*
Halk kopogás hallatszott, majd az ajtó kinyílt, és megjelent az egyik szolgálólány.
– Elnézést, Mrs. Fane, kisasszony, egy úr van itt, azt mondja, találkozója van a kisasszonnyal.
Mrs. Fane arca felderült.
– Természetesen vezesd be, és hozz még egy csészét! – Utasította a lányt, aki azonnal el is tűnt, hogy végezze feladatát.
Amint becsukódott az ajtó a szolga után, Mrs. Fane Asarellához fordult.
– Nem is mondtad, hogy vársz még valakit.
A Mrs. Fane hangjában megbújó lelkesedésre Asarella rögtön felfigyelt.
– Bizonyára Lord Winterwood az – felelte olyan közömbösen amennyire csak telt tőle. Ugyanakkor majd kibújt a bőréből, annyira izgatott lett a hír hallatára. Még most is emlékezett a figyelmes fiatalember zöld szemére, kellemes modorára. Arcát pír öntötte el. Gondolatban helytelenítően megcsóválta a fejét, és nyugalomra intette magát. Csak gondolj arra, ami négy évvel ezelőtt történt Londonban, emlékeztette magát. A reményteljes várakozás utáni nagy semmire, amit kaptál! Igen, erre kellene gondolnia és nem arra, vajon most is ugyanolyan jóképű agglegény-e Lord Winterwood, mint akkor.
– Lord Winterwood? – ráncolta a homlokát Mrs. Fane, mintha csak emlékei közt kutakodna. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet.
– Természetes, hogy már hallotta, nagymama – csillogott a szeme. – Neki írtam levelet néhány hete – sétált vissza a virágmintás kerevethez. Kényszerítenie kellett magát, hogy leüljön, pedig szíve szerint kirohant volna, hogy üdvözölje a férfit.
– Igen, emlékszem. És egyáltalán nem tetszett, hogy levelet irkálsz egy nőtlen férfinak! – csóválta meg a fejét. – Egyébként nem erre gondoltam… Talán az apád… – érintette zsebkendőjét a szájához, miközben elmélázva nézett maga elé. Hirtelen felderült az arca, és lelkesen fordult Asarellához. – Igen, emlékszem! Tudtam, hogy olyan ismerősen cseng a neve! Hiszen apád nagyon jó barátságban állt a néhai Lord Winterwooddal. Még egyszer vendégül is láttuk őket! Micsoda szerencse, hogy most a fiát is megismerhetem!
Mrs. Fane arca ragyogott a boldogságtól, tekintete ábrándosan meredt az ajtó felé. Asarellának cseppnyi kétsége sem volt afelől, hogy mi járhat nagyanyja fejében. Pontosan ugyanaz, mint ami az ő fejében is megfordult négy évvel ezelőtt Londonban, amikor bemutatták Lord Winterwoodnak: házasság. Akkor reménykedett abban, hogy több is lehet közöttük futó ismertségnél. Hiszen sok időt töltöttek el kellemes beszélgetéssel, mégis a férfi nem tett felé további lépéseket. Csupán azt ajánlotta fel, hogy ha bármire szüksége lenne, keresse meg. Keserűen gondolt akkor arra, hogy a származása miatt került elutasítására. Bizonyára a Lord családja ellenezte volna, hogy egy egyszerű, címnélküli nemesember lányát vegye el.
Hangtalanul felsóhajtott. Egy pillanatig elgondolkozott azon, nem lenne-e jobb, ha megmondaná nagyanyjának: ne várja, hogy Lord Winterwood megkéri az unokája kezét. Végül úgy döntött, miért zúdítsa magára újra a haragját és helytelenítő fejingatását.
Gondolataiból a szolgálólány újbóli megjelenése szakította ki, amikor bejelentette Dhelward Bezaleel Garside-ot, Askham earljét.
Asarella gyomra összerándult, és értetlenül pislantott nagyanyjára. Nem Lord Winterwoodnak kellene megjelennie? Mit keres itt a hírhedt earl? Mielőtt azonban felkészülhetett volna a látogatójára, az már be is lépett és kimérten biccentett feléjük.
Asarella gyors mozdulattal pukedlizott, miközben egyetlen kérdés dübörgött a fejében: mit keres itt az earl, és hol marad Lord Winterwood? Érezte, ahogy a férfi tekintete átsuhan rajta és a szobán, felmérve mindent, ettől pedig, életében először, kényelmetlenül kezdte magát érezni. Legszívesebben kimenekült volna a szobából, de büszkesége és kíváncsisága maradásra sarkallta.
Mindkét tulajdonságát, ahogy dús, fésűt alig tűrő, napfényszínű haját is édesanyjától örökölte. Ugyan Mrs. Fane sokszor szidta meg és utasította rendre leányát, ha az olyasmit tett, amit egy hölgynek nem szabadott volna, de mivel ő maga is szabad szellemben, könyvek és egy örökség terhe mellett nőtt fel, így Asarella számára is biztosította, hogy tanulhasson. Bár ezzel Mr. Fane először egyáltalán nem értett egyet, és sokszor vonta kérdőre feleségét, később látva lánya szorgalmát és ügyességét, ő maga tanította meg először pisztollyal lőni, majd tőrrel is harcolni.
– Minek köszönhetem a látogatását, Lord Askham? – mutatott a kerevetre Asarella, de rögtön meg is bánta, hogy azt a helyet ajánlotta fel az earl számára. Szerencséjére a férfi egy lépést sem mozdult, csupán rászegeződő tekintettel nézte.
– Talán valami kifogásolni valót lát rajtam, uram, hogy belépése óta ennyire bámul? – emelte fel kérdőn szép ívű szemöldökét, és még saját maga is meglepődött, hangja nyugodt, már-már kihívó csengésén. Hallotta, ahogy nagyanyja halkan felszisszen, ami egyfelől tudatta vele, ne számítson semmi jóra, ha újra kettesben maradnak, ugyanakkor bizakodással is eltöltötte. Úgy gondolta, kérdésével ugyanezt a reakciót sikerül majd kiváltania az earlből is. Így talán gyorsan meg tud szabadulni a látogatótól mielőtt Winterwood ideérne.
– Az alakját – mérte végig újra Dhelward tetőtől talpig. – Kissé lapos.
Asarella gerince és válla megfeszült, arcát a harag pírja öntötte el. Hogy merészeli ezt egyáltalán megemlíteni? Micsoda pimasz arrogancia! Mintha nem lenne elég nagyanyja állandó, ezzel kapcsolatos zaklatása. Milyen kellemetlen egy alak. Úgy tesz, mintha rajta nem lenne hiba! Vajon mit szólna ahhoz, ha ő is elmondaná a véleményét? Például, hogy őlordságának túl élesek a vonásai, szélesebb az arccsontja, mint amilyennel egy nemesúrnak rendelkeznie kellene, vagy az ő ízlésének túl vékony az orra, de leginkább a kifejezéstelen, halványkék szeme az, ami zavarja. Ugyanakkor, ahogy így, aprólékosan, már-már sértésszámba menően végignézte a férfit, akaratlanul is összehasonlította Burnswerk báróval. És még ha kelletlenül, és minden észrevett apróság ellenére is, de be kellett ismernie, hogy Askham earlje igazán jóképű. Ettől a felfedezéstől önmaga számára is megmagyarázhatatlan módon, bosszús lett.
Ajka gúnyos ívbe görbült.
– Szerencsésebben is fogalmazhatott volna, milord. Bár ezek után megkérdőjelezem, valóban az-e.
Dhelward pillantása, mely továbbsiklott a kandalló párkányán nyugvó dísztőrről a felette lógó, romos tornyot ábrázoló tájképre, most újra rászegeződött. A rezzenéstelen szempár kifejezéstelenségétől Asarella érezte, ahogy a tarkóján lévő pihe szálak felfelé merednek.
– Biztosíthatom, az vagyok, aki.
