vonatútra a centrumtól. Az utóbbi opció mellett döntöttünk. Persze lehetett volna még kijjebb költözni, de azt meg apa nem engedte – magyarázta lelkesen Olívia, minden mondatot egy-egy falat puncsszelettel megfejelve.

Liparottira természetesen egyik információ sem hatott az újdonság erejével. Jó előre utánanézett a lánynak. Bár az excentrikus stílusa rendkívül távol állt tőle, faramuci módon mégis pontosan ez volt az, amit keresett. Egy infantilis, magának való, ugyanakkor becsvágyó embernek nagyobb esélye van sikeresen teljesíteni a feladatot, mint egy szó szoros értelemben vett normális embernek.

Liparotti kimért mozdulattal visszahelyezte üres csészéjét az asztalra, majd jelentőségteljesen megigazította a szemüvegét, egyértelműen jelezve, hogy elunta a matinét.

– Térjünk a lényegre, Murenkó kisasszony, nem érek rá egész nap. Megkapta az anyagot, amit küldtem?

– Hogyne. Honda Akhillész. Elbűvölően okos arisztokrata fiatalember. Tizenhét évesen a Teapüli Egyetem hallgatója. Teológia szakos, színötös, korábban két osztályt ugrott. Nem ismerem őt személyesen, ha erre kíváncsi. Talán elmentünk egymás mellett párszor az egyetemen, de sosem tudatosult bennem, ki ő. A bátyja, Szakió valami nagykutya a Soox-nál, valami ügyvezető menedzser vagy mi a szösz. A cég Mangopolisz óriásvállalatainak egyike, ilyen magasra pedig csak az törhet, akinek van mit a tejbe aprítani. De térjünk vissza Akhira, vagyis Akhillészre. Pár hónapja eljegyezte Dopolai Natáliát. A lány szintén gazdag család sarja, a Prooptiku cég vezérigazgatójának unokahúga. Viszont kerek hét évvel idősebb, mint Akhillész, szóval feltámadt bennem az a fura sejtelem, hogy ez az eljegyzés nem a saját döntésük volt.

– Ezt tökéletesen látja – bólintott Liparotti.

– És a lányt három napja titokzatos körülmények között meggyilkolták – folytatta Olívia, miközben maga elé vette a második puncsszeletet.

– A pontosság kedvéért megmérgezték őt, Murenkó kisasszony.

– És a még nagyobb pontosság kedvéért azt is vissza tudja nekem igazolni, hogy Akhillész ölte meg?

– Ezt nem az tisztem eldönteni, Murenkó kisasszony. És nem is az öné. Ha kíváncsi leszek rá, felkeresek egy magánnyomozót. Olyat, aki nem a császári udvarnak dolgozik.

Olívia nem rendült meg a kissé epés választól. Blúza ujjait kissé felhúzta törékeny csuklójáról, gondosan megrágott és lenyelt egy falat süteményt, ivott rá egy korty teát, majd újabb eszeveszett szóözönnel árasztotta el Liparotti urat.

– Vegyük számba, amit tudunk. Az estélyen, amikor a gyilkosság történt, Akhillész – aki egyébként egy csendes, alázatos lelkű fiúcska hírében áll – mindenki füle hallatára kikelt magából és a bátyja képébe vágta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy ezt a házasságot megakadályozza. Húsz perc múlva Natália holtan esett össze. Véletlen egybeesés? Lehet. És ha már lúd, legyen kövér, tegnap az újságok megszellőztették Akhillész egyik csoporttársának nyilatkozatát. A srác azt állítja, hogy Akhillész pont a gyilkosság előtti napon panaszkodott neki, mennyire nem akarja ezt az esküvőt, és hogy mennyire neheztel a bátyjára azért, amiért így feláldozza őt a rivális vállalatok közti békekötés kedvéért. A Soox és a Prooptiku között számos régi sérelem árnyéka lebegett, szóval minden jel arra mutat…

– Így van. Minden jel erre mutat. Mint már említettem, hagyja meg ezeket a jeleket kibogozásra a rendőrségnek – jelentette ki ezúttal egy fokkal keményebben Liparotti, mire a lány visszavonulót fújt.

– Oké, persze. Tehát ha jól értelmeztem, a teendőm dióhéjban a következő: tök mindegy, Akhillész tette-e vagy sem, húzzam ki a csávából. Csakhogy egyelőre nem sikerült kikövetkeztetnem, pontosan hogyan is jövök én a képbe. Felteszem, azért keresett fel személyesen, hogy erről felvilágosítson. Pontosan miért is lett hirtelen ennyire sürgős ez az ügy?

