A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
„Én vagyok a táncos, és én vagyok a tánc.”
*
Vallomás
Este nyolc óra. Mára befejezem a munkát. Ugyan még nem végeztem mindennel, de megtanultam letenni a feladataimat. Holnap is lesz nap. Zenét kapcsolok, és beugrok a zuhany alá. Lemosom magamról a napi gondokat, hagyom, hogy a zavaró gondolatok a vízzel együtt lefollyanak a lefolyón. Szemüvegem kontaktlencsére cserélem. Megfésülködök, és kifestem a szememet. Választok egy csinos ruhát a szekrényből, keresek egy hozzá illő fülbevalót, és előveszem dobozából a tűzpiros, magassarkú szandált. Fogat mosok, és vörös rúzst kenek ajkamra. Pár csepp parfüm a nyakamra, a csuklómra. Megszokott kis mozdulatok ezek, már egyfajta rutint alkotnak. De nem azért szépítkezek, hogy tetsszek másoknak. Hogy felkeltsem a férfiak érdeklődését, vagy hogy elismerő tekinteteket vonzzak magamra. Nekem egy rituálé mindez. Úgy, ahogyan a sámánok kifestik arcukat és magukhoz veszik mágikus tárgyaikat a ceremónia előtt, úgy húzok én is szoknyát és bújok tűsarkú cipőbe – hogy átéljem a varázslatot.
Ha akarnám, mehetnék farmerben és pólóban is, nem zavarna senkit. A készülődés mégis fontos eleme a folyamatnak. Ez a kis ceremónia zárja le a nappalt, jelzi a munka végét, és azt, hogy kezdetét veszi az éjszaka. Éjjel minden sejtelmesebb, a dolgok körvonalai elmosódnak. Olyankor sok minden megtörténhet – és az ember merészebb. Néha úgy érzem, hogy kis rituálémmal egy másik világba léphetek át. Egy világba, ahol végre kiengedhetem a kontrollt a kezemből. Ahol egyszerűen behunyhatom szemem, és teljes valómmal rábízhatom magam valakire. Ahol követhetek érzéseket, impulzusokat – vagy akár csak egy hangulatot, egy dallamot. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert ez a világ csupán karnyújtásnyira van tőlem. Rendszeresen meglátogathatom, alámerülhetek és elveszhetek benne, ha akarok. Mindig más élményt nyújt. Néha csalódást okoz, olykor kiábrándulok, de aztán mégis, újra és újra visszatalálok hozzá. Ez életem eddigi legnagyobb szerelme. Aki nem egy bizonyos illető. Nem egy férfi – de még csak nem is egy nő. Hanem egy tánc. Úgy hívják: tangó.
A vele való kapcsolatom sokkal régebbi és sokkal sokszínűbb, mint bármi, ami valaha egyetlen emberhez fűzött. Találkozásunk viharos volt, viszonyunk sokáig ambivalens. Nem is tudom, hogy alakulhatott át egy ilyen se veled, se nélküled kapcsolat örök szerelemmé. Életemnek egy olyan időszakában bontakozott ki, mikor úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól. Akkoriban iránymutatást kutatva kóvályogtam egy ismeretlen nagyvárosban – egy városban, ami azóta szívemhez nőtt és otthonommá vált –, Berlinben.
Azelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt az argentin eredetű táncformát a német fővároshoz kössem. Mi sem állt volna távolabb egymástól. Mégis… Berlinben ismerkedtem meg a tangóval, és a tangó által ismertem meg Berlint – és voltaképpen önmagamat is.
A tangó, én, Berlin – egyikünk sem hűséges típus. Mégis, ha el is sodor minket az élet, mindig visszatalálunk egymáshoz. Nem tudom, hogy valóban ebben a városban fogom-e leélni az életemet, de abban biztos vagyok, hogy amíg csak járni tudok, addig táncolni is fogok – és sokkal tovább.
I.
For a Season
Kis, pesti valóság
Egy esős áprilisi délutánon kezdődött, úgy hét évvel ezelőtt. Tisztán emlékszem arra a napra. Az egész belvárost lezárták, még biciklivel is alig tudtam átjutni rajta. Háromnegyed órába telt, míg elértem a Jászaitól a Blaháig. Bőrig ázva caplattam fel a Népszínház utcai társasház harmadik emeletére. Az előszobába lépve meglepetten tapasztaltam, hogy bent sem volt szárazabb, mint kint. A padlót csuromvizes rongyok borították, a konyhába lépve majdnem hasraestem a teli felmosóvödörben. A legkülönfélébb szitokszavakat morogva dobtam be táskám a nappaliba, lehúztam a zoknimat, és mezítláb léptem a konyhába.
– Szia – Félix fel sem nézett MacBookja képernyőjéről. Mellette egy tál félig megevett bolognai spagetti maradéka, egyik kezében egy börge kávé, másikkal megszállottan püfölte a billentyűzetet.
– Már megint eláztatott minket a felső szomszéd?
– Ja.
– A jó, drága nénikéjét, azt…
– Már beszéltem vele. A biztosító majd fizet.
– Frankó.
Kinyitottam a konyhaszekrényt, kibányásztam belőle egy csomag ázsiai levestésztát, és feltettem egy lábos vizet forrni.
– Milyen volt a napod?
– Ne is kérdezd! Fogalmam sincs, miből fogok megélni szeptembertől – fakadtam ki. – A pályázatot már harmadjára dobták vissza. Én ezt nem értem… Hogy lehet a környezetvédelem és a fenntarthatóság nem fókusz téma? Kigürizzük a lelkünket, hogy összerakjunk egy minden korosztályt megszólító, frankó iskolai programot, nemzetközi szakértői brigád is azt mondja rá, hogy kiemelkedő színvonalú, és akkor tessék! Helyette megint valamelyik urambátyámnak a csókosa söpörte be a pénzt. Tele van a hócipőm, komolyan!
– Aha – kortyolt Félix a kávéjába, szemét továbbra is a monitorra szegezve.
– Neked persze könnyű – löttyintettem forró vizet az instant levesre. – Lennék én is inkább programozó, mi? Az az egyetlen szakma, amiből manapság meg lehet élni ebben a nyomorult… AÚ! – indulatomban sikerült leforráznom a kezemet. Dühösen csaptam földhöz a lábost.
– Mi van, Noé? – nézett rám Félix, és végre feltápászkodott. – Minden oké?
– Nem, nem oké minden! – kiabáltam, miközben hideg vizet engedtem a kezemre.
– Figyu, megértem, hogy nehéz napod volt, ez a leázás is tök gáz, de nekem ma estig be kell fejeznem ezt a projektet, és még sehol sem tartok vele.
– Szuper, csináld csak! Te úgyis egy napi munkáddal többet keresel, mint én egész hónapban.
– Sajnálom, hogy nem fogadták el a pályázatotokat.
– Hát igen, ez iszonyat szívás – fújkodni kezdtem egy kanál levest, de azzal meg a nyelvemet égettem meg. – Hacsak nem történik valami isteni csoda, az alapítvány szeptembertől nem tud fizetett alkalmazottat foglalkoztatni. Még félállásban sem. Aki tud, melózik önkéntesen, én meg mehetek közmunkásnak vagy tudom is én…
– Figyelj, Noémi, higgadj le! – fogta meg a karomat Félix. – Ülj le, és nyugodj meg egy kicsit! Még nem tartunk ott. Addig még bármilyen támogatást kaphattok. Volt egy rossz napod, ennyi. Egyél valamit, dőlj le egy kicsit, vegyél egy forró fürdőt…
– Volt egy rossz napom? – kiáltottam fel. – Hát, kösz! Meg egy rossz hetem, egy rossz hónapom, egy rossz évem… Tudod, milyen frusztráló folyamatosan az árral szemben úszni? Hinni valamiben, dolgozni valamiért, menni előre, és unos untalan falakba ütközni? Ja, mindig elfelejtem, te informatikusként nem szembesülsz a kis, magyar valósággal.
– Ha tudni akarod, nálunk sem dől a lé! – csattant fel Félix. Sikerült kihoznom a sodrából mindig nyugodt természetű páromat. – Nem tudom, miféle tévképzetek keringnek fejedben a munkámról, és arról, hogy programozóként milyen hű, de jól él az ember! Csak hogy értsd: amit éppen csinálok, azért máshol az ötszörösét fizetnék, mint itthon.