– Én pedig biztosíthatom, milord, a…
– Egy teát, Lord Askham? – fordult felé Mrs. Fane, és átnyújtott egy csészét a férfinak.
Asarella zavartalanul folytatta volna tovább, hogy a lord modora egyáltalán nem tükrözi nemesi származását, ám nagyanyja botja eldőlt és ezüst fogantyújával épp a lábfejére esett, amitől rögtön kiröppent a fejéből az epés hozzászólás. Szemét szorosan lehunyta, hogy legyűrje a lábába nyilalló fájdalmat, miközben Rose nagymama sajnálkozva kiáltott fel. Asarella akár a nagyesküt is le merte volna tenni, hogy az egész csak színjáték, és nagyanyja szándékosan ejtette botját pont a lábára. Ezen sejtése azonnal beigazolódott, ahogy Mrs. Fane rendreutasító pillantásával találkozott.
– Elnézését kell kérnem unokám viselkedése miatt, Lord Askham – fordult Mrs. Fane nyájaskodva a vendégük felé. – Nem tudom, mi üthetett az ifjú hölgybe, de biztosíthatom modora eddig soha, semmi kivetnivalót nem hagyott maga után. Bizonyára csak a vidéki neveltetése kerekedett felül benne, pedig állítom, Lord Askham, hogy mindenből csak a legjobbat kapta.
Asarella magában felsóhajtott. Már megint kezdi a nagyanyja. Tudta, hogy a Burrnswerk báróval való házassági terv úgy röppent el nagyanyja fejéből, akár a puska dörrenésére a verebek. De csak azért, hogy a megüresedett helyet átvehesse Lord Askham. Legszívesebben emlékeztette volna a nagyanyját az alig fél órája kötött megállapodásukra, de mivel ez nagyfokú modortalanság lett volna, ezért nyugalmat erőltetett magára.
– Megkérdezhetem, minek köszönhetem megtisztelő látogatását, Lord Askham?
– Azért jöttem, hogy segítsek – tette vissza az oroszlánlábas asztalkára az érintetlen csészét Dhelward.
Asarella pislantott egyet. Hogy mit akar? Segíteni?
– Bocsásson meg értetlenségemnek, amit kérem, tudjon be annak, hogy bizonyára megzavart hirtelen látogatása, de nem igazán értem, mit is akart mondani.
– Talán nem ön írta ezt a levelet? – halászta ki fekete frakkjának zsebéből, és csak úgy, ujjheggyel átnyújtotta.
Asarellának egyetlen pillantás is elég volt, hogy felismerje saját kézírását. Kikapta a Winterwood márkijának küldött levelet a férfi kezéből és megfordította. A pecsét fel volt törve. A papír ropogott, ahogy az ujjai összezárultak rajta.
– Uram, magyarázatot kérek! Hogy került önhöz a levél?
Asarella azt várta, hogy az earl eddig szenvtelen arcán a zavar apró jelei mutatkozzanak, de csalódnia kellett.
– Nekem adta – vonta meg széles vállát.
Asarella tekintete a férfire szegeződött. Hogy micsoda? Neki adta? Valószínűleg nagyanyja fejében is ez fordulhatott meg, mert egyszerre kérdeztek rá.
– Önnek adta?
– Pontosan – biccentett.
Asarella arcát elborította a pír, a kiszolgáltatottság és a zavar hullámokban tört rá. Hogy merészelte Lord Winterwood odaadni? Hogy merészelte Lord Askham elolvasni? És ezek után, hogy merészelt idejönni? A kérdések úgy cikáztak a fejében, mint a macskától megriadt apró halak a sekély kerti tóban. Segítségre várva nézett nagyanyjára, aki ugyanolyan tanácstalanul tekintett vissza rá. Pillantása visszarebbent a csizmás lábát keresztbe rakó férfira. Pont úgy néz ki, mint a karikatúrán, gondolta. Már csak a pohár hiányzik a kezéből.
– És elolvasta? – szaladt ki a száján, de ahogy kimondta már meg is bánta.
– Nem.
– Nem? – lélegzett fel megkönnyebbülten, de azonnal el is komorodott. – Akkor… akkor, honnan tudja, hogy mit írtam a levélben?
– Lord Winterwood megkérdezte, hogy segítségére lennék-e egy hölgynek?
– És ön igent mondott? – Asarella hangja bármennyire is próbálta leplezni, megdöbbenéssel és hitetlenkedéssel itatódott át.
Az earl keskeny ajka, most először, gúnyosan megrándult, hogy azonnal el is tűnjön róla.
– Ugye nem gondolja, kisasszony, hogy valamiféle jótékonysági intézmény vagyok?
Asarella riposztozni akart, de agyában egyetlen szó kezdett el dörömbölni: örökség! Érezte, ahogy a szája egy pillanat alatt kiszárad, ujjai pedig oly erővel kulcsolódtak össze a levélen, mintha éppen ki akarta volna belőle préselni a tintát. Csak nem az öröksége miatt jött a lord? Nem, nem, nem! Biztos, hogy nem. Honnan is tudhatna a lord erről? Hiszen, aki utoljára akarta a tekercseket, arról az anyja gondoskodott, hogy magával vigye a titkot a sírba. Ezzel próbálta nyugtatni magát, miközben lassú, mély levegőt vett.
– Ha nem az – köszörülte meg a torkát –, akkor miért jött?
– Mert szükségem van valamire, ahogy önnek is.
Asarella sikítani szeretett volna. Most már bizonyosra vette, hogy az öröksége miatt jött a lord. Mi mása lenne, amire egy gazdag nemesúr áhítozna még? Fogát összeszorította, ahogy próbált az elméjét egyre inkább elborító pánikon úrrá lenni. Szája cérnavékonyságúra préselődött, miközben mosolyra húzta. Nem engedheti meg magának, hogy az earl lássa rajta mennyire fél. Gondolatban nyugalomra intette magát, pedig úgy érezte magát, mint akire éppen rá akar omlani a ház.
– Nos, uram, kár volt fáradnia. Levelemet Lord Winterwoodnak címeztem. Kérésem felé irányult. Nem hiszem, hogy bármit is tudnék tenni önért.
– Túlságosan kishitű, Miss Fane – mosolygott rá, pont úgy, ahogy alig fél órával ezelőtt látta a képen, ami ahelyett, hogy nyugalommal töltötte volna el, épp ellenkezőleg hatott rá. – Mindketten segítségére lehetünk a másiknak.
– Mint mondtam, uram, én nem…
– Legyen a feleségem.
Asarella szeme tágra nyílt. Lelkén megkönnyebbülés hullámzott át, agya pedig olyan üres lett, mint tél végén az éléskamra. Mindenre számított, csak erre az egyre nem.
– Rendben, az áldásomat adom! – zengett fel Mrs. Fane örömittas hangja, mire Asarella rögtön magához tért.
– Nem! – pattant fel a kerevetről, magához térve. Nagyanyjához fordult, és úri hölgyhöz egyáltalán nem illő módon toppantott selyemcipőbe bújtatott lábával. – Azt ígérte, választhatok!
Mrs. Fane felszisszent, szeme összeszűkült, fejét kissé lehajtotta, akár egy öklelésre kész bika.
– A jó modorod, ifjú hölgy! Elhagytad!
– Megígérte! – ismételte újra Asarella, mire Mrs. Fane, kelletlenül elhúzta a száját és bosszankodva dőlt vissza karosszékében.
– Elnézést, Lord Askham, az unokámnak igaza van. Ígéretet tettem neki, hogy három hónap alatt ahhoz mehet hozzá, akihez akar. Természetesen, ha az az illető el is akarja venni – bökte a végére epésen.
Asarella visszafordult az earlhöz és magára erőltetett egy mosolyt.
– Bocsásson meg, Lord Askham, a viselkedésemért, de remélem megérti, ajánlatát az előbb elhangzott okok miatt nem fogadhatom el.
– Válasszon engem – állt fel Dhelward, és Asarella elé lépett. Derékban kissé meghajtotta magát úgy, hogy orruk szinte összeért, mire a nő hátrahőkölt.
– Én… én… – hebegte Asarella, magában pedig arra gondolt, mi üthetett belé, miért nem jön nyelvére egyetlen frappáns válasz sem. Egyáltalán nem ezt a reakciót várta az earltől. A férfiból áradó gyapjú és enyhe kölni illat átölelte. Arcán érezte a férfi leheletét, és látta, ahogy a világoskék íriszben apró, sötétebb foltok csillannak meg.
– Ha hozzám jön, segítek magának – a férfi hangja akár a folyékony csokoládé beburkolta. – Lord Winterwood elmondása alapján, nagyon szeretné megtalálni a barátnője gyilkosát. Miért ne lehetne a segítség kölcsönös? Ráadásul nem állnak az ajtaja előtt tömött sorokban a férjjelöltek. Rajtam kívül eddig egyetlenegy kérője sem akadt.
Asarella úgy érezte magát, mintha egy puha, illatos felhő burkolná be, mely a biztonság érzésével kecsegteti. Ajka hajszálnyira szétnyílt, a szíve annyira dörömbölt a mellkasában, hogy azt hitte, a férfi is hallja. Már majdnem rábólintott az ajánlatra, de az utolsó mondat felkaristolta büszkeségét.
– Téved. Épp az előbb kérte meg a kezem Lord Burnswerk. Talán még futólag találkozhatott is vele az úton.
– Hm. Lord Burnswerk. Értem – egyenesedett ki Dhelward. – Akkor egyezünk meg abban, hogy eddig egyetlenegy kérője sem akadt.
– Uram, azt hiszem, kissé túl messzire ment. Lehet, hogy nem tolonganak az ajtóm előtt, de ezt egyáltalán nem kellene még megemlítenie se – helyeslést várva a nagyanyjára nézett, de csak Mrs. Fane hűlt helyét találta. Nem akarta elhinni, hogy a nagyanyja újra megtette. Megint kiosont a szobából!
– Úgy tűnik, Mrs. Fane is engem támogat.
Asarellát bosszantotta a férfi hangjában bujkáló vidámság, de legfőképp az, hogy a nagyanyja a mai nap immár másodszor hagyta cserben. Először Burnswerk bárónál, most pedig Askham earljénél. Mintha Mrs. Fane csak arra várna, hogy mikor fogja végre kompromittáló helyzetbe hozni magát, és akkor nem lenne más választása, mint hozzámenni valamelyik éppen megjelent kérőjéhez. Fogát összeszorította. Ösztöne azt súgta neki, hogy Lord Askhamtől nem fog olyan könnyen megszabadulni, mint a bárótól.
– Lord Askham, bizonyára tudja mennyire megtisztelő az ajánlata…
– Akkor fogadja el.
– Uram – húzta ki magát Asarella, hogy magasabbnak tűnjön, de még így is csak az earl válláig ért. – Uram, ön ma már harmadszor szakít félbe.
– Úgy gondolja? – vont vállat a férfi, amitől Asarella úgy érezte, hogy most vagy felképeli, vagy sikítva fog azonnal kirohanni. Vagy egymás után, szép sorjában. – Szerintem, másodszor.
– Erre nem lennék büszke.
– Csak a tényeket mondom. Ahogy az is tény, hogy ön csak az én segítségemre számíthat, ha valóban ki akarja deríteni ki volt a barátnője gyilkosa. És még mielőtt Lord Winterwoodra hivatkozna, elárulom, levelét, melyet már rongyosra gyűrt a kezében, elutazása előtt egy nappal kapta meg. És mivel nem akarta önt megsérteni egyetlen, gyors nemleges válasszal, engem keresett meg, hogy legyek az ön segítségére. Azóta bizonyára rájött, kisasszony, bár felajánlom a segítségemet, azt nem szívjóságból teszem.
Asarella elhallgatott. Próbált rendet rakni a lelkében támadt hirtelen káoszban. A remény és a hála, ami akkor lángolt fel benne, amikor meghallotta, hogy Lord Winterwood még úgy is segíteni próbált neki, hogy elutazik, azonnal bosszússággal és kesernyés belenyugvással keveredett össze. Miközben rendezte érzéseit, két kérdés akadt fenn a hálóján. Miért pont Lord Askhamet kérte meg? És Lord Askham miért pont őt akarja feleségül kérni?
– Most bizonyára arra gondol, Miss Fane, miért engem keresett meg Lord Winterwood.
– Valóban, uram, ez az egyik kérdés, ami megfordult a fejemben.
– Régi ismeretség – adott rövid választ, és a könyvespolchoz sétált. – És mire lenne még kíváncsi?
– Miért pont én?
– Ezt ön sem kérdezheti komolyan, Miss Fane… – vetett rá egy rövid pillantást, majd visszafordult a könyvekhez. – Hiszen… Hogy is szokták mondani…? Ugyanabban a csónakban evezünk.
Asarella érezte, ahogy a pír elönti arcát, és most hálát adott a sorsnak, amiért zavarát nem láthatja a férfi. Még hogy ugyanabban a csónakban?! Még mit nem! Lehet, hogy nem jut minden ujjára egy tucat kérő, de ez nem az ő hibája. Ami nem mondható el viszont őlordságáról! Jól emlékezett még arra, amikor Clara úgy nyilatkozott Lord Askhamről, mint a világ legarcátlanabb és legudvariatlanabb emberéről. Mert lehet, hogy Lord Askham vagyonát, nemesi címét és kiállását tekintve valóban, minden leányát kiházasítani vágyó anya álma, de csak egészen addig, amíg személyesen nem találkoztak vele.
– Már megbocsásson, milord, de nem értek önnel egyet. Lordságod és én más-más okból nem találtuk meg a társunkat.
– Az eredmény ugyanaz. Ezért is lennénk megfelelőek egymás számára.
Asarellát dühítette a férfi sztoikus nyugalma, és az, hogy állandóan ugyanoda tér vissza.
– Uram, nem tudom eldönteni, hogy a hallása rossz-e vagy a felfogóképességével vannak-e gondok.
– Állíthatom, Miss Fane, mindkettő rendkívül jó állapotban van.
– Akkor árulja el, milord – vett mély levegőt Asarella – miért nem tér vissza bokros teendőihez?
– Árulja el, miért fontos magának az a három hónap, ha azután úgyis ugyanaz lesz a végeredmény?
– Nos, milord lehet, hogy valóban úgy lesz, ahogy állítja. Nekem ez azonban mégis fontos.
– Fontosabb, mint megtalálni a barátnője gyilkosát?
Asarella rögtön rá akarta vágni az egyértelmű választ, hogy nem, de megijedt. Ha ezt bevallaná, akkor nem lenne valóban más választása, mint beadni a derekát. Lesimította szoknyáját és visszaült a kerevetre. Összekulcsolta ujjait, tekintete pedig a padló réseit kutatta. Tényleg nem lenne más választása Lord Askhamen és Lord Burnswerken kívül? Ha józan ésszel belegondolt, akkor rá kellett jönnie, ilyen jó ajánlatot talán soha többé nem fog kapni. Ráadásul, ha nem talál senkit, bár úgy gondolta kicsi rá az esélye, nagyanyja még mindig választhatja Burnswerk bárót. Ugyanakkor, ha már választania kell, akkor már inkább az earlhöz menne. Mégis, minden józan megfontolás ellenére, úgy érezte, saját magát árulná el, ha a házasságot fontosabbnak találná, mint igazságot szolgáltatni. Büszkén magasra emelte a fejét.
– Nem. Nem fontosabb – válaszolta.
– Remek.
Asarellára ez az egyetlen életunt arckifejezéssel és hanghordozással kimondott szó úgy hatott, mintha arcon csapták volna. Remek? Remek?! A lila harag mely eddig szunnyadva háborgott lelkében, feltört és elborította. Felpattant a kerevetről és az earl elé penderült.
– Remek? – ismételte, hangja pedig magasra emelkedett. Folytatni akarta, a férfi arcába vágni, hogy mit gondol róla, és a látogatásáról valójában, de Dhelward megragadta a kezét és ujjára húzott egy gyűrűt, amit a rozsdavörös, virágmintás mellényének zsebéből vett elő. Majd minden szó és figyelmeztetés nélkül magához rántotta. Testük összeért, Asarella fejéből minden gondolat tovaröppent. Érezte a férfi erős ujjait, ahogy még mindig fogságban tartják a kezét, karját a derekán, meleg leheletét az arcán, ahogy lehajolt, mintha meg akarná csókolni.
Asarella szeme tágra nyílt, a pillanatra érzett zavar és döbbenet tovaillant. El akarta magát lökni a férfitől, de a kezek szorosan tartották. Látta újra a férfi szemében megcsillanni a szederbor színű cseppeket, melyek mintha növekedni kezdtek volna, hogy aztán összefolyjanak. Gyorsan pislogott, és a káprázat tovatűnt, azonban a kép beégett a fejébe.
– Engedjen el! – suttogta. – Nincs semmi joga, ilyen bizalmaskodáshoz!
– Az előbb mondott igent, Miss Fane! A gyűrű megállapodásunk pecsétje.
– Vegye vissza! Majd egyedül megtalálom Clara gyilkosát! – kezét nekifeszítette a férfi mellkasának, ujjai alatt érezte a fekete frakk puha melegét. Próbált szabadulni, de csak azt érte el, hogy szoknyája a lábára tekeredett.
– Mégis, hogy gondolta? És hagyja már abba a fészkelődést!
– Akkor engedjen el már végre! – Nem várta, hogy a férfi engedelmeskedik, így meglepődött, amikor az earl elengedte, sőt hátra is lépett egyet.
– Majd megoldom – vetette oda, és megpróbálta levenni a fekete gyűrűt, mely úgy simult rá akár egy második bőr.
– Hogyan? Egyedül Londonban. Egy hölgynek, még ha vénkisasszony is az illető, akkor is veszélyes.
Asarella bosszúsan kapta fel a fejét, miközben még mindig a furcsa gyűrűt tekergette. Az earl szája körül halovány mosoly játszott, szemében pedig érdeklődés csillant, ahogy figyelte őt.
– Remélem, jól szórakozik, milord.
– Felettébb. Addig is elmagyarázhatná, miért gondolja, hogy barátnőjét meggyilkolták, holott a hírek szerint öngyilkos lett.
– A leveleiből. Azt írta, hogy a férje eladósodott és követelte tőle a hozományát… Ó, hogy az a… – megrázta a kezét. A gyűrű egy hajszálnyit sem mozdult el, csak a bőre lett piros a próbálkozástól. – Á! – ötlött fel egy gondolat benne és azonnal felvidult. Csöngetett a szolgálólányért, hogy hozza be a zsíros bödönt.
– Ennyi? Ennyiből gondolja, hogy meggyilkolták? – kérdezett rá Dhelward, miután a szolgálólány után végleg becsukódott az ajtó.
– Ismertem jól Clarát. Mindig is vidám, talán kissé hóbortos lány volt, nem olyan, aki véget vetne az életének – állt neki bezsírozni a kezét, amitől a szobát lassan betöltötte a sült kacsazsír illata.
– Az emberek változnak.
– Igen, de tény, hogy Clara halálával, a férje, Lord Forchester, örökölte a vagyonát és egy csapásra kikerült az adósságból. Ráadásul, még itt is hallottuk a hírt, hogy újra nősülni akar.
– Szóval ön szerint a férj gyilkolta meg?
– Nem egyértelmű? – szorította össze száját és szemét Asarella, ahogy újra megpróbálta lehúzni az ékszert.
– És hogyan akarja rábizonyítani? Mert amit eddig mondott, az csak spekuláció.
– Tudom. Ezért akarok bejutni Lord Forchester házába, és megkeresni Clara naplóját. Biztos több mindent leírt benne, mint amennyit megosztott velem. Talán abban találok valami nyomot, amin elindulva rá tudom bizonyítani Lord Forchesterre a gyilkosságot.
– És hogy akar bejutni? – simított végig Lord Askham frissen borotvált állán.
– Ezért kellett volna Lord Winterwood segítsége. Ővele bejuthattam volna. Miért nem jön már le?
– Addig nem fog, amíg vissza nem veszem.
Asarella szeme tágra nyílt, úgy meredt az earlre, mintha annak teljesen elment volna az esze.
– Ilyen nincs! Nem létezik. Csak ugratni akar!
Dhelward megvonta a vállát.
– Nem kell elhinnie.
– Akkor mutassa meg! – nyújtotta felé kezét Asarella.
– Nem tegnap születtem, Miss Fane – intett rövid nemet a fejével. – Egyébként velem is bejuthat Lord Forchesterhez. Ha házastársakként térnénk vissza Londonba, higgye el, mindenki ránk lenne kíváncsi.
Asarella, ha kelletlenül is, de magában egyet kellett értenie az earllel. Valóban be tudna így is jutni a házba és felkutathatná a naplót. De mi lesz akkor azzal az álmával, hogy szerelemből házasodjon? Nem! Ilyen könnyen nem adja meg magát! Száját összeszorította, ahogy megérett benne az elhatározás, és fejében egy terv kezdett kibontakozni.
– Nézze, milord, Mrs. Fane-t köti a szava, így bár nekem adta ezt a gyűrűt, nem fog belemenni abba, hogy a három hónap letelte előtt magához menjek.
– Úgy gondolja? – A kérdés lassú kőként gördült alá, és Asarella ettől kényelmetlenül kezdte magát érezni. Mintha az earl nem lenne vele egy véleményen. Azonban most már nem hátrálhatott meg. Majd a végén ráér rágódni és gondolkodni a dolgon.
– Igen – bólintott. – Ismerem a nagyanyámat. Nagyon jól ismerem, hogy tudjam, nem szegné meg a szavát – remélte, hogy hangja magabiztosan cseng, és az earl nem veszi észre a cseppnyi bizonytalanságot benne, amit próbált mélyen magába zárni. – Egyetértek önnel, milord abban, hogy nem találnék jobb partit magánál, és ahogy említettem, Clara gyilkosának megtalálása is fontos a számomra. Azonban egész életemben szerettem volna édesanyám példáját követni, és szerelemből férjhez menni. Így az ajánlatom a következő. Önhöz megyek, Lord Askham, ha ígéretet tesz, hogyha három hónapon belül találok valakit, akit szívből szeretek, és ő feleségül akar venni, akkor visszaveszi ezt, és elválik tőlem. Természetesen, ha nem leszek ilyen szerencsés, önnel maradok életem végéig.
Asarella elhallgatott és várta az earl reakcióját, de az csak figyelmesen nézte, mely az idő múlásával egyre kínosabbá vált. Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen a férfi pillantását állnia, de rögtön össze is szidta magát ezért. Ha most meginog, azzal beismeri, hogy vesztett. Felszegte az állát, és megfeszítette a hátát.
– És mi lesz a válási költségekkel? – szólalt meg végül Dhelward. Hangja sűrűn csordult alá, akár az olvasztott csokoládé.
– A válási költségekkel? – ismételte Asarella, hogy gondolatait összeszedje.
– Bizonyára ön is tudja, nem egy shillingbe kerül.
– Talán elbizonytalanodott, milord? – szaladt fel kérdőn Asarella szemöldöke. – Ha így van, még mindig visszaveheti… – nyújtotta újra felé a kezét. A mozdulatra, az earl arcizma megrándult, amitől Asarellát elégedettség töltötte el.
*