Leta Hollin: Tisztára mosva

– Csalódtam benned, fiam – szól nagyapa csendesen, a fülemnek mégis túl hangosan. Az ajkamba harapok. Tudtam, hogy nem kellett volna bevallanom a családomnak, főleg nem vacsoránál. Amikor elmondtam nagyapáéknak, hogy a fiúkat szeretem, és barátom is van, nagymama kezéből kiesett a villa, és hangos csörömpöléssel landolt a padlón. Azóta se vette fel.

Kibámulok az ablakon, hallgatom az üvegen kopogó esőt. Megnyugtat a monotónia, eltereli a figyelmemet arról, ami körülöttem történik. Aztán a nagyi hangja visszaránt a valóságba.

– Nem vagy meleg – mondja nagymama kedvesen, amitől csak még jobban fáj. – Ez biztos csak valami trend.

Megtarthattam volna a titkot, és akkor nagymama nem kapna mindjárt szívrohamot, nagyapa pedig nem akarna felrobbanni a dühtől.

Az, amit érzek, csak egy trend lenne? A szívem összefacsarodik, de lenyelek mindent, amit mondanak, mert nem tehetek mást. A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak, a nagyszüleimen kívül nem maradt senkim. Azt hittem, meg fogják érteni. Azt hittem, szeretnek.

A vihar egyre erősebben tombol odakint. Szél csavarja a fák ágait, és szakad az eső, mintha dézsából öntenék.

Akkor is esett, amikor az autóbaleset történt. Amikor elvesztettem mindent. És akkor is, amikor Attila a szomszédba költözött. Mintha az eső emberek sorsáról dönthetne. Akkor, aznap visszakaptam valamit.

– Biztos az internetről tanulta – sziszeg nagyapa. – Nem megmondtam, hogy csak a bajt hozza rá? Átmossa az agyát!

Papa eltolja magától a tányérját, és iszik egy pohár bort. Nagymama hosszú ősz haját birizgálja, láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel.

– Nem kell ezt tenned – sóhajtja olyan arckifejezéssel, mint aki citromba harapott. – Rengeteg csinos lány van a világon, akik arra várnak, hogy megismerd őket.

De nem akarom megismerni őket. Senki mást nem akarok, csak Attilát. Meleg kezét a kezemen, ajkát az enyémen, forró ölelését, bizsergető érintését és mély, férfias hangját, amint a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz.

Attila ott volt nekem, amikor senki más. Megnyugtatott, azt mondta, nincs vége a világnak, és segített, hogy így is legyen.

Egy esős napon átjött, hogy üdvözölje a szomszédokat. Én nyitottam ajtót. Felajánlottam, hogy körbevezetem a faluban. Beleegyezett.

Akkor is esett, amikor elsírtam magam előtte a szüleim miatt. Megölelt, mintha tudta volna, hogy pont erre van szükségem. Nem tudom, miért mondtam el neki, amikor valószínűleg értesült róla korábban, hisz a faluban irtó gyorsan terjednek a hírek. Ő mégis végighallgatott, majd megosztotta velem a saját történetét a szerencsejáték-függő apjáról és a kicsapongó anyjáról, akiknek el kellett adniuk a házukat a fővárosban, és leköltözni ide. Megértettem. Mindketten selejtesek voltunk, és igazából egyikünk sem.

Először egy sötét sikátorban csókolóztunk. Megborzongok, ahogy eszembe jut az az este. Az autós vendéglőből tartottunk hazafelé, amikor egyszer csak megtörtént. Egyikünknél se volt esernyő, senki nem számított a hirtelen jött viharra. A ruhánkból csavarni lehetett a vizet, nedves hajam csiklandozta az arcbőrömet, Attila vizes ujjai a pólóm alatt matattak, nyelve a számban barangolt. A hátam ívbe hajlott, a nadrág feszített ágyékrészen, különös izgalom lett úrrá rajtam. Soha nem éreztem még ilyet. Átfagytam, mégis melegem volt. Akkor és ott döbbentem rá, ki is vagyok valójában. Az eső megtisztított.

– Kérlek – könyörgök, pedig megfogadtam, hogy nem fogok. Többet akarok érni annál, mint hogy könyörögnöm kelljen.

– Véget vetsz ennek – mondja nagypapa tárgyilagosan. – Ha itt akarsz lakni, többé nem találkozol azzal a fiúval.

Nagymama szólásra nyitja a száját, de végül csendben marad.

Nem bírok tovább a nagyszüleim szemébe nézni. Azt mondom, lefekszem. Felbaktatok a szobámba, és ledőlök az ágyamra. Nyom a mellkasom, minél többet gondolok Attilára, annál rosszabb.

Hangosat koppan egy esőcsepp az ablakon. Várjunk csak! Nem is eső az, hanem kavics. Kinyitom az ablakot, és ott áll ő. A levegő bennszakad a tüdőmben.

– Mit mondtak? – kérdezi Attila kisfiús mosollyal az arcán. Nincs nála esernyő, hajáról egy esőcsepp az ajkára hullik. Legszívesebben… Nem! Nem szabad!

A fejemet rázom. Nem kérdez többet, tudja, hogy ez mit jelent.

– A francba! – Már nem mosolyog. – De attól még…

Tudom, mit akar mondani. Hogy attól még lehetünk együtt. Hogy csak idő kell a nagyszüleimnek, és talán megbékélnek. De ez nem ilyen egyszerű. Nekem most az életem múlik ezen. Nincs hová mennem. Nem tudok bevállalni egy talánt.

Mielőtt meggondolhatnám magam, előrehajolok, és megcsókolom. Az ajka nedves és duzzadt. Attila visszacsókol, kezével a hajamba túr. Kétségbeesetten szorítom magamhoz, nem akarom, hogy a pillanat elillanjon, és vele együtt ő is.

– Szeretlek! – lihegem két csók között.

– Én is.

Felnyögök, amikor olyan közel préselődünk egymáshoz, hogy a csípőnk összeér. Csillagok táncolnak a szemem előtt, reszketek a hidegtől és a vágytól.

Elhúzódok tőle. Zavartan bámul rám azzal a gyönyörű szemével.

– Sajnálom.

Becsukom az ablakot, és elhúzom a sötétítőt. Aznap az eső nem tisztít meg minket.