– Menten lehidalok! Milyen értékes a te munkád! Akkor miért nem vagy már máshol, ahol valóban ennyit kapsz a képernyőbámulásért meg a gombnyomogatásért?
– Neked valóban halvány lila gőzöd sincs arról, hogy miről szól a munkám. És képzeld, épp ma kaptam ajánlatot egy berlini startuptól!
– Csodás! Akkor itt a nagy lehetőség! Miért nem csomagolsz most rögtön?
Teljesen kifordultam magamból. Tudtam, hogy Félix – aki mindig türelmes, aki befizeti a lakbér rám eső részét is, ha épp olyan helyzetben vagyok, és aki immár öt éve hűséges és kitartó társam – megért engem. És figyel rám, és segít nekem, ha kell. Ezt láttam, értettem, és éreztem is. Mégis provokáltam. Fel akartam dühíteni. Azt akartam, hogy végre nála is szakadjon el a cérna, hogy ő is boruljon ki, hogy legalább egyszer emelje fel a hangját, és mondja ki, hogy a kurva életbe már, ez így baromira nem jó! Ez sikerült is.
– Hogy miért nem csomagolok most rögtön? – szólt indulatosan Félix. – A francba, Noémi, miattad! Meg az itteni családom miatt. A barátaim miatt. Amiatt, hogy ez a szutykos Budapest az otthonunk! Azt hiszed, én nem látom? Azt hiszed, én nem érzékelem, mi megy itt? Hogy a fél város kint vonul az utcán, nem először, nem másodszor? Azt hiszed, én nem kérdezem magamtól naponta tízszer, hogy érdemes-e itt maradni?
– Akkor? – Leültem egy székre, és keresztbe fontam a karom.
– Akkor, mi? – nézett rám értetlenül Félix.
– Akkor miért nem pakolsz, és mész? Ez a berlini lehetőség ideálisnak tűnik. Mindig is ilyenre vágytál – mondtam morcosan.
– Ne hülyéskedj, Noé! Te is tudod, hogy egyedül nem mennék. Vagy együtt megyünk, vagy sehogy.
– Te komolyan elköltöznél Berlinbe… velem? – vontam fel a szemöldököm.
– Akár – felelte diplomatikusan Félix.
– Ezt miért nem mondtad előbb?
– Hiszen még csak ma kaptam ezt az ajánlatot, még végig sem olvastam az emailt rendesen! Egyáltalán nem biztos, hogy ez annyira ideális lehetőség…
– Berlin… – Elgondolkodva kavargattam a levesem. – Nem lakik ott valami rokonod?
– De, anyám nővére.
Félix anyja német volt, így ő tökéletesen beszélte a nyelvet, és volt kötődése az országhoz.
Nem is volna olyan elrugaszkodott dolog oda költözni – gondoltam.
– Németországban sokkal előbbre jár a környezetvédelem és a fenntarthatóság – mondtam mélázva.
– Figyelj, Noé, egyik dolgot a másik után. Hadd fejezzem be végre ezt a melót, és hétvégén majd beszélünk a terveinkről, jó?
– Jól van már, tudom, hogy sosincs semmire elég időd – morogtam, és levesemmel a nappali felé csoszogtam. Annyira gondolataimba merültem, hogy sikerült fellöknöm a felmosóvödröt. Az addig száradófélben lévő előszobát ismét elöntötte a víz. Vállat vontam. Nem érdekelt. Hadd ázzon el az alsó szomszéd is!
Sajnos az alapítványnál nem fordultak jobbra a dolgok. Májusra világossá vált, hogy ősztől nem fognak tudni főállásban foglalkoztatni engem. Így is minimálbérre voltam bejelentve. Semmi sem úgy alakult, ahogy azt kollégáimmal terveztük, a fenntartható gondolkodásmódot fejlesztő foglalkozásaink láthatólag nem hozták lázba az iskolákat.
– Hihetetlen, hogy ma Magyarországon senkit sem érdekel a környezetvédelem! – fakadtam ki egy verőfényes, tavaszi délutánon.
– Az, hogy nektek nem megy a szekér, még nem jelenti azt, hogy senkit sem érdekel a környezetvédelem – szólt Félix. – A tanárok amúgy is túlterheltek manapság, az iskoláknak meg nincs keretük extra foglalkozásokat finanszírozni.
– A nap végén egyre megy. Hamarosan új munkahely után kell néznem.
– Azt hiszem, nekem is stratégiát kell váltanom – túrt a hajába Félix. Ő ugyan sikeresen befejezte a projektjét, de jött a következő. Éjjel-nappal a gépénél ült, hol otthon, hol egy kávézóban vagy közösségi irodában. Neki volt munkája, nem is kevés. Szünet nélkül robotolt. Folyton arra panaszkodott, hogy túl gépies, amit csinál, nem elég kreatív, nincs benne semmi izgalom, semmi kihívás. Ez ugyan az enyémnél kisebb problémának tűnt, de a dolog egyre ment: egyikünk sem érezte jól magát abban a helyzetben – nem voltunk boldogok.
– És mi van azzal a berlini lehetőséggel? – vetettem fel.
– Az valóban szuper lenne. Skype-oltam is már a csapattal, iszonyat jó fejek, nagyon izgalmas a kezdeményezésük.
– Hát akkor? Mire vársz?
– Nem eszik olyan forrón a kását, Noémi – mondta Félix. – Ez egy startup. Tudod, egy induló vállalkozás. Még nem áll olyan biztos lábakon, hogy fix jövedelmet tudjon nyújtani. Ebben a fázisban rengeteg energiát kell beletolni. És időt, pénzt, erőforrásokat…
Az én drága párom! Le sem tudná tagadni, hogy német vér folyik az ereiben. Félix mindig a végletekig megfontolt volt: gondosan mérlegelt minden szempontot, áttekintette az összes lehetséges opciót, aludt rá egyet, kettőt, tízet, és csak azután hozott meg bármiféle döntést. Amióta ismertem, mindig ilyen volt – inkább a biztonságra és a kiszámíthatóságra játszott. De a lelke mélyén őrülten vágyott valami izgalomra, újdonságra, kalandra. Látszott rajta, hogy mennyire vonzza a berlini lehetőség, mégis nehéz volt elengednie a budapesti kulimunkákat – csupán csak azért, mert megszokta őket. Hiszen lehetett azokban az időkben az embernek bármilyen tuti fix melója, az a biztonságnak és kiszámíthatóságnak csupán illúzióját keltette, valódi stabilitást nem adott.
Hánytuk-vetettük a dolgot, hosszú éjszakákat beszélgettünk és veszekedtünk át, majd meghoztuk a döntést. Elhatároztuk, hogy szeptemberben Berlinbe költözünk.
Egy új kezdet
Fejenként két bőrönd, egy-egy hátizsák, összesen hat vászonyszatyor, és Albert, a kedvenc szobanövényünk – ezekkel a csomagokkal szálltunk fel az Euronight Expressre. Úgy gondoltuk, először csak körbeszimatolunk Berlinben, nem viszünk bútorokat vagy nagyobb ingóságokat. Így is mindkettőnk teljes rokonsága ott tolongott a peronon a Keletiben, és egymást akadályozva igyekeztek nekünk segíteni. Nyolcan zsúfolódtunk össze a vonat hálóvagonjának folyosóján, mögöttünk jelentős – ázsiai turistákból, egy orosz házaspárból és söröző német fiatalokból álló – torlódás alakult ki.
– Na, figyeljetek! – vette kezébe Félix az irányítást. – Szerintem Ödön bácsi szálljon le… Köszönjük, Ödön bácsi, a segítséget, nagyon kedves, de inkább szálljon most le! Marika néni, kérem, segítsen Ödön bácsinak, úgy, jól van, óvatosan, köszönjük! – Ödön bácsi Félix nagyapjának öccse volt: egy nagyothalló, makacs és hihetetlenül sértődékeny öregúr. Ragaszkodott hozzá, hogy segítsen nekünk. Ez abból állt, hogy magához ragadott egy vászonszatyrot, felkapaszkodott a vonatra, és ment előre, mint a tank – anélkül, hogy tudta volna, melyik a mi fülkénk. Martinkát, unokanővérem elkényeztetett négyévesét eszeveszett bömbölés kíséretében rángattuk ki a csomagtartó fakkból. Nagy nehezen sikerült csak letessékelnünk fontoskodó rokonainkat – és azok porontyait – a vonatról.