– Ahhoz, hogy megértse, tisztában kell lennie azzal, hogy Dopolai Natália, a halott menyasszony a Teapoliszi Szentély felkent papnője volt – közölte Liparotti.

– De hát ők nem házasodhatnak, vagy igen? – nyammogta enyhe meghökkenéssel a hangjában Olívia, aki ezúttal egy jókora fűszeres keksszel birkózott.

– Változnak az idők, Murenkó kisasszony. Pénzért mindent lehet, és ezt törvénybe is foglalták. Natália apja szép summát fizetett a császári udvarnak, hogy megvásárolja a házassági engedélyt, de nyilván arra apellált, hogy mindez megtérül, amint hozzáadta a lányát Hondához. Ám mielőtt ez bekövetkezhetett volna, megtörtént a visszafordíthatatlan tragédia. A mi szempontunkból ez azért érdekes, mert a Teapoliszi Szentély a Birodalom császárának, XXII. Szofronnak a védelme alatt áll, és aki megöl egy teapoliszi papnőt, az következésképpen maga a császár ellen vét.

– És Akhillész, a csillagos ötös teológiahallgató pontosan ezzel ne lett volna tisztában? – tette fel a költői kérdést a homlokát ráncolva Olívia. – De még így is, Akhi a nemesek közé tartozik, a bátyja pedig nagyhatalmú üzletember. Ebből a kettőből az egyik már önmagában véve is elég ahhoz, hogy kimásszon a csávából és megússza a felelősségre vonást. A Prooptiku kis cég. Személy szerint korábban sosem halottam róla. A Soox-hoz viszonyítva atomvillanás. A papnő meghalt, na és? Honda úrnak csak le kell fizetnie a császári udvart és kész. Pár hónap, és az ügy feledésbe merül, aztán…

– Ezen a naiv állásponton hivatott segíteni a birodalmi átok – szakította félbe Liparotti úr. – Nincs az a privilégium, ami útját állhatja egy ilyen császári rendeletnek.

– Birodalmi átok? – ismételte hitetlenkedve Olívia. – Azt hittem, az ilyesmi már csak az olyan cégeknek dukál, akik nem fizetik rendesen az adót. Még nem is száz százalék, hogy tényleg Akhillész a tettes! Erre kimondják rá a birodalmi átkot, csak mert minél előbb kell egy bűnbak? Hol élnek ezek, a Sötét Korszakban?

– Ne keresse a logikát az udvari bürokrácia útvesztőjében, mert menthetetlenül eltéved. A lényeg, hogy a császári udvar szemében Dopolai Natália halála felségsértésnek minősül. Őket a megtorlás érdekli, nem az ártatlanság vélelme, elvégre XXII. Szofron érzékeny lelki világa a tét. Az átok következtében Akhillész elveszítette a jogképességét. A rendelet értelmében bárki megölheti.

– Még mindig nem értem, mit vár tőle. Honda Szakió ott ül a világ egyik legnagyobb vállalatának igazgatótanácsában. Senki sem fogja a tizenhét éves kisöccsét bántani.

– Ne legyenek illúziói, Murenkó kisasszony. A mai világban a megfelelő összegért bárki bárkit elintéz. A fiú felkerült a Mindent Látó Szem listájára.

– A Mindent Látó Szem? – Olívia visszaprüszkölte a teáját. A mélybarna teacseppek kis híján Liparotti öltönyén landoltak. – A bérgyilkosokból álló szekta? Nem is értem, miért lepődtem meg, hiszen várható volt, hogy ők is előkerülnek. Ó igen, ha lehet így fogalmazni, volt szerencsém hozzájuk. De az ügy akkor is könnyűszerrel orvosolható. Aki aláveti magát a császári bíróságnak, no meg kicsengeti a feloldozási díjat, kiszabadul az átok alól.

– Ha mindez ilyen egyszerű lenne, nem kerestem volna fel magát. A feloldozási díjat rendeztük, ezt Szakió úr személyesen utalta át a császári kancelláriának abban a pillanatban, amint értesült az átoklevél kiadásáról. Csakhogy a kiszabaduláshoz mindkét feltételnek teljesülnie kell.

– És mi akadályozza meg a mi kis Akhillészünket abban, hogy letérdeljen a császári bíróság előtt és szánja-bánja bűneit? – Liparotti elengedte a füle mellett a lány hangjában csendülő maró gúnyt.

– Csupán annyi, hogy ma hajnalban megszökött otthonról. A Honda-rezidencián tartották, házi őrizetben, ám valahogy kijátszotta az őrséget.

– Ó, bakker! – sikkantott fel Olívia, majd hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Bocsánat az elszólásért, de ez teljesen olyan, mintha beismerné, hogy tényleg ő a hunyó. Ráadásul ez a legnagyobb baromság, amit tehetett, mert amíg nem semmisítik meg az átoklevelet, addig a MILÁSZ üldözni fogja! Plusz így önök sem tudják megvédeni. Oké. Vettem az adást. Nagyjából be tudja nekem lőni, hol van most Akhillész?

– Annyit tudunk, hogy ma reggel hat óra után pár perccel jegyet váltott a Szomatossi Expresszhajóra. Ez véletlen szerencse, az egyik volt osztálytársa éppen az állomáson járt átutazóban és kiszúrta őt a pénztárnál. A hajó pontosan fél hétkor futott ki a kikötőből és nagyjából ezekben a percekben kellett kikötnie a Csukiwi Csúszdaparkban.

Olívia szeme elkerekedett. A szobán hirtelen eluralkodó, szinte tapintható csendet csak a szomszéd lakásban felharsanó tompa kutyaugatás törte meg. A név egy ideig ott függött közöttük, aztán elszakadt a cérna.

– Na álljon meg a hegyi menet! – csapta le a csészéjét ellentmondást nem tűrő hangon Olívia és izgatottan felemelkedett a helyéről. – Ezt a gyereket gyilkossággal gyanúsítják, birodalmi átokkal sújtják, feketelistára kerül, erre ő elmegy szórakozni egy csúszdaparkba? Ehhez aztán tényleg pofa kell!

Liparotti elégedetten nyugtázta a kifakadást. Az ilyen típusú embereket, mint Murenkó Olívia, úgy lehet a legsikeresebben feltüzelni, ha megbotránkoztatják őket. Ha ez megtörtént, úgy fognak csimpaszkodni az ügyön, mint a lián, mely a fatörzs legapróbb repedéseit is kihasználja a kapaszkodásra, hogy minél előbb elérje a lombkoronaszintet.

–  Ha tudtuk volna, mit tervez Akhillész, természetesen időben megállítjuk. A telefonját a 125-ös villamoson találták meg, valószínűleg figyelemelterelés gyanánt hagyta ott, hogy ne tudjuk bemérni. Csakhogy így értesíteni sem tudjuk őt arról, hogy a MILÁSZ vadászik rá.

– És ha odatelefonálna a csúszdaparkba? – vetette fel óvatosan Olívia.

– Bennem is felvetődött, de túl kockázatos lenne – hárította el az ötletet Liparotti. – Nincs ott megbízható emberünk. Ha mi ilyen könnyedén a nyomára bukkantunk a fiúnak, akkor ez a MILÁSZ-nak sem lehet kihívás. Valószínűleg már az ellenőrzésük alá vonták a területet, figyelik a hívásokat, a parkban pedig már gyülekeznek a vadászaik.

– A MILÁSZ-szal sajnos az a gond, hogy amikor az ember rájön, hogy üldözik, akkor általában már túl késő. Csak hát így mobil nélkül valóban képtelenség Akhival, izé, Akhillésszel kapcsolatba lépni és figyelmeztetni.

– Nekem igen. Önnek nem. Mindössze annyi lenne a feladata, hogy juttassa el a fiút biztonságban a Szomatossi állomásra. A többi az én dolgom. Nos, hogy látja a dolgot?

Liparotti már-már nyájas, szinte kérdő tekintettel várta Olívia döntését. Rövid szünet után a lány így szólt:

– Bármilyen meglepő, Liparotti úr, ez egy nagyon szövevényes ügy, és ez a hirtelen fordulat a csúszdaparkkal imponál nekem. Ez a kissrác pont azt a helyet választotta ki, ahova én már százezer éve el akarok jutni!

– Íme a lehetőség.

– Mielőtt a lovak közé csapnánk, a tisztesség úgy kívánja, hogy megvalljam, azt hittem, ez a Honda-ügy nem extrasürgős, és közben már elvállaltam egy másik melót. Jelenleg nem állok úgy anyagilag, hogy bármilyen munkalehetőséget csak úgy kidobjak az ablakon, de a kettő együtt, egy időben sajnos nem fog menni. Ha elfogadom az önök ajánlatát, a másikat vissza kell mondanom, és ez fordítva is igaz. Szóval van egy tizenkét éves kislány, akit elütött az autó és most…

– Kiszikó Karolina. Igen, tudom. Fél éve lebeg élet és halál közt, bőven van még ideje eldönteni, merre szeretne tovább lépni, akár az ön segítsége nélkül is. Akhillész azonban ma estére biztosan halott lesz, ha nem siet a segítségére.

