Magyar Anna: Az én galaxisomban más a Nap (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1.
Kereszteződések
Csendi

 

A vallomás előtt egy nappal

Állítólag fiú és lány közt nem lehetséges őszinte barátság, mert az életükben lesz egy pont, ahol az egyik biztosan elkezd többet érezni a másik iránt. Bár tudnám cáfolni ezt az elméletet. De elég nehéz úgy, hogy valamikor az elkövetkező napok során szeretném bevallani a legjobb barátomnak, hogy beleszerettem.

– Jó reggelt, Csendi – karolja át a vállam Ábris.

Pár hete kezdődött ez a reggeli bújás, és nem igazán bánom.

– Hiányoztál ám. – Majdnem százkilencven centiméternyi magasságból néz le rám.

Múlt héten és a hét első két napján beteg voltam, ma jöttem először suliba. Végig beszélgettünk chaten, minden óra után írt, hogy tudósítson, sőt vlogolt is az osztályból. Képtelenség nem imádni ezt a srácot. De tényleg.

– Tudod, pénteken ballagunk. Szeretnék már úgy menni egyetemre, hogy az emberek a keresztnevemen szólítanak – mosolygok rá, és amikor leveszi a karját a vállamról, szinte fáj a távolság.

– Esélytelen, Csendes Panna – feleli, és megsimogatja az arcomat.

Csendes Panna, ez lennék én, de a nevem ellenére néha be sem fogom a szám – főleg bizonyos tanórákon. Mivel már nagykorú vagyok, igazán élveznék egy egyszerű Panna megnevezést is, bár bevallom, csak úgy poénból mondogatom neki, mert Ábris az egyetlen, akitől soha semmilyen becézés nem zavarna. Sosem álltunk még egymáshoz ilyen közel, mint az utóbbi pár hónapban.

Még mondanék valamit, de megszólal a csengő, úgyhogy leülök a helyemre, és fél szemmel tovább bámulom. Néha csak azért nézem, hátha meglátom rajta a szomorúságot.

Télen meghalt az apukája hosszas betegeskedés után, napokig nem is tudott róla senki. Engem hívott fel az osztályfőnök, hogy elmennék-e a temetésre pár másik emberrel, akik szintén Ábris baráti körébe tartoznak. Borzasztó volt. Úgy járt iskolába, hogy senkinek fogalma sem volt arról, mi történt. Úgy tett, mintha minden rendben lenne, nem is sejtettünk semmit. Nem ismerek olyan embert, aki ilyen jól palástolná a fájdalmát, mint ő.

A temetés után rám írt. Előtte alig beszéltünk privát chatben, és akkor sem fontos dolgokról. Csak háziról, sulis programokról, ilyesmi. De írt nekem, hogy mennyire jól esett neki, hogy ott voltam. Végül az egész téli szünetet átbeszélgettük – egyik téma jött a másik után, néha csak hülyültünk, néha flörtöltünk, rengeteg vicces képet küldözgettünk egymásnak, időnként pedig olyan komoly dolgok kerültek terítékre, mint például a gyász, vagy az, hogy néha elfelejti, hogyan kéne levegőt venni. Néha odaszól az apjának, hogy kezdődik a sorozat a tévében, de már nincsen, aki bekapcsolja a készüléket. Néha a karácsony a legszomorúbb ünnep.

Annak ellenére, hogy ezekről írásban már beszélgettünk, mikor a szünet után elindult a suli, Ábrison ismét nem látszott semmi, és azóta nem hozta szóba a témát, ahogy én sem.

Mindenesetre még közelebb kerültünk egymáshoz. Már legjobb barátok vagyunk, akik a komoly dolgokat mindig egymással beszélik meg, és akik minden reggel megölelik egymást. Akik állandóan húzzák egymás agyát, és nem zavarja őket, ha a másik fél órán át sír a vállukon (ez én voltam, miután egy tanár ronggyá égetett órán). Majdnem négy éve oda vagyok érte. Négy éven keresztül vártam türelmesen, és végre úgy érzem, hogy ő is lát engem. Rengeteget bókol, flörtöl, simogatja a hátam, átkarolja a vállam, egyszerűen olyan, mintha állandóan egymáshoz érnénk valahol.

