Kiss Zsuzsanna: SzívDOBbanás

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

Már hetek óta erre a koncertre készülök.

Bogi, a legjobb barátnőm a zenekar basszusgitárosa, így korábban már megismerkedtem a banda tagjaival. Nem az én műfajom a punkrock, amit játszanak, de sebaj; azért csak megnézem a barátnőmet, hogy mit alakít a színpadon.

Na jó, az igazság az, hogy nem csak Bogi miatt megyek el. Sőt, elsősorban nem őmiatta.

Legalább egy órát töltök készülődéssel. Egy csipkés fekete felsőt választok ki az alkalomra, amely egy kicsit talán többet mutat a kelleténél… vacilláltam is rajta sokat, hogy fel merjem-e venni, máskor sosem hordok ilyen vad ruhákat, de végül csak az igen mellett döntöttem. Fekete tussal kihúzom a szemem, boszorkányos tekintetet varázsolva magamnak. Kiegyenesítem a hajam, a frufrumat pedig oldalra tűzöm egy csattal. Végül vetek egy csábos, szempilla-rebegtetős pillantást a tükörképemre. Fel kell, hogy figyeljen rám!

Most itt császkálok a jóformán üres koncertteremben teljesen egyedül és várom, hogy végre színpadra lépjen a banda. Körülöttem csak pár ember lézeng, éppen nyit a büfé, sípol a hangtechnika, a technikus káromkodik, én meg a dobfelszerelést figyelem, mikor tűnik végre fel mögötte Ő. Zilahy Krisztián, a zenekar dobosa.

A legtöbb lány az énekesért, a szőke Erikért van oda. Az ő szemükkel nézve a dobos Krisztián talán a legjelentéktelenebb tagja a zenekarnak, én azonban le sem tudom írni, micsoda hatással van rám. Sötét, göndör haj, kék szem, a vékonykeretes szemüveg pedig, amit visel, csak annál stílusosabbá teszi a külsejét. Amikor mosolyog, látszik, hogy kissé előreállnak a metszőfogai – én azonban még ezt is imádom benne.

Két dobbanást kihagy a szívem, amikor meglátom Krisztiánt átsétálni a színpadon; az egyik hangládát cipeli arrébb. Milyen erős! Fekete ujjatlan trikót visel, amely szabadon hagyja izmos karját. Ó! Máris alig bírok a gondolataimmal. Vajon milyen lehet az ölelése? Olyan helyre kell majd állnom, hogy a koncert alatt is jól lássam – ami, kis termetem lévén, nehéz művelet lesz… Látni csak az első sorból fogok rendesen. Oda is megyek a színpad elé, mert már gyűlik a közönség. Megpillantom Bogit a színpad mögött. Ő is észrevesz, lelkesen integetünk egymásnak. „Olyan jó, hogy eljöttél”, olvasom le a szájáról. Válaszul felmutatom mindkét hüvelykujjamat. Naná, hogy eljöttem!

Még egy-két gyors beállítás, és a banda végre megkezdi a koncertet, felhangzik az Olyan sose lesz című számuk. Ezt Bogi írta, anno velem vitatta meg a szövegét, hogy elég jó-e és nincs-e benne túl sok káromkodás. Bogi egyébként eszméletlenül néz ki a színpadon. Kockás miniszoknyát visel fekete harisnyával és szaggatott felsővel, világosszőkére festett haját hátrafogta egy csattal, de újabb és újabb tincsek szabadulnak ki és röpködnek tökéletes szépségű babaarca körül. Ahogy a basszusgitárját nyúzza, az maga a veszedelem. Nem csodálkoznék, ha jó néhány srácnak okozna álmatlan éjszakákat.

Az én éjszakáim azonban Krisztián miatt telnek álmatlanul. Nagyon elemében van: egyszer csak feldobja a levegőbe a dobverőit, egymás után elkapja őket, és mindeközben nem téveszti el a ritmust. Aztán lenyom egy őrületes dobszólót. Az arca és a haja már nedves az izzadtságtól, de nem lassul be egy csöppet sem. Ez a srác egyszerűen elképesztő!

