A tűzpiros pirula változatlanul ott hevert a csendes kávézó kopottas asztalán, amióta egy óvatlan pillanatban kigurult a rozsdabarna táskából. Aliz, aki addig a pénztárcája után kutakodott, megmerevedett, csak a szemével követte a kicsi, ovális kapszula útját a kockás terítőn.
Mit keres ez itt? Törte a fejét. Szemébe könny gyűlt, de maga sem tudta, miért. Szomorú? Dühös? Csalódott? Kétségbeesett? Letargikus? Elveszett? Talán mind egyszerre, de az biztos, hogy fájt. Fizikai fájdalmat okozott neki már a látványa is, de leginkább az emlékek, amiket felidézett benne.
Philippe… Huszonhét éves korában lépett be az életébe a negyvenes éveiben járó férfi. Addig a többi fiatalhoz hasonlóan Aliz is élte gondtalan, hétköznapi életét. Budapesten egy eldugott, már jobb napokat is látott, idegennyelvű könyvesboltban volt alkalmazott, ahol leginkább olcsó ponyvákat árultak. Kezdetben nagy keletje volt a szótáraknak, kötelező szépirodalomnak, sőt képregényeknek is, de lassanként megfogyatkoztak a vásárlók, és maradtak a szórakoztató regényeket kedvelő, unatkozó háziasszonyok. A lány szabad óráiban jót mulatott azon, hogyan próbálják visszaidézni az önfeledt egyetemi éveiket a bevallottan egykaptafára épülő regényeken keresztül. Titkon azért remélte, az ő útja másfelé viszi majd.
Néha ugyan felvett komolyabb megrendeléseket is, de olyan ritkaságszámba mentek, hogy szinte egy kezén meg tudta volna számolni, hány klasszikust kellett bekérnie.
Philippe volt az egyik ilyen betérő. Legelső találkozásukkor egy Thilliez-regényt keresett, a Pandémiát. Aliz sosem fogja elfelejteni a címét, bár azóta sem olvasta, és volt egy olyan sejtése, a későbbiekben sem fogja. Meghagyta Philippe-nek, míg ő Marc Levy rajongó maradt. Ahogy kinyílt a kicsi üzlet ajtaja, és belépett a hórihorgas, kákabélű, kicsit hipszter benyomását keltő, öltönyös alak, Aliz szíve hatalmasat dobbant. Abban a pillanatban, ahogy még később is, délcegnek, filigránnak látta, a mosolyától pedig teljesen elolvadt.
A könyv persze nem volt készleten, de ha meg is lett volna, Aliz minden bűntudat nélkül letagadta volna, hogy újra rávetüljön az az igéző, borostyánbarna tekintet. Felírta egy papírra a keresett címet, és elkérte a férfi adatait. Visszafojtott lélegzettel figyelte az egyenletes, cirádás betűket. Imádta azt a könnyedséget, ami a mozdulataiból áradt. Talán már akkor beleszeretett, ahogy megpillantotta a margóra vetett telefonszámot, melyet a nyomtatvány nem is kért.
– Várom a hívását – mondta sejtelmesen a férfi, és mindkettőjüknek egyértelmű volt, hogy a lány nem csak a könyv miatt fogja felhívni.
Aliz felemelte a pirulát. Philippe-től kapta egy átszerelmeskedett éjszaka után.
Az ágyon feküdtek. A férfi kielégülten rágyújtott, míg ő a mellkasán pihentette a fejét. Előtte gyűlölte a dohányfüstöt, fuldokolva köhögött tőle, de Philippe ezt is megkedveltette vele. Abban az időben mentolos cigarettát szívott, a finoman enyhe borsmenta illat félálomba ringatta. Egyszer ő maga is kipróbálta, de zavarta a kesernyés utóíze, meg ahogy marta a torkát, így a későbbiekben határozottan elutasította. Ezen kívül nem nagyon mondott nemet a férfinek. Tetszett neki a határozottsága, ahogy kézbe vette a dolgokat, és láthatatlanul is irányította az életét.
– Tudod, mi ez? – nyújtotta Philippe magasba az éjjeli szekrény fiókjából előhúzott zselés tablettát. Aliz a fejét rázta. – A szerelmes szív csillapítója. Ha beveszed, többé már nem leszel szerelmes belém! – Meglátta Aliz értetlenkedő arckifejezését, mire jóízűn kacagni kezdett. – Meghalsz tőle. Ne bámulj így, Chouchou! Tőlem csak a halál választhat el – mondta, és vadul maga alá gyűrte szerelmét, aki gondolkodás nélkül behódolt neki.
Többé nem esett szó a piruláról. El is feledkezett róla, míg egy nagytakarítás során meg nem találta az ágyuk melletti fiókban. Kicsi, átlátszó, műanyag dobozban pihent. Kivette, nézegette, forgatta. Meghalsz tőle, visszhangzott a fejében. Időközben rájött, hogy Philippe szavait jobb, ha komolyan veszi, mert ő még a vicceiben sem viccel. A szíve a torkában dobogott. Szóval ez a rubinként csillogó, kissé puha anyagú gyógyszer halálos méreg. Kíváncsi lett volna, milyen hatóanyaga van, de nem mert rákérdezni. A félelem felütötte benne a fejét, mégis a kidobás helyett irreális cselekedetre késztetve gyorsan elrejtette, nehogy bármelyikük is megtalálja, s egy óvatlan pillanatban bajt okozzon.
Egy veszekedés következtében került ismét elő.
Philippe gyakran utazott. Egyedül, egymaga. Legtöbbször minden bejelentés nélkül tűnt el. Aliz nem szerette ezt, mert így sosem tudott tervezni. A hét elején még a következő hétvégéjükről beszélgettek, mire a hét második fele elérkezett, Philippe kámforrá vált. Ilyenkor a férfi fogta a bőröndjét, mindent beledobált, ami csak belefért, majd köszönés nélkül hetekre magára hagyta.
Aliz először értetlenkedve nézte a viselkedését. A semmiből megharagudott volna rá? Szakított vele, csak nem merte a szemébe mondani? Hiába hívta, a telefonját kikapcsolta, s annyi időre sem keltette életre, hogy elolvassa a neki írt üzeneteket.
Az első héten kétségbeesett. Magát hibáztatta, hogy élete első szerelmét nem tudta megtartani. Utána dühös lett, legszívesebben a saját kezével fojtotta volna meg a férfit. Lassan apátia lett úrrá rajta, amikor a világon semmi sem érdekelte, egy kedves szó sem hagyta el az ajkát, és egy halvány mosolyt sem küldött senki felé. De hát ő szerette Philippe-t, így akármilyen fájdalmas is volt, elengedte, s mindent megpróbált, hogy túllépjen a hiányán.
Az élete apránként visszatért a rendes kerékvágásba. Újra észrevette a természet szépségét, újra érdeklődéssel hallgatta a hölgyek áradozását a szerelmes történetekről, újra kedvesen mosolygott.
– Szia Chouchou! – hallotta aztán egy nap a háta mögül.
Aliz egy falétrán egyensúlyozott a könyvespolcok előtt. A kezében egy Victor Hugo kötetet tartott, azt próbálta visszatuszkolni a helyére. Meglepetésében összerezzent, mire a létra megbillent, Aliz pedig hirtelen nem talált biztos pontot maga körül, és azzal a lendülettel Philippe karjaiba zuhant, ám felocsúdni sem volt ideje, a férfi őrülten csókolni kezdte.
– De hiányoztál Chouchou! – suttogta két csók közötti leheletvételnél, mire a lány szíve szempillantás alatt megbocsátott, és ismét behódolt.
Az első eltűnést követte a második, a harmadik, a sokadik. Kezdetben Aliz újra és újra a padlóra került, és átkozta önmagát, hogy megint sikerült megtévesztenie ennek a gazembernek, aki csak játszadozott az érzéseivel. Később megszokta, valahol bele is fásult az örökös bizonytalanságba. Philippe csak nevetett rajta, többször biztosította, nem kell félnie, visszatér, csak a munkája szólítja el, na meg tartozik a családjának is azzal, hogy rendszeres időközönként meglátogatja őket.
Aliz egyszer megkérte, hogy vigye magával. Még sosem járt Provence-ban, s régóta a bakancslistáján szerepelt, de Philippe zsigerből elutasította a felvetést is. Neki szüksége van az egyedüllétre, a családja szeretetére, és ezt nem áldozza fel senki kedvéért. Alizban ekkor valami eltört. A családja szeretetére van szüksége, és ő senki?! A dühtől és a csalódottságtól némán zokogott, de Philippe észre sem vette. Mintha mi sem történt volna, úgy ült le a számítógépe mögé.
– Philippe, ha most elmész, többet ne gyere vissza! – mondta alig hallhatóan, de a másik pontosan értette a szavait.
A férfi felállt az asztaltól, és kimérten a síró nőhöz sétált. Fenyegetően közel állt meg. Aliz kihúzta magát, felszegte az állát, és pislogás nélkül várta, mikor ragadják meg a vállát, de végül Philippe egy ujjal sem ért hozzá.
– Nem te szabod meg, mit teszek! – sziszegte a férfi. – Mondtam már neked, tőlem csak a halál választhat el!
A nő megborzongva egy lépést hátrált, de beleütközött a tálalókomód szélébe. Nem lehetett tudni, hogy a véletlen, vagy a sors keze volt, hogy pont annál a komódnál veszekedtek, ami a réges-rég feledett pirulát rejtette. A borostyántekintet továbbra is fogva tartotta, miközben hátra nyúlt, és kitapogatta a felső fiókban a kis dobozkát.
– Ezért adtad anno a Szerelmes szív csillapítóját? – suttogta felmutatva a gyógyszert.
– Mindig is mondtam, hogy okos vagy Chouchou – simogatta meg a férfi örömittasan a könnyáztatta arcot, és birtokló vággyal, minden ellenállás nélkül magához vonta.
Azon az éjszakán Philippe elment, a tablettát pedig nem látta többé. Mostanáig.
Aliz többet nem hozta szóba a közös utazást, helyette inkább meséltette a férfit a városról, a rokonokról, a munkájáról. Kezdetben ideges, rövid feleleteket kapott, de az idők során Philippe egyre jobban megnyílt előtte, és Aliz már azt is tudta, milyen házban lakik Franciaországban.
Az egyik távolléte alatt Aliz rosszul lett az utcán. Hazafelé tartott, és hirtelen felfordult a gyomra, ahogy egy közeli kioszkból megérezte a sülő hús illatát. Korábban sosem zavarták a hasonló szagok. Mintha zárt, steril burokban közlekedett volna, vagy annyira hozzászokott az orra az utca bűzéhez, hogy már nem is érzékelte. Most viszont minden apró illatforrást megérzett – és egyik sem volt kellemes a számára. Hirtelen úgy érezte, kirántották a talajt a lába alól. Émelygett és öklendezett, a bűztől megfájdult a feje, az arca hófehérré vált. Próbálta szedni a lábait, minél előbb otthon szeretett volna lenni, de a következő pillanatban minden elsötétült előtte.
Egy lepukkant kórteremben tért magához. Az almazöld falakon fekete foltok virítottak, az egyik lámpaégő az ágya felett végeláthatatlanul, zizegve sistergett. Egy fiatal nővérke ellenőrizte a bekötött infúziót a karjában. Megnyugtatásképpen rámosolygott, és annyit mondott, mielőtt magára hagyta volna:
– Ne aggódjon! Mindketten jól vannak!
Mindketten… Tanakodott, mit is jelenthet a mostani helyzetben. Ő és kicsoda?
A keze a hasára tévedt. Az nem lehet, volt az első gondolata, majd megbékélt a tudattal. Korábban is vágyott rá, elképzelte, milyen boldog családot is alapítanának Philippe-pel együtt. Most, hogy valósággá vált, a világ legboldogabb emberének érezte magát. Kisfiút szeretett volna, olyan sötét, göndör fürtökkel és gesztenyebarna szemmel, mint amilyen a szerelméé. Képzeletében az elmesélt, franciaországi családi ház kertjében játszadozott, miközben ő a konyhában sütötte a férje kedvenc pitéjét. Annyira valósághűnek tűnt minden, hogy hirtelen felindulásból el is határozta, az interneten utána jár, és megkeresi a kedvese családját. A baba által ő is hozzátartozik, ő is a család része lett. Philippe-et ilyenkor nem lehetett elérni, így izgatottan belevetette magát a tervezgetésbe, a kutatásba, és csak arra ocsúdott fel, hogy ott áll egy idegen ország egyik különleges városában, egy ismeretlen ház előtt.
Az előkertben egy fiatal, nyolc év körüli fiúcska labdázott. Aliz csak nézte, és azon csodálkozott, mennyire hasonlónak képzelte el az ő babáját is a hasában. Vékony, magas, göndör fürtös gyermek, és biztosra vette, hogy ha reá pillantana, Philippe tekintetével nézne farkasszemet.
– Madame! – Hallotta meg a neki címzett, vékony hangot. – Puis-je vous aider?
Aliz összerezzent. Segíthet-e?
– Philippe Lemaire, je le cherche… – mondta ki végül kissé nehézkesen, kit is keres.
Legszívesebben elfutott volna. Előre látta, mi fog történni a következő pillanatban.
– Papa! – kiabált be a kisfiú a ház felé.
Még mielőtt felbukkant volna Philippe a bejárati ajtóban, Aliz meghallotta a hangját, ahogy reagált a fia hívására. Hangos, fájdalmas kacagásba tört ki, miközben a könnyei eláztatták az arcát. A férfi meglepetten bámult rá, de egyáltalán nem tűnt boldognak, helyette sokkal inkább dühösnek. A kisfiú egy ideig értetlenkedve nézte a hisztérikusan nevető nőt, majd odaszaladt az apjához, aki gyorsan, óvó mozdulatokkal betessékelte az otthonukba.
– Chouchou, mi a jó fenét keresel te itt? – ripakodott rá, amint kettesben maradtak. – Menj haza! Otthon megbeszéljük!
Aliz lassan abbahagyta a nevetést, és megrázta a fejét. Az illúzió a boldogságról itt ért véget a számára. Tisztán látott már, és nem akart tovább ennek a színjátéknak a részese lenni. Mielőtt bármit is mondhatott volna, fájdalom hasított az alhasába, és megérezte a testéből kiáramló vér melegségét a combjain. Összeszedte a maradék erejét, és utoljára szót fogadva a férfinek, hazaindult.
– Chouchou, a táskád! – Hallotta még a háta mögül, de már nem foglalkozott vele. – Ne feledd a tablettát!
Igazán jóval később értette meg a férfi szavait, ahogy a méregtabletta most kigurult a táskájából. Fájdalmasan elmosolyodott, mert Philippe óriásit tévedett. Ő sosem lesz érte önfeláldozó, viszont abban mégiscsak igaza lett, hogy tőle csak a halál választhatja el – a meg sem született fiuk halála.