– Csendi, figyelsz te rám? – ráz meg óvatosan Nóri, a legjobb barátnőm. Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem figyeltem rá.

– Bocsi, mit kérdeztél?

– Áh, mindegy. Nem számít – motyogja, és egy pillanatra azt hiszem, hogy mérges rám.

De hamar megbocsát, mert már folytatja is. – Aranyosak voltatok nagyon ma reggel. Annyira nyilvánvaló, hogy odavagytok egymásért.

– Gondolod? – A hangom elcsuklik a bizonytalanságtól.

– Persze. Már csak egy nap van vissza a suliból. Tök jó lenne, ha a nyarat már együtt töltenétek.

– Hmm, igen, az nagyon jó lenne – mondom ábrándosan, és már megint valahol máshol járok.

Elképzelem, ahogy együtt fürdünk a falu melletti tóban… Már a gondolatba is majdnem belepirulok. Az a helyzet, hogy Ábris gyönyörű. És ezt nem elfogultságból mondom. Magas, vékony, szikár, igazi futó típus – nem mellesleg ez az egyik hobbija is. Az arca pedig még inkább magáért beszél. Szögletes, kicsit nagy orral és nagy, zöldes–barna szemekkel. A szempillái sűrűk, a szemöldöke szintén, és esküszöm, hogy szebb formája van, mint sok lányénak. A szája széles és telt, amikor mosolyog, kivillannak a hófehér, szabályos fogai, és a szeme is felcsillan minden egyes alkalommal, mikor megnevettetik. A nevetőráncok ilyenkor jól látszódnak, és legszívesebben mindet végig csókolnám. Egyenes, sötétbarna haja a feje tetején kicsit hosszabbra van hagyva. Ó, és van pár szeplő az orrán. Talán azokat szeretem a legjobban benne.

– Csendi – lök meg a könyökével Nóri. Hirtelen kiegyenesedem ültömben, és a tanárra nézek. Mikor kezdődött el az óra?

– Nos, Panna, mire gondol? – kérdezi, fogalmam sincs, miről folyt a szó eddig. Ábris magában nevet, rázkódik a válla.

Egyet tudok: nem adhatok őszinte választ erre a kérdésre. Egyelőre nem.

*

Testnevelés a negyedik óra ma. Mondanám, hogy utálom, de amióta ilyen meleg a tavasz, és a fiúk félmeztelenül fociznak tőlünk tíz méterre, azóta hazugságnak érzem ezt az állítást.

Ábris kiváló futó, de a labdákkal nincsen igazán jóban, így most is inkább sprinteket gyakorol külön a tanárral, mert egy hét múlva versenyre megy. Éppen őt nézem (oké, bámulom), amikor egy hangos csattanás és az ezt követő csípős érzés az arcomon emlékeztet, hogy a lányok kidobóst játszanak, nekem pedig illene elugrani a labda elől. Nyöszörögve dörzsölgetem a bőrömet, és vádló tekintettel nézek Laurára, akitől a dobás érkezett (és aki nem mellesleg Ábris volt barátnője), amikor valaki megsimítja a hátamat.

– Jól vagy? – kérdezi Ábris aggodalmas arccal, miközben lassan lekísér a pályáról. Laurára inkább nem nézek vissza.

– Ja, persze, semmi baj, csak kicsit csíp. Figyelmetlen voltam – vonom meg a vállam, ő pedig egy hideg vizesüveget nyom óvatosan az arcomhoz.

A hasán pedig lassan, cseppekben csorog az izzadság. És még csak nem is büdös. Ez azért nem fair.

– Elkezdett lepirulni az orrod – mondja.

– Neked meg a vállad. Legközelebb kend be magad óra előtt, ha már feltétlenül póló nélkül akarsz rohangálni.

– Hát, adnom kell egy esélyt a bámulásra a rajongóimnak – kacsint rám, én meg csak horkantok egyet.

– Aztán le ne rohanjon a fan clubod – motyogom ironikusan, és próbálok olyan arcot vágni, mint akit nem akaszt ki teljesen, hogy körülbelül mindenki más ugyanazért a srácért van oda, akiért én.

De őket nem ölelgeti, velük nem beszéli ki a bánatát, ők nem hiányoznak neki hétvégén. Az idei tanévben még barátnője sem volt, pedig előtte mindig. Ősszel szakított Laurával, aztán kis szünet, utána meg ami az apukájával történt… Próbálom nem elhitetni magammal, hogy viszonozza az érzéseimet, de képtelenség félreértelmezni, ahogy bánik velem.

– A fanclubom éppen itt áll, és az minden vágya, hogy segítsen bekenni a vállam a csodakrémjével – vigyorog rám, én meg csak nevetve rázom a fejem.

Bár nemet intek, de mindketten tudjuk már egy ideje, hogy felesleges tagadnom. – Te használod el az összes aloé verámat – panaszkodok, és közben benyúlok a táskámba. Ábris leül elém, kiegyenesedik, de a meleg ellenére is kicsit libabőrös lesz az érintésem nyomán a bőre, ahogy kenem a hideg géllel.

– Kapsz ballagásra másikat.

– Kapok ballagásra ajándékot tőled?

– Persze, hogy kapsz.

– Te is szeretnél?

– Úgy érted, hogy holnap ballagunk, de te ma gondoltál először arra, hogy vegyél nekem valamit? – kérdi felháborodottan, de a szeme félig mosolyog.

– Buta vagy. Már rég megvettem az ajándékod – nyugtatom meg, közben nyomok még egy adag aloé vera gélt a kezembe. Biztos vagyok benne, hogy elég már, de szeretnék még hozzáérni.

– Na azért! – mormogja, és ismét ellazul.

– Csendes, újabb játék! Ne kenegesse tovább Takácsot, ez nem egy filmforgatás! – ordít utánam A Szadista (avagy a tesitanár), aki még az utolsó órán is megizzaszt minket, hiába álcázza a szenvedést játéknak, úgyhogy gyorsan visszaindulok a pályára. Ábris a kezem után kap, megszorítja, és mélyen a szemembe néz.

– Köszönöm – mondja, mielőtt elengedne.

*

Este hétkor találkozunk ismét. Összegyűlt a teljes évfolyam egy ballagási próbára, mivel holnap este már szerenád lesz. Összevissza járkálunk, próbáljuk megtalálni a saját helyünket, közben kinézzük a legjobb üléseket a családunknak, hogy lefoglalózzuk. Később átterelnek minket az iskola másik végébe, majd megkérnek, hogy álljunk párba, és Ábris fél másodperccel később már mellettem is terem. Miközben belekarolok, akaratlan vigyor kúszik az arcomra, félő, hogy sosem fogom tudni levakarni onnan. Fél szemmel óvatosan oldalra pislantok, és Ábris engem néz mosolyogva.

– Jó páros vagyunk – veregeti meg a kezem, majd kihúzza magát, és elindulunk. Csendesen szól a dallam a rádióból, mi pedig hangosan, naiv gyermekhangon rákezdünk az énekre: „Jut még eszedbe, kedvesem, a boldog ifjúság, az erdőszéli kis patak, s a régi jó barát? Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt, emlékül küldöm, kedvesem, a régi-régi dalt.”

Meg mernék esküdni rá, hogy Ábris végig engem bámul a dal alatt.

– El tudod ezt hinni? Hogy holnapután már vége? Még két nap, aztán elballagunk. – Feláll a szőr a karomon, miközben a fülembe suttog.

– Nem, nem igazán. Túl gyorsan eltelt ez a négy év – súgom vissza. Négy évet pazaroltunk el azért, hogy két nappal a ballagás előtt itt álljunk egymásba karolva. De megérte.

– Ezzel egyetértek. De nagyon örülök, hogy mi ketten együtt maradunk – simítja meg a kézfejem, én pedig mély levegőt veszek, mielőtt még olyat mondanék, amire nem állok készen. Helyette elképzelem a szeptembert, amikor együtt lépünk majd be az egyetem kapuján.

– Csendes, ha még egyszer, ismétlem: MÉG EGYSZER meghallom a hangodat, akkor te nem velünk ballagsz! Életedben egyszer végre méltó lehetnél a nevedhez! Ábrahám is átgondolhatja nyugodtan, hol kívánja tölteni a péntek délutánt: az ünnepélyen vagy otthon?! – ordít ránk az igazgatóhelyettes, mi pedig behúzott nyakkal sétálunk tovább, és mindketten rázkódunk a nevetéstől. Ahányszor sikerülne végre abbahagynom, Ábris újra kezdi, és fordítva. Egy egész dal végigmegy anélkül, hogy mi énekelnénk. Még csak nem is érdekel.

*

Lámpaoltás előtt fél órával kopogtatnak. Éppen kiszállok a zuhany alól, mikor meghallom. A szobatársaim beengedik Ábrist, ő pedig halkan beköszön az ajtón keresztül.

– Két perc! – Gyorsan megtörlöm magam, majd felrángatom a pizsamámat.

– Szia! – köszön, mikor kinyitom az ajtót.

Bejön, leül a lehajtott vécétetőre, és nyugodtan vár, amíg nem végzek. Fogmosás közben épp az általa kiszemelt kollégiumok előnyeit és hátrányait ecseteli, mikor az arckrémet kenem föl, már a buszozás vagy vonatozás pro és kontráit sorolja, és csak akkor hagyja abba, mikor kifésülöm a hajam. – Nem fonod be?

– Nincsen kedvem – vonom meg a vállam, és elkezdem lófarokba fogni éjszakára.

– De olyan szép hullámos olyankor – mereszt rám boci szemeket.

– Köszönöm, de fáradt vagyok, nincs kedvem – ismétlem, ám feláll és kihúzza a gumit a hajamból.

– Majd én megcsinálom – mondja mosolyogva, majd kézen fog, és kihúz a szobába. Leül az ágyamra, egy párnát pedig letesz maga elé a szőnyegre, oda ültet le. Először azt hiszem, hogy viccel, de mikor visszamegy a fésűért, hogy el tudja választani kettőbe a hajam, rájövök, hogy komolyan gondolja. Csendben ülök, amíg befejezi az egyik oldalt, a szobatársaim pedig mind minket bámulnak.

– Hol tanultál meg ilyen ügyesen fonni? – Az elkészült oldalt tapogatva érzem, hogy a fonat pontos, egyenletes, hibátlan.

– Van két unokahúgom, ikrek. Mindkettejüknek derékig érő szőke haja van, és nem is tudom… Olyan kis cukik, állandóan nyúznak ezzel–azzal, én meg mindig beadom a derekam. Volt egy elég durva Elza és Anna korszakuk, úgyhogy megtanultam fonni. A te hajadat pedig könnyű. Szép hajad van. – És ahogy kimondja, majdnem megborzongok.

Itt ülök előtte, a lábai közt, ő pedig a hajamat simogatja, és szerintem sokkal többször ér fonás közben a fejbőrömhöz és a nyakamhoz, mint az indokolt lenne. A szobatársaim még mindig minket néznek, úgyhogy csúnyán visszabámulok, hátha veszik a lapot, de nem igazán zavartatják magukat.

– Köszönöm – motyogom halkan, kissé zavarban is vagyok. Átlagos hajam van, hátközépig érő, gesztenyeszínű, többnyire egyenes. Sosem hittem volna, hogy valaki szemében ez különleges.

– Csendi, ugye te nem mész haza péntekre? – kérdezi, és először nem is értem, mire gondol. Aztán rájövök: a pénteki tanítás elmarad, mindenki a délutáni ballagásra készül. Így azok, akik a városban vagy a közelben laknak, már a szerenád után hazamennek.

– Nem tudom. Elvileg mindenem itt van, ami kell a ballagásra, de azért át kell gondolnom a dolgokat.

– De a szüleid is elhozhatják, ha kell valami, nem?

– Végül is…

– Maradj. Alszunk tízig, aztán bemehetnénk a városba kicsit lődörögni, mielőtt még elmész a fodrászhoz meg sminkeltetni meg ilyen csajos dolgok – győzköd.

– Nem megyek fodrászhoz meg sminkeshez. Úgy akarok kinézni, ahogy mindig kiszoktam. Nóri kisminkel, én meg kezdek valami egyszerűt a hajammal, de ennyi. Igazából háromig ráérek majd. Te biztosan nem mész haza?

– Nem – feleli, és van valami keserűség a hangjában.

Próbálok hátra lesni, de nem akarom megzavarni fonás közben, és rákérdezni pedig nem merek a többiek előtt. Úgy érzem, a családjához van köze.

– Maradjak?

– Igen – leheli.

– Oké – próbálom letörölni az idióta vigyort az arcomról, de nagyon nehéz, mikor ennyire kimutatja, hogy szüksége van rám.

Amikor befejezi a fonást, kikísérem. Mindjárt lámpaoltás, vissza kell érnie a szobájába.

– Köszi a fonást – végig simítok a hajamon, ő pedig megölel.

– Jó éjt – suttogja a hajamba, és pár másodperccel tovább tart a karjaiban a szokásosnál.

– Jó éjt – mondom, de felesleges. Mindketten tudjuk, hogy amint lefekszik, ír majd chaten, és még legalább fél órát beszélgetünk alvás előtt.

 

A vallomás napján

Másnap a tanárok alig várják, hogy véget érjen a tanítás, egyszerűen képtelenek mit kezdeni ennyi felajzott gyerekkel. Mindenki már csak a szerenádról és a ballagásról beszél, végül az utolsó két óráról el is engednek minket, hogy gyakoroljuk az énekeket. Összesen tíz tanárnak kell énekelnünk, de csak öt házhoz megyünk. A városon kívül élő tanárok bejönnek a munkatársaikhoz, hogy mindenkihez el tudjunk menni gyalog. Így is a lelkünkre kötötték, hogy próbáljunk józanok maradni, nehogy bajunk essen, bár nem hinném, hogy a többiek komolyan vették őket. Szerenád után pedig elvileg közösen beülünk az osztállyal a Cirkuszba, ez egy kocsma nem messze a sulitól, ahol elpakolják az asztalokat, és táncolni is lehet ilyenkor.

Az ebédlőből visszafele a szobánkba menet már oda se kell néznem, de tudom, hogy Ábris melyik pillanatban ér mellém.

– Film?

– Aludni akartam, hogy este ne legyek hulla.

– Akkor alvás – rántja meg lazán a vállát, én pedig nem is törődöm vele, amíg be nem jön utánam a szobába.

– Te mit csinálsz? – kérdezem megütközve.

– Azt mondtad, hogy alszunk.

– Nem, haver, én azt mondtam, hogy én alszok. Így, egyes szám első személyben.  Én bemegyek a szobámba, én lefekszem a saját egyszemélyes ágyamra, és én alszom.

– Én pedig bemegyek veled, és lefekszem a maradék háromból egy üres egyszemélyes ágyra, és én is alszom.

– Nem aludhatsz a szobatársaim ágyában! Meg vagy veszve?

– Sajnálom, igazad van. Melléd fekszem, elég széles ágyak ezek – közli, és se szó se beszéd leveti magát az ágyamra.

Egészen a falhoz húzódik, hogy nekem minél több helyem legyen. Egy másodpercig döbbenten bámulom, fogalmam sincs, mit mondhatnék. Aztán nemtörődömséget erőltetek az arcomra, megvonom a vállam, leteszem a szemüvegem a polcra, és befekszem mellé, neki háttal.

– Fordulhatsz ám felém – suttogja, kihallom a hangjából a somolygást.

– Ezen az oldalamon szeretek aludni – vágom rá egyből, de hazudok. Pont a másikon, és ezt szerintem ő is tudja. Néhány másodpercnyi csend után már biztos vagyok benne, hogy tudja, de végül nem mond semmit, amit értékelek. Nem akarom, hogy lássa a teljesen vörös arcomat. Fogalmam sincs, mikor volt utoljára ennyire melegem májusban. Vagy valaha. Nem hiszem, hogy el fogok tudni aludni.

– Aludj – simogatja meg a hátam.

– Próbálok, de nem megy, ha beszélsz közben, tudod? – hányom a szemére, de remeg a hangom.

– Sajnálom – susogja, aztán tényleg csendben marad, és pár perccel később megrándul. Elaludt. Legalább ő.

Nem hittem volna, hogy sikerül nekem is, de amikor felébredek, már határozottan lejjebb van a Nap, én határozottan megfordultam, és határozottan egymáshoz simulunk.

Pár másodpercig próbálom lelassítani a szívverésem, és csak csodálni az arcát, mielőtt kimásznék mellőle. Nem akarom, hogy erre ébredjen fel. Kikecmergek az ágyból, és ránézek a telefonomra.

– Ábris, kelnünk kell! – Rázogatom. – Negyed óra, és indulunk a szerenádra – rázok rajta még egyet, majd amikor nyöszörögni kezd, beszáguldok a fürdőbe, ő úgyis kitalál magától.

A hajam kész szénaboglya, próbálom óvatosan szétszedegetni a hullámokat. Fogat mosok, befújom magam parfümmel, felrakok még egy réteg szempillaspirált és egy halvány rúzst, majd berohanok a szobába gyorsan átöltözni. Felhúzok egy harisnyát, ami olyan hatást kelt, mintha combomig érő zokni lenne rajtam, egy fekete magas derekú szoknyát, fekete trikót, tornacipőt, és végül magamra húzok egy pöttyös inget, a táskába pedig bedobok még egy pulcsit, hogy este se fázzak.

Nem értem, hogy a szobatársaim miért nem keltettek fel minket, aztán rájövök, hogy talán itt sem voltak. Jó diákokhoz híven tanultak egész délután, és csak a táskáikat jöttek be ledobni. A cuccaik már összepakolva, ők a szerenád után hazamennek kocsival. Egyedül maradok. Gyűlölök egyedül aludni.

Futva megyek az udvarra, Ábris két perccel utánam ér oda. A haja még kissé zilált, de egyébként sikerült neki is felfrissítenie magát. Mintha csak összebeszéltünk volna, rajta fekete tornacipő, nadrág, póló, és szintén pöttyös ing van, bár más színű. Az övé sötétkék–fehér, az enyém bordó–fehér.

– Hol voltál délután? – szegezi nekem a kérdést Nóri.

– Aludtam – válaszolom, próbálok nyugodt maradni, de árgus szemekkel figyel engem és Ábrist, és tudom, hogy rájött. – Aludtunk – vallom be, és elmosolyodom. Nóri ugyanazt az arckifejezést tükrözi vissza, amit az én arcomon lát.

– Szia, Ábris – üdvözli, majd belekarol a barátjába, Péterbe, Ábris pedig felém nyújtja a könyökhajlatát. Kettesével vonulunk végig az utcákon, csendben csicsergünk, látszik, hogy még csak most indultunk.

Minél többet sétálunk, és minél többet éneklünk a tanároknak, annál hangosabb a csapat. Bár a lelkünkre kötötték, hogy ne igyunk sokat, mégis mindegyikük megkínál minket. Van, ahol csak páran fogadják el, van, ahol még én is iszom, ez tanártól függ. Szadistánál például eszemben sincs kérni a pálinkából, a többiek arcát látva pedig jól is teszem – igazi kerítésszaggató lehet.

Az irodalomtanár, aki nem mellesleg a kedvencem, az utolsó a sorban. Egyedül fogad minket, és az egész kertjét feldíszítette. Mindenhol szúnyogűző fáklyák, lampionok, a földön pokrócok, zsámolyok, párnák. Az asztal tele van üdítővel, pogácsával, nassolnivalóval, ő pedig mindenkit alkohollal kínálgat, nem is egyfélével. Az osztály nagy része eddig is imádta, a másik fele pedig valósággal isteníti Klári nénit. Kevés tanárt ismerek, aki még az ötvenes éveiben is ilyen fiatalos, empatikus és motivált, mint ő. Mind tanárként, mind emberként példakép volt számomra a négy év alatt.

– Ugye mindenki betöltötte már a tizennyolcat? – kérdezi hangosan, mire néhányan lesunyják a fejüket. Én a nyáron leszek tizenkilenc, mert év vesztes vagyok, de akadnak páran az osztályban, akik májusban vagy júniusban érik csak el a korhatárt. A tanárnő elkezd nevetni, és tovább tölti a rövideket.

– Köszönjük – mondom, és mellé állok.

– Emeljük poharunkat a 12. A osztályra!

Na, az ő pálinkája még finom is.

Legalább két órát töltünk nála, már rég lemegy a nap, mire szedelőzködni kezdünk. Bár győzköd, hogy maradjunk még, látszik rajta, hogy fáradt, úgyhogy inkább segítünk neki elpakolni, és egy majd fél órás búcsúzkodás után elindulunk a Cirkuszba.

A kettes sorok megbomlanak, már elég késő van ahhoz, hogy kevés autó járjon az utakon, így kisebb csapatokban sétálnak a többiek. Mi ketten, Ábris és én, jó öt méterrel a mögöttük haladunk. Körülbelül félúton Ábris a kezemért nyúl és határozottan egymásba fűzi a ujjainkat. Nem szólunk semmit, csak csendesen sétálunk tovább, immár kézen fogva.

*

A Cirkusz egy kicsit tényleg olyan, mint egy cirkusz. A plafonról piros-fehér ponyva lóg, mintha egy sátorban lennénk, a csaposon olyan kalap van, mint a porond mesteren. Van pár kisebb elefántos, fókás, majmos szobor, és képek artistákról, a sarokban pedig egy életnagyságú Pennywise, amitől általában frászt kapok. De nem most. Most belépünk, és hiába van körülöttünk kétosztálynyi ember, mégis mintha csak ketten lennénk.

   – Mit iszol? – kérdezi Ábris, és szabad kezével egy hajtincset tűr a fülem mögé. Nagyon snassz, nagyon giccses, és nagyon akarom.

   – Tudod te jól – mosolygok vissza, és amikor elsétál a pulthoz, leülök Nóri mellé, ügyelve arra, hogy mellettem legyen egy üres szék.

   Nóri nagyon fülsértő hangon felvisít, miközben izgatottan ütögeti a karom, de nem szólok rá, mert imádom, hogy ennyire örül nekünk. – Jól láttam, amit láttam?

   – Hát, ez attól függ, hogy mit láttál – felelem sejtelmesen.

   – Azt, hogy kézen fogva andalogtatok Ábrissal – szól közbe Laura kicsit flegmán.

   – Lépj már túl a dolgon végre, könyörgöm – köpi felé Nóri, majd egyből visszafordul felém. – Holnap ballagunk. El sem hiszem, hogy mindennek most kell megtörténnie – sóhajtja félig szomorún, félig romantikusan.

   – Nem véletlen – morogja Laura, nekem pedig kezd igazán elegem lenni belőle, így kissé frusztráltan kérdezem: – Van talán valami mondanivalód?

   – Neked tényleg nem furcsa, hogy a ballagás előtt egy nappal kezd el közeledni feléd?

   – Nem. Most van itt az ideje – vonom meg a vállam.

   – Aha, persze. Négy éve osztálytársak vagytok, barátok, fél éve elválaszthatatlanok, de ő pont ma jött rá, hogy kellesz neki…. – mondja, de a végén nem viszi le a hangsúlyt, amitől úgy érzem, rengeteg dolog maradt kimondatlanul.

   – Nem fogok gyanakodni rá minden másodpercben. Ha ma döntött úgy, akkor ma döntött úgy, nem érdekel – vonom meg a vállam ismét, és próbálom elnyomni magamban azt a bizonytalankodó kisördögöt, ami életre kelt a szavai hallatán.

   – Mi a téma? – ül le mellém, és lerakja elém a tálcát 12 Kamikazéval.

   – Jézus, ebből mennyi az enyém?

   – Tíz – feleli lazán, de mikor meglátja a kigúvadó szemeimet, felnevet és helyesbít. – Nyolc. Na, jó, akkor hat, de ez a végső ajánlatom. Legalább a fele a tied.

   – Áll az alku. – Mosolyogva nyúlunk az első pohárért, hogy utána koccintsunk.

   – Ja, várj még egy percet – szól közbe, és már fel is pattant, megy megint a pulthoz. Közben még jó páran visszaérnek a saját italaikkal.

   – Hmm, még le is akar itatni. Milyen véletlen egybeesések! – Laura gúnyosan mereszti rám a szemét.

   – Laura, szerintem beszélj magadban, mert mást nem érdekelsz.

Ez az egyik ok, amiért ennyire ironikus a vezetéknevem. Csípőből visszavágok, ha olyanom van. A másik meg, hogy két órán át képes vagyok teljesen érdektelen témákról beszélni, ha nem állítanak le.

   – Majd meglátjuk – most ő vonja meg a vállát, és nagyon közömbös arcot vág mellé, amivel egyből felhúz. Négy évig vártam erre, és képes tönkretenni a hangulatom.

   – Tessék – rak le elém egy üveg vizet Ábris, közben megsimítja a vállamat, és ott is felejti a karját. – Tudom, hogy szeretsz inni utána pár kortyot.

   – Így van. Köszönöm.

   – Nos, akkor egy kis figyelmet kérek! – ordítja Ábris és feláll a helyéről. Közben megjött a másik két osztály is, be sem férünk a helyre, sokan kint foglaltak helyet, és onnan tömörülnek most az ajtóba. Az emberek lassan elcsendesednek. – Köszönöm. Szeretnék egy rövid köszöntőt mondani magunkra. Négy évet töltöttünk együtt békességben, boldogságban, butaságban, hülyeségben, betegségben, lecseszésben. Együtt töltöttük a jó napokat, és a mocskosul tré napokat. Dolgozatok, felelések, témazárok, kirándulások, előadások. Mindent együtt. Szerintem nem csak a saját osztályom nevében mondhatom, hogy jó volt, és örülök, hogy ezt a gimnáziumot választottam. Négy év alatt teljesítettük az ötéves tervet, kedves elvtársaim! – Halk kuncogás mindenütt. – Emeljük poharunkat a 2018–2019–es tanév végzőseire! Ámen! – és már hörpintjük is az italokat, koccannak a poharak az asztallapon, majd taps és huhogás.

   – Máris? – kérdezem, amikor Ábris egyből egy újabb poharat nyom a kezembe. Máskor nem akadnék fent ezen, de most akaratlanul is Laura szavai ugranak be. Próbálok mosolyogni, bár nem sikerül elég fesztelenül, ez nyilvánvaló, mert Ábris hosszasan szemlél, majd megvonja a vállát, és leteszi a poharakat az asztalra.

   – Végül is nem sietünk sehova. – Leül mellém, keze a combomon landol. Egyszerre borzongok meg és fakadok mosolyra, de megint belém férkőzik a kérdés: miért pont ma? Dühbe gurulok, dühös vagyok magamra, hogy elég volt pár szó, és elbizonytalanodtam, úgyhogy felkapom a poharat, lehúzom a tartalmát, és Ábrisra mosolygok.

   – De indokolatlan a várakozás is, nem gondolod? – húzom fel az egyik szemöldököm, és lassan Ábris elé csúsztatok egy poharat. Kérdőn néz rám, mintha nem tudná hová tenni a hirtelen változást a viselkedésemben, de végül csak egy szó nélkül megissza a magáét. Miközben leteszi a poharat, enyhén megremeg a kezében, mert közben végigkarmolom gyengéden az oldalát. Én diktálok, nem ő, nem Laura, hanem én.

   – Mindjárt jövök – nyögi és felpattan. Idegesen nézek utána, attól tartok, hogy valamit elrontottam, és szabadulni akar mellőlem egy kicsit. Ábris lazán a zenegéphez sétál, amin csak ősrégi számok vannak, az újabbakat mindig netről rakják be, de ő határozottan beledob egy kétszázast a masinába, és kiválaszt egy dalt. Mire elindul, már előttem áll, kezét felém nyújtja. – Szabad egy táncra?

Úgy teszek, mintha elgondolkoznék a válaszán, pedig nyilván nem, és főleg akkor nem, mikor meghallom az első sort. Oh, life is bigger. It’s bigger than you…

A kedvenc régi dalom.