D. Tanner: Hétköznapi angyalok 1. – Végakarat – 2.

Korábbi részek

Adam úgy érezte, „sehol sem volt” az alatt az idő alatt, amíg az erdőből a szobába értek – már ha lehet ilyesmit érezni egyáltalán… Egész teste furcsán bizsergett, mintha ezernyi hangya korzózna megállás nélkül fel s alá a bőrén.

– Mi a fene történt?! Hogy kerültünk ide? – kiáltotta rémülten és gyorsan hátralépett néhányat, hogy minél messzebb kerüljön a lánytól. Attól félt, hogy Lora a következő pillanatban békává változtatja őt vagy ilyesmi.

– Nyugodj meg. Csak teleportáltunk. Tudom, hogy ti nem használjátok ezt a közlekedési formát – pedig egyébként nagyon praktikus -, nem is akartalak vele megijeszteni, de az az erdő tényleg nagyon nagy, és fogalmam sincs, merre vezet kifelé belőle út.

Adam megrökönyödve bámulta a lányt.

Megpróbált tovább hátrálni, de beleütközött egy kanapéba, és lehuppant rá.

„Valószínűleg csak álmodom ezt az egészet” – gondolta. „Mindjárt felébredek, lemegyek a konyhába, ott lesz nagyapa, Anna meg Holly néni, és majd jót nevetnek, mikor elmesélem. Csak valahogy fel kellene ébrednem” – győzködte magát, azzal jó erősen belecsípett a karjába. Azon kívül, hogy igencsak megfájdult a csípés helye, az égvilágon semmi sem történt.

Lora eközben leült egy öblös, barna bőrfotelba, lábait maga alá húzta és türelmesen várta, hogy vendége végre magához térjen az első sokkból. Tekintete minduntalan Adam feje búbjára tévedt, és kedvtelve szemlélte koromfekete fürtjeit.

Adam közben tovább morfondírozott magában.

„– Tehát mégiscsak ébren vagyok. Vagyis ez tényleg a valóság. Az átjáró, a teleportálás, meg a többi cucc… – egyszerre, mintha felkapcsolták volna a villanyt a fejében, minden a helyére került. „- Hát ezért volt apának ennyire fontos, hogy megkeressem azt a nyavalyás fát! Azt akarta, hogy megtudjam ezt az egész angyalosdi dolgot…, de miért nem beszélt erről sohasem? Nem lett volna egyszerűbb, ha szépen elmesél mindent, és akkor felkészülhettem volna arra, ami itt vár? Persze, hogy nem… – korholta saját magát gondolatban. – Azt hittem volna, hogy meghibbant, ha bármit is elmond. Nyilván egy szavát sem hittem volna… Most aztán’ mi a fenét csináljak?!”

Miután imígyen meghányta-vetette a dolgot magában, lassan felnézett a lányra.

– Szóval azt állítod, hogy te egy „angyal” vagy? – rebegte, miközben arra gondolt, ha Dean hallotta volna ezt a kérdést, napokig röhögne rajta.

– Aha. De hidd el, nincs ebben semmi különös – vonta meg a vállát a lány. – Nagyjából ugyanúgy élünk, mint ti. Néhány apróságot leszámítva…

– Akkor ti is jártok suliba, meg – mittudomén’… bevásárolni meg dolgozni?

– Persze… Jut eszembe, nem vagy éhes? Én ma még semmit sem ettem – közölte, majd felállt és kisétált a szobából. Adam gépiesen követte őt, miközben körbefutatta szemét a helyiségen. A tágas nappalit a kanapé és a két jókora fotel mellett egy óriási könyvespolc uralta, ami az egyik falat teljes egészében elfedte, padlótól a plafonig. Temérdek könyv volt ott, mind katonás rendben. A ház többi része azonban egyáltalán nem volt olyan rendezett, mint a könyvek. A nappaliból egy szűk, sötét folyosó vezetett a konyhába, amelyből jobbra, balra is nyílt néhány ajtó. A falon színes, bekeretezett fényképek lógtak, szertelen összevisszaságban, mindegyikről vidám emberek (vagy inkább angyalok?) mosolyogtak a szemlélőre. Adamnek nyomban feltűnt, hogy kivétel nélkül valamennyiüknek szőke a haja. Volt köztük sötétebb, már-már barnába hajló, vöröses, és tejföl, – de azért mindegyik szőke volt. Bámészkodás közben megbotlott egy sámliban, ami csak úgy céltalanul hevert a folyosó közepén. Eleresztett egy halk káromkodást, miközben Lora kiszólt a konyhából.

– Sütök egy kis tojást. Jó lesz neked is?

– Kösz, de nem kérek. Ma már éppen elég tojást ettem… – válaszolta, és arra gondolt, legalább száz év telt el azóta, hogy reggel repetát kért Holly néni rántottájából.