– Akkor most tessék meghatottan felsorakozni, elő a fehér zsebkendőt! – Ezt viccnek szántam, de senki nem nevetett rajta. Még csak nem is figyeltek rám. Anyám apámmal pörölt, hogy miért nem hozta el a rakott krumplit, amit éthordóban direkt kikészített az asztalra, a fiatalok a telefonjukat nyomkodták, a kisgyerekes szülők zabolázatlan lurkóikat próbálták féken tartani. Még tíz perc volt az indulásig.
– Akkor sziasztok! – kiabálta Félix. A rokonság egy emberként eszmélt fel, és rohant meg minket még egy puszira, ölelésre, jókívánságra. A kalauz alig tudott átverekedni a rajtunk.
– Tessék felszállni, mindjárt indulunk! Jesszusom, maguk mind jönnek? – kérdezte bajuszát húzgálva.
– Nem, csak a fiatalok! – kiabálta Erzsi néni, nagymamám barátnője. Nem is értettem, mit keres ott. Válaszából nem teljesen vált világossá a kalauz számára, hogy pontosan kik azok a fiatalok.
Kibontakoztunk az ölelésekből, felkapaszkodtunk a vonatra, csukódott az ajtó. Búcsút intettünk családtagjainknak és Albertnek, a fikuszcsemetének, aki a nagy fejetlenségben Félix papájának hóna alatt maradt.
– Micsoda mázlink van! – kiáltottam fel, ahogy a lakásba léptünk.
– Jó kis kecó, mi? – mosolyodott el Félix, és egymás nyakába borultunk. Hatalmas szerencsénk volt: párom nagynénje, Ursula, egy vagány és kalandvágyó ötvenes nő épp zarándokúton volt: úgy döntött, végigsétálja a Caminót – a spanyol, és ha belefér, a portugál szakaszt is. Mikor értesült terveinkről, örömmel ajánlotta fel nekünk ízlésesen berendezett, kétszobás lakását annak fejében, hogy fizetjük a számlákat, locsolgatjuk a szobanövényeit, és etetjük hatalmas, kiherélt kandúrját, Fredet. Így legalább három hónapra biztos helyünk volt.
A lakás Berlin dél-nyugati részén, Zehlendorf kerületben volt, csendes, nyugodt és jómódú környéken. A környéken gazdag öreg hölgyek sétáltatták pincsijeiket, tehetős fiatal párok tologatták csemetéiket designer babakocsikban, üzletemberek siettek dolgukra a város központjába. Felüdülés volt megérkezni oda a lepukkant nyolcadik kerület, a Blaha Lujza tér és a Népszínház utca folytonos zaja és zűrzavara után.
– Ursula azt mondta, hogy a városnak ez a része semmit sem változott a huszadik század során – mondta Félix, mikor egyszer a környéken sétáltunk. – Vasfüggöny, kelet-nyugat megosztottság, újraegyesülés… Szerinte Zehlendorf a húszas években is pont így nézett ki, és ugyanilyen emberek laktak itt akkor is. Csak több volt a szmoking meg a keménykalap.
– Pedig úgy tudtam, Berlin tele van művészekkel meg vagány, alternatív arcokkal – mondtam.
– Az egy másik Berlin – mosolyodott el Félix. – Majd hétvégén elmegyünk oda is.
Már akkor elcsodálkoztam, hogy mennyi arca van ennek a városnak. Pedig még csak egyet láttam a sok közül.
Az éjszakai vonatút és a csomagcincálás után kócosak, izzadtak és megviseltek voltunk. De fáradtnak egyikünk sem érezte magát – lelkesen láttunk neki a kipakolásnak és új lakhelyünk felderítésének. Ursula nagyon figyelmes volt: két szekrényt és egy komódot is kiürített számunkra, a hálószobában szépen megvetett ágy, és egy nagy doboz bonbon várt minket. A lakás egyszerű volt és világos. Régi, kopottas, mégis stílusos és ízlésesen összeválogatott bútorokkal – amiket nálunk lominak, Berlinben vintage-nak neveztek – rendezte be. Az összképet a falakon lógó, egzotikus tájakat ábrázoló fotók és élénk színvilágú festmények dobták fel, valamint a világ minden tájáról begyűjtött dísztárgyak. Ursula kedvencei láthatólag az agyagszobrok voltak: különböző méretű és alakú, vörös, barna, fekete és fehér férfialakok. Egy közös volt bennük: a hatalmas, álló falloszok.
– Hűha…! – érintettem meg vigyorogva az egyik szobor égnek meredő férfiasságát.
– Inkább az enyémet simogasd, te kis pajzán! – csapott a fenekemre Félix. Nevetve ugrottam el, de ő elkapta a karomat, és magához húzott. – Te csak ne kacérkodj más pasik farkával, megértetted? – A nyakamba harapott.
– Igenis – kuncogtam.
– Nem hallom! – Ismét ráütött a fenekemre.
– Igenis, egyetlen uram és parancsolóm – mondtam megjátszott alázattal, és kihívóan pillantottam fel rá.
– Helyes – mondta elégedetten. – És mit érdemel az, aki… – A mondatot már nem fejezhette be, mert lehúztam magammal a szőnyegre. Majdnem ráestünk Fredre, de a kandúr szerencsére az utolsó pillanatban eltakarodott a lábaink közül. Türelmetlen mozdulatokkal gomboltam ki és rántottam le Félixről a nadrágot, ő szinte letépte rólam a pólót és a melltartót. Nem is emlékeztem, mikor szeretkeztünk azelőtt ilyen vadul és szenvedélyesen, és mikor volt utoljára ilyen heves és kirobbanó orgazmusom. Utána csatakosan és kimondhatatlanul elégedetten feküdtünk egymás karjaiban.
– Azt hiszem, jól fogjuk érezni magunkat ebben a városban – mondtam mosolyogva. – Még ki sem léptünk a lakásból, de már most tízszer boldogabb vagyok, mint Budapesten.
– Remélem, ez így is marad – szólt Félix a hajamat cirógatva. Az ablakon beragyogó napfény lágyan simogatta egymásnak tapadt, meztelen testünk. Nagy nehezen tápászkodtunk csak fel a szőnyegről. Nagyot nyújtóztunk, előszedtünk egy törülközőt, és beugrottunk a zuhany alá. Mikor megszárítkoztunk, és ismét felöltöztünk, Félix rám sandított:
– Te is arra gondolsz…?
– Ó, igen! – szóltam vágyakozva.
– Akkor gyerünk!
Szinte rohantunk lefelé a lépcsőn, el a postaládák mellett, ki az utcára. Szökdécseltünk a gesztenyefák alatt, mint a gyerekek.
– Én görögöt ennék! Nem, inkább olaszt! – lihegtem jókedvűen.
– Én ázsiait! Kínait. Nem, inkább thait!
– Akkor most hogy döntjük el? – torpantam meg.
– Az első lesz, amit meglátunk! Az!
– Juhú!
Nevetéstől egymásnak dőlve vágódtunk be az első utunkba eső étterembe, egy vietnámiba, és huppantunk le egy asztalhoz. A kiszolgálás gyors volt és udvarias, a kaja fennséges. Én esetlenül próbálkoztam az evőpálcikával, míg Félix ügyesen csattogtatva seperc alatt belapátolta az elé tett ételt, majd utána gurított fél liter sört is.
– Ez ám az élet! – dőlt hátra elégedetten, teli hasát simogatva.
– Nem igazság, hogy te akármennyit ehetsz, mégis ilyen cingár maradsz – mondtam. – Én még csak a felét ettem meg, de már most úgy érzem, szétreped a gatyám!
– Akkor azt már nem kéred? – sandított párom a tányérom felé.
– Azt nem mondtam! – húztam magamhoz a szépen pingált porcelántálat, és villára cseréltem az evőpálcikát.
*
Kedves Szerző!
Szép, gördülékeny fogalmazás, látszik, hogy gyakorlott vagy. Nagyon jó hangulatú írás, ugyanakkor az első rész aprólékos és számomra rendkívül unalmasnak tűnt. A továbbiak csaponganak, hol itt vagyunk, hol ott, az idő is rohan. Belépünk a hálófülkébe, és Berlinben egy lakásban találjuk magunkat. Noémi nem tudja, miből fog megélni – itt kapásból az jött le, hogy Felix csak a lakótársa, majd kiderül, hogy mégsem, a srác a pasija. De érzelmet egy gyors orgazmus kivételével nem fedezek fel a kapcsolatban, teljesen semlegesnek tűnik. Egyelőre nem fogtak meg a karakterek, felületesnek tűnnek, nem szimpatikusak, de nem is utálom őket.
