Nem tudom, mi vitt rá, hogy a másik utat válasszam, de aznap este balra fordultam. A rakpart fényei sárgán vetültek a lejtőn beálló sűrű ködre. Óvatosan vettem a fokokat, mert legutoljára nappal mentem fel a Citadella irányába.
Futás közben a szűk sétány újdonságaira figyeltem, így a rutinszerű gondolataim nem vitték el a fókuszt. Semmi kedvem nem volt azon agyalni, ami az ezt megelőző napokban folyton rontotta a teljesítményem: a közelgő esküvőm és a menyasszonyom, akit nem szerettem igazán. Egy dolog érdekelt, mégpedig az augusztusi maraton. Alig egy hónapom maradt a felkészülésre.
Hűvös nyári este volt, tökéletes az edzésre. Szaporán vettem a levegőt, de egyre inkább aggasztott, vajon a csípős ködön kívül van-e más oka is annak, hogy egy lélekkel sem találkoztam. A Szabadság-szobrot megkerülve aztán belém hasított a felismerés: Bakker, ezt a részt az erdészek felügyelik! Elgondolkodtam, vajon a hegyen is ugyanaz az Erdésztörvény él, mint a védett területeken, vagy ezt megközelíthetem este tíz után is.
– Tököm sem tudja már követni, mi van a védelmük alatt és hová mikor nem lehet belépni! – morogtam magam elé.
A lépcsőkkel váltakozó szűk út mentén a növényzet gyanúsan gondozottnak tűnt; egyre biztosabbá vált, hogy tilosban járok. Rémlett, hogy a nagy virágoskert melletti óriási tölgyfa mögött van egy út, ami a Citadella mögötti autóútra visz. Megcéloztam, mert egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnt, mint visszafordulni.
A tölgyfa előtti kikövezett placcon megálltam, és zihálva töröltem meg a homlokom. Merre is van az ösvény? Körbehordoztam a tekintetem: a lombokon és a kerti köd mögött színes fényfoltok szikráztak, fényesebbek, mint a városban, és ez azt jelentette, hogy a növényeket regenerálják, vagyis nem lenne szabad ott lennem.
Rájöttem, hogy az éjszaka elzárt területeket azok a fiatal erdészek őrzik, akik még nem vették le a pikkelyruhát: a vadak. Ennek gondolatára megborzongtam. Tudtam, ha megdobnának a kígyóikkal, belehalnék az infarktusba.
Megkerültem a fát, és megpillantottam az ösvényt, ám ekkor hullámszerűen megrezzentek körülöttem a bokrok. Megtorpantam. Felszökött a pulzusom.
– Nyugalom, Ádám – motyogtam magam elé. – Szépen átvágsz a terepen, felrohansz a Citadella sétányra, és elfelejted, hogy a lenti lépcsőn balra is lehet fordulni.
Megindultam, ekkor a lomb zörrent meg. Hátrafordultam, a fülemben dübörgött a vér.
Sehol nem láttam semmit, mégis éreztem, hogy figyelnek.
Hangosan nyeltem. Sziszegés és pisszegés csendült fel.
A tölgy felől egy kígyó kúszott felém, majd felágaskodott előttem; feje egy vonalba került az enyémmel, pedig nem vagyok egy alacsony srác.
Lefagytam a sokktól, borzongás futott végig a testemben. Egy krokodilbőr táska vagy cipő látványától is borsódzott a hátam, hát még egy élő példány jelenlététől.
Végül elöntött az adrenalin; elstartoltam, de akkor a lombon keskeny testű mamba repült át és a mellkasom köré tekeredett. Szentségelve vágódtam el a földön, mozdulni sem bírtam, a kezem a testem mellé szorult.
A szívem a torkomban dobogott, kiszáradt a szám, levert a víz.
A kígyó a fülembe sziszegett, rémület járt át, bőrömhöz hűvös pikkelyek simultak. Fájdalmasan csattantak össze fogaim a remegéstől. És ha ez mind nem lett volna még elég, a piton is odakúszott, hogy a fejem fölé magasodjon.
Ekkor ájultam el.
*
A tölgyfa tövében ülve tértem magamhoz. Virágillatú pihék csiklandozták az orrom. Odakaptam, megdörzsöltem, mire kipattant a szemem. Riadtan tapogattam végig magamon, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ezután felnéztem és megláttam a napraforgófejet. Sötét volt a tölgyfa sátorszerű lombja alatt, de a gyógyító fényfoltok kellemes hangulatot varázsoltak a térbe.