Belépett a konyhába. A helyiség aprócska, ám annál világosabb volt, középen egy törtfehér márvány pulttal, ami mellett magas faszékek sorakoztak. Adam felmászott az egyikre és elnézte, amint Lora beleüt néhány tojást egy serpenyőbe. A konyhában nem volt túl nagy rend. A polcokon kuszán sorakoztak az edények, néhány bögre és tányér pedig mosatlanul hevert a szekrényen.

– Ö… Apa reggel megkért, hogy rakjak rendet, de még nem volt rá időm… – szabadkozott Lora kissé elpirulva, mikor észrevette, hogy Adam a mosatlan edényeket bámulja. A fiú gyorsan elkapta a pillantását, és igyekezett megnyugtatni őt.

– Ne is törődj vele! Engem nem zavar. Sőt! Kicsit otthon érzem magam tőle. Tudod, apámnak sem volt erőssége a mosogatás…

– Akkor jó… – motyogta Lora, és megkönnyebbülten váltott újra fecsegő hangjára.

– Mesélj magadról valamit. Van testvéred? Én mindig szerettem volna, ha lenne egy kishúgom, de anyám meghalt, mikor még kicsi voltam, és apa azóta nem lett szerelmes senkibe. Pedig én sokszor mondtam neki, hogy örülnék, ha találna végre valakit, akivel újra boldog lehet.

– Nekem van egy húgom. Annának hívják. Hat éves és imádja a macskákat. Biztosan kedvelnéd – felelte Adam, mikor szóhoz jutott.

– És a szüleid? Ők milyenek? Mivel foglalkoznak?

– Meghaltak – érkezett a tömör válasz, amitől néhány pillanatra sűrű, nehéz csend telepedett a kicsiny helyiségre.

– Ne haragudj, nagyon sajnálom… – suttogta Lora és kissé erősebben koncentrált a tojásra, mint ahogyan az feltétlenül szükséges lett volna.

– Semmi baj, nem tudhattad – vonta meg a vállát Adam. – A te anyukád hogyan… vele mi történt?

– Fura, de nem tudom pontosan. Úgy két éves lehettem, amikor elment. Apa azt mondja, beteg volt, de hiába kérdezem mi volt a baja, nem árulja el. Szerinte még ráérek megtudni. Ami szerintem eléggé igazságtalan, mivel mégiscsak az anyukám volt. Jogom van tudni, mi történt vele, nemigaz? – elfordult a tűzhelytől és várakozón nézett Adamre, mivel a fiú nem felelt.

– Őőő… igen, szerintem is. Bocs, kicsit elgondolkodtam. Figyelj, van itt néhány dolog, amit nem igazán értek. – Mivel a lány nem szólt közbe, folytatta. – Az a helyzet…, de kérlek, ne sértődj meg, jó? Szóval, mi úgy tudjuk – vagyis, akik hisznek benne, úgy gondolják, hogy az angyalok láthatatlanok. Erre te itt állsz előttem, és eléggé jól látlak, meg minden. Ráadásul azt mondod, anyukád meghalt, hát ti nem vagytok – nyelt egy nagyot, mielőtt kibökte – halhatatlanok? – A mondat végét már alig lehetett hallani, mert annyira képtelenségnek tűnt számára ez az egész, hogy kimondani is félt.

Lora elzárta a tűzhelyet, a serpenyő gőzölgő, aranysárga tartalmát egy lapostányérra csúsztatta és egy villával felszerelkezve leült vele a pulthoz. Bekapott egy jó nagy falatot, komótosan megrágta, lenyelte és csak utána szólalt meg.

– Tudod, az emberek nagyon sok mindent hisznek rólunk, de az igazat nem tudják, és ez így van jól. Képzeld csak el, mi történne, ha megtudnák, hogy mi itt élünk, közöttük járunk, és sokszor az életük függ tőlünk. Lehet, hogy pánik törne ki, talán azt hinnék, ártani akarunk nekik, de az is lehet, hogy egyszerűen csak elkezdenének vizsgálgatni minket, akár az űrlényeket. Betolakodnának a világunkba, és tönkretennének mindent… – Néhány pillanatig szomorúan nézett a fiúra, de azután megrázta a fejét és újra nekilátott a rántottának. Néhány falat után folytatta, immár jóval könnyedebb hangon.