Nem akarok igazságtalan lenni, mert ez nem a kedvenc zsánerem, ha mégis továbbolvasnám, az csak azért lenne, mert jó a stílusod, be tudod rántani az olvasót.
Gratulálok a kikerüléshez!
Gratulálok a kikerülèshez!
Egy gördülékeny szövegben a mondatok egymásba kapcsolódnak, szövete, hálója, textúrája, tapintása, ritmusa, lendülete, hullámai vannak a szövegnek, amin lehet szörfözni, vagy el lehet benne merülni. Lehetnek rövid, pattogó mondatok is, de azok némi pattogás után belecsobbannak valamibe, és ott vetnek hullámokat. Itt nem ez történik, ezek a mondatok egy végtelen lépcsőn lefelé kopogó pingponglabdák.
A táncos film egy ismert műfaj (vagy zsáner, vagy mit tudom én mi erre a szakkifejezés), és persze mindig a tánc iránti szenvedélyről, a tánc által kifejezett szenvedélyről, az útkeresésről, az út megtalálásáról meg általában nagy érzelmekről szól. Táncos könyvvel én őszintén szólva még nem találkoztam (lehet, hogy ez az én hibám), de nagy vállalkozásnak tartom, és roppant kíváncsi lennék, hogyan tudja szavakkal visszaadni a tangó iránti, vagy a tangó által kifejezett, vagy abban rejlő stb. stb. szenvedélyt. Egyelőre nem érzem a ritmust, de kíváncsivá tett.
Sajnos már a második bekezdés végén feladtam. A narráció szörnyen monoton. Nincs benne lendület. Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha valaki ugyanazon a hangszínen, pontok, és vesszők nélkül olvasna fel valamit. És, ha ez nem lett volna elég, azonnal orrba vágott több csúnya helyesírási hiba is (follyon – folyjon, szépítkezek – szépítkezem). Bocsánat, de én ezt azonnal visszatenném a könyvesboltban a polcra.
Kedves Szerző! Gratulálok a kikerüléshez. Nekem összességében tetszett a részlet, valahogy megkapó keveréke az idealizmusnak meg a rideg valóságnak. Nem túl nyálas, de nem is cinikus, én kíváncsi lennék a történetre. Félix karaktere nekem valamiért kicsit üresnek érződött, ahhoz képest, hogy ő a főszereplőhöz legközelebb álló ember, nekem nem volt eléggé kidolgozott. (mondjuk nekem a legelső részletből az jött le, a végén már nincsenek együtt, ami érdekes meglepetéseket tartogathat a cselekmény további részében) Nem vagyok benne biztos, hogy a történet tempója tetszik. Kiragadott pillanatokat látunk, néhol egészen behúz a szöveg, aztán rohanunk tovább és kapunk lényegtelen információmorzsákat az arcunkba. Szerintem ha ezek ki lennének gyomlálva, az egész szöveg gördülékenyebb lenne. Összességében azért tetszett, remélem a dramaturgián nem vérzik el, mint úgy látszik a legtöbb kézirat, mert kíváncsi lennék a folytatásra.
„Lemosom magamról a napi gondokat, hagyom, hogy a zavaró gondolatok a vízzel együtt lefollyanak a lefolyón.” Ez a mondat mindjárt az elején eléggé elkedvetlenít. A „gond”ok és „gond”-olatok, „lefolynak a lefolyón” eléggé zeneietlen olvasmányt adnak. Bár a „gond” gyök két különböző jelentésű szót ad, azért mégsem írnám egymás nyakára őket.
A szakmai becsület arra késztetett, hogy tovább olvassam. A földhöz vágott lábasból kikanalazott instant leves ugyancsak igyekezett elvenni a kedvemet a szöveg elsajátításától, de kitartottam. Gyötrődtem a „szutykos Budapest”-en élő fiatalok közismert panaszáradatától, még meg is sajnáltam a szereplőket ezen a szörnyű helyen, ahol a fél város nap, mint nap az utcára vonul. Nagyjából annyira reális az indítás, mint a földhöz vágott lábasból égetően forró levest kanalazni.
A szájbarágósan píszí indítás a második részhez már nem adott megfelelő löketet, elveszítettem a fonalat. A valódi diktatúrában éltem le életem felét, megtanultam a sorok között olvasni, a direkt politizálást viszont utáltam, ezért kerültem Szilvási Lajos és Berkesi András írásait. A mai berkesiket sem fogom megkedvelni.
A feltételezhetően napfényes Berlin megismerésére már nem futotta a kitartásomból. A német fővárost abban az időben ismertem meg, amikor a Brandenburgi Kapu keleti oldalán automata géppuskák vigyáztak arra, hogy tévedésből el ne hagyjuk valahogy a jó világot. A mostani jó világ akkor még csak alakulóban volt, a karácsonyi vásárokat Kelet-Berlinben sem vették körül betonkorlátok, nem tangóztak az utcán géppisztolyosok, legfeljebb csak a fal tövében.
Kedves Réka!
Az eddigi részletek közül most vagyok leginkább zavarban. Nem tudom eldönteni, miről fog szólni. Új város, aminek hatására Félix és Noémia kapcsolata megerősödik, vagy épp meggyengül, és szétmennek? A tangóról, amit Noémi felfedez magának? Talál valami jó munkát, amiben kiteljesedhet? Mert eddig nagyjából ennyit tudunk meg, és szerintem ha mindez benne is lesz a regényben, ez akkor is kevés. Nem érzek konfliktust. Vagyis ez így nem teljesen igaz, a magyar munkaerőpiac kilátástalanságát érzem konfliktusnak, de ennek a megoldását már elkezdték: kiköltöztek Berlinbe. Kell valami más is, mert ez nem viszi el a hátán az egész történetet. Viszont hogy mi más lesz még, arról nem tudunk meg semmit. Nem érzem a történet ívét sem egyelőre.
Szépen fogalmazol, és jól tudsz hangulatot lefesteni, ez látszik, viszont voltak nagy bicsaklások. Az első részben az aprólékosan, tőmondatokban felsorolt teendőktől a szöveg nehézkes lett, én kihúznék közülük jó párat. A fogmosást például teljesen felesleges megemlíteni, semmit nem ad a történethez, inkább csak elvesz. Elég lenne a vörös tűsarkú és a rúzs, sokkal erőteljesebb lenne a tangó fülledtségére utaló hangulat. Aztán a búcsuzkodós jelenet, ami nagyon parodisztikus lett a nagyszámú rokon felvonultatásával, egyáltalán nem passzolt a történet addigi stílusához.
A másik nagy problémám Félix és Noémi. Egyáltalán nem éreztem, hogy ők együtt lennének. Ha Noémi nem mondja, hogy Félix a párja, akkor komolyan azt hittem volna, ők csak lakótársak és szimpla barátok. Semmenyire nem éreztem közöttük a kémiát. Noémi karaktere sem lett szimpatikus, inkább idegesített, Félix az, akit megkedveltem, és bevallom, kicsit sajnáltam, hogy ilyen barátnője van. 😛 (A kezdésben felvillantod a hűtlenséget, ebből arra asszociálok, hogy lesz itt megcsalás is.)
Bocsánat, hogy ennyit fecsegtem össze-vissza, de tényleg zavarban vagyok, és nem tudom továbbra se, mit gondoljak. Kiss Angéla London csak oda regénye jutott eszembe, ami ha jól emlékszem egy blogregényből nőtte ki magát. Imádtam! Ám ott a főhős kedvelhető, csetlő-botló, és tulajdonképp az írónő a saját élményeit írta le, valós eseményeket (persze némi tupírral), ami adott egy plusz intim hangulatot a történetnek. Itt egyelőre nem érzem a pluszt. De gratulálok a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakban!
Csak Attila kommentjében vettem észre a „lefollyanak” szót. Megesik, persze, ki ne vétene, ezt-azt, de ez azért…
Kíváncsi lettem volna egy történetre, ami révén megtudhatok valami lényegeset erről az aktivistáskodásból vegetáló, öko-bio-macbook, semmihez nem értő, de mindennel elégedetlen, magát az univerzum közepének képzelő, kb zéró élettapasztalattal rendelkező, de máris a burn-out szélén tántorgó embertípusról. (A két szereplőről beszélek, nem a szerzőről.) Nem mondom hogy generációról, mert azért akad szép számmal olyan is a mai huszonévesek között, aki rájött, hogy nem a világnak kell hozzá alkalmazkodnia, hanem fordítva. Hogy ez itt sem nyelvi, sem gondolati szinten nem sikerült – ez van, így jártunk, mások már leírták, mik az alapvető problémák a szövegrészlettel.
