Vesszen meg, ha még egyszer hallgat Tomira, gondolta Gergő, miközben az ujjait lehelgette. Szép dolog az önkéntesség, de legközelebb inkább adakozni fog, nem krumplit pucolni meg répát karikázni egész délután.
– Pár perc, és elkészül – jelentette be Dia. Ő irányította a főzést és az ételosztást is. A precizitása és a határozottsága felért egy őrmesterével, de ennek köszönhetően mindennel időben elkészültek, és Gergő emiatt megemelte volna a mikulássapkáját, ha nem lett volna elgémberedve mindene.
– És már gyülekeznek – biccentett az utca felé Dia pasija. Megpróbált olyan őrmesteres lenni, mint a lány, de a közelében sem járt.
Gergő nagyot sóhajtott, és feltápászkodott az elektromos melegítő mellől, ahonnan kitúrta nemrég Tomit. Ha már iderángatta, hagyja kicsit olvadozni.
A sátor előtt tényleg kanyargott a sor. Szomorú, megfáradt, meggyötört emberek. Sapkák-sálak melegében, nagy csomagokkal. Kivárták a sorukat, rászorították két tenyerüket az átmelegedő műanyagtányérra, belélegezték a sűrű leves gőzét. Volt, aki megkérdezte, nincs-e egy kis forraltbor is.
– Higgye el, ez jobbat tesz – mosolygott ilyenkor Dia.
Gergő mérte ki a levest, de Dia adta át nekik. Gergő nem bánta. Egyik-másik még talán meg is próbálta megérinteni Dia kezét, de a lány pasija ott téblábolt a közelben, és szinte védelmezőn morgott, ha valaki túl közel mozdult a barátnőjéhez.
Anka ott állt Dia mellett, és kenyeret adott a leves mellé – fölötte meg Tomi őrködött, nehogy valakinek éppen vele támadjon kedve flörtölni. Pedig Gergő néha úgy érezte, ezeknek az embereknek még a meleg levesnél is jobban esik a fiatal nők mosolya. Sokan nem is hajléktalanok voltak, csak szegények. Embertelenül szegények.
– Minden rendben errefelé? – Gergő meglepetten nézett fel, ahogy meghallotta az apja hangját. A sorban állók meg egy kicsit mintha összehúzták volna magukat most, hogy felbukkant egy rendőr.
– Apa, elriasztod az embereket – jegyezte meg Gergő rosszallón. A férfi horkantott egyet.
– Csak a vásárban jártam – mutatott a színes forgatag felé, aminek legvégén kapott helyet a jótékonysági sátor –, és gondoltam, elnézek ide. Semmi meló, teljesen magánember vagyok.
– Egyenruhában… – Gergő a fejét csóválta, de nem mondott többet, mert amíg ő fecsegett, feltorlódott a sor.
Az apja nézelődött kicsit, de aztán hagyta dolgozni őket.
Gergő utánapillantott, és akkor látta meg a pasit. Nem állt be a sorba, oldalra húzódott. Kopott bőrdzseki és elrojtosodott farmer volt rajta. A bakancsa legalább melegnek tűnt. A szakálla és haja rendezett, sapkát nem viselt. Sálat sem. Gergő nézte néhány másodpercig, a pasi meg visszabámult rá, de nem mozdult. Nem jött közelebb és nem is oldalgott el.
Mindig az ilyenekkel a legnehezebb. Van tető a fejük felett, a ruhákat inkább ezerszer megvarrják, de nem kérnek adományt, és többnyire esznek is, csak szarokat. (Dia ragaszkodott hozzá, hogy bio alapanyagokkal dolgozzanak és olyan ételt főzzenek, amit bárki feltálalna a saját otthonában is.) Az ilyenek sosem tudták biztosan, szabad-e itt lenniük, elvégre nekik nem is olyan rossz…
Gergő szemmel tartotta a pasit, de nem tűnt el.