Olívia teste egy pillanatra megrándult. Liparotti nem törődött a lány szemében felbugyborékoló enyhe rosszallással. Negyven éve volt a szakmában, megszokta, hogy az emberek többsége nem veszi jó néven, amikor közli velük, hogy titokban vájkált a magánéletükben. Öltönye belső zsebéből előhúzta a telefonját és egy digitális toll kíséretében letette az asztalra, a kekszes tányér mellé. A képernyőn megjelenő szöveg aljáról már csak az aláírás és az ezt megerősítő ujjlenyomat hiányzott.

– Íme a szerződés. Honda Akhi élete ötmillió korvonát ér. A Kiszikó lányé négyszázezret. Ennek tudatában mérlegeljen – ismertette a piac jelenlegi állását Liparotti. – Maga egy intelligens lány. Nyilván nem szeretné ilyen és ehhez hasonló, bogaraktól hemzsegő gyufásdobozokban leélni az életét.

– Természetesen nem, de egyelőre jó nekem itt, Liparotti úr – kapta fel a fejét Olívia, és néhány pillanatra megszakította a szerződés áttanulmányozását. – Tudja, ruhára kell a pénz. Mellesleg ön rendkívül tájékozott. Tudja a címem, tudja, mennyiért szerződtem le a másik munkára. Talán még a plüss csirkém nevét is ki tudná deríteni, ha arra van szükség.

– Mindenütt nyitva van a szemem és a fülem. Ezért kapom a fizetésem. Mi a véleménye, tudja vállalni?

– Két év tapasztalatom van, Liparotti úr. A megbízója eldöntheti, mindez elegendő-e – fűzte össze ujjait mesterkélt eleganciával Olívia. – Megmondom őszintén, úgy terveztem, egyelőre kisebb fákon gyakorolok, mielőtt egy ilyen mamutfenyőbe vágom a fejszémet. De ötmillió a tét és ez a csúszdapark kifejezetten tetszik – a lány arcán ördögi mosoly terült el, miközben a tollal aláírta a szerződést és rányomta az ujját a monitorra. – Kár, hogy a világ másik végén van.

– Mindketten tudjuk, hogy ez önnek nem jelenthet akadályt. Hozza ki onnan Akhillészt, amilyen gyorsan csak lehet. Kerülni akarjuk a botrányt. Akhillész nem az a típus, aki meg tudja védeni magát. Betegeskedő, gyenge alkat. Még ha valamilyen módon figyelmeztetni is tudnám most őt, félő, hogy bepánikolna, és ahogy egy ilyen feszült helyzetben törvényszerű, egyenesen az egyik MILÁSZ vadász karjába szaladna. Ön viszont rendelkezik már némi tapasztalattal az ellenségről, ismeri a taktikáikat és ki tudja őket játszani.

Liparotti visszavette a tollat és a telefont, majd sietős mozdulattal feltápászkodott a kényelmetlen babzsák ülőalkalmatosságról.

– Üzenje meg a megbízójának, hogy akár készítheti is a kis csirkefogónak a forró kakaót meg az esti mesét, Liparotti úr. Mert sötétedésre otthon lesz – mondta eltökéltségtől duzzadó hangon Olívia.

– A legjobbakat, Murenkó kisasszony. Tartjuk a kapcsolatot telefonon.

Liparotti Henriknek nem voltak illúziói a lánnyal kapcsolatban, de ha már az ő kezébe tette Honda Akhillész sorsát, számolni fog a döntése következményeivel. Óvatos természete ellenére Murenkó Olívia jól irányítható, találékony munkaerő. A küldetés azon áll vagy bukik, mennyire tud egy hullámhosszra kerülni a fiúval, és hogy közben kikkel kerül szembe.

Liparotti némi elégtétellel állapította meg, hogy most már nincs visszaút. Biccentett, leakasztotta fekete parapléját az ajtó melletti fogasról és kilépett az ajtón.