A következő szám egy feldolgozás: a System of a Down-tól a Chop Suey! Erik, a frontember mindent belead, sikoltoznak is a lányok, de az én figyelmemet nem képes megragadni. Az egy pár lépéssel odébb jár, a színpad hátsó fertályán, a dobfelszerelés mögött…

A koncert befejeztével még mindig delíriumos állípotban vagyok. Állok a már üres színpad mellett, a fejemben egymást érik a Krisztiánról szőtt vágyálmok… Egyszer csak Bogi jelenik meg mellettem csapzottan, ziláltan, és rángatni kezd a backstage irányába.

– Gyere! – kiabálja a fülembe, amire semmi szükség nincs, hiszen már csak kellemesen halk lounge dallamok szólnak a háttérben. – Ünnepelünk!

– Jók voltatok – dicsérem meg, amitől végigszalad a mosoly az arcán. Boginak igazán nem nehéz örömet szerezni.

Követem Bogit a színpad mögötti kis öltözőbe. Ott van az egész zenekar, plusz egy-két ember, akiket nem ismerek, bizonyára a többiek közeli barátai.

Lali, a tüsihajú, kitetovált szólógitáros műanyag centispoharakat oszt szét és megtölti őket pálinkával.

– Ezt a mai bulira! – emeli meg a sajátját.

– Rohadt jó volt! – lelkendezik Bogi. – Szerintetek is, ugye?

– Naná! – kiált fel egy emberként mindenki, és a poharaink egy nagy közös koccintásban érnek össze.

Csak egyvalaki marad a fal mellett.

– Na, Krisz, csak egy pohárral – kínálja Lali.

– Nem lehet – válaszolja Krisztián. – Holnap zh-zom.

– Az szívás. – Azzal Lali tölt magának még egy pohárral.

Engem még ez a kis pohár pálinka is jól fejbevág. Ha eddig nem remegett volna a térdem Krisztián közelsége miatt, hát most már az is nehézséget okoz, hogy megálljak a lábamon. Azonban hamar magamhoz térek, és az ital hatására bátrabb is leszek. Egyenesen odalépek Kriszhez, aki épp a cuccait pakolja el.

– Már mész is? – kérdezem.

– Muszáj – feleli lemondóan. Közben megcsillan az az édes mosoly a szája sarkában. Mit is mondtam az előbb a térdem remegéséről?

– Nekem is mennem kell – vágom rá azt remélve, hogy mehetünk együtt.

– Merre laksz? – kérdi ő.

– Az Oktogonnál.

– Villamossal mész?

– Aha.

– Az remek, akkor mehetünk együtt egy darabig.

Ez az!

– Gyerekek, mi Zsanettel mennénk – szól Krisztián a társasághoz. Vesszük a kabátunkat, elköszönünk a többiektől, és pár perc múlva már kint állunk az éjszakában a négyeshatos megállójában. Az utcán mindenütt hatalmas pocsolyák terülnek el, a fák ágairól pedig csöpög a víz. Nagy eső lehetett a koncert alatt.

– Iszonyat jó voltál – dicsérem meg Krisztiánt, mire olyan szépen elmosolyodik, hogy az összes csontom egyszerre megolvad.

– Köszi. Igyekeztem a legjobbat adni – zavartan beletúr a hajába. Ilyen tehetséges, és mégis ilyen szerény!

Jön a villamos. Krisztián hirtelen megragadja a karom és megpróbál elrántani – a villamos azonban rám fröccsenti a sín mellett elnyúló óriási pocsolya egész tartalmát. A kabátom, a nadrágom, a hajam mind csupa sáros víz! Mekkora égés!

– Hűha – Krisz gondterhelten néz rám. – Figyelj… az Oktogon még messze van innen, én meg csak két megállóra lakom a húgommal… ő biztos tud neked száraz ruhát adni.

