Őszi Alíz: Feltalálásig szeretni

Lilla ujja a szemöldökömtől indul el, aztán végigfutva az orrnyergemen a szám sarkánál állapodik meg. Óvatosak a mozdulatai, puhák, tudom, a cél mindössze az, hogy a bőrömet érezze a bőrén, nem az, hogy felébresszen. Sőt, még levegőt is igyekszik halkan venni, kicsit elfordulva tőlem, hogy biztosan ne zavarjon fel. Belemegyek a játékba, és csukva tartom a szemem, mintha még mindig aludnék.

Ugyan pár másodperc után arrébb húzódik, még hosszú ideig magamon érzem a tekintetét. Az arcomat a párnába fúrom, felmordulva, mintha alvás közben tenném, de persze, így sem rejtőzhetek el a pillantásai elől. Úgy érzem bennük minden várakozását, minden csalódottságát, mintha hangot is adna nekik, pedig tényleg csak néz. Aztán egy idő után hallom, ahogy kapkodni kezd, nyilván késésben van, még valamibe bele is rúg kifelé menet, majd elharap egy kicsusszanó káromkodást. Én továbbra is alvást színlelek, nehogy azt higgye, a készülődése felébresztett, de amikor kattogva becsukódik mögötte a szobaajtó, kinyitom a szemem.

Újabb hétfő. Én újra itt. Jobban mondva, még mindig itt.

Lilla fejének nyoma a párnán egyre halványodik, és ha átfordulok az ő oldalára, a lepedő már egészen hideg alattam, az én felembe viszont lassan Dizsó alakú mélyedést állandósítok.

Még mindig itt.

Miközben Lilla megírja a töri témazárót, én talán eszek a hideg pirítósból, amit még anya hagyott nekem hajnalban az éjjeli szekrényen.

Miközben Lilla OKTV felkészítőre megy délután, az én hiányzásaim kerek kétszázra dagadnak.

Miközben Lilla a suli után hazaugrik váltásruháért, hogy megint nálam tölthesse az éjszakát, én remélhetőleg eljutok a kedvéért addig, hogy lezuhanyozzak.

Miközben Lilla – a váltásruha mellett – újabb társasjátékkal bukkan fel, én azt is túl fáradt leszek játszani.

Ha az életünk könyv lenne, Lilláé, ha egy csavaros akcióregényt nem is, de legalább egy szépirodalmi művet kitenne, az enyém meg újra és újra ugyanazt a mondatot ismételné. Egy csődtömeg vagy, Dizsó, egy csődtömeg.

A takaróm öblítőillata szinte fojtogat. A mosástól a színei már kifakultak, és ha szükségem lenne további bizonyítékra arról, mennyi időt töltök az ágyamban, elég lenne csak erre rámutatnom.

Muszáj felkelnem. Muszáj kijutnom innen.

 

***

 

Élt Svájcban egy Oscar Kambly nevű pék, aki, hogy meglepje feleségét a születésnapján, aranyhal alakú krékereket sütött neki. Merthogy a nő a halak jegyében született, és a fene, ezzel kellett volna kezdenem.

Próbáljuk meg még egyszer!

Élt egyszer Svájcban egy férj és egy feleség. A férjet Oscar Kamblynek hívták, a nőt… valamilyen másik Kamblynek, és a halak jegyében született. Hogy meglepje őt a születésnapján, Oscar krékert sütött neki. Jóféle krékert, ugyanis pék volt, és… Na jó, hagyjuk.

A lényeg, hogy innen ered a Goldfish kréker.

***

Lillával a kedvenc témáink közé tartoznak a találmányok, amik szerelemből születtek. A férj létrehozott valamit, hogy a feleségének segítsen, hogy kedveskedjen neki, vagy szimplán csak azért, hogy egy kicsivel több időt tölthessenek együtt. És rendben, rendben. Ez nyálasabban hangzik, mint amilyen valójában. A legtöbb sztori inkább bizarr vagy legfeljebb aranyos, mintsem tragikusan romantikus. A legjobb bennük pedig az, hogy a tökéletes közös témánkat jelentik. Azt a metszetet, ahol Lilla „potenciális fizika OKTV győztes” agya és az enyém, amelyik csakis narratívákba ágyazva tud bármit is feldolgozni, találkozik.

Az első történetre, az aranyhal kréker eredetére én bukkantam rá – egy mémben, mert persze –, és Lilla olvasott utána, ami kétszeresen is persze. Azóta azonban nincs megállás. Néha, amikor nem tudok elaludni, a Google legmélyebb bugyraiban kutatok újabb hasonló találmány után, máskor pedig, amikor Lillának begörcsöl a keze, mert olyan sebesen körmöli az egyenleteit az ágyam végén, pihenésképp a telefonjába mélyed, aztán átadja nekem, hogy én mondjam neki el a saját szavaimmal azt, amire ráakadt.

Ha kell, egész meséket gyártok minden ilyen találatunk köré – „egyszer volt, hol nem volt”-okkal és „itt a vége, fuss el végé”-kkel –, vagy épp hogy pattogósra fogom őket, hogy csattanjon a vége. Fordulatokat kanyarítok beléjük, filmes utalásokkal csapom le őket, hangulatot ábrázolok, narratívát találok, és úgy általánosságban olyan hosszúra dagasztom vagy rövidre fogom az internet pármondatos leírásait, amit a helyzet megkíván.

A legtipikusabb, leginkább dizsóéslillás emlékem is az a kréker történetes délután. Én az ágyamon nyúltam végig, a törikönyvet magasan a fejem fölé tartva, Lilla pedig törökülésben ült a lábamnál. (Lilla bárhol, még a buszon is képes ilyen pózba helyezkedni. Nagyon durva.) A térde megnyugtató súly volt a bokámon. Már nem emlékszem, milyen beszélgetés előzte meg a feltalálósat, csak a kép van meg, ahogy ott tanulunk-kötőjel-chillelünk, és az a belsőmet és minden porcikámat betöltő érzés, hogy bárcsak örökre így maradhatnánk. Legszívesebben valami kínosan nem férfias dolgot csinálnék, mondjuk álmodozva felsóhajtanék vagy hasonló, valahányszor rágondolok.

Illetve… legtöbbször így reagálnék. Újabban azonban, bármikor is jut eszembe, olyan erővel tör rám a szégyen, hogy szinte megbénulok tőle.

Nem tudom, hogy ha a kedvenc emlékem a mostani, új realitásunktól valami sokkal távolabbi lenne, könnyebben viselném-e. Ha Lillára gondolnék, és mondjuk egy közös bungee jumping ugrana be. (Ami persze lehetetlen, sose történt meg, és eléggé biztosra veszem, hogy amúgy is tizennyolcnak kéne lennünk hozzá.) Lehet, hogy akkor is bennem lenne a visszatérő „Még ennyi sem megy” önostorozás, de legalább követné egy „Persze, hogy nem, az ember nem akar folyamatosan hidakról ugrálni, az őrültség lenne”.

Így viszont, hogy a helyszín ugyanaz, csak a kedvenc emlékemben normálisan funkcionáló emberi lény vagyok, a jelenben meg egy takarók közé csavart vízihulla, a kontraszt egyszerre megalázóan kicsi és fájdalmasan hatalmas.

Muszáj kijutnom innen, talál meg a paplan alatt a gondolat újra.

Kepler – nem a fizikus, a terapeutám – azt tanácsolta, minden napra tűzzek ki egy célt. Lehet csak annyi, hogy aznap kimegyek a konyhába és szerzek lekvárt a hülye pirítósomhoz. Vagy hogy aznap megmosom a hajam (ez éppen a tegnapi diadalom). Talán a „csődtömeg vagyok” érzés teszi, talán Lilla reggeli várakozó pillantásai és a tudat, hogy már megint csalódást okoztam neki, mindenesetre úgy döntök, ma magasabbra török.

Ma igazi küldetésre indulok.

Hannibál vagyok, és a bejárati ajtó az én Alpokom. Magam sem tudom, hogyan, de ma átkelek rajta.

***

Az öregek mindig azzal jönnek, hogy a kézzel írt dolgok mennyivel személyesebbek (bezzeg a mi időnkben és a többi), holott az első gépelt oldalak a világ legszemélyesebbjei közé tartoztak.

