A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
Ahogy fölérek a tetőre, és meglátom a férfit, azonnal tudom, hogy le fog ugrani. Túl nyugodt. Úgy ül ott, a széles káván lábát kifelé lógatva a forgalom fölé, mint egy nyári szünidőben horgászó kisfiú. Átlagos testalkatú, amennyire így, ülő helyzetében meg tudom állapítani. Valahogy az érzésem, hogy jóképű, s mikor óvatos félkörívben közelebb araszolok, nem is kell csalódnom. Mogorva arccal figyeli tizenöt emelet magasból a lent gyülekező rendőrautókat, ahogy fontoskodóan villognak, s a kiszálló kollégák igyekeznek a bámészkodó embereket arrébb terelni.
– Szép nap ez az ugrásra – szólítom meg a fiút. Közönyösen hátrafordul, nem lepi meg különösebben, hogy ott vagyok. Valóban vonzó, de azok a szép szemek csurig vannak bánattal, dühvel, és sok mindennel, ami arra készteti, hogy most itt üljön, és ne otthon.
– Ha maga mondja… – jegyzi meg végül, és visszafordul a mélység felé.
– Komolyan mondom – közlöm vele, s megállok, nem lépek tovább. – Voltam már itt fent egy párszor. Esőben meg szélben nem lehet gondolkodni, olyankor az ember nem tudja eldönteni, hogy ugorjon-e vagy sem. Ehhez ilyen szép idő kell, napsütés, lágy szellő, egyebek. Hogy tudjunk gondolkodni. Egyszóval: szép nap ez az ugrásra.
Erre újra felém fordul. A szeméből látom, hogy – bár ő ül a káván, kettőnk közül engem néz eszelősnek.
– Ki a fene maga? Maga lenne a kríziskezelő?
Elnevetem magam.
– Hát, azzal nem lenne ki a vízből… A nevem Rebeka, és rendőr vagyok, az tény. Baj?
A fickó vállat von, megint elfordul tőlem. Nem érzek veszélyt, lazán mellésétálok, és magam is fölülök a kávára. Törökülésben, nem szeretem, ha lelóg a lábam. Magam mellé veszem a kis szatyrom, a srác fölkapja a fejét, mikor hallja az üvegeket megcsörrenni benne. Közben jobban megfigyelem őt, úgy ítélem, velem egyidős lehet, valahol huszonöt-harminc és a korai halál között.
– Isten ments… nem én vagyok a lélekbúvár. Az ügyeletes válságkezelője is mindjárt itt lesz, ne aggódjon, és majd telebeszéli a fejét azzal, hogy jöjjön le innen nyugodtan, mert ahogy átlépi a fölszinti küszöböt, csak szivárványokon ugráló unikornisok várják és meztelek tündérek. A felesége visszafogadja, a főnöke mégse rúgja ki, és amúgy nagyon szép ám az élet, csak maga épp kicsit kétségbeesett.
Tartózkodva végigmér, s csak ennyit mond:
– Nincs is feleségem.
– Bocs – vonok vállat. – Csak tippeltem. Kérsz egy sört?
Komplett őrültnek néz, mikor felé nyújtom az egyik üveget. Mikor nem fogadja el, vállat vonok, a magamét egy határozott csavarintással kinyitom, és jóízűt húzok belőle. Végre… Reggel óta erre várok.
Megirigyli kéjes örömömet, és vágyakozva nézi az üveget, ezért újra felé nyújtok egy üveget, s ezúttal bizonytalanul elfogadja. Még kötelességtudóan vívódik egy kicsit, mielőtt kinyitja, s egy jólesőt belekortyol.
– Jó ötlet – mondja végül. – Hozhattam volna magammal egy utolsó sört.
Iszik még egy-két kortyot, és elgondolkodva fordul felém a sörömre nézve.
– Nem kerülsz emiatt bajba?
– Csak ha leugrasz – közlöm vele, de nem fejtem ki. Nap mint nap bajba kerülök miatta, de ez az én dolgom, nem az övé.
– Már ne is haragudj, de hogy küldhettek fel egy ilyen… ilyen zsarut? – érdeklődik végül.
– Nem küldött senki – felelem közönyösen –, itt lakom.
– Mi van? Viccelsz? – kérdezi idegesen. Valami filmes trükköt sejthet a háttérben.
– Nem viccelek. Itt lakom az ötödiken. Tessék, a lakcímkártyám. – Elé libbentem a tárcám megfelelő lapját, közben meglátja a zsaruigazolványomat is. Nem igazán érdekli, csak vállat von erre is.
– Tök mindegy – mondja végül. – Úgyis le akarsz beszélni, de nehogy azt hidd, hogy nem gondolom komolyan ezt az egészet!
– Nem hiszem – kortyintok egyet. – Látom, hogy komolyan gondolod. Túl nyugodt vagy. A hisztériások csak zokognak itt fönt, besöpörnek egy kis figyelmet, sajnálatot, aztán lesétálnak az unikornisok meg a tündérek közé, és megoldódik az életük valahogy. Egynek sincs esze ágában se leugrani. Te más vagy. Olyan ember nyugalmában ülsz itt, aki már döntött. Hát ugorj, ha akarsz.
– Mi? – mered rám.
– Bár én a helyedben a másik oldalról ugranék, a parkoló felé. Itt a parkos oldalon nem biztos a siker. Múlt hónapban kiesett egy kissrác a hetedikről, és képzeld, túlélte. A faágak, a bokrok, meg a lenti veteményes felfogták a zuhanás nagyját. Kicsit összetört a fiú, de teljesen fel fog épülni. Szóval, ha tényleg ugrani akarsz, ugorj a kocsikra. Az a tuti.
– Kocsikra…
– Ne aggódj – legyintek –, általában kifizeti őket a biztosító. Tudod… idegen tárgy becsapódása…
Iszik a söréből, emészti a hallottakat. Végül dönt. Feláll. Rögtön meghallom a lenti tömeg ijedt moraját.
– Te komplett hülye vagy – állapítja meg, s durcásan lekászálódik a tetőre, átsétál a másik oldalra, a parkoló felé. Ott ül rá a kávára.
– Nem újság – mormogom magam elé.
Kortyolgatok egyet-kettőt a sörömből, elfogy az utolsó korty is, de sebaj, van másik. Ám egyedül nem olyan jó beszélgetni, ezért a srác után somfordálok, s megint leülök mellé.
– Ha még egyszer hozzám szólsz, azonnal leugrok – jelenti ki.
– Ugorj – vonok vállat. Kezdem unni, sóhajtok egy nagyot. – Miért van az, hogy mindenki eret akar vágni, aki beszélget velem egy kicsit? Nem azért jöttem fel, hogy ledumáljalak innen. Itt lakom, és inni jöttem fel, hogy aztán leugorjak. Csak te belezavartál. Ennyi.