Még csurom vizesen is ujjongani támad kedvem.

*

– Hahó, Hugi! – kiáltja Krisztián a bejárati ajtóban. Semmi válasz.

– Úgy tűnik, nincs itthon – fordul felém. – Várj, mindjárt előszedek neked valamit az ő ruhái közül. Biztos nem bánja. – Azzal eltűnik az egyik üvegbetétes ajtó mögött, majd kisvártatva visszatér és átnyújt nekem egy csíkos női pólót és egy farmert. – A fürdőszoba arra van – mutat a jobb oldali ajtóra –, a fehér polcon találsz törülközőt.

Sebtében átmosakszom a mosdónál és megtörölközöm. Közben azon gondolkozom, hogy vajon mit kellene még tennem, hogy Krisztián tudtára adjam, mennyire bejön nekem. Bízom benne, hogy eddig jó az irány. Aztán felveszem a kölcsönkapott ruhát, és kimegyek az előszobába. Látom, hogy az egyik szoba ajtaja tárva-nyitva van, Krisztián pedig odabent ül a számítógépasztalnál. Halkan köhintek, mire felkapja a fejét és felkel a gurulós székéből.

Most kéne valamit mondanom neki. Vagy léphetne ő. Itt az alkalom.

A pálinka hatása már teljesen elmúlt, így nem vagyok elég bátor, és csak annyit nyögök ki, hogy most már mennem kell.

– A ruhákat majd visszahozom – mormogom. – Köszi mindent!

Krisztián felpattan, és kikísér a bejárati ajtóhoz. Barátságosan mosolyog, de az égvilágon semmi sem árulkodik arról, hogy bármit is akarna tőlem. Segített rajtam, mert ilyen a természete, de ennyi. A szívem összefacsarodik.

– Oké – felelem színtelen hangon, azzal elköszönök.

*

Sietek az egyetemre a bágyadt őszi napsütésben, filozófia órám lesz, de csak Krisztiánról filozofálok útközben. Nagyon nagy hülye vagyok, hogy olyan hamar elrohantam? Hogy kihagytam egy ilyen nagyszerű alkalmat? Talán ha még maradtam volna egy kicsit, akkor… de most már úgyis mindegy. Idegesen megszaporázom a lépteimet.

Éppen csak hogy beesek az előadóba még az óra kezdete előtt. Bogi mellé ülök le, akinek már az ölében a laptopja, rajta megnyitva a Word a jegyzeteléshez, de mellette a tegnapi koncertről készült képeket nézegeti a neten.

– Szerinted kitegyem ezt profilképnek? – mutat egy fotót, amelyen fél kézzel lelkesen integet a közönségnek, míg a másik kezével a basszusgitárja nyakát markolja. Valóban egy nagyon jól elkapott pillanat. A háttérben Krisztián feje is látszik.

– Aha – felelem, mert addig úgysem hagy békén, amíg rá nem bólintok. Bogi rögtön fel is lép a facebookra és lecseréli a profilképét, mialatt a tanár vontatottan, álmosító hangon magyaráz.

Az első lájk nem mástól érkezik, mint Krisztiántól. Nem is csak egy egyszerű lájk, szívecske. Bogi elmosolyodik, aztán megnyit Krisztiánnal egy chatablakot, és máris élénk üzenetváltásba kezdenek. Látom Bogin, hogy alig bírja ki, hogy fel ne nevessen hangosan az óra kellős közepén. Nagyon jól szórakozhatnak.

– Mi olyan vicces? – súgom oda neki, mire egyből leteszi tálcára a messengert.

– Á, semmi – feleli, miközben majd kicsattan a boldogságtól.

– Na, de komolyan – erősködöm. Bogi elpirul.

– Képzeld – somolyog –, randim lesz!

Szörnyű érzésem támad. Egy hatalmas gombóc kúszik a torkomba. Nem akarom megkérdezni, mert úgyis tudom, mi lesz a válasz, és az nagyon fájdalmas lesz, mégis megkérdezem:

– Kivel?