Ha a táncmotívumot nézem, az is érdekelt volna, mind a tangót mint műfajt, mind a táncosok lélekrajzát illetően. Sajnos a kitett részlet alapján nem nézem ki a regényből, hogy meg tudná ugrani ezt a lécet. Az írói eszköztár és szókincs alig haladja meg egy középiskolás fogalmazás szintjét, márpedig tangóról írni kicsit komolyabb kihívás mint egy kínai zacskósleves elfogyasztásáról. Ebből a szempontból különösen a szeretkezős jelenet fantáziátlansága rossz jel. Sok olvasással talán meg lehet haladni azt a nyelvi szintet, amibe a randomizált, divatos hívószavakból alkotott mesterséges beszéd („fenntartható átláthatóság facilitálása a csoportfolyamatok integrált strukturálásának megvalósíthatóságárt” és vice versa is ennyi értelme van) jelenleg belekényszeríti. Érdemes lenne fejlődnie, mert a szerző nevére rákeresve látható, hogy lenne érdemi mondanivalója a témában. Legalábbis egy blogbejegyzés rövid bekezdésében sokkal többet mond el a kitelepülésről, külföldi életről és a hazaköltözés tanulságairól, mint amennyit a kitett részlet alapján a mostani „regény” egészéből sem nézek ki. Majd talán egyszer eljön az ideje. Igény lenne rá.
Kedves Lobo Marunga!
Megesik, persze. Nem is emeltem ki a helyesírási hibát – bár szerintem a Word aláhúzta, és elküldés előtt legalább a pirossal aláhúzott szavakat illene felülvizsgálni. Engem inkább az egyetlen mondatban kétszer elkövetett szóismétlés zavart. Később is került elém ismétlődés, így már nem tekinthettem véletlennek. A sok rövid mondat, a fogalmazás gyengeségei, a szűk szókészlet – amelyet legfeljebb csak enyhített a szándékosan elhintett idegen szavak (fókusz téma, instant…) hencegő megjelenése jobban riasztott a nyilvánvalóan durva helyesírási hibánál.
Kedves Attila, hogy egy klasszikust idézzek az itt leírt szubkultúrából: vácc pávör? 😉
„szutykos Budapest” Mert Berlin, gondolom, patyolattiszta (és ott nyílik a Mennyország kapuja). 😀
Mivel aktuálpolitikai és személyes vonatkozású a történet, sajnos lehet esélye a pályázaton. 🙁
Önmagában nézve a szöveg unalmas, száraz, nehézkes és gyengén fogalmazott, több helyen kifejezetten bosszantó.
Bár véleményünk a kézirat tartalmáról és témájáról is lehet, és van is, úgy vélem, a pályázat célja megkeresni azon írásokat, melyek a kitűzött célt a leginkább jól, érdekesen, színvonalasan tudták elérni. Én például sose olvasnék horrort, ha jó, akkor se, sőt, akkor még kevésbé, de attól, hogy én nem szeretem, még lehet remekmű.
Ebben a részletben, ahogy Megyeri Judit megfogalmazta, a konfliktusnélküliséget érzem a legnagyobb gondnak. A bevezető rész mindenképpen túl hosszú, vagy ha a táncról szól, akkor a történetnek valóban jóval közelebb kellene elkezdődnie a tangóhoz. Önmagában a csókos pályázatgyőztesek és a külföldre költözés is maga egy regény, de ez a kézirat, feltehetően, nem erről fog szólni. Attól tartok, mi ismét csak a keretet láthattuk, magából a képből még egy millimétert sem.
8-as, a maga szórakoztató irodalom műfajában szerintem jó.
A tangós-vallomásos kezdés nagyon tetszett. A stílusa, hangneme, összeségében ahogy van.
Ezzel szemben a kis, pesti valóság már kevésbé. Lehet, hogy a jelenidő jobban áll neked.
( Nem tudom, milyen szövegszerkesztőt használsz, de már találkoztam olyan Windows10-es programmal, amelyben a Word egész egyszerűen nem tartalmazott helyesírásellenörzőt. Talán megfontolandó lenne egy másikat beszerezned)
Gratulálok a kikerülėshez!
Kedves Szerző!
Gratulálok a kikerüléshez.
Az első bekezdés nagyon monoton volt számomra, alig volt benne jelző és a mondatok az alany állítmányon kívül nem nagyon tartalmaztak mást.
Kicsit lelőttem magamnak a poént, mert az első pár sor után rögtön a csillagozásra és a kommentekre ugrottam, hátha találok valamit, ami miatt tovább olvasnám. Szerelmi történet! Na azt szeretem, próbáljuk meg újra.
Hát Félixet én sem tudtam Noémi szerelmeként elképzelni, hiába tudtam már előre, hogy ő az lesz. Lakótársnak éreztem én is, de abból a fajtából, aki mindig otthagyja a haját a lefolyóban, este sokáig bömbölteti a zenét és megeszi a kajádat a hűtőból. Te meg vágod a centit, hogy mikor telik le a szerződés és lépsz le onnan. Szóval tényleg fura volt, hogy amikor először találkoznak a nap folyamán, vagy legalábbis munkából hazaérve se egy puszit, se egy ölelést semmit nem adtak egymásnak. Persze kell valami ok is, hogy miért csalja majd meg a fiút, de akkor legyenek apró nyomok. Mutasd meg a lány érzelmeit. Azt nagyon hiányoltam.
A csillagozás nem működik nálam, talán jobb is.
Kedves Réka!
Gördülékeny a szöveg, értettem minden szót, de mégsem éreztem kapcsolatot jó pár mondat között.
Ugyan hosszú a kitett részlet, de mégsem sikerült megkedvelnem a szereplőket, azonosulni a főszereplővel, Noémival. Igazándiból semmilyen érzést sem váltottak ki belőlem.
Furcsa volt az állomáson leírt búcsúzkodás, ahogy Félix intézkedett, és hogy ezen senki sem sértődött meg, vagy adott hangot (még Ödön bácsi, Félix nagyapjának az öccse sem 🙂 )
De teljesen megértem, hogy itt mire gondoltál.
Nagyon szemléletes volt a rakott krumplis rész, ezen mosolyogtam is. 🙂
Elsőre én úgy gondolom, hogy ez egy életrajzi regény lesz (amiben nagy szerepet fog kapni a tangó, mint tánc, és bemutatja majd, hogyan formálja az életét a főszereplőnek), de lehet, hogy tévedek.
Sajnos egyelőre nem merült fel bennem olyan kérdés, ami miatt tovább olvasnám. Nekem eddig túl „száraz” volt.
De biztos vagyok benne, hogy a célközönségednek tetszeni fog, mert szépen írsz, csak kicsit színesíteni kellene.
További sok sikert és gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Most lehet rám bármit mondani, de nekem ez a részlet kicsit sem tetszett. Sőt kihozott a sodromból.
1. A hazánk ócsárlása, hogy így szutyok úgy szar, nem lehet munkát kapni stb mélységesen leegyszerűsítettnek éreztem. Sértő ez a lealacsonyítása a városunknak.
2. Főleg sértő hogy ezt egy ilyen ki ha nem én lányka mondja. Ez tipikusan az a lány aki semmi munkákból(táblairogatásokból és pályázatkörmölésekböl akar sok pénzt szerezni) szivecském, Noémi, ez nem édembeli munka!
3. Németorszák lefestése mintha az a megtestesült Paradicsom lenne. Ha már Bp-t leszaroztuk akor légyszi legyen már szó az egyre elterjedő iszlám rasszizmusról a török bandák terjeszkedéséről és a külföldiek agyondolgoztatásáról. Ja hogy ez nem PC. Ez nem környezettudatosság. Sajnos az én „Ursula néném” ezt mesélte nem rég.
Ja igen. Természetesen a főszereplők az úri környéken kapnak lakást nem a szegénynegyed egyik bérházában. Uhum. Hiteles. Bocsánat ha bárkit is megsértettem de ez most eléggé felhúzott.