– Amúgy mindennek, amiben hisztek, van némi alapja, mivel általában olyan emberektől erednek a mesék, akik tényleg láttak közülünk valakit. Például, ha átmegyünk az átjárón, ti valóban nem láttok minket, de csak azért nem, mert mi nem akarjuk. Egyáltalán nem vagyunk láthatatlanok. Azt, hogy ne vegyétek észre, amikor a munkánkat végezzük, sok-sok évig tanuljuk a suliban. Illetve tanulják azok, akikből védők lesznek. Nem lehet ám mindenkiből védő – tudod ők azok, akik nálatok dolgoznak, mint a papám is. Csak az lehet védő, aki erre született… Nekik megvan a tehetségük hozzá, de az még önmagában kevés lenne. Nagyon jól kell tanulniuk a suliban is, meg minden… Halhatatlannak meg – itt kuncogott egy rövidet – azért hisztek minket, mert csak felnőttek dolgoznak odaát, és ha megöregszünk, ugyanúgy, mint ti, mi sem dolgozunk. Szóval az a néhány ember, aki közületek látott angyalt, nem láthatott se gyereket, se öreget. Azoknak meg, akik eddig áttévedtek ide, nemigen volt alkalmuk alaposan körülnézni, mert órákon belül visszaküldték őket.

Adam fejében hirtelen szöget ütött valami.

– Honnan tudják meg, ha emberek használják az átjárót? Engem miért nem vettek észre? Ha te véletlenül nem vagy ott, lehet, hogy még most is ott bolyongok az erdőben.

– Ez nagyon egyszerű – vonta meg a vállát Lora. – Minden átjárót körülvesz egy erőtér. Nagyjából húsz-harminc méterre az átjárótól húzódik, és úgy működik, hogyha közülünk lépi át valaki, semmi nem történik, de ha véletlenül egy ember téved oda, azt azonnal jelzi a Központnak. Téged azért nem vettek észre, mert nem mentél elég távol a kaputól. Ha mi nem találkozunk, biztosan keresni kezdesz egy kivezető utat az erdőből, és beleszaladsz az erőtérbe. Ilyenkor a Központ gyorsan intézkedik, és valószínűleg már rég otthon lennél, anélkül, hogy bárkivel is találkoztál volna. Nyilván azt hinnéd, hogy az egészet csak képzelted – magyarázta, miközben újabb halom tojást tüntetett el a tányérról.

– Gondolom, akkor rengeteg átjáró van mindenhol a világban, igaz? – kíváncsiskodott tovább Adam.

– Aha, persze.

– Mindegyik ugyanolyan? Úgy értem, mindegyik egy nagy fa, hatalmas lyukkal a törzsén?

Lora elmosolyodott.

– Dehogyis. Számtalan formában léteznek átjárók. Lehet például egy tükör, egy festmény, vagy akár egy sima ruhásszekrény is.

– Ez nem semmi – fejezte ki elismerését Adam. – Tuti, hogy egy csomó klassz dolog van itt nálatok. Nem lehet valahogy megoldani, hogy kicsit körülnézzek anélkül, hogy észrevennének?

– Hát… Azt nem hiszem. Tudod még nem sok ember látta a világunkat… – Lora hirtelen elpirult, mint aki elszólta magát, gyorsan felállt és a mosogatóhoz lépett, majd nagy edénycsörömpöléstől kísérve mosogatni kezdett.

Adam azonnal átlátott a szitán.

– Azt mondod, nem sok ember? Ezek szerint néhányan azért mégiscsak jártak nálatok az erőtéren kívül is? Az előbb még azt mondtad, hogy azonnal visszaküldik azokat, akik átjönnek. Ezt most nem értem. Akkor talán mégis lehetséges lenne, hogy én is maradjak egy kicsit?! – szemmel láthatóan nagyon felvillanyozta ez a lehetőség.

Lora abbahagyta a csörömpölést és felé fordult.

– Tényleg akadnak néha emberek, akik hosszabb-rövidebb ideig itt élnek, de mindannyian nagyon sokat küzdenek a Tanáccsal azért, hogy maradhassanak. Hosszú és kimerítő vizsgálatokon mennek keresztül, mielőtt tartózkodási engedélyt kapnak. Igazából én nem tudom, hogy mi ennek a módja, de azt nem hiszem, hogy egy gyereknek megengednék. Bocs, de szerintem nem hinnék el neked, hogy nem fecsegnél, amikor hazamész. De ha akarod, majd megkérdezzük erről apát, ha hazaér. Már persze, ha nem küld téged vissza abban a pillanatban, amikor meglát…

Adam egy kicsit lecsillapodott és elgondolkodott. Nem sok kedve volt hozzá, hogy valamiféle „Tanács” vizsgálgassa őt, mint egy fertőző vírust vagy ilyesmit, közben meg iszonyúan kíváncsi volt erre a világra. Tovább faggatta hát a lányt.

– Ebben a Tanácsban milyen emberek vannak? Nagyon szigorúak?

Lora elmosolyodott, miközben – már jóval kisebb zaj kíséretében – folytatta a mosogatást.

– Először is nem emberek… – figyelmeztette Adamet szelíden.

– Ja, bocs. Tényleg. Még nem szoktam hozzá… – hadarta Adam, és várakozó pillantást vetett a lányra.

– A Tanácsnak hét tagja van. Hét nagy tiszteletnek örvendő, meglehetősen öreg angyal. Minden fontosabb kérdésben ők döntenek nálunk. Az ő szavukat mindenki elfogadja, feltétel nélkül.

Adam odalépett a mosogatóhoz, fogott egy rongyot és gépiesen törölgetni kezdett.

– Akkor ez olyasmi lehet, mint nálunk a parlament…

– Hhmm?

– Nem érdekes… Említettél valami Központot is, mesélnél róla?

– O.K., szóval az életünket többé-kevésbé a Központ irányítja. Az angyalok hétköznapi ügyeit ott intézik, ott lehet elintézni mindenféle hivatalos dolgot, ott zajlanak a fontosabb tárgyalások, és minden ilyesmi. A Tanács is ott ülésezik, de hozzájuk általában csak a legvégső esetben fordulnak a Központ dolgozói. Ők csak a komolyabb, nagyon fontos döntéseket hozzák meg.

– Értem, asszem’… A te papád is ott dolgozik?

– Igen – bólintott Lora.

Ekkor úgy tűnt, mintha Adam kővé dermedt volna. Mozdulatlanul meredt a mosogató feletti ablakra, illetve valamire, amit az ablakon túl látott.

– Valami baj van? – kérdezte Lora aggódva.

A fiú válasz helyett csak nyelt egy nagyot, képtelen volt levenni szemét a látványról.

Lora kipillantott az ablakon Adam tekintetét követve, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ja, ő csak Ramirez, ne aggódj, nagyon kedves állat! Senkit nem bántana soha. Ő apáé, és nézd, ott van mögötte Fédra, ő az enyém.

Adam végre ki tudott préselni magából néhány szót, de a látvány továbbra is megbabonázta.

– De… mik … ezek?

– Pegazusok – jött az egyszerű válasz. – Vagyis szárnyas lovak. Tudod, minket ők visznek el azokra a helyekre, ahová nem tudunk teleportálni. Nagyon hűséges állatok és örömüket lelik benne, ha segíthetnek nekünk. Csak meg kell mondani nekik, hogy hová szeretnénk menni, és ők odavisznek. Mindenhova odatalálnak, fogalmam sincs, hogyan csinálják…

A lány zavartalanul folytatta a szöszmötölést az edényekkel, míg Adam továbbra is a varázslatos lényeket csodálta.

A hátsó kert végében egy jókora istálló hófehér fala verte vissza a nap ragyogó sugarait. Az ablakait barna zsalugáterek keretezték, előtte pedig – a gondosan nyírt zöld gyepen – egy hatalmas, éjfekete paripa lépegetett. Időnként kitárta hosszú tollú, tömött szárnyait, melyek a hátából nőttek. Felágaskodott és mellső lábaival rúgott néhányat a levegőbe. Mögötte a Fédra névre hallgató állat nyugodtan legelészett, ügyet sem vetve Ramirez mutatványaira. Fédra jóval kisebb és kecsesebb volt társánál. Hófehér szőre fényesen csillogott, és dús sörénye gondos fonatokba rendezve pihent izmos nyakán.

– Fédrát a tizedik szülinapomra kaptam apától. Addig nem nagyon engedte, hogy egyedül lovagoljak – mesélte Lora. – Képzeld, mikor megkaptam őt, annyira örültem neki, hogy az első pár héten még a sarki boltba is lóháton mentem… Apának ez nem nagyon tetszett, mert azt mondta, nem fogok tudni rendesen teleportálni, ha nem gyakorlom eleget. Úgyhogy sajnos nem vihetem el Fédrát túl sokszor.

Adam lassan magához tért első döbbenetéből és már inkább kíváncsian, mint félve figyelte a békés állatokat. Élénk fantáziája nyomban elragadta, elképzelte, amint a magasba emelkedik az erős, fekete paripa hátán, és ők ketten törnek egyre feljebb és feljebb a felhők felé.

– Milyen érzés velük repülni? – kérdezte izgatottan. – Nem félsz a hátukon?

– Á, a repülés nagyon klassz dolog. Abszolút nem félelmetes, hidd el. Rendesen kell kapaszkodni, az biztos, de nemigen hallottam még olyanról, hogy valaki lepottyant volna – válaszolta Lora.

– Tényleg gyönyörűek – állapította meg Adam.

– Aha, de úgy tudom nálatok is vannak lovak, csak azoknak nincs szárnya, ugye? – kérdezte a lány. – Furán nézhetnek ki… – tűnődött.

– Igen, vannak, de én még sosem lovagoltam. Elég kevés ember engedheti meg magának, hogy lovat tartson…

– Értem – biccentett a lány. – Tudod, nagyjából mi is úgy üljük meg őket, mint ti. Talán annyi a különbség, hogy a pegazusok csak arany kötőféket viselnek el magukon… Ja, és képzeld, állítólag a hűségük olyan erős, hogy megérzik, ha a gazdájuk veszélyben van, és bárhol legyen is, pillanatokon belül megtalálják és megmentik. De szerintem ez csak mendemonda.

Mikor még kicsi voltam, apa azt is mesélte, hogy képesek a patájukkal vizet fakasztani, de én nem nagyon hiszek ezekben a mesékben. Kiskoromban sokszor órákig bámultam Ramirezt és vártam, hogy feltörjön valami forrás ott ahova lép, de sosem történt semmi… Egy idő után kérdőre vontam apát, ő nevetett és azt mondta, hogy csak akkor fakasztanak vizet, ha a gazdájuk életét mentik meg vele. Azt hiszem, ezzel a szöveggel csak le akart rázni… – mosolygott Lora.

Adam még bámulta néhány percig az állatokat, majd gondolatban elkönyvelte létüket a Lora által említett „néhány apróság” közé, amiben az angyalok világa különbözik az emberekétől.

 

Időközben befejezték a pakolást, Lora mindkettejüknek töltött egy pohár üdítőt, és elindultak vissza a nappaliba. A lány lehuppant kedvenc bőrfoteljébe, Adam pedig a könyvespolchoz lépett és nézegetni kezdte a könyveket. Azonnal kiszúrta a „Pegazustenyésztők kézikönyve” című vaskos kötetet, leemelte a polcról és kíváncsian belelapozott. A könyv számos pegazus fajt ismertetett, és több tucat, szebbnél szebb szárnyas ló színes képét mellékelték a leírásokhoz. Kedvtelve nézegette néhány percig, azután gondosan visszatette a könyvet a helyére, és kíváncsian futtatta körbe a szemét a helyiségen, további furcsaságok után kutatva.

Pillantása megakadt a szemközti fal mellett álló „valamin”, és odalépett, hogy szemügyre vegye.

Egy díszesen faragott, karcsú faoszlop állt ott, nagyjából Adam derekáig ért. Úgy festett, akár egy virágtartó, de nem virágcserép állt a tetején, hanem egy lakkozott falécekből ácsolt búra. Adam felé nyújtotta a kezét, de mielőtt hozzáért volna, futó pillantással engedélyt kért Lorától. A lány biccentett, és kíváncsian figyelte, mit fog szólni a fiú, miután felhajtja a búrát.

Adam megérintette az ácsolt kézséget, és meglepődött, milyen meleg. Talált rajta egy apró kallantyút, azt megragadta, és felnyitotta. Csodálkozva hunyorgott egy sort, mivel a búra alatt egy nagyjából focilabda méretű, fényesen tündöklő kristálytömb lapult. A kristály sárgás, meleg fényt árasztott, és olyan erősen világított, hogy Adam kénytelen volt visszacsukni rá a fedelet. Néhány pillanatig csak állt ott hunyorogva, és várta, hogy szemei újra képesek legyenek rendesen működni. Lora felé fordult és látta, hogy a lány kaján vigyorral a szája sarkában figyeli őt.

– Nem szerencsés a fénykövet ilyen közelről bámulni, árt a szemnek – kuncogott.

– Kösz, hogy szóltál… – duzzogott Adam, de sértődöttségén hamar felülkerekedett kíváncsisága.

– Mit mondtál, mi volt ez a vakító izé?

– Fénykő – vonta meg a vállát Lora. – A hegyekben bányásszák, mi többnyire ezzel világítunk. Szép ugye?

Adam bólintott, majd a kanapéhoz sétált és miközben lehuppant, újfennt kíváncsiskodni kezdett.

– Ugye azt mondtad, hogy apukád „védő”? Pontosan mit is csinál? – kérdezte.

– Ti őrangyaloknak hívjátok a védőinket. Az a dolguk, hogy vigyázzanak az emberekre – válaszolta egyszerűen Lora, miközben kortyolni kezdte a frissítőt. Időközben nagyon meleg lett a házban, a nap odakint már magasan járt.

Adam elképedve meredt rá.

– Azt akarod mondani, hogy a papád egy „őrangyal”?

– Legalábbis ti így nevezitek – bólintott a lány.

Adam nem hitt a fülének. Elgondolkodva ivott néhány kortyot. Úgy érezte, hogy ez az információ már több volt annál, mint amit egy nap alatt meg tud emészteni.

– És ezt mégis, hogyan csinálja? Éjjel nappal a nyomában van valakinek, és ha az illetőnek baja esne, megmenti?

Lora kuncogni kezdett.

– Így képzelsz el egy őrangyalt?

Adam zavarba jött. Most, hogy belegondolt, tényleg hülyén hangzott, amit mondott, de el sem tudta képzelni, valójában mit csinál egy őrangyal. Igazából néhány órával ezelőttig azt sem tudta elképzelni, hogy egyáltalán léteznek őrangyalok…

– Ennél azért egyszerűbb apa munkája. Persze azért eléggé veszélyes, meg minden. Az egész dolog alapja Noel. Ő egy nagyon szuper jelzőfal-féle. Elég fura valami, nem sok angyal olyan szerencsés, hogy közelről láthatja. Noel a Központ egyik szigorúan őrzött, eldugott termében él. Apa szerint nagyon szép, ezerszínű, fényes anyag, egyfajta élő kristály, nem igazán tudom, hogy miféle. A lényeg, hogy Noel képes a közeli jövőből képeket vetíteni. Az ott dolgozó angyalok – akiket figyelőknek hívnak – folyamatosan bámulják Noelt, ő pedig vészjelzéseket küld. Valahogy érzékeli, ha egy ember veszélyben van, és pillanatokon belül kivetíti, hogy mikor és hol várható az eset. A figyelők leadják az adatokat az éppen szolgálatban lévő védőknek, akik átmennek hozzátok, teleportálnak a megadott helyre, és megakadályozzák a bajt. Mikor végeztek, visszamennek a Központba és várják az újabb vészjelzést.

Lora látta, hogy Adam teljesen elképedt a hallottaktól, kicsit tetszett is neki, hogy így elbűvölte a fiút, ezért a nagyobb hatás kedvéért még hozzátette.:

– Biztos vagyok benne, hogy valamelyik védő már neked is segített…

Adam némán bámulta a kezében lévő poharat, és próbálta megemészteni, amit az imént hallott. Átfutott a fején a gondolat, hogy talán a kék fény, amit tegnap este látott az erdőben, egy teleportáló angyal lehetett, aki éppen egy ember életét mentette meg valahol… Hirtelen valami szöget ütött a fejében.

– Minden embert figyeltek? Kivétel nélkül? – kérdezte, és közben erősen töprengett.

– Persze. Mindenkit.

– Akkor, hogyan történhet mégis annyi baleset, szerencsétlenség meg halál? Ha mindenki mellett van… – egy pillanatra elbizonytalanodott – , szóval van egy „védő”, akkor miért történnek meg ezek a dolgok?

Lora elkomolyodott és csendesen válaszolt.

– A halál felett senkinek nincs hatalma. Nekünk sem… Tudod, akiért eljön, annak a sorsa végleg megpecsételődött…- pár pillanatig a két kamasz némán bámulta egymást, majd Lora valamivel könnyedebb hangon folytatta.

– Amikor viszont valami baleset, vagy szerencsétlenség történik egy emberrel, akkor tuti, hogy mindig van ott egy védő. Sajnos azonban a védők nem képesek mindent megakadályozni. A legtöbbször csak enyhíteni tudják az „esetet”. 

Adam értetlenül bámult rá, így a lány bővebb magyarázatba fogott.

– Például, ha téged baleset érne, mondjuk neked megy egy … mi is a neve? Tudod, amikkel ti jártok… négy kereke van, többnyire…azt hiszem… Nem vagyok túl jó embertanból…

– Autó? – segítette ki Adam.

– Á, ez az! Szóval, ha neked megy egy autó, és eltörik a kezed vagy a lábad, akkor valószínűleg sokkal súlyosabb sérülést szenvedtél volna a védő nélkül, mondjuk kitört volna a nyakad vagy ilyesmi. Érted?

– Aha… asszem’… – Adam kortyolt párat az italából majd újból kérdezett.

– Az embereket folyamatosan figyelitek? Úgy értem, látjátok például azt, hogy mit csinálnak egész nap? Ez eléggé morbid…

– Nyugi, gondolod, hogy a figyelők ráérnek leskelődni utánad? Csak akkor jelenik meg a képed a falon, ha veszélyben vagy. Amúgy Noel képes lenne mindenkit egész nap figyelni, de ezt szigorúan tiltja a törvény. Eléggé tisztességtelen dolog lenne, ha folyton a nyomotokban lennénk, bár biztosan sok érdekes dolgot látnánk… – vigyorgott Lora.

– Szerintem ez egyáltalán nem vicces – morcogott Adam, amiért a lány kinevette.

– Jól van na, bocs.

– Azért még mindig nem nagyon értem ezt az egészet… – morfondírozott Adam tovább, magában próbálva összerakni a képet.

– Mármint mit? – kérdezte Lora.

– Ezt az egész angyalosdi, meg védő – dolgot. Mégis, hogyan képesek megakadályozni a baleseteket? Ha ti angyalok – itt nyelt egy nagyot, mert az egész beszélgetést rettenetesen bizarrnak érezte -, szóval, ha ti ugyanolyanok vagytok, mint mi, emberek, akkor mégis, hogyan vagytok képesek ilyesmikre?

Lora biccentett, hogy megértette, mi jár Adam fejében, majd kissé félénken válaszolt, mert aggódott, hogy esetleg megijeszti őt.

– Azért mégsem vagyunk teljesen olyanok, mint ti… Mármint, nem mindannyian… Az a helyzet, hogy néhányan különféle „képességekkel” születünk. Van, akinél már születésétől fogva jelentkezik, és van, akinél csak később erősödik fel… Védő csak olyanokból lehet, akik egy bizonyos képességgel születnek… Ők a gondolataikkal tudnak tárgyakat mozgatni, képesek megállítani például egy száguldó járművet, meg ilyesmi.

– Ezek szerint a te papádnak is van ilyen…, úgy értem ő is tud…? – nyögte Adam.

– Aha, de azért ez nem olyan nagy ügy, mint ahogy elsőre hallatszik. Apa általában csak a munkájához használja az erejét, amúgy egy teljesen átlagos fickó – vonta meg a vállát Lora.

Adam elgondolkodva vizsgálgatta a lányt.

– Ha apukád ilyesmivel született, azt te is örökölhetted, nem? Neked is van ilyen képességed? – kíváncsiskodott, mire Lora elpirult, és megrázta a fejét.

– Belőlem nem lesz védő, az biztos. Egy tollpihét sem tudok arrébb pöckölni a gondolataimmal…, de azért, az az igazság, hogy én sem vagyok teljesen „normális” – sütötte le a szemét, mintha szégyellné, amit mondani készül. – Nálam csak néhány éve jelentkezett ez az „izé”, és akkoriban eléggé kiakadtam tőle, de mostanra megszoktam.

– Bökd már ki – sürgette Adam, és nagyot nyelt izgalmában.

Lora a szemébe nézett, és csak annyit mondott:

– Bocs… -, majd felemelte a kezét, és lassan kibontotta dús, fényesen csillogó, búzaszínű haját.

Adam csodálkozva figyelte, mit művel, s mikor Lora hajfürtjei a vállára omlottak, szinte megbabonázva figyelte. Nem csodálhatta azonban túl sokáig, mert a következő pillanatban lecsuklott a feje, és öntudatlanul dőlt el a kanapén, akár egy liszteszsák.

Lora sietve felkötötte a haját, és várt.

Néhány pillanat múlva Adam erőtlenül köhögött néhányat, majd feltápászkodott. Megdörzsölte szemeit, és csodálkozva nézett Lorára.

– Mi a fene történt? Úgy érzem magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger…

– Mégegyszer bocs – szabadkozott Lora. – Tudod, a hajammal van valami. Ez egy elég ritka képesség, apa azt mondja, nem is nagyon hallottak még ilyesmiről, de úgy tűnik, nekem ez jutott – vonta meg a vállát.

– Néhány éve kezdődött, eleinte mindenki csak fáradt lett a közelemben, azután elálmosodtak, végül sorra kezdett kidőlni, aki csak megközelített. Apa borzasztóan aggódott, azt hitte, valami baj van velem. Végül rájöttek, hogy csak a hajam csinálja… Azóta felkötve hordom, így nem hat senkire.

– Aha, ez szuper… – biccentett Adam, és valószínűleg még hosszasan kérdezősködött volna, miféle extra képességek léteznek még más angyaloknál, de torkára forrt a szó, mert zaj hallatszott az előszobából.

Néhány öles lépés hangját követően megjelent a nappali ajtajában egy magas, széles vállú férfi, egyenes szálú, hosszú szőke haja a tarkóján lazán összefogva omlott a hátára. Fekete farmert és hozzá hófehér, rövid ujjú inget viselt, aminek felső gombjait meglazította – nyilván a kinti hőség miatt.

Amint a szobába lépett, Adamet furcsa érzés kerítette hatalmába. A férfi lénye, mintha megbabonázta volna. Úgy érezte, a közelében többé semmitől sem kell félnie. Ám ez a kellemes érzés hamar szertefoszlott, mivel az angyal amúgy is gondterhelt arcára mély döbbenet költözött, amikor meglátta, hogy az ő védtelen kislánya egy ember társaságában üdítőt szürcsölget a nappaliban. Amikor felocsúdott az első megrázkódtatásból, odalépett lányához – aki közben meglepetten felugrott a fotelból – és dühösen kérdőre vonta.

– Mit jelentsen ez, ifjú hölgy? Ki ez az ember és mégis, hogyan került ide?! – vakító kék szeme villámokat szórt Adam felé, aki megszeppenve, sután állt fel a kanapéról.

– Apa, ne légy dühös, jó? Ő itt Adam. Adam… – a lány rádöbbent, hogy még a teljes nevét sem tudja vendégének.

– Adam Moren vagyok uram – segítette ki gyorsan a fiú –, kérem, ne legyen dühös Lorára, ő csak segíteni akart nekem, és…

– Elég! – a férfi egyetlen szigorú pillantásával elhallgattatta a fiút.

– Tudni akarom, hogy kerültél ide, miért jöttél, ki küldött? És miért pont az én kislányom kell nektek?

– Ő…ő…, uram? Nem egészen értem, engem nem küldött senki… vagyis apám küldött…, de… – habogta Adam. – Tudja, fogalmam sem volt, mit rejt a nagy fa a pataknál, csak benéztem az odúba és hirtelen egy tisztáson találtam magam, semmit nem értettem abból, mi történt velem, és már nem láttam a fát sem, hogy visszamehessek. Eléggé megijedtem… Szerencsére Lora éppen ott volt, elhozott ide és mindent elmondott az angya… – Adam zavarba jött, vizsgálgatni kezdte a cipője orrát – szóval sokat mesélt a világukról – fejezte be csendesen, majd a szőnyeg mintáit kezdte mustrálni. Közben arra jutott, hogy ahhoz képest, hogy a fickó elvileg őrangyal, eléggé félelmetes…

Lora talán megérezte, hogy apja kezd kicsit lehiggadni, könyörgőre fogta a dolgot.

– Apa, Adam nem csinált semmi rosszat, hidd el. Fogalma sem volt, hogy hol van, mikor átjött az átjárón. Esze ágában sincs bántani senkit, mi csak beszélgettünk.

A férfi vonásai ellágyultak, ahogyan lányára nézett. Kicsit már bánta, hogy kiabált, sosem szokta felemelni a hangját. Látta, hogy Lora nagyon megszeppent, és a fiú sem tűnt éppen közveszélyesnek. Ráadásul, jobban belegondolva, ha neki akarnának ártani, biztosan nem egy kölyköt küldenének. Kezdte megsajnálni az embergyereket, amiért így legorombította. Sokkal szelídebb hangon folytatta, amitől szemmel láthatóan a két fiatal nagyon megkönnyebbült.

– Üljünk le, és mondjátok el pontosan, mi is történt, rendben? Majd együtt kitalálunk valamit, és – Adam, ugye? – a fiú bólintott – kérlek, ne haragudj, amiért goromba voltam, de mostanában történnek dolgok… rossz dolgok a világunkban.

Mindketten kérdőn néztek rá.

– Nem akarok erről beszélni, most inkább ti meséljetek.

Lora alig észrevehetően bólintott Adamnek, mire az kicsit nyugodtabban – és már újra a férfi szemébe nézve – beszélni kezdett.

– Tudja, az édesapám néhány hete meghalt… Baleset történt. A halálos ágyán megígértette velem, hogy lemegyek a patakhoz, ami a nagyapám tanyájának végében fut, és megkeresek egy nagy fát valami odúval. Csak ennyit mondott róla, semmi többet. Akkor nem is értettem, mi lehet olyan fontos egy fában, hogy az utolsó perceiben erről beszél, de azután arra gondoltam, hogy talán valamit elrejtett benne. Megkerestem hát azt a fát, és próbáltam kitapogatni, mi lehet az odúban, de semmit nem találtam. Mivel a nyílás elég nagy volt, felléptem a szélére, hogy jobban megnézzem, és akkor…, de gondolom, innen már tudja, mi történik azzal, aki az átjáróba lép. Mikor átértem, fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, Lora pedig ott volt és… és hát nagyjából ennyi… – fejezte be sután a történetet. Lora apja összevont szemöldökkel figyelte őt, majd elmosolyodott.

– Szóval a te nagyapád az öreg Tobias Moren?

Adam annyira meglepődött azon a képtelenségen, miszerint egy „őrangyal” személyesen ismeri az ő nagyapját, hogy néhány pillanatig csak bambán bámulta a férfit, majd felocsúdott és gyorsan válaszolt.

– Igen, így hívják a nagyapámat. De maga honnan… szóval ismeri őt?

Lora apja továbbra is mosolygott. Látszott rajta, ez a tény végérvényesen meggyőzte arról, hogy Adam minden hátsó szándék nélkül került az ő nappalijába.

– Nos, az túlzás, hogy ismerném – hiszen ő nem tud rólunk -, így ismeretségünk meglehetősen egyoldalú. De természetesen tisztában vagyok vele – mint a környéken mindenki más -, hogy ki az az ember, akinek a földjén van a 30-as átjáró. Csak azt nem értem, hogy édesapád honnan tudott róla. Talán valamikor használta? – Kérdezte választ igazából nem várva, majd tettre készen felpattant.

– Ennek könnyen utána járhatunk. Gyertek utánam! – mondta, azzal elindult az ajtó felé. Lora és Adam meglepődve néztek egymásra, majd miután Lora kis vállrándítással jelezte, hogy ő sem érti, mi történik, követték apját.

A férfi a bejárati ajtónál megtorpant és tűnődve szemlélte Adamet.

– Azt hiszem, így nem jöhetsz velünk. Egy kicsit feltűnő a frizurád… – mosolygott, majd leemelt a fogasról egy sötétkék kötött sapkát és a fiú fejére húzta. Lora vigyorgott egy sort – a sapka nagyon idétlenül állt Adamnek -, és gondosan betömködte alá a kilógó, sötét hajfürtöket.