– Krisszel. Most az előbb kérdezett rá, hogy mi lenne, ha nem csak a próbateremben találkoznánk! – Bogi a boldogságtól kis híján felszáll a boltíves plafonra. Elképzelem, ahogy kitárt karokkal körberepüli a termet, szőke haja lobog utána, miközben teli szájjal, megállás nélkül kacag. Máskor még fel is nevetnék ezen az abszurd elgondoláson, most azonban végigfut rajtam a zsibbasztó hideg.

Akartam én ezt hallani?

A gombóc a torkomban szúróssá válik, karistolja a szájpadlásom. Köhögök kettőt, de nem múlik el, csak annál jobban feszít.

Lehet ez? Hogy Bogi és Krisztián…?

Én nem mondtam el senkinek, még Boginak sem, hogy mennyire odavagyok Krisztiánért már a megismerkedésünk első pillanatától fogva. Nem vagyok az a típus, aki olyan könnyen beszél az ilyesmiről, az érzéseket inkább megtartom magamnak. Sosem jutott volna eszembe, hogy Bogira riválisként tekintsek. Tehát ezért volt olyan kedves velem Krisztián, és ezért nem lépett felém mégsem. Mert Bogi barátnője vagyok.

A felismerés valósággal letaglóz. Mint egy késszúrás a szívembe. És még csak nem is okolhatom Bogit semmiért, hiszen nem tudta, mit jelent nekem Krisztián. Most meg már nem is mondhatom el neki, és arról sem lenne érdemes beszámolnom, hogy voltam nála. Jobb, ha ez az én titkom marad. Majd túlteszem magam rajta.

Bogi összehúzott szemmel méreget.

– Baj van, Zsani?

– Á, nem, semmi, csak megfáztam – felelem ártatlanul. Bogi hitetlenkedve mered rám, de aztán visszafordul a laptopjához.

Hazaérve az albérletembe megtörten rogyok le sötétlila takarós ágyamra. A magas plafont bámulom. Egyre csak Bogi és Krisz járnak a fejemben. Annyira összeillő pár! A két punkrockzenész. Hogy is gondolhattam, hogy Krisztián észrevesz engem, mikor ott van Bogi, aki sokkal szebb és sokkal vagányabb nálam, és a tetejébe még gitározni is tud? Próbálok nem arra gondolni, hogy most éppen együtt üldögélnek és turbékolnak valami kávézóban, de nem sikerül kiűznöm a képet a fejemből.

A kölcsönkapott ruhák a szárítón lógnak, még kissé nedvesek, de holnapra biztosan megszáradnak. Majd vissza kell adnom őket. Jobb lesz ezen is minél előbb túllenni.

Odaülök a gép elé, megnyitom a Facebookot, és bár tudom, hogy nem fog azonnal válaszolni, ráírok Krisztiánra:

Angyal Zsanett: Szia! Ráérsz egy percre? A ruhákról lenne szó.

Semmi. Céltalanul görgetek a Facebookon, hogy eltereljem a figyelmemet, de közben körülbelül kétpercenként ellenőrzöm, írt-e Krisztián. Így telik el fél óra. Azután meglátom a chatablakban a három pontocskát, amely jelzi, hogy Krisztián éppen gépeli a választ.

Zilahy Krisztián: Bocsi, most nem jó, majd este írok.

Majd este ír, miután vége a randijának a legjobb barátnőmmel. A térdemre hajtom a fejem és a hajamba markolok. Kicsordulnak a könnyeim.

Este aztán, mikor ez után a borzalmas nap után épp leheverednék, pittyeg a telefonom, és látom, hogy nem más, mint Krisztián írt.

Zilahy Krisztián: Most már vagyok.

Válaszolok is rögtön.

Angyal Zsanett: Mikor vigyem vissza a ruhákat?

Zilahy Krisztián: Ez most egy kicsit gáz, mert az egyetem meg a próbák miatt szinte sose vagyok otthon. De tudod mit? Küldd el őket Bogival.

Nem tetszik az ötlet. Ez nem félreérthető? És ha Bogi féltékeny lesz?

Mégis beleegyezem.

*

Bogi randija szuperül sikerült. Nem akartam tudni a részleteket, de Bogi kéretlenül is elmesélt mindent. Egy órán keresztül hallgatnom kellett, amint azt ecseteli, hogy Krisz mennyire édes, ő nem is gondolta volna, sose jutott eszébe úgy nézni rá, de milyen jó, hogy Krisz végül vette a bátorságot és elhívta őt randizni. Megsemmisültem. Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább szerzek egy macskát, a pasikról pedig lemondok egész életemre. Úgysem lennék soha boldog mással!

Levendulaszínű és -illatú kispárnámat átölelve, összegömbölyödve fekszem az ágyon, és azon elmélkedem, miért ilyen igazságtalan a sors. Ezt sajnos nem tanítják filozófia szakon.

Bogi szárnyal a boldogságtól, én pedig szárnyaszegetten igyekszem jó képet vágni mindehhez. Nehéz, nagyon nehéz örülnöm ennek az egésznek. Mégis ezt kell tennem, hiszen a legjobb barátnőmről van szó.

Ahogy telnek a napok, a hetek, Bogi egyre kevesebbet áradozik Krisztiánról, ami tőle meglepő, de számomra megnyugtató is. Nem hiányzik ez nekem. Mégis, valahol azért érdekel a kapcsolatuk alakulása. De Bogi mostanában inkább a zenekarról beszél nekem, meg a tanulnivalóról, a zh-król… Előttem meg még az sem tiszta, hogy most járnak-e egyáltalán. Annyi biztos, hogy volt már vagy három-négy randijuk. Bogi néha elejt ugyan egy-egy megjegyzést, hogy Krisz túlságosan szerény, meg otthon ülő, de ezeket is olyan aranyosan mosolyogva mondja. Szóval nem tudom. Én már nem tudok kiigazodni rajta. Azonban mégiscsak ki kellene derítenem, hogy most együtt vannak-e vagy sem. A legegyenesebb természetesen az lenne, ha egyszerűen megkérdezném Bogit, de valahogy nem merem. Félek a válaszától.

A ruhákat meg még azóta sem küldtem vissza Krisztiánnak.

*

– Nos, akkor jártok?

Mégiscsak rászántam magam, hogy megkérdezzem. Bogi kanapéján ülünk a nyolcadik emeleti albérletében, ahonnan pazar kilátás nyílik a budai hegyekre. Ha a panorámára koncentrálok, akkor talán nem fogom elbőgni magam, akármit is válaszol a barátnőm.

– Hát – Bogi elhúzza a száját – Krisz aranyos srác, meg minden, de valahogy nem látom benne a nagy Ő-t. Ezt meg is mondtam neki még a múlt héten.

Megdöbbenek.

– Hogyhogy? – kérdezem.

– Úgy, hogy a zenén kívül semmi közös nincs bennünk – magyarázza Bogi. – Én szeretek jönni-menni, és minden álmom, hogy kipróbáljam egyszer a bungee-jumpingot… Krisszel esélyem sincs rá, hogy a hétvégi meccsnézésnél bármi extrémebbet is csináljunk együtt. Ő inkább otthon ül és nyomja a fekvőtámaszokat, meg játssza a számítógépes játékait. Olyan kis mulya, nem is gondolnád róla, de a színpadon kívül nagyon visszahúzódó. Szóval egyszerűen nem illünk össze, nincs témánk, és mégse beszélgethetünk mindig csak a zenekarról!

Nem tudom, hogy most szomorkodnom kéne a barátnőm félresikerült kapcsolatán, vagy inkább örülnöm annak, hogy ezek szerint mégsem jöttek össze Krisszel. Leginkább azonban, azt hiszem, megkönnyebbülést érzek.

– Megbeszéltük Krisszel, hogy jobb, ha csak barátok maradunk – folytatja Bogi. – Különben is para egy kapcsolat egy zenekaron belül…

Bár ezt hallva szertefoszlik a hatalmas, szúrós gombóc a torkomban, mégis idegesen szorongatom a táskámat, benne a ruhákkal, amelyeket most átadok Boginak. Végre erre is elszántam magam.

– Figyelj – nyökögöm rekedten. – Van itt néhány ruha, Krisz adta őket kölcsön még régbben a koncert után, mert lefröcskölt a villamos, a húga ruhái… megtenéd, hogy visszaadod neki?

Érzem, hogy az arcom lángvörösre gyúl. Boginak leesik az álla.

– Te voltál nála? – kiált fel döbbenten.

– Igen, de…

– És történt is valami? – Bogi hangja és arckifejezése szúróssá válik.

– Nem, semmi – szabadkozom mély zavarban –, Krisz nem lépett felém, hiszen ő téged akart.

– Hm. – Bogi összeráncolja a homlokát. – És miért nem mondtad ezt el nekem?

– Miért mondtam volna, ha egyszer nem történt semmi? – adom az értetlent.

– Nem azt, te – vigyorodik el Bogi –, hanem hogy tetszik neked Krisztián!

– Ezt most miből gondolod? – próbálom menteni a menthetőt, de az arcom csak úgy lángol, ebből már nem fogok tudni kimászni. Bogi vigyora már szinte kettészeli az arcát.

– Úgy felderült a fejed, amikor mondtam, hogy végül nem jöttünk össze Krisszel – feleli Bogi nevetve. – El kellett volna mondanod nekem, hogy tetszik neked. De te mindent titkoltál!

Felderült a fejem? Ennyire látszik rajtam, amit érzek?

– Mert úgyse jönne össze velem – suttogom szemlesütve.

– Abban ne legyél olyan biztos. Ha gondolod, elejtem neki, hogy van valaki, akinél lenne esélye…

– De ez nem gáz? Hogy én az exeddel…

– Nem az exem. Csak pár randi volt – kacsint rám Bogi. – Majd én öszehozlak titeket. Ezeket pedig – mutat a ruhákra – te fogod visszaadni neki személyesen.

*

Lázasan készülődöm a próbára. Bogi hívott el még a múlt héten, hogy nézzem meg őket, és persze hogy legyen esélyem látni Kriszt. Egy lila szatén felsőt veszek fel fekete nadrággal, aztán rájövök, hogy nevetséges lenne ennyire kiöltözni, úgyhogy végül maradok egy egyszerű kék farmernél és egy fekete pöttyös pólónál.

Nagyon izgulok. Úgy szedem a levegőt, mint egy fuldokló, ahogy Bogival baktatunk a próbaterem felé. A bejáratnál futunk össze Erikkel, vele együtt megyünk be.

Már a bejáratnál hallom a dobszólót, Krisztián tehát már bent van. A szívem is hangosan dobolni kezd, csodálkozom, hogy a többiek nem hallják. Ahogy belépünk a terembe és meglátom Krisztiánt, akinek érkezésünkre széles mosolyra húzódik a szája, kis híján elájulok. Bogi bátorítón rám kacsint.

– Hoztam egy vendéget! – kiált Bogi, és rám mutat, amitől iszonyú zavarba jövök.

A próba igen jó hangulatban telik, a fiúk folyamatosan poénkodnak a számok között, én azonban Kriszt figyelem, hogy vajon hányszor pillant lopva Bogira. Vajon ő is úgy gondolja, hogy jobb, ha ők ketten csak barátok, vagy csak elfogadta, hogy ez van, de a szíve mélyén máshogy érez? Mi van, ha szerelmes a barátnőmbe? Akkor én biztos, hogy labdába sem rúghatok.