A virágfej mögött egy lány rejtegette az arcát; törökülésben ült előttem, sűrű, sötét tincsei sejteni engedték vékony derekát. Testre simuló, térdig érő kígyóbőr szoknyát viselt, lába és karja gyöngyházasan irizált, mintegy átmenet pikkely és bőr között. A piton a dereka körül tekeredett, valamiért mégsem tört ki rajtam ismét a fóbia.
A virágfej felé nyúltam, hogy meglássam, ki bujkál mögötte, de a zöld mamba hirtelen kidugta a fejét és orvul rám szisszent. Riadtan hőköltem hátra.
– Szí, elég legyen! – rivallt rá a lány, mire a kígyó hátrébb vonult, de sárgán foszforeszkáló szemével fenyegetőn bámult tovább.
A lány leejtette ölébe a kezét és felém villant. Arca olyan volt, mint bármely fiatal lányé, sehol egy fénylő folt vagy pikkely. Csak az a nyaka körül tekeredő mamba rontott az összhatáson.
– Te voltál az első – közölte.
Megrekedt bennem a levegő. Megcsaltam volna Laurát egy pikkelyes vad erdésszel úgy, hogy nem is emlékszem rá? Egyáltalán már elmúlhatott ez a lány tizennyolc?
– Mármint… miben voltam az első? – kérdeztem végül rekedten.
– Eddig még senki nem ájult el, amikor figyelmeztettük.
– Ha ez a figyelmeztetés, milyen, amikor támadtok? – Feltoltam magam a földről és kinyújtóztam. – És most mi lesz? Felírod az adataimat?
– Mi nem teszünk ilyesmit – felelte a földről feltekintve. – Ha megtámadtál volna, akkor Szí vagy Morga megmar. Altató a marásuk, különösen Morgáé.
A deréköv méretűre zsugorodott pitonra bökött. Kirázott a hideg.
– Ja, vágom! – csaptam a homlokomra. – Elalszom, aztán jönnek a polgárőrök büntetni.
Feléje nyújtottam a kezem, mire Szí rám szisszent. A lány simogató mozdulattal csitította el a felbőszült állatot. Nézni is rossz volt, ahogy végighúzza ujjait a pikkelyeken; éreztem, hogy ismét kiszárad a szám és émelygő borzongás fut végig rajtam.
– Fel akartál segíteni a földről? – Pislogott néhányat, majd felpattant. – Nos, nem kell.
Mosolyra késztetett csilingelő hangja és szemtelen pillantása, ahogyan hátravetette a haját. Alig volt alacsonyabb nálam, és miután végigfuttattam rajta a tekintetem, biztos lettem benne, hogy nem egy kamaszlánnyal van dolgom. Megköszörültem a torkom.
– Ádám vagyok.
– Jó utat hazafelé, Ádám – intett a fa mögött kanyargó sétányra.
– Nem is izgat, miért jártam erre?
– Nem kérdezlek, csak megkérlek rá, hogy távozz. Nyilván tévedésből vagy itt, nem virágot akarsz lopni.
– Futni jöttem. Hosszútávfutó vagyok. Általában síkpályán versenyzek, de most egy maratonra edzek, amit terepen… Persze ez téged nem érdekel, mivel nem kérdezted.
Tök hülyének éreztem magam. Habogtam összevissza, mint valami szerencsétlen kamaszfiú, aki zavarba jött a suli legjobb csajától. De képtelen voltam távozni.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Nem kell tudnod, ugyanis nem találkozunk többé. – A nyakában tekergő mamba nyomatékot adott a válasznak.
– És ha eljövök holnap napközben is?
– Napközben szelídek gondozzák a kertet, én olyankor nem mutatkozom.
– Ja, mert a Jurtaparkban hesszeltek – jutott eszembe.
– Inkább a világotokról tanulunk, hogy amikor szelídek leszünk, mindent tudjunk, amire szükségünk lehet. Már ha akarunk szelídek lenni. A bátyám nem akart, ő még mindig vad holdfényőr.
– És te akarsz szelíd lenni?
– Szeretnék.
Tekintetével végigmért, mire édes borzongás futott végig rajtam. Ösztönösen egy lépést közeledtem felé, és ő nem hátrált. A pillanatot Szí törte meg fenyegető nyelvrezegtetéssel.
– Ha nem indulsz el, újra támadnak – közölte a lány, és fikarcnyi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megfékezze őket. Nem viccelt: a dereka köré tekeredett piton megnyúlt, és rézsútosan, lassan felfelé kúszott a mellkasa előtt, megkerülte a mambát, majd a lány másik válla felett dugta ki a fejét.
A két kígyó szinkronban fújt felém, mire elstartoltam, keresztülvágtam a tölgyfa lombján, ráléptem az útra és hazáig rohantam.
*
Beléptem a lakásomba, aztán egy gyors zuhany után levágódtam az ágyra a laptoppal. Laura eközben esküvői ruhákról küldözgetett képeket. Hidegen hagyott a téma, nekem aztán tök mindegy volt, miben vezetem oltár elé. Dobtam neki néhány mosolykát és szívecskét, majd fáradtságra hivatkozva elköszöntem tőle. Nagyszerű időzítés volt, hogy éppen arra a hétre utazott el a szüleihez.
Huszonhárom éves létemre úgy viselkedtem, mint egy megszállott kamasz, aki egy popénekesnőre gerjed. Mindent felkutattam a neten, amit csak találtam az erdészekről.
Amióta az eszemet tudom, léteznek, de sosem foglakoztatott igazán a téma, gyerekként sem voltam vezetett éjszakai kiránduláson náluk. Azt is bizarrnak tartottam, hogy bárki házasodna velük, pedig miután levetik a pikkelyruhát, olyanok, mint bármelyikünk. Végezhetnek nekik való OKJ-s szakmát, ami növényekkel, mezőgazdasággal kapcsolatos. Elvégre az Erdészet fennhatósága alatt van minden nemzeti park, mezőgazdasági terület, erdő. Elvont hippiknek tartottam őket, ahogyan azokat a tiniket is, akik divatból majmolják az erdészek virágos ruháit és kiegészítőit. A kígyós cuccokról nem is beszélve.
*
Hajnalig kutakodtam a neten, aztán csak forgolódtam az ágyban, és későn is ébredtem. Már gyűlt a munkába igyekvő tömeg a Duna korzón, amikor leértem a ház elé futni.
Elkocogtam a Széchenyi István térig, és útközben leckeként mondtam fel magamnak, azt, ami eddig is a szemem előtt volt: az a fiú erdész, a csuklójára tetovált virágfüzér pedig azt jelenti, hogy emberrel házasodott. A gyereküknek nem lesz mágiája, az csak a tiszta vérben marad meg. Ha egymás között házasodnak, vadak maradnak.
Három lány virágfüzéreket tekert a korlátra meg a lámpaoszlopok köré. Biztosan erdészek voltak, mert belenéztem egyikük szemébe, ami sárgán csillant, mint a kígyóké. Eddig sosem tűntek fel ezek a részletek.
Olyan természetes a jelenlétük, hogy a magamfajták csak azt tudják, hogy huszonpár éve vették át az emberektől a természet feletti döntésjogot, hogy megmentsék a bolygót. Arról viszont csak tegnap olvastam, milyen pusztulás vette kezdetét a világban, ami arra késztette őket, hogy előbújjanak, mivel addig rejtőzködve tették mindazt, amit most az emberekkel közösen alkotott törvények is engedélyeznek.
Megmentették a környezetet, megmentették a világot.
Magam is meglepődtem, milyen szentimentális dolgok pörögnek a fejemben. Apám telefonja zökkentett ki a gondolataimból. Headseten keresztül fogadtam a hívást.
– Gratulálhatsz apádnak! – üdvözölt.
– Gratulálok – mondtam gépiesen.
– Lihegsz? Már megint futsz, mi?
– Futó vagyok, apa – sóhajtottam, pedig a rosszalló megjegyzései általában leperegnek rólam. – Keményen edzek, jövő hónapban maraton.
– És az esküvőd – figyelmeztetett, mire elfintorodtam. – Remélem, minden rendben halad a szervezéssel.
– Laura intézi.
– Idefigyelj, Ádám – szólt rám erélyesen. – Tudom, hogy nem ilyen egy szerelmes férfi, de nem érdekel, szereted-e vagy sem. Én sem szerettem anyádat, mégis haláláig kitartott mellettem. Laura is legalább annyira alkalmas feleségnek, mint anyád volt. Ráadásul ő…
– … a legkomolyabb üzleti partnered lánya, vágom. Nyugi, el fogom őt venni, azért kértem meg.
– Azért kérted meg, hogy megkapd a járandóságodat és majd az örökségedet, ne nézz hülyének. – Kemény szavaitól lefagytam. Ezt így még sosem vágta a fejemhez, holott volt benne igazság. – Kiegészítettem egy záradékkal is a hozzáférést: ha elválsz, befagyasztom minden számlád. Akkor a kis hobbidnak is lőttek, nem finanszírozom tovább.
Nem a hobbim, hanem az életem. Futó vagyok, értse már meg végre!
Forrt bennem a düh, amiért kötélen rángat, de nem szólhattam érte, mert képes és tényleg letiltja a számláimat.
– És mihez kell gratulálnom? – tereltem el a témát.
– Na mit gondolsz, melyik befektető veszi meg a Citadella mögötti területet és adja bérbe az apósodnak? Szállodát és szabadidőparkot húznak fel ott. Pénteken lesz a szavazás.
– De hiszen az az erdészeké! – hökkentem meg. – A vadak úrnője… izé… Galfonia nem fogja megszavazni, a szelídek elnöke sem, és az erdészeket képviselő Felügyelő sem. Ötből három szavazat…
– Ki a tökömet érdekelnek az erdészek? – rivallt rám apám. Láttam magam előtt, ahogyan habzik a szája, és ettől fordult egyet a gyomrom. – Betolták ide a pofájukat és kivettek a kezünk alól mindent, ami beépíthető! Egyáltalán mi a frászt pörögsz ezen? Ez az örökséged, ebből a pénzből van a panorámás lakásod, az autód, a bérbe adott házad, a hobbid! Te semmit nem értél el az életben magadtól. Köpök az aranyérmekre! A nemesfémeknek kizárólag az ára érdekel. Mellesleg, ha szeretnéd tudni, hogy megy ez az üzleti világban, akkor megtanítok neked egy stratégiát: a Felügyelő is csak egy magányos nő… Már ha érted, mire gondolok.
Olyan hangosan felröhögött, hogy legszívesebben lehánytam volna.
*
Meg kell tudnom a nevét.
Ott álltam az éjszakai ködben a tölgyfa előtt és vártam, hogy előbukkanjon. Lehúztam a kapucnit a fejemről, hogy lássa, én vagyok.
– Nem lenne szabad itt lenned – csendült fel a hangja egy bokor mögül, mire elvigyorodtam.
– Neked pedig itt kellene lenned, hogy elzavarj.
Megzörrent a bokor, Morga kúszott elő. Lassan hullámzott felém, de uralkodtam magamon. Nagyot nyeltem. A piton felágaskodott mellettem, feje az enyémmel egy síkba került. Lehunytam a szemem, borzongásom és émelygésem légzésemmel csillapítottam. A kígyó fenyegetőn belefújt az arcomba; csak elképzelésem volt arról, mekkorára táthatta a száját.
– Bátor vagy – hallottam meg a lány hangját egészen közelről. – Eddig még senki nem mert visszajönni.
Kinyitottam a szemem, és ösztönösen viszonoztam mosolyát, mire ő visszaparancsolta az egyre rövidülő pitont a derekára.
– Úgy tűnik, nem csak egy dologban vagyok neked az első – mondtam.
– Miért jöttél vissza?
– Meg kell tudnom a neved. Egész éjjel nem aludtam emiatt.
– A nevem Floria. Most pedig viszlát, Ádám.
Az út felé intett, én pedig zsigerből a keze után nyúltam, de a mamba rám fújt. Hátrahőköltem.
– Szí nem kedvel téged – jelentette ki Floria.
– De te kedvelsz. Látom rajtad.
– Nem ismerlek. És nem is találkozhatok veled. Vad vagyok.
– Nekem bejönnek a vadak. – Amint ezt kimondtam, rögtön meg is bántam. – Mármint egy másik értelemben… Hagyjuk. Szerintem, attól még megismerhetnénk egymást.
Floria szeme megcsillant a holdfényben, amikor végignézett rajtam. Felém nyújtotta a kezét.
– Gyere velem!
Megfogtam a puha, enyhén hűvös ujjakat, de a kígyó újra felszisszent. Floria rámarkolt a kezemre, nem hagyta, hogy ijedtemben elugorjak. Másik kezével határozottan megsimogatta a kígyót, és duruzsolva csitította. Kirázott a hideg a látványtól, ahogyan azon a pikkelyes testen végighúzza a tenyerét. Kalapált a szívem; ki akartam szaladni a világból, amiért pikkelyeket kell látnom. A legnagyobb fájdalmam mégis az volt, hogy nem időzhettem el Floria törvénytelenül vonzó testén amiatt az átkozott kígyóbőr ruha miatt.
Felvont szemöldökkel sandított fel rám.
– Megnyugodtál?
– Nem voltam ideges – tereltem.
Hitetlenül rázta meg a fejét, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy a kígyó feje szinte az arcomhoz ért. Megborzongtam. Szabad kezével kiszabadította a kapucnim cipzár mögé szorult zsinórját és eligazgatta a mellkasomon. Kellemes bizsergés gyűrűzött végig a testemben.
– Így jobban tetszik? – kérdeztem, de számomra ijesztő meghittség áradt a hangomból. Zavaromban én is meghúzkodtam kapucnim kötőjét.
Válasz helyett megmarkolta a kezem, azzal megindult a virágoskert irányába. Reméltem, hogy kígyóbőr és kígyók nélküli dolgot akar megmutatni, de a gondolat ahogy jött, úgy ment is, hiszen vaddal nem kavarhatok.
Holdfényben fürdő virágoskert tárult elénk. A virágokon gyógyító fényfoltok ragyogtak. A távolban motozást fedeztem fel, gondoltam, más holdfényőrök azok.
– Ez vagyok én – intett körbe. – Most már ismersz. Te jössz.
– És nem baj, hogy idehoztál?
– Velem itt lehetsz. Nem azért nem találkozhatunk, mert vad vagyok, hanem azért, mert a találkozásunk azt jelenti, hogy valamelyikünk tilosban jár. Te nappal lehetsz itt, én éjjel. De mi, erdészek tehetünk néha kivételt. – Tettetett szigorral mért végig. – Kedvesnek tűnsz, szívesen körbevezetlek az éjszakai kertben.
Romantikus gondolatok árasztották el az agyam, tisztára megijedtem magamtól. Gimis korom óta nem váltott ki belőlem senki ilyesmit. Átforrósodott az arcom.
– És neked mi lenne az első dolog, amit megnéznél vagy kipróbálnál a városban? – vetettem fel a témát.
– A fagyi – vágta rá derűsen.
Ezután minden este vittem fel jégkrémet, de egyik sem ízlett neki. Vittem sósmogyorót, kólát, jegeskávét, RedBullt, mindent, amire kíváncsi volt. Mutattam képeket, zenéket a telefonomról; némelyiket még jónak is találta.
Néha a tölgyfa tövében ülve csemegéztünk vagy a virágoskertben sétáltunk. Egyik este még a város fényeit is meglestük a sétányról. Floria vágyott arra, hogy megtapasztalja, milyen az élet az emberek között, szabadon. Én pedig soha nem fedeztem fel annyi részletét a világnak, mint amióta megismertem őt.
A többi vad távolságtartó volt velem, de ha összefutottunk velük, udvariasan köszöntek. Úgy éreztem magam, mintha udvarolni járnék oda – és talán így is volt.
Laurát hanyagoltam, sorra mondtam le a szülei vacsorameghívását, nem győztem bocsánatot kérni és fáradtságra panaszkodni, hamis szívecskéket küldözgetni neki. Hiszen ő egy jó csaj: határozott, agilis, odáig van értem és jó vele a szex – győzködtem magam.
Alig vártam a találkozóinkat Floriával, mert olyankor senki nem háborgatott, miénk volt a terület… Pontosabban az apámé, vagyis átvitt értelemben az enyém. Az én örökségem, amivel tudtam, hogy nem kezdhetek semmit, egyszerűen hagynom kell, hogy apósom felhúzza rá legújabb szállodáját. Nem volt választásom: Sportoló vagyok, semmi más nem érdekel, és ha meg akarom tartani a kiegyensúlyozott életem, megnősülök és élvezem tovább. Addig pedig jár nekem egy kis kikapcsolódás – gondoltam, de a szívem mélyén éreztem, hogy ez hazugság, mert fülig belehabarodtam Floriába, és tudtam, hogy ő is így érez.
A szavazás előtti este megálltunk egy sűrű bokorsor előtt, Floria még sosem vitt el odáig. Tudtam, hogy szorgalmasan dolgozik azon a területen, és ha elkészül vele, dönthet, hogy szelíd lesz-e vagy vállal még kiskertet vadként.
Megfogta mindkét kezem és olyan közel hajolt hozzám, hogy Szí könnyedén a fülembe sziszeghetett. Ösztönösen elrántottam a fejem, mire a mamba mérgesen fújt egyet.
– Csak ijesztget – búgta Floria, és megsimította az arcom. Olyan finom, meleg érzés kúszott a bőröm alá, hogy arcizmaim mosolyba rándultak. Lehunytam a szemem és megérintettem a kezét. Belecsókoltam a puha, virágillatú tenyérbe, de amikor kinyitottam a szemem, Szí hatalmasra tágult pupilláját pillantottam meg.
– Na jó, ebből elég! – hőköltem hátra. – Ne haragudj, Floria, de…
– Semmi baj – csitított. – Éppen azt akartam megmutatni neked, hogy mindjárt elkészülök a kiskertemmel. Már csak a jövő hetet kell rászánnom, utána szelíd lehetek, levehetem a pikkelyruhát, és végre megölelhetjük egymást…
– Fantasztikusan hangzik – leheltem, újra megragadva a kezét. Odatoltam a homlokom az övéhez, de ezúttal nem érdekelt, hogy Szí nyelve a fülemet csiklandozza; csak Floria volt és én. – Itt leszek, amikor először eljöhetsz hozzánk. Körbevezetlek a városban, a parkokban, a tereken, elviszlek beiratkozni suliba… Ó, igen, és végre ehetsz olyan fagyit, ami nem olvad el, mire ideérek. Talán olyat is találunk majd, ami ízlik neked.
Tudtam, hogy nem érkezik el az a nap, de annyira vágytam rá, hogy muszáj volt kimondanom, mint egy varázsigét, hátha valóra válik. Bájos kuncogása közben összedörgölte az orrunkat, én pedig abban a pillanatban megtaláltam ajkammal az ajkát.
Nemcsak első csókunk mámora okozta a testemben végigfutó bizsergést, hanem Szí pikkelyei is, ahogyan szándékosan odavissza hullámázott a tarkómon. Küzdöttem magammal, legyőzöm a fóbiám, de amikor a csók hevében Floria derekára csúsztattam a kezem, ujjaim Morga testébe ütköztek. Elugrottam és zakatoló szívvel fújtattam. Levert a hideg veríték.
– Ne haragudj… – ziháltam, lúdbőrözött karomat simítva. – Mutasd meg a kertet, kérlek.
Mosolya halványabb volt, mint korábban, és a kiskert ragyogó éjszakai látványától is elszorult a szívem. Ez volt azon számos alkalmak egyike, amikor bevallhattam volna neki mindent, de nem éltem a lehetőséggel. Meggyőződésem volt, hogy úgysem tehetek semmit: nem akadályozhatom meg, hogy elvegyék a földet és áttelepítsék őket máshová. Akkor minek sebezzem meg azzal, hogy hamarosan házas leszek, és az én apám miatt kell feladniuk életük munkáját?
Megszakadt a szívem, amikor megcsókoltam búcsúzáskor, mert tudtam, hogy hiába ígérem meg, nem lesz többé holnap este.
*
A szavazás reggelén nyugtalan voltam, egész délelőtt máshol járt az eszem, edzésen ultragáz eredményt futottam. Másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy éppen most szavaznak, Galfonia most mondja el a szomorú hírt, most vonulnak oda a kitelepítők…
Nem bírtam tovább; egykor felszaladtam a hegyre. A Citadella háta mögötti részt kordonokkal zárták el. Volt egy keskeny ösvény, amit korábban Floria mutatott meg, azon osontam be a területre. Ahogy közeledtem a tölgyfához, egyre hangosabbá vált a kertből érkező kiabálás és sírás.
A kertnél korábbi heves tiltakozás nyomait találtam: nyugtatólövedéktől kidőlt vad erdészek hevertek a földön véres, félbevágott kígyótetemek között. A kitelepítők már hozzákezdtek a terület kiürítéséhez.
Borzalmas látvány volt, ahogyan az erdészek életük munkájáért sírnak, és hiába a „törvényes” szavazás, ők mégis kétségbeesve védték a területüket, holott úgysem tehetnek semmit… De ők nem voltak gyávák.
Egy kígyó repült a kitelepítők felé, mire egyikük nyugtatót lőtt az állatba. Szerencsés volt, a legtöbb kígyót kegyetlenül kettéhasították.
Galfonia a vezetővel egyezkedett. A cikkekből ismertem fel hosszú, lila pikkelyruháját, ami előnytelenül hullámzott nagydarab testén. Fehér kígyó tekeredett a nyakában. Néhány méterre tőle megpillantottam Floriát; virágok között kuporgott véres kígyótetemet gyászolva.
Odaléptem hozzá, megsimogattam a haját, megcsókoltam a homlokát, a könnytől felpuhult arcbőrét. Megöleltem őt, és végighúztam kezem Szí élettelen testén. Szúrt és égett a szemem a tehetetlen dühtől és a bűntudattól. El kellett volna mondanom, milyen csalásban mesterkedik az apám.
– Te meg mit keresel itt? – rántott fel a földről egy kitelepítő. Magas volt és háromszor szélesebb nálam. Fekete egyenruhát viselt, mint a többiek. – Embereknek aztán végképp tilos ide bejönni mostantól. Kint volt a figyelmeztető tábla, úgyhogy kérek egy igazolványt! Majd kapod a büntetőcsekket postán.
Nagyot nyelve bányásztam elő övtáskámból a személyimet. Reméltem, hogy nem kérdez rá a nevemre.
– Major Ádám? – kerekítette el a szemét a notesze mögött, majd hangosabban folytatta: – Te vagy a Major Tibor fia?
Félszegen bólintottam, ekkor elkaptam Galfonia pillantását. A levegő megfagyott körülöttem, éreztem az erdészek vádló pillantását. Floria ízületei megroppantak, ahogyan felegyenesedett a hátam mögött.
– Attól még fel kell írjam az adataidat, szorri – vonta meg a vállát az őr, majd pechemre folytatta: – Hallom, jövő hónapban elveszed a nagy szállodalánc tulajdonosának lányát! Sok boldogságot!
Kinyögtem magam elé egy köszit, átvettem az irataimat, mire az őr távozásra szólított fel.
Megsemmisülten fordultam hátra; vagy húsz szempár villant rám. Floria arcán könny csorgott, egész testében reszketett. Semmit nem szóltam, tudtam, hogy nincs értelme. Floria elszaladt, Galfonia pedig utat mutatott nekem.
Soha olyan fájdalmat nem éreztem, mint akkor.
Lassan kullogtam a Citadella sétányon, megkerültem az erődöt, lebaktattam a lépcsőn és kerestem egy helyet, ahol háborítatlanul leülhetek. Végiggondoltam, mi fontos nekem az életben a sporton kívül. Mit jelent nekem a házasság? Az erdészek sosem házasodnának szerelem nélkül, ők egyszerűen képtelenek erre, mert ők tudják, amit más normális emberek is tudnak. Azt, amit én akkor értettem meg: mit jelent valakivel úgy együtt lenni, hogy a társadalom és a gazdaság az ajtón kívül marad. Floria… Vele éreztem ezt. Az erdészek tiszta, erkölcsös lények, akik megmentették a világot. Megmentették azoknak a hamis és rosszindulatú férgeknek is, mint az apám. Ökölbe szorult a kezem.
Felugrottam, megnéztem telefonomon az időt, majd elhűltem azon, hogy három órája meditálok a hegyoldalban. Tudtam, hogy gyűlölnek, de vissza kellett mennem hozzájuk, hogy elmondjam, van még esély arra, hogy maradhassanak…
Már csak a kitelepítőkkel találkoztam a kertnél. Figyelmeztettek, hogy a következő alkalommal rendőrt hívnak rám. Azért elárulták, hogy az erdész férfiak a Jurtaparkot bontják, a nők pedig a gyerekekkel valószínűleg már elindultak Ipolytarnócra a Ferenciek teréről.
Rohantam lefelé a sétányon, le a lépcsőn, át az úton, ami le volt zárva, ahogyan a híd is. Eszembe jutott, hogy aznapra hirdettek meg egy futóversenyt. A versenyzők középmezőnye éppen akkor fordult rá a Döbrentei tér felől az Erzsébet hídra, amikor én is odaértem.
A szurkoló tömeg beállta a járdát, nem volt más választásom: besoroltam a futók közé.
Soha nem volt olyan nagy a tét, mint akkor.
Felgyorsítottam, mintha a véghajrát futnám – és talán így is volt.
Vágtatott a szívem, a szememből kicsordult a könny, ahogyan a menetszél az arcomba csapott.
Sorra hagytam le a felcímkézett versenyzőket, úgy futottam, mintha az életem lenne a tét.
Valójában azért futottam, hogy tönkretegyem az életem – legalábbis akkor így gondoltam.
Már csak néhány futó haladt előttem, egyesével hagytam le őket. Szúrt az oldalam, lábizmaim fájdalmasan megfeszültek.
A célkapu a híd végén magasodott; elsőként futottam át rajta. Villantak a vakuk, mire hangosan odakiáltottam egy bocsánatot a szervezőknek.
Ezt a versenyt látszólag megnyertem, de az én célom ezúttal milliószor fontosabb volt, mint egy aranyérem.
A buszsávban rohantam tovább. A Ferenciek terén aztán megláttam, ahogyan a barna, növénymintás erdészbusz elindul. Jobbról megkerülve percekig tartottam velük az iramot, már nem érezve fáradtságot, fájdalmat. Ugráltam fel-le a padkán és vadul integettem, mire a buszvezető végre lefékezett. Bedörömböltem az ablakon, ott, ahol Galfonia ült. Floriát nem láttam sehol.
– Adjatok egy órát, és… mindent rendbe hozok! – kiáltottam fel nekik levegőért kapkodva. – Egy óra kell, legfeljebb másfél! Figyeljétek a híreket!
Azzal otthagytam őket és továbbszaladtam az Astoriáig, onnan be apám irodaházába. Tudtam, hogy a titkárnő még bent lesz, és mint mindig, ezúttal is beengedett apám szobájába egy állítólag bent felejtett dossziéért.
Előbányásztam apám fiókjából a megbundázott közbeszerzési pályázatokat, és lefotóztam őket a telefonommal. Ugyanezt tettem a számlakivonatokkal, az alapítványok pénzeinek kétes tranzakcióival, befektetési ügyletek szerződéseivel. Megtaláltam a szexfotót is egy férfiról meg a Felügyelőről, amivel apám zsarolta a nőt. Apró darabokra téptem.
Ledobtam magam a földre a szétszórt papírok közé, és öklendezésemmel küzdve átküldtem az iratokról készített fotókat Roland barátomnak, aki a Telexnél dolgozik. Forgott velem a világ.
Ennyi. Vége. Most játszottam el a kiegyensúlyozott jövőm és börtönbe juttattam az apám. Ha anya még élne, biztosan megértené, hogy nekem nem kell sikkasztott vagyonból felépített jövő. Nem kell díszházasság. Semmi más nem kell, csak szerelem, futás és szabadság.
Felmondtam diktafonra és elküldtem Laurának, hogy nem vehetem el őt feleségül. Megígértem, hogy majd személyesen megbeszélünk mindent.
Gerinctelennek éreztem magam, hazugnak, és teljesen nincstelennek. Elveszítettem a vagyonom, és abban is biztos voltam, hogy a szerelmem is.
*
Az akcióm után a Döbrentei téren üldögéltem híreket olvasgatva. Senkinek nem vettem fel a telefont és semmire nem reagáltam. Húsz percen belül elárasztotta a netet apám és sleppjének ügyletei, újságírók hada rohamozta meg a vállalkozókat, apám ellen pedig eljárást indítottak.
A nap elindult lefelé, de én nem tudtam anélkül hazamenni, hogy ne nézzem meg, visszatértek-e az erdészek. Látnom kellett Floriát, ha csak messziről is. Felsétáltam a lépcsőn és könnyedén megközelítettem a tölgyfát, mert bár az embereket távol tartó kordonok még ott voltak, az őrök már nem.
Galfonia állta utam; a nyakában lévő kígyó mérgesen rám fújt. Nem szólaltam meg, vártam, hogy a nő kezdeményezzen.
– Köszönetért jöttél? – kérdezte végül.
– Megbocsátásért.
– Tőlem megkapod mindkettőt – jelentette ki keményen, mégis valódi hálával a hangjában. – Utóbbit tőle nem garantálom.
Fejével a legközelebbi kiskert felé intett. Floria ült ott, tarka virágokkal teleszórt kis domb előtt; Szít temette oda. Nyakában kék mamba aludt, aki nem észlelte érkezésem. Letérdeltem Floria mellé, és végigszántottam ujjaimmal a dombon.
– Hiányzik Szí fenyegetése – suttogtam, mire Floria megmozdította a fejét, de nem nézett rám. – Floria, nagyon sajnálom. El kellett volna mondanom neked mindent. Nézd, nem fogok megnősülni, csóró is lettem, de…
– Hazudtál és becsaptál.
– Tudom, és nagyon…
– Ha ilyenek az emberek, vad akarok maradni – mondta maga elé. – Újraépítjük a kertet, még hetekig dolgozni fogok az én részemen.
– Akkor úgy tűnik, még hetekig fogok vezekelve jönni hozzád minden este, hogy visszanyerjem a bizalmad.
Rám pillantott, enyhén megrázta a fejét, majd visszanézett maga elé.
– Az nem lesz könnyű.
– Azért megpróbálhatom?
Rövid sóhaj után megkaptam a választ.
– Úgy hallottam, nagyon finom a pisztáciafagyi.