Máté Viola: Aranyhíd

János hetek óta várta a levelet, de nem kapott hírt. Minden figyelmét a vizsgáira kellett volna összpontosítania, ehelyett esténként hol az utazást tervezgette, hol reményvesztetten tépelődött albérletében. Rózsa távol volt tőle, és semmi sem segített könnyebben elviselni a bizonytalanságot.

Egy szombat reggelen, mikor pár csendesebb nap következett a főiskolán, hazalátogatott Pestről. Útközben beugrott édesanyjáért a szomszédos nagyvárosba, aki a piacon árult.

A téren sürgött-forgott a fehérnép. Zsúfolt sorokban árulták a majorságot, míg a városiak egy-egy lábánál összekötözött tyúkkal vagy libával a kezükben siettek haza, hogy pontosan délre ebéd kerüljön az asztalra. A zsibongásban alig lehetett egymás szavát érteni, a kofák megpróbáltak mindenkit túlkiabálni. Pecsenye és frissen sült hurka illata lengte be a teret, csak annak nem folyt össze a nyál a szájában, aki jóllakottan érkezett.

János édesanyja a szokott helyétől távolabb, a hátsó sorok egyikében kínálta az apró, de jóízű mosáncki almát. Portékáját csaknem teljesen elkapkodták a háziasszonyok, mire fia odaért hozzá. Meg sem várta, hogy köszönjön, rögtön tudtára akarta adni a hírt:

– Tegnap megjött az értesítés.

– És mit írnak? – kérdezte János izgatottan.

– Nem bontottam fel, fiam.

– De a levelet elhozta?

– Otthon felejtettem. – A maradék gyümölcsöt átpakolta a karkosárba. Óvatosan rendezgette el a szemeket, nehogy összenyomják a konyharuhával letakart csúcsos füstölt túrót. – A helyedben nem bizakodnék.

– A kishatárátkelőt is egyből megkaptuk.

– Jaj, a kishatárátkelőt… – Elharapta a szót, és fejét közben kétkedően ingatta. – A Manci mesélte, hogy a nászasszonya szomszédját is elutasították, pedig ő nagy KISZ-es.

János nem válaszolt, kedvét szegte a gondolat, hogy tervéből talán nem lesz semmi. Tudta jól, vajmi kevés az esély arra, hogy megkapják az útlevelet, titkon mégis reménykedett. Megfogta az egymásra helyezett üres farekeszeket, és elindult a kijárat felé.

– Tudja hozni a kosarat? – szólt hátra a válla felett.

– Elbírom, nem nehéz.

A piactérről kilépve az emberforgatag zsivaját átvette a városi forgalom dübörgése, a szaftos húsok és a virágok illatát pedig elnyomta a motorbiciklik és a gépkocsik pöfékelése. A posta épülete mögött befordultak abba a mellékutcába, ahol az autó parkolt.

– Miért nem mentek inkább a Balatonra? A finánc nagybátyád biztos tudna szép szállást intézni – vetette fel újra a témát János édesanyja, miután beszálltak a Fiatba.

– Rózsa még nem látta a tengert.

– Akkor menjetek Fiumébe! Közel van, ismered, a papírjaitok is rendben vannak.

János megvakarta a fejét, az ötleten morfondírozott.

– A nászútra valami különlegessel szeretném meglepni.

– A Nyugat csak kevesek kiváltsága.

– Eljutni Olaszországba. Ez az álma, anyuka! – Lassan ejtette ki a szavakat, hogy nyomatékot adjon mondandójának.

– Van, akinek a jugoszláv tengerpart is álom, fiam. Ne kergess hiú ábrándokat, mert csalódni fogsz!

– Ma már egyre többen kapják meg a kék útlevelet – mondta meggyőződéssel, inkább csak saját magának.

– Talán. De nem azok, akiknek a rokona disszidált.

János egyre komorabbá vált, és ujjával a kormánykeréken babrált.

– Muszáj megpróbálni – mondta végül.

– Én csak nem szeretném, ha keseregnétek, mert nem sikerül az olasz út.

János beindította a motort. Nem kívánt beszélgetni, túl sok minden kavargott a fejében, inkább bekapcsolta a rádiót. Épp a sporthíreket mondták be: Nagy a készülődés a Vasas birkózó szakosztályának háza táján. Már csak pár hónap, és a Tuskirály jó eséllyel olimpiai aranyat szerez a nemzetnek Münchenben. Nagy sportrajongó volt, de most még a hazai bajnokság eredménye sem hozta lázba. Gázt adott, minél hamarabb haza akart érni.

Amikor a csicsói elágazóhoz értek, kikapcsolta a készüléket és elővette a személyi okmányokat. Állandó lakosként nem volt szükségük külön beutazási engedélyre a határövezetbe. Az őrök már messziről jeleztek, ő pedig rutinszerűen megállt, letekerte az ablakot és szó nélkül nyújtotta a papírokat.

– Honnan jönnek? – kérdezte az idősebb egyenruhás. Míg átvizsgálta az igazolványokat, a fiatal körbejárta a kocsit. Szúrós tekintete a hátsó szélvédőre szegeződött, a nyugati gyártmányú autókat mindig alaposabban fürkészte át.

– Kanizsáról – válaszolta János.

A határőr visszaadta az iratokat, és intett, hogy mehetnek. Figyelmét a soron következő jármű kötötte le.

János elhajtott a Cseke-erdő mellett. Az árok mentén, a kukoricatáblával szemben magányos őzbak állt, de a zajra elinalt.

Percekkel később berobogtak a településre. Amikor végre hazaértek, János még csak be sem állt az udvarba, azonnal kipattant a Fiatból és a veranda felé iramodott.

– A ládák?

– Majd később! – kiáltott vissza édesanyjának, aki lassan cihelődött ki a kocsiból.

János egyenesen az étkezőbe loholt. A kredenc duplafalú letolható üvegcsúszkája mögött megtalálta a levelet. Remegő ujjal, lélegzetvisszafojtva tépte fel a borítékot. Az iraton csupán egy-két sor állt. Hivatalos egyenszöveg, mintha csak stencilezték volna: Útlevélkérelmét elutasítottuk, mert külföldre történő kiutazása közérdeket sért.

Az őrtilosi vasútállomás a Dráva partján állt, jóval a falu alatt. A kissé kopott épület magányosnak tűnt a magaspart árnyékában, pedig valaha állandó nyüzsgés vette körül. Az idő, mikor a szemközti Légrádból még naponta érkeztek kompon a horvátok a napsütötte szőlőhegyre, rég a múltba veszett. Amióta lezárták az állomás előtti vízi határt, már csak az átmenő vonatok zakatolása harsogta túl a folyó morajlását. A környékbelieken kívül alig akadt, aki erre tévedt.

Rózsa néhány hónapja volt itt forgalmista. Miután letette a műszakot, lesétált a vízmércéhez. Az olvadék már rég leúszott az árral, de a tavaszi esőzések miatt a meder még mindig telítve volt, és a sodrás olyan könnyen rántotta magával a leszakadt ágakat, akárcsak az őszi faleveleken végigsöprő északi szél. Az ártéri erdő felett magasan járt a nap, sugarai apró szikrákként csillantak meg a víz felületén. Egy kőhajításnyira a torkolatnál, ahol a Mura és a Dráva összefolytak, sárgalábú szitakötők kergetőztek.

Rózsa Jánost várta. A vizsgaidőszak kezdete óta nem látta jegyesét, de alkalomadtán tudtak telefonon beszélni.

Az út irányából hirtelen zajt hallott. Hátrapillantott, tekintete összetalálkozott az őrszolgálatot teljesítő katonáéval, aki minden mozdulatát figyelte. Fejét inkább elfordította, újra a cikázó rovarokat nézte. Szabadon szálltak ide-oda, hol a magyar, hol a jugoszláv terület felett. Mélyen sóhajtott és elmerengett, ahogy táncukat leste, aztán zsebébe nyúlt, melyben ottlapult a BM Útlevélosztályától kapott levél. Kezét ökölbe szorította, markában papírgalacsinná gyűrődött a hivatali értesítés.

Gondolataiból motorzúgás riasztotta fel.

János a Babettáján érkezett. Letámasztotta az épület falánál, megkerülte a leeresztett sorompót és menyasszonya elé sietett. Hosszasan ölelték, csókolták egymást, összebújva beszélgettek, ahogy azt a szerelmesek szokták.

Az őr továbbra is rajtuk tartotta a szemét. Amikor János végül észrevette, Rózsát kézen fogva a kismotorhoz indult.

Felpattantak a mustárszínű járgányra és elviharzottak. Az aprókavicsos út úgy porzott utánuk, hogy finomszemcsés réteg rakódott le tőle a gyalogösvény mentén növő árvacsalán leveleire. Az állomástól nem messze, a Szent Mihály-hegy felé vették az irányt. Fehérre meszelt templom magasodott a tetején, az előtte lévő tisztásról be lehetett látni az egész vidéket. Az égerligeteket, a két folyó találkozását, Légrád lankáit, a távolban halványan még a Šoderica víztükre is felsejlett.

János a temető felőli oldalon egy fa törzsének döntötte a Babettát, aztán megkerülték a templomot. Csend honolt a réten, a lombok susogásán és a rigófüttyön kívül semmit sem lehetett hallani.

Egyedül voltak.

Letelepedtek a fűre, János hátulról átkarolta Rózsát, ő pedig a mellkasára hajtotta a fejét. Pár percig némán élvezték a hely nyugalmát, végül János szólalt meg először:

– Sajnálom!

Rózsa gyengéden megsimogatta a karját.

– A papa kislánykoromban annyit mesélt arról az időről, amikor Triesztben állomásozott, hogy úgy érzem, szinte már ismerem is a várost.

– Úgy szerettelek volna elvinni oda! – János még szorosabban ölelte magához.

– Ne bánkódj miatta!

– Az Isztriára talán elmehetnénk. Az már majdnem Olaszország.

– Én annak is örülök, ha itthon maradunk. – Most, hogy János itt volt vele, Rózsa már csak békességet érzett. – Nézd, hát nem gyönyörű? – mutatott a folyóra. – Ezt senki sem veheti el tőlünk!

A nap lassan lejjebb vándorolt az égbolton, sugarai aranyhidat festettek a Drávára, összekötve Magyarországot Jugoszláviával.

*