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.7/10 (15 votes cast)
9 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Lehet ez az en szegenysegi bizonyitvanyom, de roppant nehez volt olvasni. Persze lenyugozo mennyi szot tudsz es ahogy csavarod oket. Szinte muveszi. A rengeteg helynev is megremitett. Mire eljutottunk odaig, hogy Liparotti miert is kereste fel Oliviat kisse el is vesztem. A gyilkosag es a kore fonodott rejtely viszont nagyon tetszik, van hangulata a szovegnek is csak nehez. Az egysejtueknek, mint en legalabbis XD Szamomra a kevesebb tobb lett volna, mert maga a gyilkossag es korulmenyei erdekesek. Gratulalok a kikeruleshez!!

  2. Ilyenekért érdemes idenézni.Nagyon tetszik nekem is. A hangulata, az eső, a stílus, minden. Egyedi. Gratula!

  3. Olvasás közben egyszer csak felbukkant a memóriám mélyéről kamaszkorom egyik kedvence, a Karinthy által megálmodott Sörluk Nipnok. Azon akkor a hasamat fogva fetrengtem a röhögéstől. Ezt az írást olvasva töprengek, vajon paródiának szánta-e a szerző? Hemzsegnek a befejezetlenül hagyott, parodisztikus ötletek. Az elképzelt világban eleinte minden összefügg a teázás szokásával, viszont akkor a keresett fiú miért nem tealógiát hallgat teológia helyett.
    Később kuszálódnak a dolgok. Sziporkázónak szánt ötletek keverednek elnagyolt stílussal. A felvázolt világ félig sci-fi vicc, félig mai. Tényleg nem tudom, hogy félrebicsaklott humor került-e elém, vagy szatíra. Csakhogy szatírát írni tényleg nehéz. Nem önthetünk az olvasó elé mindenféle kidolgozatlan poént anélkül, hogy azok csattannának, de nem írhatunk tisztázatlan műfajú regényt sem. A szereplők külalakját vagy a szoba berendezését, aprólékosan, az összes érzékszervre kiterjedően megszemlélhetjük, de halvány lábjegyzetnyi terjedelemben sem kapunk tájékoztatást arról, miért vállal mesterdetektívre jellemző megbízatást egy butuska egyetemista leány.
    Azt sem tudom eldönteni, hogy a nyitómondatok nevetséges színezete valódi, vagy gondatlanságból keveredett ide.
    „A masszív, fekete paraplé azonban állta a sarat…”
    Mert valljuk be! Komolyan gáz, ha a paraplé a „sarat állja.” Vagy a sár folyik magasan, vagy a paraplét tartó kéz hol is?… vajon mennyit piál Liparotti úr?
    A lift nem működik. (Szegény nyugdíjas aki gyalogol az ötvenedikre!) Kicsit számoltam. Nem mindig teszem meg, de ha valami kapásból valószínűtlen, a kisördög mocorog. A 21. lakás az ötödiken van és kilenc négyzetméteres. Szintenként négyszer kilenc, azaz harminchat négyzetméter plusz lépcsőház, a ház alapterülete ezek szerint legfeljebb nyolcszor tíz méteres, a magassága százhúsz méter. Arrafelé remélhetőleg limitált a földrengések ereje, illetve a szél sosem fúj hat kilométeres sebességnél gyorsabban, különben a ház hamar leomlik.
    Mindezek paródiára utalnak, de ahhoz képest nem mulattam elég jól.
    Nem zsúfolhatunk mindent egyetlen munkába. Karinthy Sir Arthur Conan Doyle közismert figuráját vette alapul. Kin mulassak a fenti történetet olvasva? A teakedvelőkön? A sci-fi mániásokon? A jövőkor építészein? A detektívregények olvasóin?
    Tartok tőle, nem találtam el, és az írás nem szatíra. Akkor elnézést kell kérnem azért, hogy magam szatirikusra fogtam a megszólalást, de aki szelet vet… az ne építsen százhúsz méter magasra tenyérnyi alapterületű házat!
    Ez az írás még nem kapott pozitív lektorit, tehát nyitva az út, a gratulációtól eltérő véleményt is alkothatunk. Nem látok okot a gratulációra, pedig a mondatok többé-kevésbé itt is rendben lévőnek látszanak. Az sem jó, ha az izgalmasnak szánt történeten unatkozik az olvasó, és az sem, ha a meghatározhatatlan műfajú írással nem tudok mit kezdeni.
    Bocsánat, Kedves Szerző!

  4. Szia!

    Gratulálok a kikerüléshez! A szöveg szerintem kissé túlírt, sok benne az ismétlés (nem csak szavak, hanem információ szintjén is). Az ötlet viszont tetszik, a nevek is, a kissé kifacsart világ, olyan mintha valami mangát olvasnék. 🙂 Néhol úgy éreztem, annyira meg akarod osztani az elképzelt világot, hogy olyasmiket adsz a szereplőid szájába, ami a beszélgetőpartnernek evidens, hiszen abban a világban él. Sok minden kiderül a részletből csak az nem (lehet, hogy igen, de a sok fölöslegesnek tűnő infó miatt lehet, hogy átsiklottam felette), hogy pontosan ki ez a lány???? És, ha tényleg csak egy egyetemista, amit oly hosszan taglalt, akkor miért őt????? További sok sikert!

  5. Csatlakozom az előttem szólókhoz, a részlet valóban túlírt, elég sok mindent lehetne belőle húzni és akkor a cselekmény is sokkal gördülékenyebb lenne, mert bevallom, a lakás leírásnál majdnem feladtam az olvasást.
    A párbeszédek nekem nem voltak elég életszagúak, különösen Olívia első megszólalása, de utána is inkább tudtam volna őt elképzelni egy középkorú rendőrnőnek, mit huszonkét éves egyetemistának (a csúszdaparknál azért már javult a helyzet).
    A nevek nagyon tetszettek pl. Teapolisz, Szamovár stb.
    Örülök a krimi szálnak, bár Olívia szerepe nem teljesen tiszta számomra, mi lehet ő? egyfajta behajtó? vagy fejvadász?
    Mindenesetre a felvázolt világ tetszett, a gyilkosság meg a birodalmi átok érdekesnek tűnik.
    Gratulálok a kkerüléshez!

  6. Bocsánat, ha nagyon rövid leszek. Engem ez az írás kiakasztott.
    Nem maga ahogy íródott, az többnyire rendben van, hanem maga a tartalom. Totál elveszettem a fonalat és fogalmam sincs, hogy mi ez. Azt pedig már korábban is írtam valamelyik történethez, hogy szeretem tudni, mit olvasok. Itt elképzelésem sincs. Végigszenvedtem. Szó szerint.
    Gratulálok ugyan a kikerüléshez, de én tutira nem olvasnám tovább!
    Sajnálom. 🙁

  7. Köszönöm a kritikákat, a pozitívakat és negatívakat is. Még meg kell őket emésztenem, de nagyon tanulságosak. Bevallom, másfél hónap alatt, munka mellett írtam a történetet, és annak, hogy ezeket a dolgokat időhiány miatt már nem volt idő átgondolni, letisztázni, meglett a böjtje. Valóban van mit finomítani ezen a fejezeten (túlírt részek, háttérvilág és információadagolás, stb.). A Liparotti szemszöget direkt terveztem ilyenre (mivel ő tök precíz, mindent aprólékosan megfigyel), de elismerem, hogy néhol kicsit többet is megtudunk tőle, mint amit szeretnénk, és hogy túl sok lett.

    Az, hogy Olívia pontosan mit is csinál és hogyan akarja véghezvinni a mentőakciót, a következő fejezetben kerül bemutatásra. A lényeg, hogy ő egy szuperkütyü segítségével be tud lépni mások testébe (ezért nem gond neki, hogy Akhillész a csúszdaparkban van). Arra is magyarázatot kapunk, miért őt választják erre a feladatra, meg tudományos körítést hozzá. Liparotti szemszög csak az elején van, innentől Olívia és Kunó, egy másik szereplő szemszöge váltakoznak. Olíviát azzal bízzák meg, hogy mentse meg Akhillészt, Kunó pedig a császári MILÁSZ vadász, aki meg akarja ölni, és az egész történet egy nap alatt játszódik.

  8. A régebbi írások nézegetése közben rájöttem, hogy még nem értékeltem ezt a gyöngyszemet. Ismét csak azt tudom mondani (mint a Pók és az Őrzőnek a romantikán belül), hogy a maga műfajában – már amennyire ezt meg lehet határozni, én pl. egyfajta urban fantasy-érzéssel olvastam – ez a szöveg egy különlegesség, nem pedig tucatírás.
    Kár, hogy a lektorok nem olvasnak hozzászólásokat legalább a munkájuk után, mert lehetne kampányolni egy-két szöveg Rakéta Projektbe választásáért, és nem feltétlenül azokra az írásokra gondolok én, amelyek a legtöbb lájkot kapták. Ennek az írásnak és szerzőnek egyedisége van, 100 szövegből is megismerném, hogy melyik az övé.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük