Isobel: Kaptam egy bolygót

Naphosszat a műfolyó kiszáradt medrében sétálok, és a szanaszét heverő palackokat nyitogatom. Ennyi maradt az emberiségből: régi üzenetek, amelyek senkinek sem szólnak, üres épületek, amelyekbe senki nem teszi be a lábát többé, és gépek, amelyek sorra válnak használhatatlanná, de senki sem fogja őket megjavítani. Meg én. Amikor utoljára elhagytam a házat, csak egy táskát vittem, benne alig valamivel. A pénztárcám. A fogkefém, de fogkrém nem. Szemceruza és szempillaspirál, de sminklemosó nem. Pontosan egy váltás ruha. Most pedig van egy egész bolygóm, és enyém rajta minden, amit találok. De főleg csak emlékeket keresek.

Ha van saját bolygód, azt csinálhatsz, amit csak akarsz. A megmaradt boltokban minden ingyen van, és annyi cukrot meg rágcsálnivalót tömhetsz magadba, amennyit jólesik, úgysincs miért vigyáznod az alakodra. Oda és akkor mész, amikor csak tetszik, táncolhatsz, és hangosan énekelhetsz az utcán, senki sem szól rád. Mégis… Emlékszem, régen sajnáltam a kis herceget, de most azt kívántam, bár a helyében lennék. Bár lenne kisebb bolygóm, mert a Föld túl nagy. Bár átutazhatnék egy másikra, hogy beszélgessek valakivel. Vagy legalább csak megkapnám a lehetőséget, hogy elbúcsúzzak.

Ma új cipőben jött iskolába. Pont olyan kék, mint az én sálam. A múlt héten a pulóvere volt olyan sárga, mint a kedvenc nadrágom. Remélem, hogy nem véletlen, de nem merek rákérdezni. Mi van, ha mégis? Mi van, ha csak beképzelem az egészet? Mi van,ha a létezésemről sem tud? Pedig annyira, annyira, annyira

E̷̵͔̦̫͕̘͇̼̰̰͖͍͇͔̙̗̗͢mlékszem, amikor elkezdték a folyóba dobálni a palackokat. Akkor adták át az első mesterséges folyót, és nagy felhajtást csaptak, volt tűzijáték is, és meghívtak egy csomó híres embert. Közülük mind leírták valamelyik emléküket, kívánságukat, vagy csak pár gondolatukat egy papírra, bedugaszolták egy üvegcsébe, majd a vízbe dobták, hogy valaki a jövőben kihalássza. Aztán rengetegen követték a példájukat. Kanával azon a nyáron sokat ültünk a parton, és néztük, ahogy úsznak a palackok a folyón, mint a kacsák. Nyaggattam, hogy árulja el, mit írt az övébe, de nem tudtam kiszedni belőle, így én sem mondtam el neki az enyémet. Pedig azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint ő̀.

Hiába voltam a javított kiadása, Kana valahogy mégis mindig több maradt. Irigyeltem. Őt emberként kezelték, míg engem csak egy kísérletként. Az embereknek szabad elszúrnia dolgokat, csak őket vonják felelősségre, klónként a hibáidat egy ötvenfős stáb érzi magáénak, és utána jön a kéthetes vizsgálat, hogy ellenőrizzék a gondolkodásodra és viselkedésére gyakorolt hatásokat. A tizenhetet se töltöttem még be, amikor megelégeltem az egészet, és megléptem.

Azt hittem, rögtön megtalálnak, még kitombolni se lesz időm magam, de egy hónap múlva se jött értem senki. Akkoriban kezdtek szállingózni a hírek a vírusról, de nem érdekelt, az már inkább, amikor kiürült a pénztárcám. Emiatt mentem végül haza, de a házat bedeszkázva találtam. Az első áldozatok között voltak. Pont Kana, akinek közel ideális embernek kellett lennie, és az erős, egészséges szüleink. Napokig csak ültem a küszöbön, bámultam magam elé, és vártam, hogy elkapjam a vírust, de hiába. Hetek teltek el, egyre vészesebb tempóban hullottak az emberek a környezetemben, de én még mindig éltem. Alig egy év kellett csupán, és csaknem minden kiürült, a boltok sorra bezártak, vagy nem törődtek velük többet, a műfolyó elapadt, az áram megszűnt, de még mindig éltem. Sosem voltam beteg, ellenállóbbra alakítottak, mint a többieket, de lassan csírázni kezdett bennem a gondolat, hogy valójában nem ellenálló vagyok, hanem halhatatlan.

Nem akarok örökké éln̴҉̢͘i̡̢͘̕͜. A palackok végtelen soknak tűnnek, de egyszer úgyis elfogynak. Mit csinálnék aztán?

Egy éve elföldeltük már a húgomat, de fater még mindig minden tetves nap bőg, meg rinyál angyalokról meg mit tudom én. Mintha neki lenne a legszarabb, pedig mind utáljuk ezt. Néha már azt kívánom, hogy bár én haltam volna meg a húgom helyett. Végül is a vércsoportunk klappolt, ha átdobják bele a szívem, vagy valami, akkor simán lehetséges. Miattam fix, hogy nem sírna ennyit senki. Vagy elpatkolhatna fater is, akkor nekünk nem kellene tovább hallgatni, neki meg nem kellene tovább szenvednie. Ha sokáig folytatja, lehet, besegítek neki.

 

Régóta keresem már Kana palackját. Eleinte piszkált a bűntudat, amiért mások személyes üzenetei között kutakodom, mintha a naplójukba olvasnék bele, de később ez elmúlt. Ezek a levelek nekem szóltak, én vagyok a j̵̠̜̫ͅövő, akinek írták őket.

A legtöbb üzenet homályos, némelyik teljesen olvashatatlan. Már minden palack száraz, nem lehet tudni, melyikbe folyt be a víz, de Kana alaposan bedugaszolta az övét, ezért az biztosan épen maradt. Nem is tudom, mit tennék, ha megtalálnám. Ha kívánt valamit, akkor teljesíteném, már amennyiben még lehetséges. Teljesítettem néhányat, amióta elkezdtem olvasni a leveleket. Virágot vittem egy kisfiú halott kutyájának, szereztem egy sárga koktélruhát egy lány nevében, aki nem vehette meg magának, megtanultam eljátszani egy dalt, aminek a kottáját ą̸̴̀͠ ̢́͠l̀͢͡e̷̶v̛̛él mellé tuszkoltak be az üvegbe. Régen nem hittem a háborgó kísértetekben, de amióta mindenki meghalt, sokszor érzem úgy, mintha figyelne valaki, vagy mintha más is jelen lenne a környéken. Talán csak az elhagyatott házak és a parkolókban lassan széthulló autók lélegezik az üres utcákra a gazdáik lelkét, mégis, akárhányszor teljesítek egy kívánságot, azt remélem, egy kís̢é҉̕ŕ̀͢͠t̢͡͞e̡̡̨t nyugalomra szen͏d̢͏͠erül. Ugyanezért égetek fel minden épületet, ahol halottat találok.

 

Képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a rosszul elsült vakációt tavaly a barátaimmal. Vajon, ha az elején nem állok annyira negatívan az egészhez, máshogy alakulnak a dolgok? Vagy ha időben észreveszem, mire megy ki a játék, és hogy az a srác nem stimmel? Nem tudom. Nem tudom, de bár tehetnék valamit a többiekért.

 

A legjobban az emlékeket szeretem. A legtöbbjük szomorú, de mindegyik őszinte, sokszor olyan titkokat mesélnek el nekem, amiket senki másnak nem mondhattak el. Ezeket olvasva kicsit olyan, mintha magam is új é̴̶͢͡l̴̕m͟͢͡ényeket szereznék, a ködös üzeneteket kibontom a fejemben, elképzelem az embereket, akik szerepelnek bennük, hogy én is ott vagyok velük, és olyankor nem érzem magam annyira egyedül. Néha Kanát is odaképzelem, és a többi szereplő mindig megállapítja, hogy jobban hasonlítunk egymásra még az egypetéjű ikreknél is. És olyankor Kana mindig az arcára bök, majd az enyémre, és azt mondja:

– Nem is, nézzétek, Waka orrán nincs anyajegy.

Legalábbis régen mindig így volt.

Amikor mi mentünk nyaralni, és idegenek csodáltak meg bennünket, aztán viccelődtek, hogy összekevernének bennünket, akkor is rendszerint bedobta ezt az ütőkártyát. Én pedig esténként titokban szemceruzával berajzoltam az anyajegyet az orromra, a tükörben leutánoztam Kana enyémtől eltérő arckifejezéseit, és egy kicsit azt játszottam, én vagyok az eredeti.

Akkoriban ezt nem akartam elfơg̸a̴̛dni̸,̀͡ ̴͘d͠e̶͠ visszagondolva tudom, hogy ő is irigy volt rám, amiért velem többen foglalkoztak, mint vele. Talán esténként lealapozta az orrát, leutánozta az övétől eltérő arckifejezéseimet a tükörben, és kicsit azt játszotta, hogy ő a javított kiadás. Annyi mindenre reagáltunk túl h́̕͢a͟s̡̢ơ̧n̴̴lóan. Az is lehet, hogy megszólalásig egyezett a gondolkodásunk, hiába tagadtuk mindketten.

 

Kedves jövő!

Remélem, jól vagy. Én megfáztam egy kicsit, de már félig meggyógyultam. A másik lapon lerajzoltam, hogy milyen a házunk, és a képen én is rajta vagyok meg a szüleim. Egyemeletes házunk van, nektek ilyen már nincs, és az autóitok is repülnek az út felett, és mindent robotok csinálnak. Én is akarok saját robotot, ami rendet rak helyettem a szobában, meg apa helyett dolgozna, és akkor nem lenne mindig fáradt. Ha nagy leszek, tűzoltó leszek. A lap hátára lerajzoltam egy tűzoltóautót és mellé magamat.

 

Nem lehetek beteg, mégis egyre fáradtabb vagyok. Néha, főleg télen, egész nap csak fekszem a parton, és egy üveget se nyitok ki, csak nézem, ahogy a várost lassan felzabálja az enyészet. Némelyik épületből már kikandikál pár gally a törött ablakokon át, némelyik szétkorhadt, vagy összedőlt a földrengésektől.

Máskor több száz üzeneten is átrágom magam estére.

E̷̵͔̦̫͕̘͇̼̰̰͖͍͇͔̙̗̗͢mlékszem, amikor elkezd̕t̸é̷͜k͜ ̶a҉ ̛f̵̵̨o̢͞l͡y͞ó̕͞b̧a ͜͏d̨ob̛͞á́̀lni͠ ̴̨̧a͟ p҉͏alackokat. Akkor adták át az első mesterséges folyǫ́t̢, é͡s ̶nagy̡ fel͟h͘ąjt͡á̴st̡ c̡s̨aptak̨, ̡vol̕t ̛ţűzijá̀t͜ék͟ ͘įs,͞ ̴é̀s̸ ͏m̨e̴ǵh̢ívtak egy csomó híres embert. Közülük mind leírták valamelyik emléküket, kívánságukat, vagy c ̵̛͜͠͏k pár gondolatukat egy papírra, bedugaszolták egy üvegcsébe, mąj̕ḑ a ̀v̧íz͡be ͢d̶o͡bt͘á̸k̷,̛ h͏̵o͏͠g̸̷ỳ͏ ҉v̷͘͠a̷l҉a̸͝k̕͡i͞ ͠͠͡ a͟ ̡͠͝҉j̛͠ö͞͡v͝͏ő̕͠b̧̡͘ę̶̧̡n͢҉ ̸͟͡ḱ̸̡̢i̸͘͡ ̵̨̛͢ ̵̡̛͠ ̶̴̶̧͞ ̶̷̨͠ ̨̢͢ ̧͘͠͝ ̸̶͜͟͠ ̷͏̴͡ ̀͝͏̀ ̨̡́͢͡ ̵̶̀ ̵̷̛͘͞ ̷͘͜ ̨́́͢͢ ̴͜ ̸̴̴ ͏͞ ̴̀ ̶͜͞͏ ̧͠ ́͞ ̧͟͡ ͏̸̨ ͜͝͝j͏̡ơ̧̨̛͡b̷̨́͘͡b̶͡a̶̕͢n̡̧̡ ̴͢͏h̨̢͘͠ą̶͟͠s͟͜o̴͜n̢̨̨͜͢l̴̀͠í̵́̀ţ̸̡u͘n̸͏k͝͡ ̛͜͞͡é̢́͝g̛͡ý҉̛͟͝m̨͠á̴̕͞s̸̕҉r̶̴̨ ̸̕͝ ̷̢̕ ̵͠ ̵̷̢̀ ̵́͘͠͞҉̸͜͞ ̶̸̀͞ ̕͜͜͠ ̵̴ ̢͢͠ḱ̸̸̷a̸̢̛͡ ̀̕͠͞͠ ͠͡͞҉ ͏̀͘͡ ̴̛̀͝ ̶̧̀͜ ̡́m̛̕ ̵͜ ͏͏̢͜b̨̛̀ó̕͠͞l̕͟͢͠ ͟͢ ͡ǵ́͟ ̡͜t̀ ̷̀͝ ̶́͘ ̴̢ ́͡ ̷̡̀́ ̴͠͏ ͜҉͟ ̴̸̢͞