Rám mered, nem tudja eldönteni, higgyen-e nekem, vagy sem. Én azonban csak a szemem sarkából figyelem őt, rám tört közben a saját fájdalmam, mely erre a tetőre űzött.
– Ha már ennyire tudni akarod – kezdem halkan, szinte csak magamnak beszélve –, a munkám nehéz, legtöbbször eredménytelen, és az emberek nem becsülik meg. A munkahelyem egy pokol, mert életem szerelmét látom minden nap. Életem szerelme pedig… szakított velem…
Nehezen ejtem ki ezeket a szavakat, pedig volt időm gyakorolni bőven.
– Mikor?
– Tavaly – felelem keserű könnyeket nyelve. A srác megütközve néz rám, halvány sajnálat lobban a szemében, de ki is alszik rögtön.
– Csak el akarod terelni a figyelmem.
– Higgy, amit akarsz.
Csönd áll be közénk, ő is iszik, én is azt teszem. Közben újabb üvegre váltok. Gyors ez a tempó, tudom, de ma különösen nehezen viselem el önmagam.
A lábunk alatti kihalt parkoló lassan feltöltődik élettel, átszivárog ide egy-két rendőrautó az idegesítő villogásával, gondosan körbeparkolnak egy nyitott ajtajú pénzszállító kocsit. Tanácstalan arcok néznek fel ránk.
– Annyira sablonos, hogy egy nő miatt vagyok itt – hallom végül a fiú hangját. – Azt mondta, nem akar többet látni, már nem szeret, és kész. Egy darabig próbálkoztam még nála… Látni se akar. – Iszik még egy kortyot, s már ömlik belőle a szó. – Nagyfiú vagyok már, próbáltam tartani magam, csak egy szakítás, érted? De nem megy. Nem tudok nélküle… Mindegy. Eléggé szétcsúsztam mostanában, elfelejtettem dolgokat, elhagytam egy csomó cuccot, meg ilyenek…
– Mit hagytál el?
– Legutóbb négy páncélkazettányi pénzt.
Most rajtam a sor, hogy idiótának nézzem őt.
– Biztonsági őr, pénzszállítás. Szabályosan intéztük, ketten a kollegámmal. Nekem kellett volna az autót bezárnom. Megcsörrent ez a vacak… – Előveszi a zsebéből a telefonját, s mielőtt egyet is mukkanhattam volna, mérgesen ledobja a mélybe. Halk zörejt hallok, mikor a készülék földet ér. – Ő volt az! Ő hívott. Teljesen kiszállt a vér az agyamból, elvonultam telefonálni. Mire eszembe jutott, hogy a kocsit nem zártam be, már kirámolták. Na. Én ezért vagyok itt.
Csak bölcs bólogatásra futja belőlem.
– Ügyes. Mikor történt?
– Kábé egy órája – sóhajtja, s döbbent tekintetemmel kísérve jól meghúzza a sörösüveget.
– Az a tied? – intek a lenti páncélkocsi felé.
– Bezony – sóhajtja az ifjú titán.
Újabb csönd. Én töröm meg.
– Legalább azért hívott, hogy visszafogadjon?
– Nem, ezt így nem mondanám – feleli a fiú. – Inkább azért, hogy megkérjen, hogy ne hívjam többet a munkahelyén. Sem.
– Ó. Hát akkor, fenékig! – Iszunk.
Újabb csend áll közénk, elkalandoznak a gondolataim. Eszembe jut az én nagy szívfájdalmam, Melkon, és a szerelmünk, ami csak az én fejemben létezett. Mennyire fáj még mindig! Hogyan lehetséges ez?
– Nagyon fáj a szakítás – szólalok meg végül. – Látod, én is itt vagyok, egy év után. Lehet nélküle is élni… De ki a fene akar?
– Így van – bólogat lassan.
Nem tudom, ő hogy van vele, nekem kezd hatni a sör, így a vége felé.
– Tudod, állatira tisztellek, amiért feljöttél ide.
Újabb megütközött tekintet vívok ki belőle.
– Nagy bátorság kell ehhez… Ezt az egészet felvállalni, és eldönteni, hogy itt hagyod, és kész. Úgy értem… mindenki úgy tesz, mintha ez ördögtől való dolog lenne. Pedig csak itt az életed a kezedbe adva. Tudod, hogy kábé hogyan fogod leélni, és jogodban áll eldönteni, hogy szeretnéd-e vagy sem. Nem?
– De – feleli kis csönd után.
Talán valami biztatóbbat akart hallani – hát, ma nem én leszek az ő embere.
– Képtelen vagyok az emberem nélkül létezni. A munkám vacak… ti, hétköznapi emberek, azt hiszitek, egyik izgalmasabb ügyet oldjuk meg a másik után. Pedig csak egyik döglött aktát teszem a másikra, miközben emberek halnak meg. Ráadásul van egy kattant boszorkány az osztályon, aki rám hangolódott, hogy kiszagolhassa, ha épp véget készülök vetni az életemnek, hogy azonnal ott teremjen.
– Hol dolgozol? A Roxfortban? – kérdezi részeges mosollyal.
– Szinte… – vélem, és koccintunk a találó hasonlatra.
Kicsit beszélgetünk, szerelemről, erről-arról, életről, halálról. Mint két végstádiumos beteg, akik remekül megértik egymást. Közben fogy a sör, előkerül egy újabb adag a szatyorból.
– Tulajdonképpen hogy engedhetnek téged dolgozni? – kérdezi akadozó nyelvvel.
– Úgy, hogy pszichomókushoz járatnak, aki hetente meg akar győzni arról, hogy szép az élet. És félévente kidorombolok belőle egy igazolást, miszerint dolgozhatok.
– Remekül haladsz – emeli a poharát rám. Iszunk a kétes egészségemre. – Miért nem mész el egy olyan csoportba? Tudod… az anonim alkoholisták közé.
Elképedve meredek rá.
– Minek? Oda csak olyanok járnak, akiknek gondjai vannak az alkohollal. Én remekül kijövök vele – vigyorgok, és meg is csókolom az én sörösüveg-barátomat.
– Igazából pár havonta pszichológust cserélek – folytatom –, mert élvezem, ahogy kikészítem őket. – Nagyot kacagok a sztorin. – Az utolsó pszichodokimat megettem reggelire. Fogtam az életkedvét meg a lelkierejét, és ledaráltam a konyhai lefolyón. De most kitolnak velem… Kapok egy társat.
– Olyan szörnyű az? – bandzsít rám.
– A mi fajtánk egyedül dolgozik, hogy ne zavarjuk egymás… auráját, vagy mit. De a zűrjeim miatt most kapok egy társat, aki majd jól rajtam tartja a szemét. Agyrém.
Békés néhány perc következik, élvezem, ahogy a tavaszi szellő a hajamat borzolja. Erőt ad ez az ember itt, ezzel a sziklanyugalommal, ugrásra készen. Eléggé elszúrta az életét, hogy megtegye, ha neki sikerül… talán én is megoldom a problémáimat végre. Szinte hálát érzek… eszembe jut, hogy még nem is tudom a nevét.
Nincs időm megkérdezni.
Kivágódik a lépcsőház tetőtéri ajtaja, s egy ismerős drámai hangot hallok a hátam mögött.
– Te jó ég! Hogy küldhettek téged fel ide? – Ez nekem szól. Aztán a most érkezett férfi a srácra néz. – Kérem, Tom, higgye el, fele annyira sem olyan rossz a helyzet, mint ahogy ő lefesti magának.
– Tom? – nézek a mellettem ülőre csalódottan. – Jobb nevet képzeltem.
Szétteszi a kezét, vállat von. Iszunk rá.
– Nos, Tom – állok fel a káván, ami részegen egyáltalán nem olyan könnyű. – Bemutatom neked Tedet, a válságkezelődet, és egyben az utolsó pszichodokimat, akit megettem reggelire.
– Nagyon vicces – feleli Ted gúnyosan. – Gyere le onnan. Még a végén leesel.
– Mit nem mondasz… – meredek rá csodálkozva. Mintha nem ezért lennék itt.
– Komolyan, ki engedte meg, hogy feljöjj ide? – kérdezi Ted szigorúan, közben segít leülni újra.
– Mindenki. Itt lakom, ha nem tudnád.
– Maga meg miért áll szóba vele? – förmed Tomra. – Az mindenkinek tilos!
– Azt mondta, rendőr – védekezik a fiú szerencsétlenül.
– Ugyan már… Rebeka maga az ördög. Fél óra alatt bebizonyítja bárkinek, hogy nincs értelme élni ezen a földön. Mióta kezeltem őt, magam is terápiára járok.
– Prosit, doki! – emelem az üvegem rá. Szomorúan néz vissza rám.
– Hogy állsz a leszokással?
Kábán nézek rá, magamban számolgatok.
– Hétfőn kezdem.
– Miért nem ma? – nyúl az üvegemért, de rácsapok a kezére.
– Csütörtökön semmit sem lehet elkezdeni. Ez olyan, mint a fogyókúra. Majd hétfőn. Vagy januárban.
– Na persze – összesíti Ted a véleményét ebben a lesújtó két szóban. – Gyere, leviszlek.
– Hagyjál – próbálom lerázni a kezét magamról, de az alkohol elvégezte a dolgát: a mozdulataim nyúlósak, tétovák, és pontatlanok, ezért még a kanapéhős pszichiáter is könnyedén elbánik velem. A lábaim azonban nem nagyon akarnak megtartani, nekik is megvan a véleményük a világról, és úgy döntöttek, kiszállnak belőle. Ted szorosan fogja a karomat, de az egész testsúlyommal azért nem bír.
– Maga meg dísznek üldögél ott? – néz Tomra. – Jöjjön és segítsen, le kell vinnünk őt.
Homályosan észlelem, ahogy a srác fürgén lepattan a szegélyről, hogy rajtam segítsen. Mint egy kisfiú, aki rászólt a papája, hogy adja át a helyét az idős néninek a buszon. Hányingerrel küszködve tiltakozom, de nem bírok kettejükkel.
– Egyszer úgyis leugrom… – fogadkozom eltökélten Tednek.
– Egészen biztos vagyok benne – feleli ő. – De az nem ma lesz, nem az én ügyeletem alatt. Épp elég kárt okoztál már az életemben.
Nyelvet nyújtok rá, ami nem éppen felnőttes megoldás, de úgy rémlik, ma már nem ez az első ballépésem. Kótyagos fejjel igyekszem a lábaimat a lépcső rendjének egyengeti, végül elnevetem magam.
– Ez azért vicces… – nézek rá fel.
– Mi olyan vicces? – kérdezi ingerülten.
– Hát… hogy őt kellett volna leszedned, nem engem – intek a fejemmel a tanácstalan Tom felé. – De mégis lejött!
– Papíron őt szedem le, ne aggódj – feleli az én ex-doktorom mogorván. – Ezt a szereplésedet nem verjük nagydobra.
– Miattam ne aggódjon – szól közbe Tom többé-kevésbé kijózanodva. – Hozzá képest – int felém a fejével – én életművész vagyok.
– Minden bizonnyal – feleli nagyot nyögve Teddy. Rutinosan kutatja át a zsebeim a lakáskulcsért, merthogy közben valahogy leértük lifttel az ötödikre. A két lovag bevonszol rendetlen lakásomba, és otrombán egy konyhai székre ültetnek.
– Igyál egy kortyot, aztán nyomás aludni! – Teddy vizet próbál itatni velem, a másik fiú pedig dermedten áll, mert meglátta az irodából legutóbb hazahozott, és a mai nappal megoldatlanul döglöttnek nyilvánított véres ügy fényképeit az asztalon.
– Szentséges ég – nyögi megrendülve. – Miféle osztályon dolgozol te?
Lassú, ügyetlen mozdulatokkal rendezem össze a mappába a fotókat, s lecsukom a tetejét. Nagyot, fájdalmasat sóhajtok.
– A felét se hinnéd el.
Leborulok a kanapéra, s elalszom, bár felébredek néhányszor a hangjukra. Mielőtt végleg elérkezik a filmszakadás, még látom a hátukat, ahogy távoznak a lakásomból.
XXX.
Kántálnak, kántálnak… sírás… sírást is hallok. Gyereksírás. Nem egy gyermek, több… sokan vannak. Sötét folyosón tapogatózok előre, valahol a föld alatt vagyok, egészen biztos. Fölöttem sötét csövek kanyargóznak, boltíves téglafal boltozatát takarják el előlem. Néhány méterenként pislákoló lámpák festenek baljós, sárga fényt a rothadó falakra.
– Ne sírjatok! – kiáltanám, de csak rekedt nyöszörgésre telik. Tétova kezem most nedves lefolyást érint a falon. Arrébb lépek… vizeletszagú, iszapszürke pocsolyában toccsan a lábam… megint az a kántálás…
Megállok hallgatózni, valamiért a hangok felé akarok menni, de nem emlékszem, mi a célom, csak megyek, megyek a hangok után… azt hiszem, keresek valamit… gyerekek kiabálnak… füstszag van… és valami édeskés… fűszer talán? Nem jut eszembe, pedig ismerem, egészen biztos.
Úgy érzem, időtlen idők óta kavargok itt lent a csatornában… csatorna lenne? Valamiért úgy gondolom, hogy csatorna. Érdekes, most fáklyák vannak a falra tűzve… az előbb lámpákat láttam… biztos vagyok benne. A fáklyák is ritkulnak, míg kettő között már nem is látom a falakat magam körül, csak a következő fényforrás felé igyekszem, mint szúnyog a láng felé…
Felsikoltok.
Valaki megfogta a kezem.
Rohanok előre, a fény felé.
Ott látom, hogy az egyik oldalon már nem téglafal áll, hanem valami kerítésféle, a lécek között tenyérnyi résekkel. Szűkülök, sípolva kapkodom a levegőt, mintha asztmás lennék. Ki kell jutnom innen… megfordulok, és ekkor… ekkor meglátok egy könnyes kis szempárt az egyik résben. Maszatos arcocska tartozik hozzá. A kék szemek elmondhatatlan gyötrelemről árulkodnak, a kisfiú mocskos kezei reménykedve markolásszák a vékony kerítéslécet.
Odalépek hozzá, ekkor mellette megszólal cérnahangon egy kislány.
– Rendőrnéni… hozd haza a testvéremet, légy szíves! Megígérem, hogy jó leszek, csak hozd haza a tesómat!
Nem bírok megszólalni, alig jut a tüdőmbe levegő, a torkomat fojtogatja a sírás. Tehetetlenül ténfergek a kerítés előtt egyik gyerektől a másikig. Nem tudom levenni a szemem róluk… ismerem őket… láttam már őket… ez Kevin, ő Theo, Lisa, David, a zöld szeműé nem jut eszembe… de honnan tudom a nevüket egyáltalán? Kik ezek? Mi folyik itt?
Tovább botladozok a kerítés mentén, s kis híján a földre zuhanok, mikor egyszer csak elfogynak mellőlem a lécek. Véget ért a bekerített rész. Még mindig sípoló tüdővel lassan átlépek a belső oldalra. Ott állnak a gyerek, körülbelül tízen. Miért nem jöttek ki onnan? Olyan egyszerű lenne… miért álltak ott meg, mintha valami láthatatlan fallal lennének körülvéve?
– Segíts! – kiált fel a zöld szemű kislány, akinek nem jutott eszembe a neve. Görcsösen köhögni kezd, öklendezve kapja maga elé a kezét. Az ösztöneim diktálnak, rögtön hozzá sietek, hogy segítsek. Nem törődve a förtelmes mocsoktól, torkot mardosó vizelet- és egyéb fekáliaszagoktól, átölelem, hogy megtartsam gyönge testét, mely félő, hogy kettétörik a megterhelés alatt.
Borzalmas, csukló-hörgő hangok közepette valami véres, nyákos gubót köp a kezembe, amely mozog, lüktet, érzem a markomban… a fény felé fordítom a kezem… egy apró szív dobog benne. Felsikoltok, elhajítom… a kislány gonoszul vigyorog… sikoltok, még mindig sikoltok… nem tudom, abbahagyni…
Így ébredek fel. Sikoltozva. Vizesre izzadt pólóban, csatakos hajjal, mintha most léptem volna ki a zuhany alól.
Egy újabb rémálom, nem is számolom, hányadik a gyermekcsonkolós eset óta. Ez most szokatlanul bizarr volt, de lényeg ugyanaz maradt.
Két kézzel fogom a fejem, a légzésem nem tud megnyugodni, a tüdőm még mindig asztmásan sípol, pedig soha életemben nem tapasztaltam ilyet. De ez legalább percről percre enyhül, érzem. Ijedten magam elé kapom reszkető kezem, megnézem a tenyerem, szinte várom az elmosódott vérfoltokat… természetesen semmi sincs rajta. A rémült emberek verítékes filmrétegén kívül.
Azonnal szükségem van egy italra.
A hűtőben megtalálom a narancslés dobozt, nem is pazarlom az időt pohárra. Mohón döntöm magamba, mintha a sivatagban barangoltam volna étlen-szomjan egy hete. Mikor először megállok levegőért, az üdítő fele biztosan elfogyott. A testem reszketése csillapodik lassan. Persze, nem (csak) a narancslének köszönhetően, némi vodka is akad belekeverve. Ahogy a kólásüvegben is van egy kis rum. Ha lenne egy tinédzserlányom, aki egyszer titokban bulit tartana itthon, a végén ő lepődne meg jobban.
De nincs tinédzserlányom, csak holt gyermekek zavarodott szellemei kísértenek – valószínűleg életem végéig.
*
Gratulálok a kikerülèshez! 🙂
„meglátom a férfit” – „szólítom meg a fiút.” Olvasóként sem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy a fiú ne lehetne férfi, de egy írás első soraiban, amikor még senkit sem ismerek, ez zavar. Most aztán törhetem a fejem, ki készül leugrani a mélybe, egy tizenéves kamasz vagy egy felnőtt.
„Valóban vonzó, de azok a szép…” Most már azon is törhetem a fejem, ki a mesélő. Nő vagy hanyagul fogalmazó férfi. Zavar a rejtélyeket adó nyitás, már többször említettem, hogy számomra mint olvasó számára az írásban megjelenő intellektuális kaland nem az ilyen szimpla rejtvények megfejtését jelenti. Szeretem, ha gyorsan belepottyanunk a cselekménybe, de idegesít, ha nem tudom, kivel történik bármi.
„Törökülésben, nem szeretem, ha lelóg a lábam” Szédülős ember vagyok, biztosan nem ülnék a mélység peremére törökülésben, ez sokkal ingatagabb póz, mintha lelógatnám a lábam.
Az „Isten ments…” kezdetű bekezdés szövege ellentmondásos, a fordítottját jelenti annak, amit jelentenie kellene (egyéb hibák mellett).
„Végül dönt. Feláll.” A levegőben lógó lábaira. A belső látásom tiltakozik az egyszerű fogalmazás ellen. Olyan ez, mint a törökülés. Először le kell mászni hátra a párkányról.
„Rögtön meghallom a lenti tömeg ijedt moraját”… Két eset lehetséges. Vagy lekászálódott a srác hátrafelé, csak trehány az elbeszélés szövege, és nem említed ezt a fontos tényt, vagy úgy, ahogy volt, felállt. Ha lekászálódott a biztonságba, akkor miért morajlik ijedten a tömeg. Ha a szöveg szó szerinti értelmezése történik, akkor nagyjából fél másodperc múlva csattan a betonon, viszont akkor nem minősíti hülyének Rebekát, aki rendőr létére tényleg hülye, ha hagyja, hogy a pasi simán átbattyogjon húsz, harminc méterrel hátrébb, és engedi újra felmászni a falra.
Tovább is van, igen látom, de nincs kedvem locsolkodás helyett ezt elemezni.
Tetszik ez a masszív alkoholista, végtelenül cinikus karakter, huszonöt és a korai halál közt:)
Nem zavarnak a logikai döccenők, mert elvitt az írás hangulata.
Gratulálok a kikerüléshez.
A szokásos védelmi sánc. “Behúz a történet, tehát nem érdekelnek a logikai/nyelvtani bakik.” Azt gondolom, hogy a nyelvhelyesség (itt ezzel kevesebb a gond) alapként kötelező egy írónak. Egyetlen lehetőségünk van a gondolataink átadására, nincs zene, nincs kép, csak a szöveg. Ennek tisztának kell lennie, nem mulaszthatjuk el ezt a lehetőséget használni. Itt azonban logikai döccenők vannak, és ez sem megengedhető. Nem minden olvasó felületes, és még az sem mentség, hogy az olvasók egy részének nincs belső látása, tehát ők élvezni fogják a történetet. Azért nem mentség, mert a kiadó alacsonyra állítja saját magának a mércét, ha ezeket a döccenőket nem korrigálja. Ezt a konkurencia miatt nem teheti, mert a piac többi résztvevője átharapja a slendriánok torkát (még akkor is, ha a konkurensek is slendriánok).
Van még valami. Ahol apró logikai döccenők vannak, ott általában, előbb-utóbb nagyobbak is kibukkannak. A szerzőnek nem érdemes arra számítani, hogy mindig ott lesz a fejük felett a barátok és elnéző kritikusok védőernyője “behúzott a történet, nem érdekelnek a kukacoskodó nyelvészek és a logika zsonglőrei” Érdemesebb pontosan fogalmazni és logikusan építkezni.
Nagyon tetszett 🙂 gratulalok a kikeruleshez
Gratulálok a kikerüléshez!
Érdekesen induló történet egy öngyilkossági kísérlettel, amibe a főhős „beletrollkodik”.
Azonban, ha nem lenne ez az egy mondat: „A nevem Rebeka, és rendőr vagyok” – egyáltalán nem mondtam volna meg, hogy a főhős nő, sem azt, hogy rendőr. Szinte semmi nem utal rá, hogy nőnemű személlyel van dolgunk, a stílusa, a gondolkodásmódja, mint egy 18 éves kamasz fiúé. Ahogy az alkoholhoz való viszonya is.
A jelenetet inkább mondanám viccesnek, mint hogy komolyan venném az öngyilkosságra készülő fiú/férfi drámáját, a beszólogatások sem a helyzetnek megfelelőek. Egy alkoholista, kiégett és kezelésre szoruló rendőr valószínűleg nem így viselkedne.
A fókuszálással is vannak gondok: a tetőn ülő fiú/férfi éppen öngyilkosságra készül, azonban ez a dolog elveszti súlyosságát és mondanivalóját, mert áttérünk a sört iszogató rendőrnőre, akinek szemmel láthatóan szintén vannak problémái.
Az, hogy a rendőrnő is azzal a szándékkal ment a tetőre, hogy leugorjon, számomra egyáltalán nem hiteles, de az ellenkezőjét – hogy ez csak trükk, hogy lebeszélje a fiút – sem támasztja alá semmi.
Ha ez így lenne, én egy kicsit máshogy indítottam volna akkor, például: „Miután hazaérek, ledobom a slusszkulcsomat és a táskámat az asztalra, kiveszem a két üveg sört a hűtőből, és felmegyek a tetőre: már eldöntöttem magamban, hogy ma lesz a Nagy Nap. Amióta csak bementem reggel az őrsre, többször eszembe jutott, hogy leülök majd az omladozó peremre a parkoló felett, és élvezettel ledöntöm a hideg, kesernyés nedűt a torkomon. Nem fogok sietni, szép lassan elkortyolgatom mindkét üveg tartalmát, majd veszek egy nagy levegőt és levetem magam a mélybe.
Amint kinyitom a rozoga fém ajtót és kilépek a szikrázó napfényre, rögtön látom, hogy megelőztek. A fiatal férfi úgy ül ott a széles káván, lábait lóbálva, hogy azonnal tudom: le fog ugrani.”
– hát vagy valahogy hasonlóan. Az E/1 ebben az esetben akkor lenne helyes, ha a főhős érzéseibe, kálváriájába engedne mélyebben bele minket, az ő szemén keresztül éreznénk a drámáját, félelmét, elkeseredettségét, amit a munkája és a szellemlátó képessége miatt él meg. Most egyenlőre a közönyét és iróniáját érezni, de ezzel nem enged közel magához és a történethez.
E/1 jelen időben! Ez szerintem teljes regényen keresztül nem működik, engem legalább is már pár mondat után nagyon idegesített. Gondolom az lenne a cél, hogy együtt mozogjunk a szereplővel, de nem működik, és szerintem nincs is sok értelme egy magányos szereplő esetében. Nyelvileg kicsit setesutának éreztem a szöveget, pedig a csavar nem volt rossz, csak a tálalása valahogy laposra sikerült. Mindenképpen ötletesnek ígérkezik, de remélem, nem csak arról szól, hogy milyen vacak ez a világ. Erről nem kell regényt írni, elég az elmúlt nap híreit átfutni…
Attila, gyere vissza, és olvasd végig! Van benne egy csavar, ami legalább részben megmagyarázza az aggályaidat. Értem én az elméletedet, hogy az első pár oldal benyomása ad el egy regényt, de ha így is van (nincs!) akkor is több kell ennyinél! Ez így nem fair!
Korrekt, de kicsit íz nélküli.
Kedves lobo Marunga!
Visszajöttem, végigolvastam. Nem győz meg a csavar, mert nem tartom teljesen hitelesnek az indítást – függetlenül a korában kifejtett apróságoktól. Nem értek a psichológiához, csak annyit, mint bárki, van itt igazi szakmabeli, ő biztosan pontosabban tudja az idevágó feleleteket, de szerintem a szerelmi bánat keletkezése után egy évvel már nem logikus egy hirtelen öngyilkossági vágy, és az sem életszerű, hogy a munkában szerzett, nem túl komoly, ám mégsem jelentéktelen kudarc azonnal az öngyilkosságba kergessen valakit. A szerelmi veszteség gyászmunkáját nem tartom hitelesnek ilyen hosszú távon, ekkora intenzitással, és gyenge, regényhősnek alkalmatlan figura az, aki egy pénzes kazetta elvesztése kapcsán nem megoldandó feladatot lát, hanem okot a halálra.
Mindezek fényében a részeges, szerelmi bánat nyomán öngyilkos rendőrnő figurájáról nem hiszem, hogy alkalmas a gyermekcsonkolási ügyek nyomozására.
Ahogy a múlt héten jókat írtam egy általam nem kedvelt műfajhoz tartozó írásra, úgy most, a hozzám közelebbi krimi vonal képviselőjét is szívesen dicsérném, de tiszta szívvel nem tehetem.
Viszont megtiszteltél azzal, hogy megszólítottál, ezt köszönöm!
A helyesírási hibákért elnézést kérek, tényleg borzasztóan rosszul látom a saját szövegemet a rendelkezésemre álló felületen. Sajnos a szemem ezt a halvány szöveget már nem könnyen látja.
Én köszönöm, hogy visszajöttél, Attila. 🙂
Mellesleg gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek a Halálos fegyver ugrik be. Vagy ez a koromból adódik? :):)
Lobo, nekem is az ugrott be. 🙂
Imádom Mel Gibsont! Kívülről fújom az összes részt! 😀
Alázatosan elnézést kérek a szerzőtől, de ha én lettem volna a bétája azt javasoltam volna hogy a gyerekcsonkolást cserélje le mindenhol letépett fejű hörcsögökre és máris lenne egy mulattató, egyedi, bestsellergyanús krimiparódiánk.
Kedves Dora!
Kettős érzéseim vannak ezzel a részlettel kapcsolatban. Egyrészt ez egy jól megírt, érdekes szöveg. Viszont a tetőről ugrós jelenetről nekem is Riggs őrmester jutott eszembe azonnal, mintha Rebeka az ő női megfelelője lenne. Ami nem biztos, hogy baj, végül is mostanában sok, férfiak által alakított szerepet forgatnak le újra nőkkel.
Inkább azt érzem problémásnak, hogy ha ez egy realista krimi lesz, akkor az alkoholizmust nagyon pontosan, hihetően kell ábrázolni, és nem tudom, mennyire fér ebbe bele, hogy Rebeka továbbra is végezhesse a munkáját, amit nyilván ilyen állapotban nem tud megfelelően ellátni. Ha viszont romantikus krimi, akkor egy alkoholista női főhőssel nagyon nehéz dolgod lesz, mert egy magatehetetlen, elhanyagolt, hányó vagy folyton hányingerrel küzdő nő cseppet sem vonzó. Előbb Rebekának össze kellene kapnia magát, csak utána tudnám elképzelni számára a románcot. De túl gyorsan sem jöhet ki a szenvedélybetegségéből, mert akkor súlytalanná válna a probléma. Szóval elég vékony jégen kell egyensúlyozni. (A lány a vonaton például tök jól hozta a folyton visszaeső, alkoholista női karaktert, de épp emiatt borzalmas benne a szerelmi szál szerintem.)
Láttam, hogy van aki szerint Rebeka szellemlátó, de szerintem csak a gyermekcsonkolós vagy esetleg más ügyek áldozatai üldözik az álmaiban. Az első jelenet néhol komikus hangneme számomra is nagyon elüt az álomtól és az ébredés utáni letargiától, mintha két külön regény lenne. Mindezek ellenére én kíváncsi vagyok a folytatásra, és gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Kedved Dora!
SIkerült átadnod a hangulatot, a lecsúszófélben lévő rendőrnő rezignált attitűdjét. Engem nem zavart a jelenidejű E/1, bármihez hozzá tudok szokni. Ha a történet elvisz még a nyelvi helytelenségek sem tűnnek fel, régen rossz, ha van időm azokra figyelni. (van benne néhány, de azokat egy figyelmes béta is kiszedi, nemhogy egy szerkesztő) Viszont engem is zavart, hogy nem tudom mire számíthatok. A humoros felütés és az azt követő rémálom nekem is furcsa párosítás volt. Az alkoholizmus és önpusztítás (sőt, öngyilkosság) súlyossága párosítva a szinte Rendőrakadémia komolytalanságú rendőrséggel (ha már nyolcvanas évek) – nehezen járható útnak tűnik. De nem megvalósíthatatlan, és remélem neked sikerült (pénteken kiderül). Ha igen, akkor azt a regényt én is szívesen olvasnám, mert szükség van ilyen női hősőkre is.
Tetszett a humor, sejtem, hogy mire számíthatok történetileg (a tippem, hogy hogyan talál magára a rendőrnő az új partner segítségével, akivel még az őt rémálmokkal nyomasztó ügyet is megoldják), és ha sikerült megtalálni az egyensúlyt, akkor bízom benne, hogy karácsonykor olvashatom a könyved.
És gratulálok a kikerüléshez.
Tudjátok, mire jöttem rá, kedves írók-olvasók. Hogy az itt megjelent történetek írói szerintem sosem rúgtak be úgy igazán. Sosem voltak valódi alkoholisták. Ahány történetet olvasok ilyen témában (és nem csak itt) úgy érzem, hogy az írók csak látottakból tájékozódnak. Például, hogy egy részeg ember agresszív és verekedős vagy éppen szomorú és búskomor a bor ivásakor. Nem így van! Az íróknak nincsenek valóságos tapasztalataik az ital és a drogok világában. Mindössze azt a propagandát írják le és tárják az olvasók elé újfent, amit a tévében vagy személyesen tapasztaltak meg. Aki volt már függő akár alkoholtól, akár drogtól az jól tudja, hogy sem az alkohol sem a drog nem serkent önmagában öngyilkossági vagy ilyesfajta hajlamokra. Nem serkent az elhagyott barátnő-férj-feleség sem öngyilkosságra. Ez nem így működik. A megalázottság és az önutálat serkent arra embereket, hogy végezzenek saját magukkal. Ennek legfőbb oka a gyermekkorban történő szexuális erőszak vagy az iskolában történt megaláztatások sora, melyeket a netre is előszeretettel felraknak az elkövetők. Senki nem lesz csak a barátnője miatt öngyilkos, ez maximum csak az utolsó csepp a pohárban. Visszatérve az alkoholizmushoz, szerintem erről a jelenségről csak az beszélhet, aki már önmagán megtapasztalta az ital hatását, mindenki mástól hiteltelen ebben a témában megszólalni. Az alkohol hatása sosem rossz. Nem az íze miatt isszák a legtöbben, hanem azért mert az a bizonyos hatás amit okoz, olyan magabiztosságot, erőnlétet és önbecsölést ad a kortyolójának, hogy úgy érzi magát, mintha nem is a saját testében lenne. Mintha egy teljesen más ember lenne és ezt az érzést akarják az alkoholisták újra és újra megtapasztalni. Az öngyilkossági hajlam és az alkoholizmus két külön válfaj.
Érdekes dolgot mondasz, Robi. Valóban, az öngyilkosság olyan mélyen természetellenes tett, aminek a háttere nagyon összetett, bonyolult, hosszú folyamat, amit egy átlagember (és ez most nem pejoratív kifejezés) nem igazán érthet. Ha egy író a művében komolyan fel akarja tárni az öngyilkosság hátterét, akkor vagy az kell, hogy ő maga is átélje (és persze túlélje), és emellett legyen olyan önértelmező, öndiagnosztizáló, önanalizáló képessége, aminek révén e is tudja írni, vagy nagyon mélyen bele kell ásnia magát az erről szóló szakirodalomba. Persze előfordulhat az is, hogy nem akarja mélyen ábrázolni, csak afféle felszínes motívum az öngyilkosjelölt, amolyan díszítőelem, színes érdekesség. Ebben az esetben viszont jól érezhetően meg kell maradnia felszínesnek.
Az alkoholizmusnak viszont véleményem szerint ritkán vannak ilyen összetett motívumai. Rendszerint primitívség, taplóság, kényelem, olcsó örömszerzés, szellemi nyomor van mögötte, közel sem ilyen „nemes” indokok.
Kedves Dora!
Szerintem gördülékeny a szöveg, olvastatja magát, de akadnak benne hibák, amikből párat leírok:
„Hát, azzal nem lenne ki a vízből…” „…és meztelek tündérek.” –> szerintem a helyes szavak: kint és meztelen
„Biztonsági őr, pénzszállítás.” –> mármint itt a leugrani készülő beszél, de akkor hiányzik a létige a mondatból. Bár az is lehet, hogy a zaklatottság miatt ilyen kusza néha a mondata, de hogy a valóságban is a zavarodottság miatt így beszélhetnek-e, ezt nem tudom. Csak itt olyan furán hat. De nem rossz ötlet, mert így meg a depressziós hangulata jobban érződik. (bár szerintem ez nem tudatos volt, inkább kimaradt)
„Mint egy kisfiú, aki rászólt a papája, hogy adja át a helyét az idős néninek a buszon.” –> hiányzik a rag: akire
„…közben valahogy leértük lifttel az ötödikre.” –> leértünk
Lehet, hogy aki átolvasta a regényedet annyira belemélyült a történetedben, hogy nem vette észre a hibákat?
Rebeka esetében eleinte még én sem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő vajon a főszereplőd (a sör kicsit megvezetett), de végül is vannak fiús „lányok”, nincs is ezzel semmi gond. Azonban úgy gondolom, hogy Rebeka inkább egy csajos rendőrnő (nyomozó?) lesz, úgyhogy ezt egy kicsit hamarabb kellene tisztázni a történetben.
Az alkoholizmushoz vezető utat véleményem szerint nem lehet feketén-fehéren meghatározni. Lehet, hogy vki a volt párja miatt lép a „könnyebb” útra (de ha tudná, hogy a lehető legrosszabb döntése ez az életében, helyette inkább fagyival tömné magát, bár akkor meg elhízna), de olyan erős személy is van, aki mindent kibír, és még ha a teljes családját elveszíti, akkor is kitart és küzd a fennmaradásért. Nem vagyunk egyformák, ugyanazt a terhelést vki sokkal jobban elviseli, vki meg beleroppan.
Rebekát ezek alapján még talán nem mondanám ki masszív alkoholistának, bár eléggé arra vezet az útja, mivel még a hűtőben lévő gyümölcslében is alkohol van.
Azonban az alkoholfogyasztás esetében valóban felmerül az a kérdés, hogy a főnökei (akik nyilván látják és érzik rajta, hogy iszik) szemet hunynak felette, és engedik dolgozni? Pisztollyal? (Vagy nem minden rendőrnek, nyomozónak van? Ezt nem tudom!) Lehet, hogy a következő részben fel is függesztik emiatt? Az lehetne egy érdekes csavar benne, hogy a felfüggesztés után erőt vesz magán, és megoldja a gyerekgyilkossági ügyet, és közben ő is meggyógyul (mert az alkoholizmus egy betegség, csak az a kérdés, hogy mikor ismeri fel ezt a beteg).
A fent felsoroltak ellenére nekem tetszett a részlet, és kíváncsivá tettél a folytatásra. Rebeka cinikussága, depressziója (az „egy éves” szakítást át kellene írni 1-2 hónapra!) is megfogott, és itt szerintem egyértelmű, hogy miből fog állni majd a főszereplő jellemfejlődése.
Látok benne lehetőséget, csak az a kérdés, hogy mennyi munkával járna…
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Kedves Lobo!
Az alkoholizmus – mint általában a dolgok többsége – nem ilyen egyszerű. Persze kényelmes ezt gondolni, de hibás. Pontosan ez a dolgunk: ha írni akarunk róla, akkor nézzünk utána, és ne misztifikáljuk túl, de ne is egyszerűsítsük le túlságosan. És hát pont az alkoholizmusról tonnányi anyag van a neten. Akár elsőkézből származó beszámolók is – sokszor igazán szofisztikált – szerzőktől.
Kedves Szerző!
Nagyon átjött a humor, jót mosolyogtam az abszurd szituáción. A karakter megfogható. Vagány nő, akit trauma ért, ezért iszik, hogy ne a veszteségeken törje a fejét, amúgy meg nagy ívben tesz mindenki véleményére. Az alkoholizmus kérdésén nem törtem sokat a fejemet, felnőttek vagyunk (gondolom), tudjuk, hogy milyen hatásai vannak a piának. Nem gondolom, hogy erről fog szólni a regény, viszont jó kiindulópont.
A szakmai részekbe most nem mennék bele, arra még gyúrni kell. A pongyolaság nem zavart, egy ilyen regényben simán elfér, szinte biztos, hogy nem nyelvészprofesszorok fogják olvasni, a slendriánság néha kimondottan hasznára válik a szövegnek. Főleg E/1-ben. Az eddig látott hibák szerintem könnyedén javíthatóak.
A felütés szerintem nagyon jó, én szívesen olvasnám tovább, érdekesnek tűnik.
Gratulálok a kikerüléshez!
Két dolog jutott eszembe az alkoholizmus kérdéséről. Az egyik az, hogy ezt néhányan valóban fel tudták dolgozni olyan módon, hogy a nézőben mély nyomokat hagyjon. Az egyik filmnek nem tudom a címét, de híres film volt az ötvenes-hatvanas évekből, világsztárok játszották, itt egy önfeláldozó nő akarta megmenteni a szerelmét, aki már látta az egereket kibújni a falból. Nagyon nyomasztó film volt, és valószínűleg komoly ismeretekkel bírt, vagy alapos kutatást végzett a film készítője. A másik filmnek – már csak a zenéje miatt is megjegyeztem a címét, önálló, isntrumentális sláger lett a zene, számtalan feldolgozást megért – a film a “Man with the golden arm” volt. A történet egy kártymágusról szólt, aki már-már kigyógyult az alkoholizmusából, amikor a cimborái rávették egy utolsó kártyacsatára, és ez újra berántotta őt az örvénybe. Ez sem a vidámságáról lett emlékezetes, szóval roppant nyomasztó film volt. Viszont azt hiszem, hogy egy szimpla bűnügyi, pláne romantikus bűnügyi történetnek nem kell ilyen mélységig belemenni a más szakmát érintő háttérbe. Itt érkeztünk el a másik dologhoz, ami eszembe jutott. Az írónak az a dolga, hogy érthetően szóljon nagyobb embercsoportokhoz, és ezt egyéni sorsokon keresztül a legkönnyebb megtenni. Általában rosszul teszi az, aki naplószerű pontossággal ragaszkodik valamely megtörtént esethez, elven modell életéhez, ugyanis ebből senki sem következtethet az átlagra, ezen keresztül önmagára, mert annyira egyedi. Egyébként is az életnél pocsékabb dramaturg nincs, a valódi történetek legtöbbje vagy giccses, vagy unalmas. Az életrajzok azért nem tartoznak ebbe az elrontott sorba, mert kiemelkedő teljesítményt nyújtó emberek kikerülik a gyatra dramaturg, az élet rendezői utasításait.
Összegzés képpen azt mondom tehát, hogy talán nem kötelező az alkoholizmust a legmélyebb bugyrokig ismernie annak, aki krimit ír. Ez persze nem jelenti azt, hogy mostantól bármilyen tévedést, hiteltelen csacskaságot megemésztenék. Egyébként azt hiszem, hogy a rendőrnő nem a legmegátalkodottabb alkoholisták közé tartozik, csak az ábrázolása sikeredett olyanra, és ezért is hiteltelen a sztori. Igen, minden rendőrnek van fegyvere, és egy idült alkoholistát bizony elbocsátanának a szolgálatból.
Kedves Attila!
Köszönöm a megerősítést, mert én is úgy tudtam, hogy minden rendőrnek van fegyvere, csak elbizonytalanodtam.
Ezek alapján ezt a részt kicsit át kellene gondolni…
Azonban mivel nem ismerem az egész regényt, lehet, hogy a későbbiekben felfüggesztik, vagy vmi hasonló fog majd történni, és akkor ez is kipipálva a részemről!
Hogy felfüggesztik-e? Egy korábbi ügy, ami nyomasztja, a társa meghalt, öngyilkos akar lenni, alkoholista stb. Nem kérdés, hogy felfüggesztik, ez alap. Plusz elveszik tőle az ügyet, közlekedési rendőr lesz, és ordít vele a főnök, ja meg froclizzák az őrsön a kollégák. A kocsija kesztyűtartója meg tele van be nem fizetett büntetőcédulákkal. 🙂
Aki alkoholizmusról szeretne irodalmi művet olvasni, annak ajánlom Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából c. kisregényét. Vagy ilyet ír róla valaki, vagy meghagyja egyszerű, felszínes díszítőmotívumként, de akkor nem foglalkozik a dolog lelki hátterével, egyszerűen csak iszik a szereplő és ennyi. Hogy itt miről van szó, még nem tudjuk.
Oke ideje egy kis pozitivumnak is. Bocsi az ekezetekert telefonon irok. A dialógus popec ugy viszi elore a tortenetet, szellemes, porgos. A stilus is jo erdekes hasonlatok es megfogalmazasok. De ez areszlet ellege felduhitett, mert egyszeruen ez hallottam a fejembe mikozben olvastam: ez nem realis, ez nem realis, ha ez erdekes, ez nem realis. Az okok egyszeruen nem eleg nyomosak, ha utalna valami depressziora igaznak is tekinthetnem, de semmi se utal ra. Ha utalna valami elviselhetetlen maganyra es nem szerelmi hanem 0 % szocialis eletre vagy tartos abuzusra de arra se utal semmi. Mert statisztikailag ez a recept az ongyilkossagra, a harombol minimum egynek kell lennie. Valamint a harom szereplo teljesen ugyanolyan ugyanolyan a szemelyiseguk, ahogy beszelnek ahogy kezelik a helyzetet, nincs elkulonitheto jellemvonasuk. De nem akarom valami nefativval befejezni. Oszinten mondom te tudsz irni elveztem alapjaban veve az olvasast latszik hogy a szorakoztatasra mentel es az megvolt. Ha kijavitod a hibakat egesz jo lehet. Es ezt most nem kedvessegbol mondom
Köszönöm szépen mindenkinek az időt és a fáradtságot, amit elolvasásra és a rengeteg véleményre fordítottatok! A hibák nagy részével egyet értek, és rettenetesen bosszant, hogy százmilliós átolvasás után is ennyi khm… butaság marad benne. Írás közben másra figyel az ember, úgy tűnik.
Viszont egy rövid védőbeszédet engedjetek meg: Rebekát szándékosan alkottam ilyen „tökéletlenné”, ő maga és a környezete is tudja, hogy irracionálisan viselkedik. A regényben végig igyekeztem megtámogatni a viselkedését, így azok tudatában később visszagondolva már simán „elmegy” ez a tetős jelenet. Ezekkel meg kell küzdenie még az új ügye mellett, sőt egy rövid kanyarral később kitérünk arra is, hogy ilyen állapotban hogy lehet mégis állományban.
Az E/1-re nincs magyarázat, az írásaim 95%-a így „bukik ki” belőlem. De ha csak ezen múlik, egy éjszaka alatt átírom 😉
Annyira bánom, hogy eddig még nem volt érkezésem ide kommentelni, de ami késik, nem múlik, ugye. 🙂
Most rest vagyok elolvasni a korábbi hozzászólásokat, úgyhogy lehet, hogy volt aki már ezeket kiemelte előttem, de mivel dícsérni akarok, talán ez nem baj?:D
Összességében nagyon tetszett ez a kezdés, volt egy enyhe Rejtős-beütése (? nem is tudom kihez máshoz hasonlítsam, de nagyon tetszett a humora). Ami nekem külön bejött, hogy a főszereplőket (gondolom ők lesznek azok), a lehető legrosszabb passzban ismertük meg, ami egy merész és ötletes nyitás. Külön remek, hogy ezúttal a nyomozón nem egy rendíthetetlen kőszikla, hanem PTSD-től erősen kísértett emberi lény.
(Egyébként elég sokáig nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg egy ilyen spleenes zsaruval van dolgunk, vagy egy ilyen piszok ravasz kríziskezelővel?:D Amúgy szeretem, amikor ilyeneken lehet filozofálni egy szövegen.)
Minden apró hibája ellenére nagyon tetszett – így már nem csak a sajátom miatt aggódohatok holnap :D:D
Nagyon sok sikert és kitartást a kiváráshoz 😀