Azért milyen érdekes, hogy szabad mindenféléről írnunk, szőke hercegekről, álomszép darázsderekú hercegnőkről, perverz gazdag pasi szürke kisegér kombóról, stb., de az tilos, ami körülöttünk éppen zajlik, a valóság tabu. Mintha kötelező lenne hárítani és az álomvilágról írni, nehogy a tények képen töröljék az embert. X szerint Pest büdös, Y szerint a Mennyország. Magam részéről X-el értek egyet, de ezzel még talán nem gyalázom a hazámat, mert egyéni szociális probléma, hogy én speciel jobban kedvelem a vidéki trágyaszagot, mint a pesti benzingőz bűzét. Az számomra sem derült még ki, hogy miről szól a kézirat, de a kiindulópont érdekesnek tűnik, Noémi új életet kezd távol az otthonától. Még az is lehet, hogy honvágya lesz, és a hetvenkettedik oldalon sírni fog a főszereplő pesti bűz után.
A napi politikáról újságcikkekben kell írni, a regényt ajánlatos kissé távolabbra vinni, mert amíg a háromszáz oldal elkészül, és a könyv az olvasó kezébe kerül, hatvanszor fordul a világ és az emberek véleménye – természetesen a befolyásoló események hatására ugyancsak változik. Nem tilos napjainkról írni, de nem árt pontosan, gondosan és árnyaltan fogalmazni. A baj, a durva, belemenős, szélsőséges véleménnyel van. Ebben az évben Budapest Európa legszebb városa címmel büszkélkedhet, tehát erősen megkérdőjelezhető, ha valaki szutykosnak titulálja még akár hét esztendőre visszamenőleg is. Ha valaki sarkos véleményt mond, számítson rá, hogy azok, akik nem értenek ezzel a sarkított véleménnyel egyet, esetleg felháborodnak. Arra egyébként is lehet számítani, hogy akadnak még az országban olyan emberek, akik szeretik a földet, az országot és büszkék a fővárosra, és ezek az emberek érzékenyebben reagálnak a furkósbottal előadott kritikára. Ez még akkor is előfordulhat, ha netán a kritika igaz lenne, de mint írtam, Budapest Európa legszebb városa lett 2019-re. Ezt nem mi szavaztuk meg, tehát talán jelent valamit. Nekem az is jelent valamit, hogy élvezettel hajózok végig egy nyári estén ennek a „szutykos városnak” a sokak által gyönyörűnek tartott folyóján, de élvezettel járom az utcákat is, ahol a mai autók régen elfelejtették, hogyan kell telebüdösíteni a levegőt.
Még valamit!
Az ember helyesen tartózkodik attól, hogy saját magára hivatkozzék, mégis megteszem. Egy régi regényem 1960-ban játszódik, aki élt akkor vagy figyelt a történelemórán, az tudja, hogy akkor jártunk a legsötétebb diktatúra, az igazi diktatúra végén.Budapest tele volt romos házakkal, a Rákóczi úton foghíjas telkek ásítoztak, az Erzsébet híd egyik fele a Dunába lógott, és az autók tényleg büdösek voltak. Ebben a regényben mindezt leírtam, és a szereplőim véleményét is leírtam: a hibákkal együtt gyönyörűnek látták Budapestet. Én is szépnek láttam a várost, pedig addigra a filmekből már megismerhettem más városokat is. Azt hiszem, helyes, ha az ember kis pozitív diszkriminációval tekint a szülővárosára. Persze, aki az első alkalommal elhagyja…
Többször is lett volna alkalmam menni, de a kalandvágy és valami fura érzés itthon tartott, ahogy a gyerekeim is itthon igyekszenek boldogulni.
Meg kell, hogy védjem Noémit, mert miért ne lehetne egy regénybeli karakternek sarkos véleménye? Miért ne tarthatná Bp-et koszosnak és élgetetlennek? Ha a szereplő olyan véleményt fogalmaz meg, ami a háttere, a személyisége, a cselekedetei alapján érthető és hiteles, akkor egy rossz szót sem mondhatunk. És speciel ez szerintem hiteles ebben a részletben. (Egyébként csak tátogok, hogy komolyan meg akarjuk szabni, mit gondolhat és mit nem egy kitalált karakter. Csak azért, mert nem értünk vele egyet…)
Nem az a baj hogy leszólja Budapestet, mert végül is ki az akinek néha nincs vele meg főleg a lakóival tele a hócipője. Engem pld az ilyen Noémi-félék idegesítenek halálra. Ott a gond hogy a viszolygása nincs hihetően, életszerűen megindokolva. Nincs hihető, átérezhető tragédia vagy legalább konfliktus.
De még ez is beleférne (pontosabban a szöveg egészét nézve nem oszt, nem szoroz), ha Berlint nem ábrázolná valóságos földi paradicsomként (ahol még a környezetvédelem és a fenntarthatóság is előrébb tart!). Ne nézzük már ennyire hülyének az olvasókat… meg a kiadót se.
A regény elején (a karakterek szempontjai) leszólják Budapestet, földi paradicsomnak írják le Berlint -> ez politizálás, és biztos, hogy a teljes regényben végig ez az álláspont fog fennálni, ja és hazaáruló. „A Tisza-parton mit keresek?”
Már megint sokan a jövőbe látnak. Amúgy, hogy lehet felvételizni a Roxfortba? Szeretném már én is elvégezni.
Bocsánat, ha esetleg személyeskedtem, csak van ez az allergiám a szűklátókörűségre, viszket tőle a szemem, meg ilyenek.
Kedves Sade Lia!
Szerintem nem szűk látókörűség, ha egy karaktert unszimpatikusnak ábrázolunk, max. fennáll a veszélye, hogy az olvasók nem fogják szeretni és ezért nem olvassák el a regényt sem. Noéminek van egy véleménye, elmondja, lehet szeretni vagy utálni érte.
Egy kicsit túl van lihegve ez a kérdés, az ifjú titánok nyafogására reflektáló, hazaárulással való vádaskodás meg egyenesen vicces, mert erre a korosztályra (20 és 30 közötti értelmiség) abszolút jellemző, hogy sokszor elégedetlenek, korlátozottnak érzik a lehetőségeiket, azt gondolják, hogy többet, szebbet, jobbat érdemelnek, külföldön várja őket a kolbászkerítés. És nem azért, mert Magyarországon vagyunk, a nyugati országokból pont ugyanígy elcsavarognak a fiatalok, keresgélik a helyüket a világban. Ebből a szempontból mind Noémi mind Felix karaktere szerintem hiteles, belekötnek az élő betonba is, mert magyarázatot, okot, motivációt keresnek a határaik tágításához. Ha nincs munka, az a baj, ha sok a munka az baj… Más kérdés, hogy ezzel a jelenséggel mit kezdett az írónő, fel tudta-e építeni logikusan, a nehézségek hiteles ábrázolásával a történetet.
Ez pontosan hogy nem egy tényfeltáró újságcikk, hanem egy regény, kitalált szereplőkkel, kitalált gondolatokkal, motivációkkal, érzésekkel, nem lenne szabad korlátozni az írói szabadságot, főleg nem egy kiragadott részlet alapján.
Kedves Ildikó!
Nagyon kedves vagy, és a véleményeddel maximálisan egyetértek, de igyál egy kávét, ugyanis pontosan azt írtad le hosszan, amit én röviden. 🙂 A szűklátókörűséget a kommentekre írtam, még egy Ady idézetet is odabiggyesztettem elé nyomatékosság gyanánt.
Kedves Sade Lia!
Sorry! A kávé jó ötlet, teljesen félreértettelek, elnézést kérek.
Kedves Komment-testvérek!
Azt hiszem, megint sikerült elrugaszkodnunk a keretektől, és sokan olyan megállapításokra ragadtatják magukat, amilyeneket csak a teljes mű ismeretében lehet tenni.
Megint előjön a „nem szimpatikus a főszereplő” kártya. Ismét kérdezem: Mégis miért kéne a főszereplőnek szimpatikusnak lennie? A száz év magány főszereplői közül hányan szimpatikusak? – csak hogy egy gyors példát mondjak… A főszereplő megfogalmaz egy véleményt. 1. Ki mondta, hogy ez a regény üzenete? Ki mondta, hogy ezzel a véleménnyel kellene azonosulnia az olvasónak? Ki mondta, hogy nem éppen ennek a cáfolatáról szól-e a mű? Amikor az Anna Kareninát olvastam, aszerint, hogy éppen kinek a nézőpontjából mutatja be az író a helyzetet, mindig mással értettem együtt, és kb. a regény két harmadától tudtam, hogy ennek csak egy megoldása lehet, már csak az a kérdés, mikor és hogyan. Lehet, hogy itt is ez jön.
VISZONT! Az azért látszik a részletből is, hogy a főszereplőn keresztül nagyon egyszerű, sztereotíp, mondhatni közhelyes véleményeket kapunk, és az E/1 miatt gyanítható, hogy ez az író álláspontja is. Ha ez így van, nagyon nehéz úgy olvasni, hogy közben folyamatosan vitatkoznunk kell vele, ezért az tudja olvasni, aki egyetért vele. Kérdés, hogy akkor meg minek? De még mindig benne van a pakliban, hogy az illető revideálja az nézeteit, mely esetben nem az újragondolt nézetek elfogadása (hiszen az is egy szubjektív vélemény), hanem a belső vívódás és változás leírása fogja értékessé tenni a regényt. Az itt megfogalmazódó közhelyes, és élettapasztalatot nélkülöző vélemények későbbi árnyalása, fejlődése – függetlenül attól, hogy a vélemény tartalma változik-e vagy sem – szintén izgalmas fejlődési ívet jelenthet. Ilyesmire persze aligha számíthatunk a folytatásban, ha ezek valóban az író véleményét tükrözik, és mindössze ezeket a divatosan elcsépelt sztereotipiákat akarja irodalmi formába önteni. DE! Ezt itt és most még nem tudhatjuk!
Budapestről: Nem vagyok nagy utazó, de Párizs, Róma és London pl. megvolt. Párizs nekem óriási csalódás volt, kutyagumi mindenütt, baromi nagy forgalom, zéró hangulat. Rómát nagyon lazának, ezzel párhuzamosan helyenként döbbenetesen, már-már felháborítóan elhanyagoltnak láttam, elképesztő mennyiségű szeméttel. London egy szürke, unalmas, építészetileg teljesen szétbarmolt város benyomását keltette bennem, miközben lenyűgözött az ott tapasztalt türelem és udvariasság. A párizsi metróba csak benéztem, akkor még elriasztottak a gépfegyós katonák. A római egy szutykos pöcegödör, a londoni döbbenetesen szűk, kényelmetlen és ronda. Mindhárom hely után felüdülés volt a budapesti tömegközlekedés. Összegezve a „bjudapesztizbjutifúl”-ban tényleg van valami, csak aki benne él, és mondjuk minden reggel ott gubbaszt a metrón, az érthető, ha nem ezt veszi észre. És habár ugyanezt csinálja Londonban is, sőt lehet, hogy még kényelmetlenebb körülmények között, ott akkor is ott lesz a fejében, hogy: „Na de Londonban vagyok, hékás!”
ps: A szubjektív benyomásaim elfogadását senkitől nem várom, éppen ezért kéretik nem is vitatni őket. Ha valaki másképp látja, írja le, de könyörgöm, ne akarja megmagyarázni nekem, hogy miért nem azt gondolom, amit gondolok. És ez vonatkozik az irodalmi befogadásra is…
Az írónak illik árnyaltan fogalmazni, ha nem teszi, akkor úgy akarja befolyásolni az olvasóit, hogy közben nem kíván tisztességesen gondolkodni. Az írónak illik töprengenie a saját véleményén is, az írónak jogában áll mindenben kételkedni, de az egyensúly kedvéért kötelessége a saját véleményét is megkérdőjelezhetően előadni, és kötelessége saját magában is kételkedni. Aki nem teszi, az ne akarjon mások gondolkodására hatni. Pedig az író akkor is hat mások gondolkodására, ha nem akar ezzel foglalkozni. (Más kérdés, hogy akkor sosem lesz belőle jó író.) Írhatunk egyszerű giccset, ami nem egyéb könnyes mesebeszédnél, a Romanában vagy a Juliában sikerünk lesz, de holnapra már senki sem emlékszik majd ránk, mert jönnek az újabb giccsfaragók. Viszont az árnyalt fogalmazáshoz az ellenkező pólus véleménye, és annak értelmes cáfolata is hozzátartozik. Ha a szereplők kizárólag az egyik oldalt képviselik, akkor hiányzik a gondolkodás, akkor csak bedumálás van. Mondhatja bárki, hogy ne írjam elő, melyik szereplő mit gondol, mondhatja bárki, hogy „egyelőre” csak az egyik szereplő véleményét ismertük meg, de a regény nem lesz színes, csak egyhangú propaganda ízű kiáltvány marad. Írhat bárki pamfleteket, de miért neveznénk irodalomnak. Erről van szó. Az író a saját munkájával azt tesz, amit akar. Az olvasó meg azt gondol erről, amit akar. Olvasóként tehát azt gondolhatok, amit akarok, és le is írhatom a véleményemet a sarkos, alaptalan és vitaképtelen szerzeményről. Vagy ez már nem jogos? Ismerős a vélemény. „Velem egyetértésben nyugodtan vitázhatsz, de ha ellent mondasz, akkor csúnya bácsi vagy, és még a Fészbúkon is tiltalak, nem vagyok rád kíváncsi.”
Szerintem egyről beszélünk, Attila. Éppen ezt az általad leírt írói és befogadói szemléletet hiányolom. Még talán annyi, hogy lehet azt is mondani, hogy az írónak csupán a szórakoztatás a célja. Ami szintén oké a maga helyén, csak a szereplői akkor is fognak találkozni dilemmákkal, és ezekre választ kell adniuk. Na és emiatt kell az, amiről írsz, még akkor is, ha valaki nem akar nagyot alkotni. Viszont továbbra is azt mondom, hogy e tekintetben egy-egy ilyen részlet alapján még csak megérzéseink, feltételezéseink lehetnek, ítéletünk nem.
Szerintem amikor egy szereplőt beszéltetünk, nyugodtan lehet negatív véleménye pl egí adott országról. Vagy diktatúra van és a helyi dolgokat csak magasztalni lehet, különben jön a rendőr és lecsuk? Egyelőre szerencsére ott még nem tartunk.
Kedves Lobo Marunga!
Azt hiszem, nagyjából egyetértünk, közhelyesen szólva egy malomban őrölünk, a különbség árnyalatnyi csupán, szerintem az író nagyjából semleges véleményét már a regény elején láthatóvá kell tenni, hiszen az esetlegesen sarkosan gondolkodó olvasó az első lapok alapján vásárol vagy nem vásárol, olvas vagy nem olvas tovább. Ha nem látom az árnyalt, megfontolt véleményt, akkor negatívan nyilvánulok meg az írással szemben, és nem olvasom el.
Persze mások mondhatják, hogy ez már a diktatúra, „szerencsére” még nem a teljes diktatúra, de még a nem bedumált, hanem a valódi diktatúra idején is így működtek a dolgok, Berkesi Andrásból nem lett érettségi tétel. Nem kell fellélegezni, hogy „szerencsére” itt még nem tartunk. A bedumált rémálom a múltból integet.
Szerintem a kezdő YA/romantikus műfajban utazók az írástechnikát illetően rengeteget tanulhatnának a Julia-Romana regények profi szerzőitől. Sőt nem csak ők. Irodalmi értékük persze a nulla és a nulla pont nulla közt mozog, de a kezdő írók minden mumusát (nézőpontváltás, infóadagolás, leírások, erotika) kirázzák a kisujjukból.
Ami az ellenszenves főszereplőket illeti, mint itt Noémi, a dolog akkor van elrontva ha nem a jellemük vagy véleményük teszi őket unszimpatikussá, hanem ha a motivációjukkal nem tudink azonosulni. Noémi nem Jockey Ewing vagy Sam Spade akit annyira utálunk, hogy a bukását várva izguljuk végig a történetét. Legalábbis alig hiszem hogy a szerző ilyennek szánta volna. Noémivel az a baj, hogy egy súlytalan, éretlen, felszínes kis nulla, akivel szerintem egyetlen felnőtt olvasó sem tud azonosulni, mert indítékai és cselekményei még egy közepes YA regényhez is kevesek.
Nem értem ezt az utálkozást. Nem értem ezt a struccpolitikát. Van egy valós helyzet/probléma, vagyis, hogy a magyar fiatalok egy része kivándorol külföldre, mert ott jobb lehetőségeket talál. Nem lehet erről írni?
Ildikó fogalmazta meg és egyetértek, lehet, hogy később honvágya lesz Noéminek. Ha valamiben csalódott és nem érzi jól magát (Budapest), majd tesz ez ellen (elköltözik) és megérkezik valahova, ahol pozitív dolgok fogadják (Berlin), akkor miért ne érezhetné rózsaszínnek ezt a közeget? Ha ez árnyalódik később, akkor nincs ezzel probléma. Az is lehet, hogy a regény végén hazaköltözik és megállapítja, hogy kellett neki Berlin, hogy máshogy lássa a világot, összeszedje magát és végül itthon lesz újra boldog. Az is lehet, hogy egy német pasit talál. Az is, hogy az ő szemén keresztül mi is megkedveljük Berlint. Ki tudja? Csak akkor derül ki, ha végigolvassuk. Ez a baj az első fejezettel, hogy nem tudod rögtön továbbolvasni, nem kapsz esélyt, hogy változzon az első benyomás.
Félix és Noémi között nem izzik a levegő, de ha megcsalás lesz a dologból, akkor nincs ebben semmi meglepő. Ha ők lakótársként, egy kihűlt kapcsolatban élnek együtt, akkor az írónő ügyes volt, mert sikerült ezt érzékeltetnie.
Problémák viszont vannak. Nekem az elején túl sok a tőmondat, túlírt is, legalább a felét szerintem ki lehetne húzni ennek a részletnek és pöröghetnének gyorsabban a dolgok. Vagy lehetne máshol kezdeni, egy drámaibb ponton és visszaemlékezésekből felvázolni hogy jutott odáig a főnös. Néhol klisék is felbukkanak. Ill. engem mindig zavar, ha a bárbeszédekben sokszor hangzik el valakinek a neve. Félix a mondandója végén többször hozzáteszi, hogy Noé vagy Noémi, pedig az életben nem beszélünk így.
Összességében nekem tetszik a téma és gördülékeny, olvasmányos az írás. Persze, aki eljut a kikerülésig, ezt a szintet már megugorja. És ez nagy dolog, mindenképpen gratulációt érdemel! Remélem, Réka kedvét nem veszik el ezek a kommentek az írástól.
Hát igen, ez egy nehéz ügy. Szerintem nem feltétlenül kell az írónak semlegesnek lennie, de jobb ha az, mert ha nem, akkor könnyen megeshet, hogy a véleményét az olvasóra erőlteti. De meg merem kockáztatni, hogy még ennek is lehet létjogosultsága, de nem direkt módon, és semmiképpen sem ilyen felszínes vélemény esetében, ilyenkor sokkal jobb ha független, és ily módon lehetővé teszi, hogy az olvasó alakítsa ki a maga véleményét, és úgymond működjön a szöveg. Mármost ezt igencsak megnehezíti az E/1-es elbeszélő alkalmazása, hiszen ebben az esetben könnyen azonosítjuk az írót és a szereplőt. Amit egyébként nem kéne, de ahhoz, hogy ez működjön, már nagyon nagy írónak kell lenni, és a nagyoknak sem mindig sikerül. 10-ből legalább öt gyerek úgy emlékezik, hogy a Kincskereső kisködmön főhősét Ferikének hívják… (ami persze nem gond, mert kétségtelen az életrajzi ihletés) Viszont nagyon izgalmas ebből a szempontból Agatha Christie-nek egy regénye, amiben E/1-ben mesél, és nagyon nem ő a főszereplő, még csak nem is nő. De említhetem Németh Lászlótól az Iszonyt is, ha már itt tartunk. Na de mondom, ez már nagyon magas szint, nem könnyű az ilyesmi, én meg se merném próbálni.
Azt hiszem, itt többeknél nem az csapta ki a biztosítékot, hogy a főszereplőnek negatív véleménye van Budapestről, hanem az, hogy ezt nem igazán támasztja alá (ugyanakkor élesen szembeállítja Berlinnel, ahol meg minden meseszerűen szép, ott még a szex is sokkal jobb 😀 ). Olyasféle alátámasztásra gondolok itt persze, mint amilyenről a romantikus érzések kapcsán beszélünk egy regényben, nem konkrét, tényszerű indoklásra, hanem, hogy hihető legyen, hogy érezzük, hogy ott van az érzés, és nem csak úgy mondogatják, hogy ők ketten mennyire szeretik egymást (mint ahogy ezt sem sikerült itt megvalósítani a két főszereplővel, akiket tényleg maximum lakótársnak tudtam én is elképzelni, legfeljebb szakítás határán egyensúlyozó párnak). Most sajnos tényleg eléggé felszínesnek tűnik a főszereplő ezzel a „jaj, itt minden olyan sz.r, itt nem értékelnek engem” szemléletével. Akkor már lássuk, hogy tényleg nehézségei vannak, hogy tényleg vívódik, hogy tényleg szíve vágya egy másfajta élet! Semmi bajom azzal, ha valaki kalandvágyból elindul felfedezni a világot, esetleg erről még regényt is ír. Tényleg. De azokban az időkben, amikor az a sláger, hogy „el kell menni ebből az országból” (és lehet, hogy bizonyos szempontokból máshol tényleg könnyebb, de szokták mondani: gondolod, hogy oda nem viszed majd magaddal a gubancaidat, amiket itt nem tudtál megoldani?…), nekem mindig kicsit fáj, amikor valaki elintézi ezt a kérdést ennyivel, hogy itt sz.r, máshol meg jobb, és meneküljünk el. Hosszasan tudnám bogozni még ezt a témát, de most most mindenkit megkímélek tőle, nem ez a megfelelő fórum erre. 🙂
A mondanivalón túl sajnos a kivitelezés sem sikerült szépen (ami egyébként elvihetné a hátán az egészet, Budapest kontra Berlin téma ide vagy oda). A búcsúzós jelenetnél én összezavarodtam, és azon gondolkodtam, hogy akkor most ki kicsoda, így nem jött át a hangulat. Ugyanez igaz Berlin leírására, listát kapunk arról, hogy mik vannak ott, de ez nem segít abban, hogy lássuk, milyen is ez a város. Túl általános a leírás, vannak ott gazdag, öreg hölgyek a pincsijeikkel meg dizájner babakocsis párok, így, általában (erről most beugrott a Mátrix zebrás jelenete az egyforma emberekkel…). Pedig ezt sokkal plasztikusabban is meg lehetne írni, és ha már utazunk, tulajdonképpen ez is lenne a lényeg, hogy a szereplő, akinek a szemével nézünk, hogyan látja a helyet. Maga a téma amúgy nem lenne rossz, még egzotikusnak is mondanám, hogy épp a német fővárosban ismerkedik Noémi a tangóval, ebből lehetne egy jó kis fejlődésregény, de ahogy mások is mondták, ennyiből egyelőre nem úgy tűnik, hogy a főhős túl fog lépni a korlátolt gondolkodásán, pedig egy fejlődésregényben épp ez lenne a cél – de hátha tévedünk.
A stílussal nincs bajom. Egyszerű hibák vannak benne, amiket könnyű kijavítani lektorálással. Szerintem csak a témája miatt nem fogott meg, ha valaki az ilyenekben nagyon érdekelt biztos elolvassa végig a könyvet. Csak én nem vagyok közöttük :/. De szép szimbolikák és hasonlataid vannak!
Kedves hozzászólók!
Először is köszönöm, hogy időt és figyelmet áldoztatok a regényem kezdetének elolvasására, véleményezésére. Azt hiszem, kell még egy kis idő, hogy mindegyiket átböngésszem, és leszűrjem magamnak a tanulságokat. Érzékelem, hogy több dolog – a szereplők karaktere, megnyilvánulásai, egy-egy feldobott jelzős szerkezet Budapestről vagy akár az egyenlőre csak sejtetett Berlinről – megosztó, és néhányatokból erős érzelmeket vált ki. Ezen a ponton nem szeretnék indokokat vagy háttér információkat megosztani, a kitett részlet olyan, amilyen (számomra ez ismét megerősítette a nyitás, afelütés fontosságát), a könyvben pedig sok minden alakul még, a szereplők is fejlődnek, változnak, álláspontjuk nem kőbe vésett. Mindenesetre nagyon értékes nekem látni az olvasói nézőpontok sokféleségét, és azt, milyen hatásokat kelt egy szövegem, ha „útjára bocsátom a nagyvilágba”.
A bevezető tetszett: ízléses képek, szép fogalmazás.
Utána idegesítő lett a jelenet a karakter nyafogásával.
Gratulálok a kikerüléshez, tartsd meg az érzékletesebb fogalmazási módodat és ne süllyedj le közönségesbe. 🙂