Ahogy lopva Krisztiánt lesem, egy párszor összeakad a tekintetünk. Zavarba jövök. Engem néz? Már túltette volna magát Bogin? Ugyan, biztos nem. Csak pótlék lennék neki. Hülyeség volt eljönnöm, miért is hallgattam Bogira?

Mikor vége a próbának, Lali, a szólógitáros azonnal elsiet, mert vidékről jár be, és megy a busza. Erik még nyomná nekünk a sódert, de észreveszem, amint Bogi figyelmeztetőn belecsíp a karjába.

– Nekem is mennem kell! – kiált fel ekkor, és már kinn is van a teremből, Bogival a nyomában. Kettesben maradunk Krisztiánnal. Előszedem a kölcsönkapott ruhákat.

– Ezeket visszahoztam – nyújtom felé a csomagot.

– Ó, a ruhák – Krisztián beletúr göndör hajába –, én már el is feledkeztem róluk, de a Hugi örülni fog.

Pár pillanatig csak álldogálok egyik lábamról a másikra. A szívem vadul zakatol. El akarok menekülni, de Krisztián ellenállhatatlanul vonz. Maradok hát.

– Segítsek pakolni? – kérdezem haloványan.

– Á, nem kell, mindjárt végzek. – Krisztián becipzározza a cin tokját. – Merre is mész, Oktogon?

– Igen – felelem.

– Akkor mehetünk együtt egy darabon.

Pont, mint a koncert után.

Szótlanul baktatunk egymás mellett a villamosmegállóig. Valamit mondanom kéne. Krisztián azonban megelőz.

– Sietsz? – kérdezi. – Mert ha nem, akkor beülhetnénk ebbe a kávézóba, itt szemben…

Megszólal bennem a vészcsengő.

– Csak azért hívnál el, mert Bogi elutasított – motyogom a cipőm orrát nézve.

– Nem, dehogy! – kiált fel Krisztián. Aztán csendesebben folytatja. – Igaz, hogy randiztunk Bogival, és gondoltam arra, hogy elmélyíthetnénk a barátságunkat. Aztán mindketten beláttuk, hogy ez nem működőképes. Bogi helyes lány, de túl vad hozzám. Azt hiszem, nekem inkább egy aranyos, szerény lány való. Szóval ne félj.

Higgyek neki?

Lehetnék én az az aranyos, szerény lány?

Nos, ha nem mondok igent a meghívására, akkor ezt sose tudom meg. Egy esélyt mindenképpen megérdemel. Így aztán átsétálunk a zebrán, és együtt lépünk be a kávézó üvegajtaján, négy órával később pedig boldogan nevetgélve lépünk ki rajta. Együtt sétálunk ki a négyeshatos megállójába, és együtt utazunk a villamoson. Krisztián velem jön az Oktogonig. Átkarolja a vállam, úgy kísér el a lakásomhoz, a kapuban pedig gyengéden, hosszan megcsókol. A lelkem szárnyal. Nem tudom, meddig csókolózhatunk, az eltelt idő egyszerre tűnik végtelennek és egyetlen rövid pillanatnak.

– A következő koncertünket nézhetnéd a backstage-ből – suttogja Krisztián, a hangja csupa gyengédség.

– Úgy lesz – felelem, és ismét megcsókolom.

*

Kiss Zsuzsanna vagyok, és kisebb-nagyobb szünetekkel azóta írok, hogy egyáltalán írni és olvasni tudok. Mindenem az alkotás, ebben tudok a leginkább kiteljesedni. Eddig négy novellám jelent meg különféle irodalmi magazinok honlapján, de regényeket is írok, nagy álmom, hogy egyszer a kezemben tarthassam a saját megjelent könyvemet. Az íráson kívül a másik kedvenc hobbim a zene és az éneklés.

Jelenleg Budapesten élek, itt dolgozom egy fordítóirodában.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.6/10 (8 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Aranyos történet, előhozta a kolis emlékeket a sok koncerttel, lányszobás sírásokkal és gyorsan múló szerelmekkel. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük