Darya Corvin: Átcsúszás

Ezerszer megmondtam Mamának, hogy adja a kopogószellemeket másnak – mondjuk olyannak, aki pszichológia- és nem történelemszakon végzett, mint én –, de az ősz második felével induló szellem-szezon ezzel járt. A megbízatásaink negyedének köze sincs a szakterületünkhöz a megszaporodott munka miatt.

Október harmincegyedike után eltűntek a szabad időpontok a naptáramból. Április harmincadika után is meg szokott csappanni az üresjárataim száma, de a boszorkányszombat kevesebb amatőrt mozgósít, mint a Halloween. Az év ezen két napján a túlvilág fátyla félrelebben, és mindig akadnak olyan ostobák, akik azt hiszik, jó buli ilyenkor szeánszot tartani, áthívni pár nyughatatlan lelket. Ezeket természetesen képtelenek visszazavarni, mivel az esetek többségében azt se tudják, hogy valóban sikerrel jártak az idézéskor. Később aztán hívnak papot, lelkészt, sarlatánt, csak valaki szabadítsa meg őket a nemkívánt vendégtől. Irritálnak, mert többségében ostobák, de legalább jól lehet velük keresni másodállásban is.

Eleinte mind azt hiszi, hogy csak képzelte a zajokat, a bőrön futkosó borzongást, a váratlan hideg fuvallatokat. Általában hetek – és mindenféle balesetek – telnek el, mire a szerencsétlenek felfedezik Mama médium közösségét, és vagy telefonon, vagy online foglalással megbízást adnak, amit aztán Mama kioszt közöttünk. Kéttucatnyian vagyunk a Straying Souls LTD.-nél, de ebben az időszakban ennyi is kevés, pláne, ha páran kidőlnek a sorból betegség vagy egyéb okok miatt. Az egyéb ok a túlhajszoltság. És a mentális épség óvása.

Nem túl szórakoztató elvállalni egy héten nyolc ügyet, majd minden alkalommal újra és újra végigmenni a halálközeli élményeden, aminek hála most holtak szellemével csevegsz és egyezkedsz. Pár éve az egyik kollégám így lett öngyilkos. Leugrott a Suffolk Egyetem könyvtárának tetejéről. Tizenkilenc éves volt. Azóta kötelező a megterhelőbb turnusok között legalább tíz nap szabadságot kivennünk.

Persze, ezt könnyebb mondani, mint megtenni, mert ha nem foglalkozol szellemekkel munkaidőben, megbízásból, akkor is hajlamosak a nyomodba szegődni, a füledbe duruzsolni, miközben az őszi esőben caplatsz Beacon Hill utcáin. Elkerülhetetlen. A függetlenségi háborúban Boston és környéke túl sok vért és halált látott ahhoz, hogy egy valamirevaló médium csak úgy nyugodt sétákat tehessen a barna téglaházak, meghitt kirakatok ölelésében.

Megdörzsöltem a tarkómat. Tíz perce szüntelenül bizsergett a bőröm. Próbáltam az esernyőmön szaporán kopogó cseppek ütemére figyelni, de egyre nehezebben ment, ahogy megérkeztem a megadott címre. A többihez hasonlóan ez a családi ház is levetkőzte már az elmúlt ünnep emlékét: eltűntek a lépcsőre pakolt töklámpások, az ablakokat félig áttetsző függöny takarta nem pedig pókháló-dekoráció, és amikor csengettem, hátborzongatónak szánt, klisés horrorzene, vagy öblös, gonosz röhögés helyett szimpla csilingelés hallatszott.

A csengő melletti panelből előbb sistergés, majd feszült férfihang hallatszott.

– Ward. Miben segíthetek?

– Colin O’Reilly vagyok – recsegtem a szokásosnál is kimerültebben –, a feltételezett kopogószellem miatt jöttem a Straying Soulstól, fél ötöt beszélt meg Mamával.

A főnökasszony szépen felpörgette a társas interakcióimat mára: egy öreg nénivel reggel fél kilencet egyeztetett, pár közös albérletben lakó egyetemistával délután kettőt hozott össze, és egy paranoiás vietnámi veteránnal negyed négyben egyeztek meg az én kontómra. Örömömben sírni tudtam volna, amikor kiderült a veteránról, hogy bolyongó lelkek helyett a poszttrauma szórakozott vele. És a végtelen magány.

– Nyitom.

Kattant a zár, így nem volt mit tenni lenyomtam a kilincset és beléptem a félhomályos előszobába. Szinte azonnal ott termett a Harvard focicsapatának tagbaszakadt irányítója, arcszeszillatba csomagolva, szürke pólóban és sötét melegítőnadrágban. Barna haja kócosan meredt ezerfelé, az arca beesettebb volt, mint amilyenre emlékeztem, a válla kissé megereszkedett. Ettől valamivel alacsonyabbnak tűnt nálam, bár ez sem változtatott a tényen, hogy mellette – csak úgy, mint a többi focista esetében – ropinak tűntem. A korommal se tudtam tekintélyt parancsolni, sovány három évvel nyertem el a rangidős szerepét kis duettünkben.

Csodálkozó tekintetéből ítélve, legalább a meglepetés ereje nálam volt. Kár, hogy szellemekkel ezt nem lehetett eljátszani.

– Azt hittem, tanársegéd vagy – pislogott nagyokat.

– Az is. De amíg nem ütközik a kellemes a hasznossal, Wilkins prof felől azt csinálok, amit akarok – vontam vállat.

– Például szellemirtasz.

– És elnézem, hogy hónapok óta képtelen vagy megjegyezni a nevemet.

Elvörösödött. Nem gondoltam, hogy nagymenő, önbizalom-túltengéses sportolóink esetében ilyesmi lehetséges, de íme, itt volt az élő bizonyíték.

Szótlanul félreállt az útból.

– Esernyőtartó, akasztó, ott meg papucsok. Cseréld le az egyikre a bakancsod, anya megöl, ha hagyom, hogy összesározz mindent.

– Csak te vagy itthon? – kérdeztem, miközben összecsuktam az ernyőmet, és kibújtam a bőrdzsekimből. A bakancs hosszadalmasabb művelet volt, féltérdre kellett ereszkednem hozzá.

Declan bólintott.

– Jótékonysági vacsorára mentek.

– Nem tudnak a kopogószellemről, mi? – pillantottam fel rá, mire zsebre tette a kezét és felhúzta a vállát.

– Azt hinnék, túl nagy ütést kaptam meccs vagy edzés közben. Három hete én is baromságnak tartottam volna. – Elhúzta a száját.

Egyelőre megtartottam magamnak a gondolataimat. Három hete volt Halloween, de a kopogószellem egyike azon kísérteteknek, amik nem idézéssel jelennek meg. Tartós, általában negatív érzelmek manifesztációja, a sok stressz, nagy nyomás, szűnni nem akaró belső feszültség kisülései zajok, megmoccanó tárgyak formájában. A szakmában többen inkább önkéntelen telekinézisnek, semmint szellemjárásnak tartják – ezért foglalkoznak az ilyen jelenségekkel közülünk a pszichológiában jártasok.

Persze lehet, hogy a jelenség régebb óta tart, Declan viszont csak három hete figyelt fel rá.

Miután belebújtam az egyik puha plüsspapucsba, Declan elindult, hogy mutassa az utat. Szakad térdű farmerom aljából diszkréten csöpögött a víz, ahogy átvágtunk a tükörsima parkettával borított nappalin, hívogató karosszékek és fotelek között szlalomozva. A kandallóban tyúktojás nagyságú széndarabok parázslottak. El tudtam volna viselni itt pár órát egy jó könyv társaságában.

Boltíves átjáró után kanyargó lépcső következett, ami az emeletre vihetett volna bennünket, de mi csak elhaladtunk előtte, hogy a kitárt tolóajtón túli ebédlőbe érkezzünk. A hatszemélyes étkezőasztal, körülötte a székekkel első pillantásra a helyiség impozáns szegletének tűnt, mindaddig, amíg észre nem vettem tőlem jobbra a bárszekrényt, előtte a földgömbbel, dohányzóasztallal, rajta a szivartartókkal, körülötte az elegáns heverőkkel. Az itteni kandallóban komótosan pattogott a tűz.

Ha ez lett volna az első ilyen ház, amelyben játok, biztosan zavarba jöttem volna. Bár lehet, hogy egyszerűen túl fáradt voltam az ámulathoz. Nem mertem leellenőrizni az arcomat a bárszekrény melletti egészalakos tükörben. Már így is égnek meredtek a leheletnyi szőrszálak a tarkómon, ha ennek tetejében valaki más kacsintott volna vissza rám a tükörből, vagy nem ebben a környezetben pillantom meg magam, lehet, hogy amatőrként reagálok.

Megdörzsöltem az arcom.

– Érzel valamit? – kérdezte azonnal Declan, majd fellélegzett, ahogy megráztam a fejem.

– Itt volt a legtöbb aktivitás?

– Igen.

– Általában mikor?

– Amikor vacsorázok. – Nem nézett a szemembe, mintha így elkerülhetné, hogy észrevegyem az egyes szám első személy használatát.

– Miket szokott csinálni?

A bárszekrényhez léptem – riasztóan közel kerülve a tükörhöz –, és amíg Declan vonakodva ecsetelte az eddig tapasztaltakat, a lakkozott fán futó karcolásokat vettem szemügyre. Egyik-másik több volt puszta használatból eredő kopásnyomnál, vágássá mélyültek, apró forgácsnyomot hagytak. Az egyik polcon pici szilánk csillant a lámpafényben. Jobban megnézve, robosztus méretéhez és számtalan polcához képest elég szellősen helyezkedtek el az italosüvegek. Kétoldalt, vitrin mögé rejtve bekeretezett családi fotók álltak katonás, de ugyancsak foghíjasnak tűnő rendben.

– Mindenfélét neszez. Mintha a fal mögül kaparászna – motyogta Declan. – Néha zörget valamit, múltkor elmozdította az egyik széket, volt, hogy leverte a tányéromat, és…

– Nagy buli volt Halloweenkor? – szúrtam közbe, miközben kinyitottam a vitrint, hogy megnézzek pár képet.

Nyaralás, karácsony, hálaadás, Declan kicsiként az első labdájával, egy általános iskolai bajnokság kirúgása, Declan érettségije… Nagyjából tíz- és tizennyolc éves kora között viszont semmi. Kételkedtem benne, hogy a serdülőkori pattanások felülírták a fotózási kedvet.

– Öhm… nem igazán. Nem voltam itthon.

Mintha egy kés hegyét húzták volna végig a gerincem mentén, kaján hang csendült bennem: hazudik. Persze, hogy hazudott, szinte mindenki bepróbálkozott ezzel.

Jobb meggyőződésem ellenére érintem meg az egyik fotót. Az üvege megrepedt, keresztülszelte az egész képet, fehér sebhelyként vágta félbe egy harmincas nő gömbölyödő pocakját, és a mellette álló kis Declan mellkasát. Kivert a hideg verejték.

– Egyszer ugrik, kétszer perdül, nyárral jön, nyárral jön, fonj koszorút, esőn jöjj…

Dudorásztam a tarkómat csiklandozó, korábban sose hallott dalocskát.

A csillár fénye vibrálni kezdett, mögöttem két szék is zördült, az egyik minden bizonnyal Declan volt.

– Kicsi lány, kicsi lány, százszorszép legyél – jött mintegy válaszként a folytatás vékonyka hangon.

Hatalmas csattanással pattant szét minden egyes villanykörte a csillárban, a sötétség hullámként terjedt szét a házon, ahogy minden lámpa ugyanarra a sorsra jutott. A kandallóban lobogó tűzön kívül nem maradt más fényforrás.

Declan fújtatott, amikor a közvetlen közelembe jött.

– Mi folyik itt? – követelt válasz ijedtségtől remegő hangon.

Felé fordultam. Az arca verejtékben úszott, haja a homlokához tapadt, a narancsos fény ellenére is sápadtnak tűnt, szemét tágra nyílva meresztgette. Rajtam úgy futkosott a hideg és a libabőr, mint két egymást kergető, szertelen kölyökkutya, és pont leszarták, mekkora kényelmetlenséget okoztak. Klórszag tolakodott a mandarin- és fahéjillat közé.

Tekintetem a focistáról az egészalakos tükörre siklott

– Nem kopogószellemetek van, de ezt eddig is tudtad. – A tükör reszketni kezdett, Declan kicsit közelebb húzódott hozzám. – A nevedet szokta suttogni, ugye? És ezt a dalt dünnyögi, amikor egyedül vagy. Nem csak itt, de a legtöbbször itt, mert vacsoraidőben látott a legtöbbször, miután végeztél az edzéssel.

Hallottam, ahogy nagyot nyelt, de már képtelen voltam másra figyelni a tükörképemen kívül.

Nem látszott benne a félelmében szinte rám tapadó Declan, sem a minket körülvevő étkező berendezése. Egy tizenötéves, nyúlánk, lebarnult fiú lebegett a vízben, üveges szemmel, elnyílt szájjal, miközben én, a kilenc évvel idősebb kiadása, próbáltam ellenállni a készülődő pániknak. A helyiség száraz aromáiban kerestem fogódzkodót, de az uszoda markáns szaga a nyálkahártyámba mart. Kényszerítenem kellett magam, hogy lélegezzek, hogy innen lássam őt, ne pedig onnan magamat, mert ha átcsúszok, ha egy pillanatra is helyet cserélünk, nincs az az újjáélesztő technika, ami engem visszahozna – ismét. Ez az igazi szemétség ebben: éld újra, de ne éld bele magad. Helyezkedj bele, közben lásd magad kívülről, távolítsd el magad úgy, hogy közben jelen vagy. A határ a penge élénél is vékonyabb.

– Hé, Colin! – lapátkéz landolt csontos vállamon, és amit Declan kis szorításként tarthatott számon a saját mércéje szerint, az nekem felért egy nyolcnapon túl gyógyuló sérüléssel.

Felszisszentem és kihúztam magam az érintése alól.

– Le kéne állnod a szteroidokkal – masszíroztam meg a vállam.

– Nem szedek! – mordult sértetten, miközben végeztem pár karkörzést.

Kicsi figyelemelterelések, mind neki, mind magamnak. Inkább magamnak.

– Kéne egy gyertya – fordultam el a tükörtől, mielőtt a házikísértetnek kedve támadna újabb mókára csábítani. – És valami személyes tárgy tőle. A legjobb lenne egy hajtincs, de más is megteszi. Gondolom, nem szabadultatok meg mindentől.

Megfeszült az állkapcsa a lebukástól, a szenvtelenségtől, amivel beszéltem, és attól a kaparászó hangtól, ami a falak felől érkezett.

– Velem jössz? – préselte ki magából olyan halkan, amennyire csak lehetett úgy, hogy azért még halljam.

Felvontam a szemöldököm.

– Nem fog bántani. A kísértetek nem ártó szándékúak, csak nem tudják máshogy felhívni a figyelmedet. – Meg persze más a szórakozásról alkotott véleményük a halottaknak, mint az élőknek. Van, aki át akar csábítani, hogy együtt tudjatok játszani…

– Felárat fizetek.

– Menjünk – vontam vállat, majd elővettem a mobilomat, hogy azt használjuk zseblámpának.

– Komolyan csak a pénzért vagy kedves?

– Te pedig komolyan csak a pénzzel tudod megoldani a problémáidat? – Nem néztem rá, ahogy a konyhába mentünk, hogy az ottani kamrából kerítsen gyertyát, de hallottam, ahogy nagy levegőt vett a replikához, szóval megelőztem. – Ha bevallod, hogy félsz, vagy elmondod, miért nem maradnál egyedül szívesen, esetleg nem hazudsz az elejétől fogva, kérned se kellett volna – dőltem az ajtókeretnek, amíg ő az egyik polcon mindenféle dobozok és befőttek között matatott.

– Bocs – fordult pár perces keresgélés után felém, és a mellkasomnak nyomta a gyertyát. A tekintete haragosan izzott. – Nem szoktam hozzá, hogy a húgom haláláról dumáljak.

Megfogtam a viaszdarabot, ellöktem magam az ajtótól és elindultam visszafelé. Döngő léptek jelezték, hogy követett.

– Benned tényleg nincs együttérzés! – dohogott tovább.

Hagytam, hogy Declan morogjon. Ma már épp elég embert nyugtatgattam ahhoz, hogy a bosszankodás üdítő változatosságot jelentsen.

– Hajtincs, kiscipő, babazokni, valami? – nyújtottam felé a kezem várakozón, tenyérrel fölfelé.

– Pöcs – mordult, majd eltrappolt az emeletre kígyózó lépcső irányába.

– Kerüld a tükröket! – kiáltottam utána.

Igazából rá nézve nem voltak veszélyesek, de némi kicsinyes, sértett bosszút én is megérdemeltem.

Fogalma sincs, hogy milyen ezt csinálni évek óta, holtak neszeit, suttogását követni, a hátrahagyottakat faggatni, személyes tárgyak történetében turkálni… Eleinte bizarrmód érdekes, majd lassan, alattomosan rád telepszik, és ahogy egyre többet csinálod, mind jobban, részletesebben újraéled az eseményt, ami ahhoz vezetett, hogy olyan legyél, amilyen vagy. Ha elég sokáig maradsz a bizniszben – mert ez az, nem kezelheted másképp, különben felemészt az empátia –, elkezd kísérteni a gondolat, hogy ha egyszer már visszajöttél, újra sikerülhet. Hogy irányíthatod. Csábító gondolat, a józan eszedet pedig mindinkább elnyomja, míg már meggyőződéseddé válik, hogy ha valaki, hát te uralkodhatsz a halál fölött. Ha másét nem is, de a sajátodat biztosan befolyásolhatod.

Majd próbaképp leugrasz a Suffolk Egyetem könyvtárának tetejéről, hiszen korábban is csináltad. Aztán semmivel sem kell már próbálkoznod ezen a létsíkon.

Nyűgös dünnyögés duruzsolt a fülemben, sehonnan jött fuvallat birizgálta a halántékomat.

– Türelem, hamarosan visszajön – mondtam halkan. – Baleset volt? – Valami ingerelte az orrom, tüsszenthetnékem támadt.

Dübörgés remegtette meg a lépcsőt, mintha egy komplett hadosztály masírozott volna vissza egyetlen termetes ember képében.

– Nesze – nyomott a kezembe fél pár, icipici zoknit. – És most?

– Most elengeded a húgodat. – Megfeszült a válla. – Térdelj le. – Engedelmeskedett, bár a zavar egyértelműen kiült az arcára. – Ülj a sarkadra – instruáltam tovább, miközben elővettem a zsebemből egy öngyújtót és meggyújtottam a gyertyát. – Rá fog olvadni pár csepp forró viasz a kezedre, de ez a lényeg – adtam át neki a gyertyát. – Remélem, ennyitől nem sikítasz fel – szúrtam oda, hogy némileg eltereljem a figyelmét és oldjam a feszültségét. A kísértet mellett az ő nyugtalansága is ott sistergett körülöttünk, a kettőtől együtt megfájdult a fejem.

Beintett nekem.

– Csodás, fő a magambiztosság! – Letettem elé a zoknit, félúton a kandalló és a térde között. – Hogyan halt meg? – dobtam be a semmiből a kérdést.

Lehetett finomkodni, de a vége ugyanaz, legfeljebb az addig vezető út emocionálisabb. Elképzelhető, hogy valóban érzéketlenebbé váltam.

– Nincsenek barátaid, igaz, Colin? – kérdezett vissza Declan, mintegy megerősítve bennem az előbbi feltételezésemet önmagam kapcsán.

– Vajmi kevés köze van a szociális életemnek a kísértetedhez – zártam le ennyivel ezt a kört, valamivel élesebben, mint terveztem.

Összehúzta a szemét, kissé oldalra billentette a fejét, és talán most először tényleg figyelt rám. Vagy inkább valamit keresett a vonásaim között, ettől a lehetőségtől pedig feszenghetnékem támadt.

– Vízbefulladt – bökte ki végül halkan, a szája is alig mozdult.

Önkéntelenül mélyet lélegeztem, a fahéj és a mandarin leheletnyi illatába kapaszkodtam, a tűz ropogásába, a bútorok mélybarna színébe. A gyomromban megülő jeges érzést viszont lehetetlenség volt elűzni. Megköszörültem a torkom.

– Fordulj a tükör felé és csak a gyertyalángot figyeld. – Megtette. Olykor láttam a kampuszon hetvenkedve kötekedni másokkal, csak mert épp olyanja volt, feszegette a határait, próbára tette a tanárok türelmét… Amilyen önfejű volt, adta magát, hogy az irányító posztig meg se álljon. Emiatt volt furcsa az a néma engedelmesség, amivel követte az utasításaimat.

– Nem nézhetsz máshova, megértetted? – Bólintott. – Helyes. Fel kell idézned a halálát, minden körülményt, minél részletesebben, és végig kell menned rajta gondolatban pontról pontra. El kell őt vezetned a végéig, aztán elengedned. És ne hallgass rá. Ne menj vele játszani, ne engedd, hogy megváltoztassa az emléket.

– Mi lesz, ha hagyom?

Egy percig csak néztem a feje búbját, a kócos, barna tincseket, és próbáltam elképzelni, milyen lenne akkor.

– Kiüresedsz. Megőrülsz. Élsz, de mégsem. Megszűnsz te lenni.

Mindenkinél kicsit más, bár kevesekről van feljegyzés, és még kevesebbekkel találkoztam személyesen. Van, aki vegetál, ártalmatlanul mered maga elé, másnak meggyőződése, hogy valójában ő halt meg, de olyan is akadt, aki – állítása szerint – helyet cserélt az áldozattal, felvette a nevét, viselkedési formáit, a jelleme is az övét tükrözte.

Hogy Declan esetében melyik történne meg, vagy esetleg teljesen más variációt produkálna, azt lehetetlen volt megjósolni. A saját érdekében jobb, ha nem csúszik át, mert bár ő nem halna bele, mint én, de kétlem, hogy igazi életnek lehetne nevezni a következményeket.

Reszketni kezdett a bárszekrény, a periférikus látásommal érzékeltem, hogy a tükör már nem minket és az étkezőt mutatta. Izzadt a tenyerem. Sokkal szívesebben bámultam volna tovább az irányítót, semmint szembenézzek egy halállal és egy halálközelivel, de aligha volt más választásom ezen a ponton.

Belenéztem a tükörbe.

Az uszoda tetejének a fele hiányzott, ahogy a tenger felé nyújtózott, a medence a felétől homokba fulladt, a klórszagú víz sóssal keveredett, a csempézett padló hosszan benyúló mólóba futott ki. Én a medence partján álltam, csenevész kamasz testemmel, a négyéves kislány a mólón, hatalmas szalmakalapban, kék nyáriruhában. Szinte egybeolvadt a felhőtlen éggel és a nyugodt tengerrel. Felmosolygott a mellette álló Declanre. Egyedül ő nézett ki a jelen korának megfelelően, ezt pedig jó jelnek tartottam. Emlékeznie kellett, nem pedig a múltban élni.

A kislány ugrándozott, Declan körül szaladgált, a karjába csimpaszkodott, a nevetése messzire szállt.

A lábujjaimat begörbítve a medence szélébe kapaszkodtam. Csak egy kis bátorság és ugorhattam, nem volt olyan mély az a víz, úszni mindenki tud. Legalábbis pár nagymenő ezzel piszkált tesi órán. Jobb, mint amikor bezártak a szertárba, most bizonyíthattam nekik, hogy képes vagyok arra, amire mindenki más.

Declan válla rázkódott, a kislány tovább beszélt, nem hallottam, hogy mit, az eredmény viszont egyértelmű volt. Declan elkezdett fiatalodni. Kinyitottam a szám, kiáltani akartam, de csak nagy sóhaj lett belőle. Számomra akkor nem volt senki és semmi, csak a végtelennek tűnő medence, az ostoba bátorságpróbám, a piszmogás, amivel az időt húztam. A belső feszítés nem egy – akkor – ismeretlen fiúnak szólt, hanem magamnak.

Figyelmeztetnem kellett, ki akartam zökkenni a saját múltamból, de ahogy annyiszor korábban, most sem lehetett. Ez nem egy tánc, amit bármikor megszakíthatsz, ha túl sokszor léptek a lábadra, vagy mégsem tetszik a zene.

Declan – immár kamaszként – megfogta a húga kezét. A világ minden boldogsága benne volt abban a szikrázó mosolyban, ami előtűnt a hosszú, szőke tincsek közül, a kacagás lelkes sikkantásba csapott, majd hirtelen rémült sikoly lett belőle. Nem erre számítottam. Vagy talán mégis, csak nem ennyire éles váltással, nem a semmiből, hogy felkészülni se legyen időm. Nevetséges, hogy annyi év után még mindig meglepett a halál kiszámíthatatlansága.

Ahogy a nagyobb testvér belelökte a kisebbet a tengerbe, úgy mozdult a lábam, rugaszkodtam el a parttól és csobbantam a medencébe. Tajték csapott fel ott, a kapálozásom verte a vizet itt. Küzdöttünk. Az elején még kiabálva, segítségért rimánkodva, hörgő köhögések közepette, majd némán erőlködve, megfeszülő tagokkal. Én magányosan, ő egytagú közönség előtt. Declan térdre vetette magát, a kezét nyújtogatta a húga felé, de túl magasan volt a móló.

Nem ugrott a testvére után. A nevét kiabálta, hasra feküdt, úgy próbálta reménytelenül elérni őt, ugrani viszont nem volt bátorsága.

A szalmakalap felém úszott, de sose ért el. Partot ért, vagy kisodródott a nyílt vízre? Nem számított.

Eltűntünk a felszín alatt.

Égett a tüdőm, a torkom, a szememet marta a klór, vagy a só inkább? Még pár erőtlen próbálkozás, aztán elcsendesedtem. Mindketten elcsendesültünk. Csak a víz morajlott, mintha altatót duruzsolna az anyaméh békéjét idézve, mi pedig lebegtünk a végtelen, kék semmiben.

Miért is akartam volna innen visszamenni? Jól esett pihenni. Hagytam, hogy a testem centiről centire egyre mélyebbre süllyedjen, együtt ezzel a számomra nevenincs kislánnyal, hogy ne menjen egyedül. Én se akartam egyedül lenni. Belefáradtam.

Fájdalom nyilallt az állkapcsomba jobb oldalon. Aztán baloldalon is. A kislány feje kísértetiesen ismerős mozdulattal, kérdőn oldalra biccent. A morajlás hangosabb lett, követelőzőbb, feszültséggel telt meg, szinte éreztem a súlyát a mellkasom közepén…

Meglódultam fölfelé. Pontosabban valaki durván fölrántott. Így érezhették magukat a lazacok, amikor a medve kikapta őket a folyóból.

Eltűnt a víz, a medence, a tengerpart, a sós-klóros szag, és egy pillanatig nem értettem, hogyhogy csempe helyett szőnyeg volt a hátam alatt. Köhögve ültem fel, nagy kortyokban szedtem a levegőt, némi öklendezéssel megszakítva, de a várt vízfelköhögés elmaradt. A szemem elhomályosult, kellett pár másodperc, mire kitisztult a látásom, majd felfogtam, hogy hol voltam.

Declan mellettem térdelt, az egyik keze csupa viasz volt, a másikon a bütykök vöröslöttek. A kihunyt gyertya a térdénél hevert szőnyegen, a zseblámpává avanzsált mobiltelefonnal együtt.

Átkozottul fájt az arcom, mintha pár másodperce kalapáccsal püföltek volna.

– Vége? – kérdezte remegő hangon, míg én az államat dörzsöltem.

– Igen. – Óvatosan végighúztam a nyelvem hegyét a fogaimon. – Finomabb módszer nem jutott eszedbe? Mindent az öklöddel oldasz meg? – morogtam, de nem voltam igazán bosszús. Valójában semmit se éreztem az ilyenkor megszokott, riasztó ürességen túl.

Csípős választ vártam, vagy inkább reméltem. Valamit, ami kiránthatott ebből a lebegő kábulatból.

– Elterültél. – Remegett a hangja a megrendültségtől és a nyegleségem fölötti indulattól. – Aztán a szíved is megállt, újra kellett élesztenem téged, cseszd meg!

Megdörzsöltem a mellkasom.

– Honnan értesz az ilyesmihez? – kérdeztem, továbbra sem engedve, hogy a történteken lamentálhasson.

– A csapat minden tagjának meg kellett tanulnia az elsősegély nyújtást.

Ránéztem, ő a két kezét bámulta, amik folyamatosan reszkettek.

– Bosszantott – susogta. – Csak… bosszantott… – A kezébe temette az arcát, széles válla előre görnyedt és megrázkódott.

Nem tudtam vigasztalni, mindig is pocsék voltam benne, és különben is mit mondhattam vagy tehettem volna? A munkámat elvégeztem, holnap suli, szemináriumok, az élet megy tovább. Ő pár napig még ki lesz bukva, de jön az első meccs, a győzelem, a mámor, egy újabb alkalmi kaland, és jó időre elfelejtheti az egészet. Nekem pedig kijárt egy hosszabb pihenő ebből a szarságból.

„Aztán a szíved is megállt, újra kellett élesztenem téged…”

Évek óta ez volt az első ilyen alkalom.

„Nincsenek barátaid, igaz, Colin?”

Elnéztem ezt a nagydarab focistát, aki talán egyetemi népszerűségének csúcsán állt, és akitől világok választottak el, hiába ültünk alig pár centire egymástól. Nem szoktam az elvégzett munka után a klienseimmel foglalkozni, mert minek? Mindenki élje csak tovább a maga traumatikus életét anélkül, hogy a másikéba a jövőben belezavarna. Ez lenne a normális…

– Gyere – veregettem meg a vállát és kissé imbolyogva feltápászkodtam –, kajáljunk valamit.