Pellegrino Turri nevéhez fűződik az egyik első írógép megépítése. Vak szerelmének szánta, hogy a leveleit az írógép segítségével könnyebben és szebben írhassa meg.

***

Keplernek – továbbra sem a fizikusnak, ha hozzá dumálnék, az valamilyen másik elmebaj jele lenne – egyszer úgy magyaráztam, hogy olyan érzés, mint víz alatt lenni. A színek halványabbak, mintha anya a paplanommal együtt a környezetemet is túl sokszor mosta volna ki. Minden lassabb, mint szokott, minden fáziskéséssel jut el hozzám. A történések a reflexkalapács, az én érzékelésem meg a rossz ütemben lendülő lábszár. (Kepler elég jó fej, értékelte a hasonlatomat.)

Most is hallom magam körül az autók dudálását és a motorjuk berregését, a szemembe tűz a nap, és amint kilépek a lépcsőházból, vékony dzsekim alá bebújik a novemberi hideg, de mintha lenne köztem és a világ között még egy plusz valaki. Az árnyékom ellentéte, aki nem mögöttem, hanem előttem jár, és letompít minden benyomást, mielőtt azok eljutnának hozzám.

Olykor azt kívánom, bár a depressziós epizódok is olyanok lennének, mint egy megfázás. Folyik az orrod, kifújod. Eldugul, fogsz egy orrsprayt, és időben lekattantasz róla, mielőtt függővé válnál. Köhögsz, az anyád rád tukmál egy műanyag ízű köptetőt. De mi az a módszer, ami kirángat a víz alól? Még a gyógyszereim se erre vannak.

Remélem, a küldetések ellenben igen.

Elegem van abból, hogy így érzem magam. Elegem van abból, hogy hiába kapálózok, a vízfenéken ragadok. Elegem van abból, hogy Lilla hetek óta türelmesen ül a parton – törökülésben nyilván –, én meg akkora merő szerencsétlenség vagyok, hogy itt fuldoklom a derékig érő vízben, amivel mindenki más meg tud birkózni.

Remegve fújom ki a levegőt, és addig nem megyek tovább, amíg úgy nem érzem, nem táncolnak pontok a szemem előtt.

Tehát a küldetés, amit már említettem… Nem ringatom magam abba a tévhitbe, hogy bármit képes lennék feltalálni Lilla kedvéért. Ötletem se lenne, hol kezdjem. Nem vagyok sem tudós, sem pék. De valamit muszáj tennem Lilláért, ha már ő annyi mindent tesz értem, és a muszájnál is muszájabb, hogy bebizonyítsam neki, hogy nem vagyok totális csődtömeg, és a házi vízihullája mellett – ami az elképzelhető legrosszabb háziállat a világon – tudok támogató, segítő meg szerető pasija is lenni.

A célom leginkább egy gesztus. A gesztus pedig egy csomag aranyhal kréker.

***

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy olasz férfi… nem Pellegrino Turri, hanem egy másik, aki az ágyhoz kötött feleségét hiányolta. A fickó olyan forma lehetett, mint Lilla, aki akármilyen mélyre is merült a munkában, szeretett hozzám beszélni. Néha csak jólesett neki hangosan mérgelődni, néha választ is várt.

Antonio Meucci, így hívták ezt a nem Pellegrino Turri nevű ürgét, az alagsori laborjában dolgozott, míg a felesége az emeleti hálószobában gyengélkedett. Hogy ne kelljen nélkülöznie őt, létrehozott egy szerkezetet, amivel a távolból is beszélhettek. Nem a telefont (várd ki a sorod, Alexander Graham Bell), de valami ahhoz hasonlót.

 

***

 

Az első boltban nem kapni aranyhal krékert. Chipsből bezzeg megszámlálhatatlanul sok ízesítés sorakozik a polcokon… és te jó ég, úgy hangzom, mint a nagyszüleim.

Mindenesetre a második boltban sincsen a gesztusomból, és a harmadikban sem járok szerencsével. Itt majdnem megszólítok egy eladót, aki unottan pakolgatja a polcra a – kitaláltad – chipseket, de elég csak kinyitnom a számat és víz ömlik be rajta. Feladom az első szótag után, a srác pedig rám sem pillant. Már elsétálok, amikor feltűnik, hogy amúgy is zenét hallgat.

Odakint előveszem a mobilom, hogy újabb célpontot keressek (négy a magyar… hát, nem az igazság, de talán valami más pozitív dolog igen), és ekkor látom, hogy anyámtól féltucat új üzenet vár. „Kisfiam”-mal kezdődik az első, de a folytatásban látok egy türelmét vesztettebb „Boldizsár”-t is, és rengeteg kérdőjelet. Ha kicsivel jobb és kevésbé kimerült fia lennék, végigolvasnám rendesen, amit írt és válaszolnék, de mivel én csak én vagyok, egy feltartott hüvelykujjat küldök vissza. Ez, kétlem, hogy bármelyik kimondott kérdését is megválaszolná, de életjelnek számít, úgyhogy a kimondatlant igen.

***

A kórházak manapság elképzelhetetlenek az orvosok gumikesztyűi nélkül, nem? A sorozatokban mindig nagyon drámaian húzzák le a kezükről műtét utáni érzelmes monológok közepette. És persze, logikus, hogy miért olyan természetes része az orvosok mindennapjainak. Véd a fertőzésektől, meg a többi. Mégsem ez volt az a cél, amiért dr. William Halsted megalkotta.

Egy nővérkéje (későbbi felesége) kedvéért tette, hogy az ő kezét védje.

 

***

Senki nem törődik velem, amikor a negyedik – a szám mégsem jelent semmi pozitívat – boltban a homlokomat a hűtőpult üvegének nyomom. Nem számítok arra, hogy a joghurtok között megtalálom a krékert (a chipses polcon mondjuk tényleg nem volt), de jólesik, ahogy az üveg hűvöse a bőrömbe csíp. A világítás vibrálását figyelem, pulzáló, sárgásfehér pontok úsznak a szemem előtt. A tagjaimba pedig egyszeriben ólmos fáradtság költözik.

A depresszióról mindenkinek az jut eszébe először, hogy sokat alszik az ember, de nem tudják, hogy ez nem az a fajta alvás, amibe belemerülsz, és ami után kipihenten ébredsz. Ez az a fajta, ami maga alá ránt és nem ereszt, még akkor sem, ha már rég ébren vagy, és mondjuk egy budai élelmiszerbolt joghurtjai meg kefirjei bámulnak vissza rád.

Fogalmam sincs, mennyi ideje állok ott egyhelyben, amikor valaki véletlenül a lábszáramnak löki a bevásárlókocsiját, és a tekintetem akaratlanul elszakad a pult tartalmától.

Végül visszamegyek a sós rágcsás sorba, és jobb híján, gesztus híján magamhoz veszek egy csomag sósperecet. A kasszához érek, mire felfedezem, hogy pénztárcát egyáltalán nem hoztam magammal. Már a legelső boltban sem volt nálam.

Végigtaperolom a farmerem zsebeit, semmi, majd a széldzsekimet, és szerencsére az eredmény nem semmi. Olyan vagyok, akár a motozó rendőr. A vád: csődtömegnek lenni. Épp összekaparok annyi zsét, hogy fizetni tudjak a pénztárnál és ne hívjanak rám ténylegesen is rendőrt, vagy ami rosszabb, hogy ne kelljen szégyenben égve visszasomfordálnom a kekszekhez. Az egész ügytől azonban annyira kimerült leszek, hogy az elképzelés, hogy még haza is menjek, szinte lehetetlennek tűnik.

***

A sebtapasz feltalálója Earle Dickson volt, a szerelme pedig egy nő, aki folyton megégette magát főzés közben.

Össze tudod rakni, mi a kapcsolat.

Vajon miért születik ennyi találmány szerelemből valamilyen fájdalom enyhítésére? A kettő óhatatlanul összefügg? És ha igen, akkor az én ragtapaszomat és sebészi kesztyűmet és azt, amivel az ágyamból a világgal kommunikálhatok, Lillától kéne várnom? Ez is az ő dolga lenne, mint minden más?

 

***

A Feneketlen-tó valójában nem feneketlen. Négy-öt méter, ergo két és fél énnyi mélység után nagyon is eléred a fenekét.

Olyan a partján ülni, mint az életemmel farkasszemet nézni. A mélység végtelennek tűnik, de ez csak illúzió. A név mégis marad, ahogy én is. Egyhelyben, a hullámok alá temetve.

– Anyukád üzeni, a feltartott hüvelykujj nem válasz a „Hol vagy?” kérdésre.

Lilla. Egy pillanatra azt hiszem, csak hallucinálom, de más elmebaj, Dizsó, az más elmebaj lenne. Egyébként is Lilla közben leereszkedik mellém a padra, és megcsap a parfümje narancsillata. Ennyire jó képzelőerőm nincs. Halványan rám mosolyog, aztán a telefonjába mélyed, és üzenetet pötyög. Feltételezem, anyának.

– Szerintem – jegyzi meg – pár percre volt attól, hogy rád küldje Keplert.

Az arcizmaim képtelenek viszonozni Lilla mosolyát.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

– Azt szoktad mondani, hogy olyan a depresszió, mint víz alatt lenni. Olyan mélyen lenni, idézem, mintha a felszín nem is létezne.

– Ezt tényleg mondtam.

Lilla bólint, amolyan „na tessék” módjára. Aztán hozzáteszi:

– A Feneketlen-tó kellően költői kísérőnek tűnt ehhez az érzéshez.

– Nem is tudom, hogy kerültem ide – ismerem el, és ez az igazság. A perecszerzés utáni idő összefolyik a fejemben. A lábam megindult, és egyszer csak itt voltam.

Perecről szólva, a zacskót még mindig a kezemben szorongatom. Most Lilla felé kínálom, hogy vegyen belőle. Csak akkor esik le, hogy még fel sem bontottam, amikor Lilla átveszi tőlem, és egy határozott mozdulattal a tetején kiszakítja a csomagolást.

Egy darabig egyikünk sem szólal meg, helyette csendben rágcsáljuk a sóspereceket.

– Nem kéne suliban lenned? – kérdezem végül.

– Hunyadinak dolga volt.

Hunyadi Lilla különtanára fizikából, akivel az OKTV-re készül. Nem akarom bevallani, hogy a kérdésem eredetileg a rendes tanórákra irányult, mert ezek szerint sokkal régebben indultam el otthonról, mint gondoltam. (Nem csoda, hogy a frászt hoztam anyára, mostanra akkor ő is hazaért a munkából.)

Könnyen meglehet, hogy Lilla leolvassa az arcomról a zavart, mindenesetre nem teszi szóvá. Inkább így szól:

– És te? Leugrottál perecért?

Lilla törökülésbe húzza a lábát, nekem meg elszorul a torkom.

– Aranyhal kréker volt a cél. Nem kapni ebben az átkozott városban.

– Ó. A perecet úgyis jobban szeretem.

Az, ahogy fogalmaz… Tudom, hogy érti, miért éppen krékerre vadásztam, és hogy neki szántam. De még ha őszinte is, nem számít. Az aranyhal kréker gesztus, a sósperec semmi.

– Lehet, hogy a perecnek is van valamilyen menő háttértörténete – próbálkozik újból, aztán nem mond egyebet, de a szemem sarkából látom, hogy a telefonján keresgél. Nem is kellene megszólalnia, hogy tudjam, semmit nem talál. – Vagy kitalálhatnánk mi egyet!

– Hagyjuk.

– Itt van például ez a teória, hogy egy kelta istenségnek szánták ajándékba. Ha úgy vesszük, ez is egyfajta…

– Mondom, hagyjuk! – csattanok fel.

Azon nyomban visszaszívnám. Miért nem bírtam hagyni, hogy végigmondja? Aztán a végén, ha addigra sikerült visszaemlékeznem, hogyan kell, magamra erőltethettem volna egy mosolyt. És kész is. Ehelyett… Ehelyett.

Azt várom, hogy Lilla egyszerűen feláll és itt hagy. Na jó, nem várom, de azt kívánom, bár megtenné. Bár megharagudna rám.

Ehelyett azt kérdezi:

– Miért olyan fontos ez? Hogy pont ma aranyhal krékert vegyél nekem?

– Tudod te.

– Azt értem, miért ez a keksz. És tényleg romantikusabb, mintha mondjuk sebészkesztyűt akartál volna nekem adni. De miért éppen most?

Nem válaszolok. Illetve direkten nem.

– Tudom, hogy azt hitted, hamarabb vége lesz. – Nem igényel egyértelműsítést, de azért magamra mutatok. – Múltkor csak két hétig tartott, most meg… Amikor utoljára kint jártam, még elég volt ez a dzseki.

Durván a kabátom aljába markolok, és a cipzár a tenyerembe váj.

– Kepler mondta, hogy ez nem így működik. Eltérhetnek a…

– Érzem, hogyan nézel rám reggelente! – vágok közbe. – Abban reménykedsz, hogy ez lesz az a nap, amikor végre jobban leszek, és érzem azt a pillanatot minden egyes reggel, amikor feladod, és elkezdesz egyedül készülődni.

Lillára kapom a pillantásomat, és most először kissé rémülten néz rám, mint akit fülön csíptek valamiért. Szóval nem tévedtem.

– És utálom – folytatom –, hogy minden reggel csalódást okozok neked.

– Ez nem igaz.

– Dehogynem! Már hónapok óta nem emlegetted Pécset se. Régen folyton hangosan tervezgetted, milyen lesz, ha együtt járunk oda egyetemre. Hogy majd kérvényt írunk, hogy közös szobát kapjunk a koliban, és összehangoljuk az ebédidőnket a kampuszon. De újabban már sose beszélsz róla, mert mindketten tudjuk, hogy nulla az esélyem rá, hogy veled egyidőben leérettségizzem.

– Nem ezért…

– És szeretnék kisebb lúzer lenni a kedvedért, és legalább egy nyomorult gesztust tenni feléd, hogy lásd…

Hallom, hogy remeg a hangom, öblös és el-elakadó, mintha tényleg a vízzel viaskodva beszélnék. A látásom elé is víztömeg úszik, és én dühösen, az öklömmel megtörlöm a szememet. Lilla arrébb löki a pereces zacskót és megragadja a kezemet. Maga felé fordít.

– Na, ide figyelj, Dizsó! – kezdi, aztán elhallgat, mintha nem tudná, hogyan vágjon bele. Végül döntésre jut, és barna szeme az enyémbe mélyed. Hiába akarnék másfelé nézni, például a tó nem annyira csillogó nem annyira kékje felé, Lilla tekintete nem ereszt és a parton tartja a figyelmem. – Egyáltalán nem vagy lúzer. Akár ismételned kell egy évet, akár nem. És Pécsről amúgy sem ezért nem beszéltem mostanában, hanem mert annyira már mégsem vagyok benne biztos, hogy oda akarok menni. Vagy hogy fizikára. Mindegy, ezt ráérünk később megbeszélni, még egyáltalán nem döntöttem el.

– Hozzám biztos nem kell igazítanod a választásod – mutatok rá keserűen.

Lilla egyik kezével még mindig az enyémet szorítja, de a másikkal végigsimít az arcomon. Lágy a pillantása, és a parton, a parton, a parton tart.

– Megbeszéljük később.

Bár kint vagyunk a tél előszobájában egy park kellős közepén, Lilla tenyere mégsem hideg. Lehunyom a szemem és a homlokommal beledőlök a simogatásába. A lábamat is egy egész kicsit arrébb csúsztatom, így Lilla bal térde a combomnak ütközik.

– Dizsó – mormolja vigasztalóan, bátorítóan, miközben az ujja hegyével vándorútra indul a szemöldökömtől az államig. Pont olyan gyengédséggel csinálja, mint reggel. Minden reggel.

Egy darabig így maradunk. Csendben, és összebújva, a tó, a víz mellett, mégis buborékba zárva.

Csak egy hosszú levegővétel ez a szünet, tudom jól, mert semmit se oldottunk meg, semmire sem jutottunk, mégis belefészkelem magam. Csak egy kicsit, míg összeszedem a gondolataimat a további vitához.

***

Ez a történet egy briliáns nőről szól. A neve ismeretlen (legalábbis az interneten nem találtam meg), de te képzelhetsz neki egyet. Lehet Lilla is akár, vagy valami teljesen más, te döntöd el. Olvasói interpretáció.

Ez a nő mindenesetre szörnyen találékony volt, az a fajta, aki ha egy problémának egyetlen lehetséges megoldása létezett, akkor megtalálta a másikat, egy sokkal jobbat, amire addig senki se gondolt. Az a fajta, aki ellen csak veszíteni lehetett Jengában, és aki tutira túlélt volna egy zombi apokalipszist.

A nőnek volt egy férje is, aki önálló volt és makacs, az a fajta, aki utált segítséget kérni. Az a fajta, aki sosem csalt volna egy műveltségi társasban sem azzal, hogy rákeres neten a válaszra, és aki elsőnek halt volna meg egy zombi apokalipszisben, hogy a többieket védje.

A férj Parkinsonban szenvedett.

A reggeleket találta a legnehezebbnek, azt a folyamatot, ami elvezetett az ágytól a bejárati ajtóig. Mindennél jobban szégyellte, hogy a készülődéshez, még az öltözködéshez is segítségre van szüksége, mert túlságosan remegett ahhoz a keze, hogy magának gombolja az ingjét.

Említettem már, hogy a feleség briliáns volt? A gombok helyére apró mágneseket varrt. Egyetlen mozdulat és katt, egy sor mágnes az ingekre, és a férj olyan önálló és makacs lehetett, amilyen csak akart.

***

– Elegem van belőle – mondom végül hosszú hallgatás után, és Lilla keze lehullik az arcomról. – Annyira kurvára elegem van belőle. Miért nem lehet, hogy ha egyszer eldöntöm, hogy jól akarok lenni, akkor jól leszek? Mint amikor egy rossz nap után felvidítod magad egy Jóbarátok résszel, azt is eldöntöd.

– Kepler mondta, hogy ez nem így működik – ismétli meg Lilla, amit korábban már megjegyzett.

Én meg felmordulok, és kissé arrébb húzódok, de a lábamat hagyom, ahol eddig volt.

– Nem, persze, nem érzésekről van szó, nem igazából. Nem határozhatom csak úgy el, hogy elég volt, nem elég az akarat vagy a célkitűzés. De nem is tudomány, nem rendesen. Mert hé, arra van gyógyszer, hogy kevesebb ilyen periódusom legyen, és arra is, hogy ne merüljek olyan mélyre, de mi van azzal, ha már a tó kellős közepén vagyok? Kepler nem tud utánam dobni egy Advil alakú mentőövet, hanem csak várni lehet, hogy a fizika majd teszi a dolgát, vagy mit tudom én, és előbb vagy utóbb a felszínre lök. De itt vagyok ebben a tudomány és érzések határolta, köztes, hülye térben, és semmi sem segít.

Tudom, hogy összevissza beszélek, és talán semmi értelme nincs annak, amit mondok. Mégis, minden logika ellenére, remélem, Lilla ért engem.

Most ő csúszik közelebb hozzám, a térde már teljesen nekem préselődik. Megnyugtató a súlya.

–  Nem minden szörnyű, ami abban a köztes térben van – jelenti ki.

Kérdőn felemelem a szemöldököm.

– A feltalálós sztorik? Azt hittem, ezért szereted őket, mert a tudomány és az érzelmek metszetei.

– Ezt tényleg mondtam – ismerem el. Én is magamat ismétlem. – De nem ez a teljes igazság.

A vízre nézek, és épp abban a pillanatban kapcsol be újra a közepébe épített vízsugár. Az áradat hatalmas erővel, robajlón zúdul a magasba.

– Azt szeretem bennük, hogy… Szóval ott van a tudós lángelme, aki előáll a nagy ötlettel és a többi. De ott van mellette még valaki, aki nem tudós, csak hát, valaki… De akkor is, ott van.

Lilla újból közelebb hajol, hogy végigsimítson a bőrömön. Ezúttal az ujjai az ajkam körvonalát rajzolják körbe.

– Mindig ott van, igen – ért egyet. Aztán a mutatóujjával megböki a szám sarkát.

– Hé!

– Azt feltételezed – csitít –, hogy a felállásban én vagyok a tudós és te a még valaki.

– Hát, nem is én fogok valamit feltalálni, OKTV Lány.

– Oké, talán nem a tudomány területén. De a történetek is egyfajta találmányok, ha jobban belegondolsz. Ott is létrehozol valamit, akár megírod őket, akár újramesélsz valamit, ami már létezett, mert van valamilyen más perspektívád vagy ilyesmi. A telefont is találmánynak tartjuk, pedig Meucci már évtizedekkel korábban kitalált hasonlót. És találmányok azért is, mert jobbá teszik a világot, nem?

Először nem értem, milyen történetekre céloz. Utoljára évekkel ezelőtt, még Lilla előtt írtam bármit is, és azóta se hevertem ki a traumát, amit a visszaolvasásuk jelentett. Mesélés közben folyton elkalandoztam, vagy a lényegtelen részletekre koncentráltam. Rossz helyen indítottam. Váltogattam a stílusomat. Kevertem a metaforáimat.

Aztán rájövök. Magukra a feltalálós sztorikra gondol.

Azt hittem, nem emlékszem arra, milyen beszélgetés kapcsolódott a „Lillával az ágyamon ülök” képhez, de most már beugrik. Úgy kezdődött, hogy Lilla az éjjeli szekrénynek hajította a tollát, és olyan erővel túrt a hajába, hogy a copfja teljesen szétbomlott. A fizika jegyzetei szanaszét hevertek körülötte a takarón. És én azért kezdtem el mesélni az aranyhal kréker eredetét, hogy eltereljem a figyelmét a problémáról, amibe tanulás közben ütközött. Azért meséltem neki, hogy segítsek.

Talán Lillának igaza van. Ilyen értelemben a találmányos mesék maguk is találmányok.

Ekkor valami szöget üt a fejembe, amire korábban nem figyeltem fel.

– Azt mondtad, hogy Hunyadinak dolga volt ma. De jövő héten lesz az első forduló.

Lilla nem néz a szemembe.

– Ühüm – motyogja.

– Tényleg lemondta az órát?

Az arcára van írva a válasz, úgyhogy most én nyúlok felé, és megszorítom a térdét.

– Ugye, tudod, hogy akkor is briliáns vagy, ha nem jutsz be a következő fordulóba? És akkor is fizika szakon a helyed?

Nem hisz nekem. Ezt is könnyű leolvasni az arcáról.

Mellettünk robogva csattan a szökőkút vize a mozdulatlan többi vízbe. És most, hosszú napok óta először a gondolataim is éppen ilyen erővel robbannak a felszínre. Nem dühösek vagy keserűek, hanem felszabadítóak.

Ideje egy másik megközelítésnek. Mert valamire mégis képes vagyok.

A sósperec zacskója a pad hátuljára szorult, most előrángatom, és Lilla orra elé emelek belőle egy szemet.

– Amíg hazamegyünk, akarsz hallani néhány sztorit? – ajánlom fel.

Lilla beleharap a rágcsába, és bólint.

Miközben feltápászkodunk és sósperecestül elindulunk a tó menti futópályán, én mesélni kezdek. A klasszikusokkal kezdek, és a végére, amikorra már belejöttem a beszédbe, hagyom a legfrissebbet. Ez utóbbi, meglehet, nem olyan nagy hatású történet, mint az előzőek, nekem mégis ez a kedvencem.

***

Élt egyszer egy srác, akit Boldizsárnak anyakönyveztek, de inkább hallgatott a Dizsó becenévre. És volt egy lány, akit Lillának anyakönyveztek, és mert rendesebb volt, mint Dizsó, hallgatott is rá. Ez a lány, bárhová is vetette a sors, az ágy végébe, a park padjára, a buszra, mindig törökülésbe húzta a lábát, perec alakot formázva a térdével.

Dizsó éppen ezért egy napon küldetésre indult, és törökülés formájú sósperecet ajándékozott neki.

 

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt,
a novella Young Adult regény-író kurzuson készült

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (5 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük