Pelesz Alexandra: Földre szállt őrangyal

– Elköltözünk – suttogja bele Balázs a fülembe.

Fel sem fogom, mit mond. Nem akarom. Lehunyom a szemem, és élvezem, ahogy belefúrja a fejét a nyakamba, érzem a leheletét, ahogy végigsimít a bőrömön. A júniusi forróság ellenére libabőrös leszek, végigfut rajtam az a jóleső borzongás, amit csak Balázs közelsége tud kiváltani belőlem.

Nem felelek arra, amit mondott, de ezzel nem tehetem semmissé a tényt, amit perceken belül újra közöl velem.

Sajnos most már a szemembe nézve teszi meg, tekintetéből könyörtelenül süt a megmásíthatatlanság.

– Zsófi, elköltözünk – súgja remegő hangon.

Képtelen vagyok erre bármit felelni. A torkom fojtogatón kezd fájni, forog velem a világ, az előbbi libabőrt ideges izzadás váltja fel.

Belemarkolok Balázs fekete-fehér kockás ingjébe, és csak kapaszkodok, és kapaszkodok…

 

Kinyitom a szemem és abban a pillanatban egy forró könnycsepp gördül ki a sarkából. Lefolyik egészen a fülemig, végig a nyakamon, hátra a tarkómra, hogy aztán egyesüljön a párnámat áztató testvéreivel. Néhány percet még adok magamnak, engedem, hogy átjárjon az a végtelen szomorúság és tehetetlenség, ami pontosan hat hónapja lett a társam, aztán felülök.

Épp ma van fél éve, hogy Balázsék elköltöztek. Épp ma van fél éve, hogy pokollá változott az életem. Képtelen vagyok elfogadni, hogy nélküle kell folytatnom a mindennapokat, amikor úgy terveztük, hogy egy egész életnyi időt fogunk együtt végigélni. Több, mint két éve volt már ő a barátom, a társam, a szerelmem, a szigetem, a hajóm, a csendem, a mámorom, amikor az anyukája teljesen váratlanul egy fantasztikus, kihagyhatatlan állásajánlatot kapott az ország másik végében. De szó szerint az ország másik végében, mert utánanéztem, és Magyarországon alig akad két olyan város, ami ötszázhúsz kilométerre fekszik egymástól, de Letenye és Kisvárda ilyen. Fel nem foghatom, hogy kaphat bárki is, aki Letenyén él születése óta, Kisvárdán állásajánlatot. A felfoghatatlan dolgok sajnos mégis léteznek, és így lettem én a gimi legmagányosabb és legelkeseredettebb tizenegyedikese. El sem tudom képzelni, Balázs hogy érezheti magát egy vadidegen városban, új iskolában, ismeretlen diákok között. Nem beszéltem vele azóta, hogy június 24-én, a házunk udvarán, a kedvenc fenyőfánk alatt elbúcsúztunk egymástól. Közösen döntöttünk úgy, hogy nem fogjuk tartani a kapcsolatot, mindketten úgy gondoltuk, csak megnehezítené a dolgot, ha folyamatosan videochatelnénk.

Belebújok a kutyás mamuszomba és abban a reményben mászok le a lépcsőn, hogy anyu nem kezdi azonnal a reggeli közben a szokásos prédikációját arról, mennyire helytelen, amit művelek, amióta Balázs elment. Mert ezt hallgatom minden nap, reggel és este, és hétvégén, minden nap egy kicsit máshogy tálalva, mással körítve, de a lényeg mindig ugyanaz: felejtsem már el ezt a fiút, hisz’ még csak tizenhét éves vagyok, nem lehetett ez annyira komoly, lesz még sok-sok szerelmem, és így tovább.

Csakhogy de igen, ez annyira komoly volt. De senki nem hisz nekem.

A konyhába lépve megcsap a tojásrántotta illata – ezek szerint anyu meghallotta, hogy felkeltem, és már el is készítette a reggelimet. Bár a gyomrom felfordul a gondolattól, hogy bármit is magába fogadjon, tudom, hogy rá kell parancsolnom és ennem kell, különben a végén még valami agyturkásznál kötök ki. Merthogy anyuék már ezzel is megfenyegettek, miután Balázs költözése után fogytam vagy öt kilót.

– Jó reggelt, drágám! – mosolyog anyu, miközben elém rakja a rántottát és két szelet extra-magvas kenyeret. – Boldog karácsonyt!

Felvillan előttem a tavalyi Szenteste, amikor Balázzsal a családi ünneplés után a szobámban is feldíszítettünk egy egészen apró karácsonyfát, és megígértük egymásnak, hogy mindig vigyázni fogunk a másikra. Hogy mi leszünk egymás Földre szállt őrangyalai…

Gyorsan mély levegőt veszek, visszakényszerítem a könnyeimet a helyükre, és igyekszem a legőszintébben anyura mosolyogni.

– Boldog karácsonyt, anyu! Apu hol van?

– Elküldtem még egy utolsó bevásárlókörútra – vigyorog rám. – Tudod, hogy mindig elfelejtek valamit.

– Persze, leginkább elfelejted magaddal vinni a bevásárlásokra a gondosan összeállított bevásárlólistáidat – nevetek fel. Anyu ilyen téren egy kész katasztrófa. Szerintem amióta él, még soha nem sikerült úgy bevásárolnia, hogy utána aput vissza ne kellett volna valamiért küldenie a boltba. Még szerencse, hogy apu férfi létére imád vásárolni.

– A lényeg az, hogy a te karácsonyi ajándékodat a legkevésbé sem felejtettük el megvenni neked. És már alig várom az estét, hogy átadhassuk – húzza ki magát büszkén.

– Biztosan nagyon fog tetszeni – préselek ki magamból egy műmosolyt, miközben szinte biztos vagyok bent, hogy semminek nem tudnék örülni. Az égvilágon semminek.

Még mielőtt a karácsonyfa alá képzelnék egy hatalmas dobozt, amiből Balázs ugrik elő, inkább kényszerítem magam, hogy minden erőmmel a tányéromon heverő tojáskupacra koncentráljak.

Meg tudom enni.

Muszáj.

Reggeli után azonnal visszavonulót fújok és magamra zárom a szobám ajtaját.

Az íróasztalomhoz ülve bekapcsolom a laptopom és megnyitom a facebook fiókom. Nem tudom megállni, hogy ne írjam be a keresőbe azt a nevet, ami örökre belevésődött a szívembe: Békés Balázs.

Tudom, hogy semmit nem fogok megtudni róla, mert azon kívül, hogy megfogadtuk, nem tartjuk egymással a kapcsolatot, még egy ígéretet tettünk egymásnak: azt, hogy egyikünk sem fog többé semmit posztolni a Facebookon. Se fotókat, se bejegyzéseket, semmit. Mindketten betartottuk ezt a fogadalmunkat is, így amikor betöltődik a profilja, most is ugyanaz a kép tárul elém, mint minden alkalommal, amikor rákeresek: a borítóképén én vagyok, egy mező közepén ülve, háttal a fotósnak, de az látszik, hogy az ősrégi gitárom az ölemben tartom. Emlékszem a pillanatra, amikor ez a kép készült, emlékszem a dalra, amit eljátszottam Balázsnak, és arra is, milyen bensőséges csókkal jutalmazott meg érte.

Lángoló szemeim a profilképre vándorolnak, ahonnan a világon létező legcsodálatosabb fiú mosolyog vissza rám.

Dühösen csapom le a laptop fedelét és még épp időben vágom hasra magam az ágyamon – zokogásom hangjait így magába szívja a párnám, aminek még arra sem volt ideje, hogy a reggeli könnyeimből kiszárítkozzon. Dühtől reszkető ujjaimmal ugyanúgy kapaszkodom az ágyneműmbe, mint azon a szörnyű délutánon kapaszkodtam Balázs kockás ingjébe – mindhiába.

Elvesztettem őt.

Hirtelen támadt ötlettől vezérelve felpattanok és visszaülök a laptop mellé. Írni fogok neki. Nem érdekel, miben egyeztünk meg, nem érdekel, ha még jobban fájni fog, muszáj tudnom, hogy jól van. Muszáj beszélnem vele, muszáj látnom őt, muszáj hallanom a hangját… muszáj tudnom, hogy szeret még engem.

Felnyitom a gépet, és reszkető kézzel húzom az egeret az Üzenet ikonra. Ráklikkelek. Néhány hosszúra nyúló pillanatig csak bámulom a billentyűzetet, aztán írni kezdek.

„Szia Balázs! Boldog karácsonyt kívánok neked! És szeretném tudni, hogy jól vagy-e.”

Bármilyen esetlenül is sorakoznak ezek a nyamvadt betűk a képernyőm, rányomok a küldés gombra. Mivel látom, hogy Balázs most is online, abban reménykedem, hogy azonnal válaszolni fog. Pár másodperc múlva az üzenetem „kézbesített”-ről „látta” állapotúra változik. A szívem úgy rohan a mellkasomban, mintha ki akarna szabadulni a bordáim közül, a kezem egyre jobban remeg, és folyamatosan le kell nyelnem a torkomban növekvő, fájdalmas gombócot is.

Várok.

Biztosan gondolkozik, hogy mit válaszoljon.

Várok.

Talán nem ér rá most írni.

Várok.

Talán nem tartja helyesnek, hogy megszegjük az egymásnak tett ígéretünket.

Várok.

Talán nem is akar válaszolni.

Forogni kezd velem a szoba, ugyanúgy szédülök, mint azon a napon, a fenyőfa alatt. Lehet, hogy ő már nem is akar válaszolni, lehet, hogy elfelejtett, hogy továbblépett, hogy új barátokat szerzett. Örülnöm kellene, ha így van, de nem tudok. Csak bámulom a képernyőt, várom, hogy megjelenjenek végre a betűk, amiket ő küld nekem, de semmi nem történik.

Lehet, hogy ő már valaki másnak az őrangyala lett.

A lehetőség gondolatától is megborzongok, összekulcsolom magam előtt a kezeimet, mintha így megvédhetném magam a hirtelen körülöttem támadó jeges levegőtől. Próbálom egyben tartani magam, de minden perccel nehezebb, minden perccel egyre nő köztünk a távolság, és nekem rá kell ébrednem: tényleg elveszítettem őt.

Rohannak a percek, múlnak az órák, eltelik a délután, de válasz helyett csak a Szenteste érkezik el. A plafonig érő karácsonyfát együtt díszítjük fel anyuékkal, igyekszem tartani magam, próbálok normálisan viselkedni, de a szemem sarkából látom, hogy anyu és apu néha összepillantanak. Biztosan látják rajtam, hogy legszívesebben sikítva rohannék ki a világból, de nem szólnak semmit. Nem tartanak hegyibeszédet sem, egyszerűen csak velem vannak és én ezért nagyon hálás vagyok. Szeretem őket.

Amikor átadják a hatalmas, angyalkás papírba öltöztetett dobozt, teljesen meghatódom. Sejtem, hogy mit rejt a csomagolás, de amikor a kezembe foghatom azt a csodát, amit vettek nekem, kibuggyannak a könnyeim. Álmaim gitárja simul az ölembe, ujjaim végigsiklanak a húrokon, mire csodás dallam tölti be a nappalit.

– Játssz nekünk – kéri apu halkan.

Törökülésbe helyezkedek a fenyőfa alatt, lehunyom a szemem, és a fanyar fenyőillatot magamba szívva kezdek játszani. Önkéntelenül is az a dal születik meg az ujjaim alatt, amit Balázsnak írtam, mielőtt elment. Csukott szemhéjam mögött, mint egy régi filmvetítőn, úgy peregnek le együtt töltött éveink emlékei. A dallamon keresztül beköltözik a nappalinkba a szerelem, a fájdalom, a magány. A gitár hangjai körbeölelnek, lassan ringatózom saját zeném ritmusára.

A dal végére érve az arcom már a könnyeimtől ázik, felpillantva pedig látom, hogy anyuék egymást átölelve, szemüket törölgetve állnak velem szemben.

– Most már elhiszem – súgja anyu halkan. – Elhiszem, hogy igazán szerettétek egymást. Hallom a dalból, amit írtál neki, látom az arcodon, ahogy rá gondolsz, érzem abból, ami sugárzott belőled, mikor játszottál.

Némán bólintok, nem jön ki hang a torkomon, és nem is tudom, mit mondhatnék erre, de még mielőtt bármit is válaszolnom kellene, anyu folytatja.

– Most már elhiszem, és ezért hálát adok a Jóistennek, amiért segített nektek – mondja mosolyogva.

Fogalmam sincs, miről beszél. Éppen ebben a pillanatban megszólal a kapucsengőnk, én pedig felhúzott szemöldökkel, értetlenül pillantok anyuékra. Soha, senki nem szokott Szenteste zavarni minket.

– Zsófi – lép hozzám anyu, felém nyújtja a kezét és felhúz a földről. Közben apu a bejárati ajtó felé indul. – Balázs anyukájának nem tetszett az új munkahely. – Itt szünetet tart, majd egy igazi, őszinte mosoly keretében annyit mond: – Visszajöttek.

Még mielőtt felfoghatnám szavainak jelentését, az ajtóban megjelenik Balázs. Gondolkodás nélkül repülök a karjaiba, ő pedig úgy szorít magához, hogy biztosan tudom: ő most már örökre az én Földre szállt őrangyalom marad.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Gyanítom, az én gyakorlatias és némileg cinikus hozzáállásom a szerelmi szálakhoz nem tesz éppen ennek a novellának az ideális célközönségévé. Nagyon szépen, gördülékenyen írsz, néhol egy-két nálam klisének tartott kép becsúszott, de egyébként tényleg üdítően olvasmányos volt a szöveg. Az én problémám igazából az volt (és simán lehet, hogy ez már abszolúte szubjektív dolog), hogy nem éreztem úgy, hogy Zsófi és Balázs kiérdemelték volna ezt a happy endet. Kicsit objektívebb oldalról azért nem, mert így, hogy a boldogságuk egy deus ex machina eredménye, közben pedig senki nem tanult semmit, nem volt tanulság, olyan, mintha a novella se szólt volna semmiről. A másik, és ez már tényleg az „ízlés dolga” ok, hogy így a 21. században, két tizenegyedikes tininél én nem érzem áthidalhatatlannak azt, hogy az ország két végében laknak. Kismillió módon lehet tartani a kapcsolatot, lehet diákmunkát vállalni, szülői segítséget kérni és legalább pár havonta meglátogatni egymást vagy középen összefutni, aztán két év múlva ugyanabban a városban továbbtanulni. Ha akkora a szerelem, mint ahogy Zsófi megélte, akkor a nagy szenvelgés helyett igenis lehetett volna megoldást keresni. De mondom, ez csak az, amit én csináltam volna a szereplők helyében. Mégis valószínűleg az, hogy ők semmi ilyesmit nem tettek, váltotta belőlem leginkább a meg nem érdemelt boldog befejezés érzését… amit tényleg sajnálok, mert ügyesen megírt, felépített novella ez, és tök szívesen olvasnék egyszer tőled egy YA regényt vagy valami, és nagyon szeretni akartam ezt a sztoridat is, de hát… leírtam fentebb, hogy teljes mértékben miért nem ment.

    Mindenesetre köszönöm, hogy olvashattalak és gratulálok az oldalra való kikerüléshez! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük