J.V. Conney: Otthon

Még csak délelőtt van, de Reni szerint a napi három nem sok. A három elmegy, de több azért ne legyen. Ugye, tudod, miért, Krisztike?

Az egész világon két ember van, akinek megengedem, hogy Krisztikének szólítson, Reni az egyik.

Elképzelem, ahogy itt ül velem szemben és ezt kérdezi. Tudod, ugye?

Persze, tudom.

Néhány másodpercig hezitálok, majd tárcsázom a számot.

Kicseng. Feszülten figyelek.

Nem veszi fel.

Néhány berregést még megvárok, aztán lerakom.

2019. november 14., 11:32.

Felírom az időpontot a noteszbe.

***

Hosszúkás, téglalap alakú parasztház. Szeptember végén jártam itt utoljára, akkor minden sokkal zöldebb volt. A kerítést mogyoróbokrok szegélyezik, mostanra már lehullottak róla a levelek, kopár ágai hegyes dárdaként meredeznek az égbe. A földet alaposan feláztatta az előző napok esőzése, csúszós sártengerré változtatva a kertet.

Végigegyensúlyozom a lebetonozott kerti járdán, amely olyan keskeny, mintha csak egyetlen vékony emberre lenne szabva: a bőröndöm nem túl nagy, de így is alig férek be a szűk kapun, ráadásul egy fekete kukát is ki kell kerülnöm, mire a tornáchoz érek, ahol két lépcsőfok vezet fel a sötétzöldre festett ajtóig. A festék nagy része már lekopott, akár csak a házfalakról a szürkés vakolat. Beillesztem a kulcsot a zárba, lenyomom a rozsdás kilincset és a vállammal nekifeszülök az ajtónak, amely hangos súrlódással nyílik ki.

Leveszem a sapkám, és megborzongok, ahogy a hajszálaim között végigfut a hideg levegő.

Az ingatlanosnak igaza volt: a falak ilyenkor úgy sugározzák a hideget, akár egy kripta belseje. Furcsa, hogy ugyanez a hűvös még kifejezetten jólesett a szeptemberi melegben. Az első benyomás a legfontosabb. Utána már kevés ember változtatja meg a véleményét, hallom Reni hangját, miközben azonban egy másik hang is könyörtelenül befurakodik a fejembe: Egy pillanat alatt meg tud változni, ahogyan a dolgokat megítéljük.

Úgy döntök, a kabátomat még magamon hagyom, amíg fel nem melegszik a helyiség. Az ingatlanos szerint ez ilyenkor egy-két napba is beletelik. Bekapcsolom a konvektort, kattanás hallatszik, majd a szerkezet hangos zúgással fújni kezdi a levegőt.

A házat október elején sikerült megvásárolnom két morcos kinézetű férfitól, miután két hónapig csak béreltem. Akkor ez még jó ötletnek tűnt, most azonban már egyáltalán nem vagyok benne biztos.

A férfiaknak vastag szemöldökük és egyforma, erős állkapcsuk volt, fekete hajuk a halántékuknál enyhén kopaszodott. Ikrek. Nem szeretem az ikreket. Van bennük valami nyugtalanító. Mostanában sok minden nyugtalanít.

Kimegyek a konyhába, megnyitom a csapot és alá tartom a tenyerem. A víz jéghideg, mintha közvetlenül a hegyi patakból folyna bele a rozsdás vízcsapba. Megtöltök egy poharat és igyekszem lassan kortyolni, de így is megfájdul tőle a torkom.

Kinézek a konyhaablakon. A ház mögött már a fenyves kezdődik, a konyhából látni a kopott fémsorompót, amely elválasztja a betonutat a földúttól. Mellette félig kidőlt, hatszögletű tábla: „Természetvédelmi terület”. Nyáron még azt gondoltam, itt biztonságban leszek, de nyáron még nem tudtam, hogy…

A telefon nyomni kezdi a farmerom zsebét, ahová becsúsztattam.

Muszáj elterelnem a gondolataimat. Talán sétálhatnék egyet, amíg elég meleg lesz ahhoz, hogy kipakoljam a bőröndöt, de a sötétszürke égboltot nézve nem merek kockáztatni. Majd holnap. Úgy döntök, inkább kocsikázom és felderítem a környéket.

Repedezett falú kockaházak mellett haladok el, a legtöbb üresnek tűnik, a redőnyök félig leszakadva, a kéményekből csak elvétve száll füst. Egy bedeszkázott ablakú vegyes bolt, egy nádtetős étterem piros-sárga kanyargós neonfelirattal, buszmegálló, posta. Hát, nem egy metropolisz, az biztos. Ezt persze eddig is tudtam, most mégis hirtelen erővel hasít belém a felismerés, hogy teljesen egyedül vagyok.

Leállítom a kocsit az út szélén, és előveszem a telefonom.12:15. Még csak? A fenébe. A három, az nem sok.

Erős késztetést érzek, hogy felhívjam Armandot, az eszem értelmesebbik felével azonban tudom, hogy nem kéne. Tudom, hogy vissza kéne tennem a telefont a zsebembe, de a készülék szinte égeti a tenyerem, muszáj valakivel beszélnem. De kivel? Az ismerőseim ilyenkor mind dolgoznak.

Kioldom a képernyőzárat és azon kapom magam, hogy az ingatlanost tárcsázom.

– Kerényi, tessék – szól bele csilingelő hangon.

Váratlanul ér, hogy már ki is törölte a számom, pedig két hónapja még szinte napi kapcsolatban voltunk. Mindegy, végül is megértem. Nem tarthatja meg minden ügyfelének a számát.

– Kúti Krisztina vagyok. Én vettem meg a mátrai parasztházat….

– Krisztina, hát persze! – csattan fel olyan hangosan, hogy el kell tartanom a kagylót a fülemtől. Mintha csak egy gyermekkori barátja lennék, aki hosszú évek után egyszer csak előkerült.

– Hogy van?

Ezt a szívélyességet vajon tanítják nekik?

– Eljöttem a házba és…

Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Ugyan, mit tehetne értem?

– Pompás! Tudtam én, hogy magának pont ez kellett, látom, képtelen volt megvárni a nyarat. Éreztem, hogy türelmetlen alkat. Na, és milyen a kecó? Lefogadom, hogy már szépen felújította és be is rendezte, hadd találjam ki: a cserépkályhát meghagyta, és…

Konvektor van, de mindegy.

– Ami azt illeti Kerényi úr… nem teljesen erre számítottam…

Kis szünet a vonal túlsó végén.

– Valóban?

– Az a helyzet, hogy… nem is tudom. Olyan kihalt itt minden. A házak lakatlanok, az utcákon nincsenek emberek. Voltam a vegyesboltnál, amiről beszélt, de az ablakai be vannak deszkázva és még egy cetlit sem ragasztottak rá, hogy mikor nyitnak. Ez az egész hely olyan, nem is tudom…

– Nézze Krisztina – mondja, de a hangja már cseppet sem kedves –, maga megkeresett engem egy fix összeggel. Azt mondta, ennyi pénze van és kész, egy fillérrel sem több. Mennyi is volt? Ötmillió, hat?

Négymillió volt.

– Azt kérte, találjak magának egy hangulatos kis házat, ennyiért. Jó levegőn, az erdő közelében, csendes helyen. Olyat, ami még lakható. Nos, találtam. Hozzáteszem, piszok nagy mázlija volt, hogy a fiúknak nem kellett. Ilyen parasztházak már csak elvétve akadnak a környéken, és azok sem ennyibe kerülnek. Ha beljebb ment volna a város felé, ahol a panziók vannak, és egész nyáron özönlenek a turisták, ennek a háromszorosáért sem kapott volna semmit.

– Persze, tudom… csak valahogy ez az egész most mégis olyan… valahogy nem így képzeltem el.

Érzem, ahogy kezd elcsuklani a hangom. Az ingatlanos, mintha csak megérezné a tehetetlenségem, ismét hangnemet vált.

– Nézze, ebben sajnos már nem tudok segíteni. De tudja, mit mondok magának? Menjen szépen haza. Minek megy maga egyáltalán oda a tél közepén, hm? Ez egy nyaralóhely. Még szép, hogy kihalt. Menjen vissza tavasszal, meglátja, addig kivirágoznak a fák, és a kirándulók is megérkeznek. Sokkal hangulatosabb lesz.

– Persze, igaza van, én csak…

Zúgás hallatszik a vonal túlsó végén, egy forgalmas utca zaja, mintha az ingatlanos most szállt volna ki a kocsiból.

– Nézze, Krisztina, nekem most mennem kell, de fel a fejjel! Higgye el, hogy jó lesz ez! Először minden ház szokatlan, de aztán meglátja, egykettőre belakja és már el sem fogja tudni képzelni nélküle az életét.

– Igen, de…

Sípolás a vonal túlsó végén. Letette.

Nem akarok még visszamenni a házba és a kocsiban legalább van fűtés. Beütöm Armand számát, de nem veszi fel. Megvárom, amíg kisípol, majd a készüléket az anyósülésre dobom.

A kesztyűtartóból előveszem a noteszt. A noteszt a pszichológus javasolta.

Amikor még volt pénzem pszichológusra.

Visszalapozok pár oldalt, és számolni kezdek.

2019. október 31. Egy, kettő, három… A három, az nem sok. Négy, öt hat… tizennégynél abbahagyom. Hát, nem az volt életem legjobb napja.

Becsukom a füzetet, majd találomra megint kinyitom a vége felé.

2019. november 4. Egy, kettő, három… itt csak hét van.

Meg persze, amit még nem írtam be.

Előfordul, hogy néha egy kicsit csalok.

Elteszem a noteszt és a telefonért nyúlok.

***

Néhány perc kocsikázás után találok egy kocsmát, és veszek egy üveg rossz minőségű bort, majd visszamegyek a házba. A konvektor még mindig erőteljesen fujtat, de a falak makacsul tartják a hideget. Nem kéne innom, de muszáj egy kicsit ellazulnom. Talán a forralt bor még elmegy. Feltépek egy zacskó karácsonyi fűszerkeveréket és hamarosan fahéj, szegfűszeg és ánizs illata tölti be a levegőt. Bögrébe töltöm, és beviszem a szobába, majd belefészkelem magam a rongyos fotelbe és magamra terítek egy pokrócot. Egész kényelmes, leszámítva a pokrócból áradó dohos szagot. Néhány korty után a szempilláim elnehezednek, és érzem, ahogy lassan elbóbiskolok.

***

Álmomban Hajni szőke copfjai jelennek meg a képernyőn.

– Anya, mikor jössz haza?

– Hamarosan, édesem.

A háttérben feltűnik Armand. Világos szürke inget visel, ami kiemeli a szeme kékségét, arcán néhány napos borosta, ami igazi rosszfiús kinézetet kölcsönöz neki. Az üzletember Armand, vegyítve a hódító Armanddal. Ellenállhatatlan kombináció.

– Drágám, beszélhetnék egy kicsit anyáddal? – kérdezi, mire Hajni mosolyogva adja át neki a készüléket és már szalad is játszani.

– Olvastad a híreket? – kérdezi.

– Nincs netem.

– Vihart mondanak éjjelre.

Nem válaszolok.

– Haza kéne jönnöd, Krisztike…

– Nem – mondom erőtlenül – nem lehet…

Kínos csend.

– Jól van – mondja végül – csak vigyázz magadra. A helyedben jól bezárnám az ablakokat.

Érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, de nem válaszolok.

A háttérben Hajni hangja csendül fel: Apa, gyere …

Armand hangja egy pillanat alatt vált játékosra.

– Jól van, megyek már!

– Szia, Anya – hallom valahonnan a távolból, majd még elkapok egy nevetést, mielőtt leteszi.

***

Éktelen csörömpölésre ébredek, és a szívem majd kiugrik a helyéről. Felpattanok, amitől a vérnyomásom azonnal leesik, és csak szikrázó pöttyöket látok magam előtt. Megragadom a szék támláját, nehogy visszaszédüljek, majd nagy levegőt veszek, és néhány másodperc alatt sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, majd arra is rájövök, mi okozza a hangzavart: valaki hívott.

Lehet, hogy Armand! Hol az a rohadt telefon?

Körülnézek, de a csörgés addigra abbamarad. Egy pillanatra elcsendesedik minden, majd ismét ütemes berregés hallatszik. A hang a konyha felől jön. Ahogy odarohanok, látom, hogy a telefon leesett a konyhapultról, és most a konyhakövön forog a tengelye körül, miközben úgy villog az ütemre, mintha valami diszkó gömb volna egy házibuliban. Úgy vetődök utána, mint az éhes kóbormacska az egérre, de ahogy elhúzom a zárfeloldást, már le is tette.

Megnézem a kijelzőt: a képernyő megrepedt, a szám ismeretlen. A fenébe.

A telefonnal a kezemben visszakullogok a fotelbe, de nem jön álom a szememre. Helyette a plafont nézem, a pókhálókkal a sarkokban, a foszladozó tapétát, a málladozó falakon a penészfoltokat.

Négymillió. Reni alakja jelenik meg előttem, ahogy fekete talárjában lesütött szemmel áll velem szemben a tárgyalóterem előtt. A gyerekkori legjobb barátnőm sikeres családjogi ügyvéd lett, és most engem képvisel: egy dúsgazdag üzletember eltartott feleségét. Volt feleségét.

Életemben először irigyelem ezért.

Négymillió. Nyolc évnyi házasság után ennyit sikerült Reninek megnyernie számomra Armand többszázmilliós vagyonából. És persze a kocsim. Megtarthattam a tizenkét éves kocsimat.

A gyomrom megfeszül, és elfog az ismerős émelygés, ahogy rám tör az emlék. Reni küzdött, mint az oroszlán, de Armandot senki sem győzheti le. Még ő sem.

És ez még csak a vagyon, Krisztike. A neheze még hátravan.

Tudom, mire gondol.

Lenyomom a telefon gombját és a képernyő felvillan. Hajni képe jelenik meg rajta, széles vigyorral az arcán, ahogy hatalmas szemeivel egyenesen a kamerába néz. Elcsúsztatom a képernyőkioldó gombot, majd ellenőrzöm az üzeneteimet: SMS, Messenger, Viber, Gmail.

Semmi.

Erős késztetést érzek, hogy megpróbáljam újból tárcsázni Armandot, de úgy döntök, egy kicsit még húzom az időt. Azt hiszem, ez jót jelent. Talán azt jelenti, képes vagyok fejlődni.

Armand beszámíthatatlanságra hivatkozik.

Megnézem a híváslistát, és igyekszem csak az iménti ismeretlen számra koncentrálni. Nincs kedvem szembesülni vele, hogy ma már hányszor próbáltam hívni. A háromnál valószínűleg több volt

Ha viszont nem ő volt, akkor vajon ki kereshetett? Talán sosem fogom megtudni. Mindig is képes voltam túlságosan is hosszú időt agyalni olyan dolgokon, amiket nem befolyásolhatok. Armand ezt bezzeg egyszerűen elintézte. Az elmúlt időszakban sokszor eszembe jutott, hogy kikapcsolom a hívásazonosítót a mobilomon, és úgy próbálom meg elérni, de teljesen hiábavaló lett volna. Armand üzletember, és nem válaszol olyan hívásra, ami ismeretlen számról érkezik.

A kijelző még csak fél ötöt mutat, de kint már kezd sötétedni. Utálom a novembert. A mogyoróbokor fenyegető árnyékot vet a falra, ezért inkább behúzom a poshadt szagú függönyöket és felkapcsolom a lámpát, amely halvány narancssárgás árnyalatban világítja meg a helyiséget.

Szerezz egy otthont, Krisztike. Talán a forralt bortól van, de hangosan elnevetem magam, ahogy megszólal bennem Reni hangja. A nevetés persze hamisan cseng, a hideg falak visszaverik a visszhangot, és úgy érzem magam, mint valami eszelős boszorkány egy ijesztő mesefilmben. Legyen fedél a fejed felett. Bármilyen.

Vajon ez a lepukkant viskó megfelel majd az otthon fogalmának a bíróság szerint? Vajon itt fel lehetne nevelni egy hatéves gyereket?

És szerezz munkát is, persze.

Nyolc éve egyetlen napot sem dolgoztam. Armand mellett nem kellett.

A forraltboros bögre a fotel mellett áll a földön, a tartalma mostanra már teljesen kihűlt, de nem engedhetem meg magamnak, hogy pazaroljak. Felhörpintem az egészet, miközben hálát adok az égnek, hogy szentimentális alkat vagyok. Ha nem ragaszkodom ennyire ahhoz a régi tragacshoz, és engedem, hogy Armand meglepjen egy új járgánnyal, ahogy a házasságunk alatt annyiszor kérte, talán most azt is visszavette volna tőlem. Ez a rozoga kocsi az oka, hogy eljöhettem egy ilyen isten háta mögötti helyre. Bármennyit hajlandó vagyok utazni egy normális munkáért. Bármennyit.

Egy idő után ismét elbóbiskolok. Ezúttal nem álmodom semmit, vagy legalábbis semmire nem emlékszem, amikor valamikor az éjszaka közepén megint felébredek. Kell egy kis idő, mire eszembe jut, hogy hol is vagyok.

Körülnézek, de a szobában teljesen sötét van. Úgy tűnik, a nappaliban a villanykörte kiégett. Remek.

A telefonom hajnali 1:34-et jelez, és a jobb felső sarokban lévő téglalapon fogyóban van a csík. Fogalmam sincs, hol vannak a konnektorok. A konyhában biztosan kell lennie, de nem érzek hozzá elég erőt, hogy elvonszoljam magam odáig.

Megnézem a híváslistát: nincs újabb nem fogadott hívásom.

Az ujjammal megérintem Armand nevét a kijelzőn, amitől a telefonszám megjelenik a név alatt.

Éjszaka ne, Krisztike. Tényleg ne.

Reni szerint az éjszakai hívások már kimerítik a zaklatás fogalmát és nagyban rontanák az esélyeimet. Ne adj rá neki több okot, mint eddig.

Mint eddig.

Semmilyen okot nem adtam rá, hogy Armand, vagy a bíróság, vagy bárki is őrültnek bélyegezzen, bár Reni szerint az, hogy végül én hagytam el a közös otthonunkat, és hátra hagytam Hajnit, rosszabbul néz ki a hatóságok előtt, mint egy véraláfutásos szem és egy törött ujjperc.

Most veszem észre, hogy az ujjamat még mindig mereven a képernyő felett tartom, mint aki a megfelelő pillanatra vár.

Éjszaka ne.

Armand lefekvés előtt mindig az asztalra teszi a telefonját, néhány méterre a hatalmas francia ágytól. Így kényszeríti magát, hogy hajnalban ténylegesen felkeljen a vekkerre. Alváshoz lehalkítja a készüléket, de talán a rezgést meghallja, ha eleget csörgetem…

Tudom, hogy nem kéne, de képtelen vagyok ennél tovább ellenállni a kísértésnek.

A telefon berregni kezd, és feszülten figyelek. Néhány csengetés után abbamarad, de a telefon nem sípol ki, és szívem hatalmasat dobban.

A lélegzetem is visszafojtom, ahogy egy álmos hang alig hallhatóan beleszuszog a telefonba.

– Halló? Ki az?

Kinyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon.

– Ki a fene beszél?

Képtelen vagyok megszólalni.

A hang, amelyet annak idején annyira szerettem. Amelyről azt hittem, minden rezgését, minden árnyalatát ismerem. Amelyikben annyi éven át, minden körülmények között vakon megbíztam, és tettem, amit mond, bármi történjék is.

A kezem, a szám, az egész testem remeg, ahogy az a néhány szó, amit képes vagyok kinyögni, mint egy súlyos szappanbuborék, lassan formálódni kezd az ajkaimon.

– Reni, te vagy az…? – suttogom, és abban a pillanatban már tudom, hogy soha többé nem láthatom viszont a gyermekem.