Úgyhogy, miután elfogyott a sor és a még néhány betévedő, késő alaknak is adtak, Gergő kimert egy tálba még egy adagot, felmarkolt Tomi vágódeszkájáról egy szelet kenyeret, és elindult a pasi felé.
Az elkerekedett szemekkel bámulta.
Gergő megállt előtte, nem túl közel, nehogy azt érezze, hogy belemászik a személyes terébe, és felé nyújtotta a tányért. A pasi nem mozdult.
– Ingyen van – mondta Gergő.
– Én nem azért…
– Átmelegít – vágott Gergő a zavart ellenkezés elébe. – Úgyis van maradékunk, és egy tál házias étel akkor is jólesik, ha… nem létszükséglet.
A pasi megköszörülte a torkát. Kicsit közelebb mozdult Gergőhöz. Füstszaga volt, mintha nyílt tűz mellett próbált volna melegedni. Meg édes fűszerillata. Meg erős alkoholszaga. Gergő sóhajtott.
– Hidd el, egy tál leves jobban átmelegít, mint a pia.
– Tessék?
– Jól fog esni – ígérte Gergő, és lényegében a pasi kezébe nyomta a levest. Koszlott, levágott ujjú kesztyűt viselt, amire ráfért volna egy mosás. Ahogy minden ruhájára. Gergő tekintete végigfutott rajta. Ennél messzebb igazán nem mehet…
Megfordult, és otthagyta a másikat. Nem akarta zavarba hozni azzal, hogy nézi, amíg eszik.
*
Másnap Gergő szíve várakozón dobolt az ételosztás alatt, de hiába pislogott mindenfelé, a titokzatos pasit nem látta meg. Dia persze kiszúrta, hogy valamit nagyon les, de nem tette szóvá. Harmadnap aztán Gergő még az előkészületek alatt észrevette a pasit, valami csinos, kikent-kifent nővel beszélt, de egyikük sem tűnt túl lelkesnek.
Amikor a férfi egyedül maradt, Gergő addig mesterkedett a sátorban, míg felé nem pillantott. (Pedig ehhez nagyon széles gesztusokkal kellett a kenyeret pakolnia.)
– Kérsz egy szelet kenyeret? – kérdezte Gergő. A pasi összevonta a szemöldökét, elutasítás és gyanakvás látszott rajta.
– Nem azért vagyok itt, hogy…
– Ó, tudom – vont vállat Gergő. – Csak gondoltam, jólesne.
A pasi nem felelt, csak átható tekintettel bámulta Gergőt.
– Te afféle megmentőtípus vagy?
– Nem hiszem. Ide is úgy kellett elrángatnia a legjobb barátomnak – intett Gergő a háta mögé, a sátor felé.
Persze igaz, hogy a legtöbb egyetemista vizsgákra tanul, vagy haverokkal iszogat decemberben. Igazából Tomi őt is azzal vette rá az önkénteskedésre, hogy jó buli lesz – és tényleg jól szórakoztak főzés közben. De hát létezik önzetlen jócselekedet?
– Mondjuk, Tomi meg a csaja miatt jött… – folytatta Gergő hangosan töprengve. – Én meg tényleg szeretnék adni az embereknek, de leginkább azért, mert engem feldob, hogy segíthettem. És te… éhesnek és átfagyottnak tűntél.
– Aha. – A pasi enyhén megdöntötte a fejét, lassan mérte végig Gergőt. Ő kimelegedett a tekintetétől.
Nyelt egyet. Szakadt ruhák ide, koszos kesztyű oda, ez a pasi jól nézett ki. Talán a kíváncsi pillantása volt a titka…
– Mennem kell. – A pasi otthagyta Gergőt. Nem vett el kenyeret. Büszke…
*
Este, amikor már végeztek, és mindent elpakoltak a sátorban, Gergő meglátta a pasit. Megdobbant a szíve, aztán csalódottan rándult meg a gyomra, mert nem volt maradékuk. Semmi.
– Hú, haver, most már nincs…
– Én hoztam neked – szakította félbe a pasi. Gergő most jött rá, hogy két műanyagpohár van a kezében. Forraltbor. – Tudom, hogy az elveiddel szembemegy a piával melegedés, de gondoltam, hátha van kedved.
– Ó. Ez igazán… Nem kellett volna. Igazán nem.
– Ingyen van – mondta a pasi. Gergő tudta, hogy a legrosszabb, amit tehet, ha pénzt ajánl fel, de azt is tudta, hogy a vásárban elfogadhatatlanul drágán adják a forraltbort.
Persze, egy ilyen pasi nyilván viszonozni akarja a gesztust… Az ő hibája az egész, olyan nyilvánvalóan adott, ahelyett, hogy… Meghívta volna valamire? Akkor ismerkedésnek álcázhatta volna.
Akkor talán tényleg ismerkedhetett volna. Mert szeretne, jött rá hirtelen.
Hát, most már másképp kell csinálnia. Átvette az egyik poharat. Kellemesen melengette a tenyerét.
– Köszönöm.
– Minden nap itt vagy? – kérdezte a pasi. Gergő rábólintott. – Én nem. Kétnaponta bőven elég, idekint túl hideg van.
– Hát igen, nem túl meleg a kabátod… – motyogta Gergő. A pasi rábólintott.
– Úgy gondoltam, ide megteszi. – Ivott egy kortyot. Gergő nézte, hogyan ugrik meg az ádámcsutkája. Maga is kortyolt. Fűszeres, édes, alkoholos íz kavargott benne.
A pasinak zöld volt a szeme, lágy a tekintete, igéző. Gergő azon töprengett, mennyire lehet nehéz helyzetben.
– Van… családod?
– Egy húgom és nővérem. Nem igazán értik meg, miért vagyok itt. Mindig elmondják, hogy nem lenne szükségünk rá, és persze, tényleg nem, csak hát… – A pasi vállat vont.
– Nem szégyen – mondta Gergő.
– Kényelmetlen. Tudom, hogy nekik tényleg az lenne, de hát az én dolgom, hogy mit vállalok be.
– De viszel nekik valamit?
A pasi arcán átfutott egy grimasz.
– Nem igazán várják el.
– Talán csak nem merik mondani.
– Hidd el, ismerem őket, ha bármit szeretnének tőlem, mondanák – zárta le a kérdést a pasi. Nem hangzott sem dühösnek, sem lemondónak, inkább olyannak, mint akit szórakoztat a testvérei határozottsága. Gergő bólintott.
– Gergő vagyok egyébként – nyújtott kezet a pasinak –, keress nyugodtan, ha van kedved.
– Szabi. – A pasi megmarkolta Gergő kezét, erős és határozott volt a szorítása, a bor miatt melegek az ujjai, a hüvelykujja végigfutott Gergő kézfején. Gergő szíve megrebbent ettől az óvatos, mégis kezdeményező mozdulattól.
Zavartan engedte el Szabi kezét.
– Örülök, hogy találkoztunk. És köszönöm a bort. Mármint, igazán nem kellett volna, de… köszönöm.
– Nincs mit – biccentett Szabi, és egy pillanatig hallgattak mindketten. Gergő szíve veszett ütemet járt, ahogy nézték egymást. Most mit tegyen? Mit ajánlhat fel, ami nem kínos ennek a pasinak? Ha bárhová elhívja és fizet helyette, az kellemetlen. Ha fizetésre kényszeríti, az bunkóság. Kint az utcán sétálni túl hideg van. Ha meg hazahívja, az azért túl gyors.
– Gergő!
Gergő megfordult, és megint meglátta az apját a sátornál. Nagyot fújt.
– Nem zavarlak – motyogta Szabi. Gergő nyelt egyet, de inkább odasietett a férfihez.
– Apa… lelkes adventi vásár-látogató lettél…
– Csak tetszik, hogy a fiam ilyen szociálisan érzékeny… Büszke vagyok rád.
– Ja, teljesen a szociális érzékenység mozgatja – vigyorgott Dia, és valahová Gergő háta mögé lesett, ahol Szabi talán még mindig ott állt. Gergő nem mert visszanézni.
Inkább hagyta, hogy az apja átölelje és meglapogassa a vállát, és felelgetett a másnapi vizsgával kapcsolatos kérdéseire.
Mikor később hazaindultak, és Gergő körülnézett, Szabi már nem volt sehol.
*
Két nappal később Gergő szíve már akkor hevesen vert, amikor kiért a sátorhoz.
– Na, azt hittem, leragadsz a pasidnál – mondta Dia. Gergő rábámult.
– A hol?
– Hát a pasidnál – intett a nő könnyedén a vásár felé. – Ma kint van a standnál.
– Melyik standnál?
– A forralt boros standnál? – Dia felvonta a szemöldökét.
– Ne már…
Oké, Gergő értette, hogy nehéz az élet, de akkor is, már délelőtt ott dekkolni a forraltboros standnál, és piálni, ez annyira… annyira egyszerű megoldásnak tűnt. Pedig, ha Szabi kérné, ő segítene. Vagy… hát, sokat nem tehet, de legalább megpróbálná.
Gergő lecsapta a fakanalakat, amiket éppen előpakolt, és elindult keresztül a vásáron. Karácsonyi zene és fahéjas süteményillat kapaszkodott utána, de lerázta magáról a hangulatot. Szerette volna alaposan leteremteni Szabit, nem is azért, mert iszik, hanem mert neki csalódást okozott.
Végre odaért. A kajás soron testes füstszag terjengett, meg sercegő olaj, panírozott hús és alkohol szagának szúrós keveréke. És ott volt Szabi is.
A pult túloldalán, éppen kimert egy adag bort valakinek, közben hátrapillantott és mondott valamit egy szőke, göndör srácnak, aki rumos teát készített. Az egyik kollégájának.
Ó, baszki…
Gergő csak állt, és bámulta Szabit a koszlott ruhájában, a lecsöpögtetett kesztyűjében, a régi bőrkabátjában. Ami ide megteszi. Baszki.
– Gergő! – Szabi hangjában öröm csendült. Nyilván Szabi tudja, hogy Gergő nem kérincsélő szegény. És nyilván magáról is tudja, hogy nem kérincsélő szegény. Nem büszke, hanem komolyan semmi szüksége nem volt Gergő kegyelemkenyerére, még a levesére sem.
Baszki, baszki, baszki… De égő…
– Szabi – lehelte Gergő.
– Innál valamit?
– Itt dolgozol.
– Igen.
– Van kereseted.
– Hát, technikailag van, de igazából eladakozom, mert, tudod… nem vagyok rászorulva. – Szabi elvörösödött. Nem büszke szegény, hanem gazdag. Ő meg a testvérei is, akik nem értik, miért jár ki ide dolgozni.
Gergő nagyot nyelt.
– Lenne kedved együtt kajálni valamikor? – kérdezte hirtelen. Jó lesz normális mederbe terelni ezt az egészet. És legalább egyvalami már biztos: nem problémás olyan randira hívni Szabit, ahol fizetni kell.
– Úgy érted valami olyat, amit nem az ingyenkonyhán főztök? – nevetett fel a pasi.
– Tudtad…?
– Hogy szegénynek nézel? Idővel gyanús lett.
Gergő arca lángolt. Lebámult a forró itallal teli üstre.
– Jó ember vagy – mondta Szabi. – Ez tetszik benned. És igen, szívesen megeszem veled valamit, hogy megtudjam, mi minden tetszik még.
Gergő felnézett. Szabi mosolygott. A szeme, ajka, egész arca.
Gergő visszamosolygott rá. És megkönnyebbült a szíve.