Büksi Zsuzsanna: Kísértés

A srácokkal rendszeresen megszerveztük a hegyi túrának keresztelt csapatépítő partit. Kivettünk egy eldugott faházat valahol a világ végén, délelőtt lenyomtunk egy laza túrát, este bográcsoztunk. Ment az ökörködés ezerrel. Kimerítő három nap, de semmiért ki nem hagynám.

Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, miért egyeztem bele, hogy elhozzuk Zsófit is. Az egy dolog, hogy örömet akartam szerezni Hannának ezzel, de baromi rossz ötlet volt. Melinda és Kitti előadták a féltékenységi nagyjelenetet, mintha Zsófi minden srácra rámászna, aki él és mozog. Oké, én is így gondoltam, de Hanna miatt nem mondhattam ki. Így inkább próbáltam megnyugtatni a hisztis csajokat, minden siker nélkül.

Csak tudnám, miért hozunk magunkkal nőket egy ilyen buliba?

Hanna tuti kinyírna, ha megtudná, mik fordulnak meg a fejemben. Persze igaza lenne. Egyenrangú félként tekintettem rá, mióta megismertem. Ért annyit, mint bármelyik srác a csapatból. Sőt. Némelyiknél ezerszer többet. Rendszeresen eljött velünk falat mászni, simán végigcsinálta a legtechnikásabb pályákat. Hiszti nélkül, ugyanúgy húzta az evezőt, mint bármelyikünk, ha vízitúráztunk. Vicces, de néha el is felejtettem, hogy lány, annyira egyszerűnek tűnt vele minden. Tök természetes volt az is, hogy végül összejöttünk.

De most mennyivel könnyebben lerendezhetnénk a szobabeosztást, ha Melinda és Kitti nem fújna Zsófi miatt. Sőt, ha Zsófi itt sem lenne.

Hétvégén úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, akiben a párja maximálisan megbízik, ugyanis Hanna nem kísérte minden lépésemet érdeklődéssel, nem vont azonnal kérdőre, ha netán félórára eltűntem, hogy a srácokkal lazuljak. Jólesett a bizalma.

Néhány kivételtől eltekintve megtelt a ház facér srácokkal, akik – amint megtudták, hogy Zsófi is jön – folyamatosan arról faggattak, tényleg olyan bevállalós-e, mint mondják?

Mégis, honnan kéne ezt tudnom? A lehető legsemlegesebb válaszokat adtam, mert Zsófi mégiscsak Hanna barátnője. Mégis ő lett minden vita forrása, ráadásul a facér haverjaim hétvégi célja.

– Különben miért akart ennyire jönni? – faggattam Hannát a szobánkban, miközben kipakoltam a bőröndömet.

Az ágy megnyikordult, ahogy Hanna rátelepedett.

– Baj, hogy itt van?

– Nem. Csak érdekel.

Hanna vállat vont.

– Mindenképpen szükséges megnevezni egy komoly okot?

– Amennyire elszaladtak az indulatok, igen. Szükséges.

Hanna látszólag megértette, komolyan bólintott, felhúzott szemöldökkel elgondolkodott. Édes manónak tűnt turcsi orrával, meg szeplős arcával.

– A legjobb barátnőm.

– Eddig is az volt. Mégsem akart jönni. Nyomósabb oka kell, hogy legyen.

Hanna vágott rám egy fintort.

– Lazítani jött. Ennyi! Túlkomplikálod.

Kettőnk közül én voltam az elemző alkat, aki mindig mindennek az okát tudni akarta. Hanna rendszerint az ösztöneire hallgatott, és ment a feje után. Olykor elesett, megütötte magát, de aztán felkelt és ment tovább. Mint egy totyogós, aki éppen járni tanul. Néha megőrjített a légből kapott ötleteivel.

Az első faházban töltött éjszaka után rájöttem, nem én gondolom túl ezt az egészet, hanem Hanna veszi félvállról.

Döme – aki amúgy a legjobb haverom – nem bírt magával. Egyfolytában faggatott, kivel aludt Zsófi. A földszinti folyosón futottunk egymásba. Nem siettünk sehová, mert szakadt az eső, így egyelőre lőttek a szabadtéri programunknak. Bent zsúfolódtunk a házban. Lassan ébredeztek a többiek is, ajtócsapódás, röhögés, beszélgetés, dübörgés zaja keveredett. A konyhából frissen főtt kávé illata szállt.

Döme elkapta a karomat, félrehúzott.

– Tuti volt bent nála valaki – erősködött –, különben nem zárta volna be a szobája ajtaját. Zoli is rápróbált.

A düh gombóccá gyűlt a gyomromban. Haverok vagyunk, de nem hittem el, hogy ekkora kretének lehetnek.

– Nem mondod komolyan, hogy bementél hozzá az engedélye nélkül? – törtem ki.

– Nem mentem be! Mondom, zárva találtam az ajtót.

Összeszorítottam az állkapcsomat, a kezem ökölbe szorult, legszívesebben állcsúcson vágtam volna. Körbenéztem, a csajok a konyhában reggelit készítettek. Zsófi nem láttam közöttük. Nem lepődtem meg, mert Melinda és Kitti kiutálták mindenhonnan. Még Hanna sem tudott rájuk hatni.

– Mi a fene ütött beléd? – támadtam Dömének fojtott hangon.

Megrántotta a vállát.

– Gondoltam, szórakozunk egy kicsit, ha már elhoztuk. Zsófi bevállalós csaj. De elkéstem.

Hallgattam a háztetőn kopogó esőt, az ereszcsatornában csobogó vizet, miközben megemésztettem a hallottakat. Nem értettem, miért dühített az, hogy ilyesmik fordultak meg Döme fejében Zsófival kapcsolatban. Nem értettem, miért öntötte el az agyamat a vér amiatt, hogy egyáltalán eszébe jutott bemenni hozzá az éjjel. Megkönnyebbültem, amiért Zsófinak volt annyi esze, hogy bezárta a szobája ajtaját.

–  Talán nem akarta, hogy idegenek tolakodjanak be hozzá – vágtam oda.

– De hát ismered, milyen.

– Tévedsz. Nem ismerem.

Mert mindig jobbnak láttam elkerülni őt.

– Te is tudod, hogy minden sráccal elmegy. – Az tény, ezerszer végignéztük, mit művel Zsófi bulikban. – Miért éppen itt fogta volna vissza magát?

– Nem tudom, Döme! Talán nem tetszik neki a képetek.

Döme fintorgott.

– Fene azt a kényes ízlését. Körbenéztem a szobánkban, amikor visszamentem. Egyetlen ágy sem állt üresen. Tuti hármatok közül járt bent nála valaki. Megmagyarázná a bezárt ajtót, ha olyannal volt, akinek itt a barátnője.

Elkerekedett szemmel bámultam rá.

– Te nem vagy normális! Az mire lenne jó?

El nem tudtam képzelni, mitől indult így be a fantáziája.

– Gondolom, extra adag adrenalin – mondta ki úgy, mint aki hisz is ebben a sületlenségben. – Csúcsra járatott izgalmi állapot.

– Neked teljesen elment az eszed.

– Te voltál bent nála? Elárulhatod – vigyorgott. – Nem mondom el senkinek. Csak sárga leszek az irigységtől, de az ne zavarjon.

– Nekem ott van Hanna.

– Ugyan már! Ha egy ilyen nőt megkaphatsz, mint Zsófi… Leszarnád Hannát.

– Dehogy szarnám le!

Sosem szarnám le Hannát. Ez olyan biztos, mint ahogy itt állok.

– Fogadunk? – nyújtotta felém a tenyerét Döme. Csak bámultam a kinyújtott karját. Amikor nem csaptam bele, zsebre vágta a kezét, és megvonta a vállát. – Te tudod.

– Zsófi Hanna barátnője – húztam elő még egy ütős lapot a pakliból.

Döme a vállamra csapott.

– Csajok között nem létezik barátság – közölte bölcsen. – Csak a rivalizálás megy közöttük. Ki a szebb, kinek van nagyobb didkója, hosszabb körme és műszempillája, fényesebb haja, menőbb pasija – sorolta, majd a képembe vigyorgott. – Sőt. Továbbmegyek. Melyikük pasijának menőbb a járgánya.

– Ez hülyeség. – Előhúztam a cigis dobozomat a nadrágom zsebéből. – Inkább gyújtsunk rá.

– Előbb megnézem, mi van a kávéval – morogta, és elindult a konyha felé. Valóban ráfért egy kis koffein, ha attól kevésbé lesz barom.

Kimentem a fedett teraszra. A levegő kellemesen felfrissült, eső áztatta erdőillat terjengett, a monoton kopogás megnyugtatott. Normál esetben utáltam az esőt, de itt, az erdei faházban másként hatott rám. Megálltam a korlát előtt, figyeltem a faleveleken koppanó cseppeket.

– Itthon maradunk. Klassz! – hallottam meg Zsófi gúnyos hangját.

Meglepetten fordultam hátra. Zsófi az egyik fonott székben ült, félig szívott slim cigit tartott az ujjai között. Hosszú, barnára sült lábait felhúzta, könyökére támaszkodva bámult ki a kertbe.

Megfordult a fejemben, hogy inkább bemegyek, és visszajövök később, de elég idiótának tűntem volna, ha most csak úgy otthagyom.

– Nem örülsz neki?

Felpillantott, esküszöm zavarba jött, mert úgy pislogott, ahogy még sosem láttam. Megköszörülte a torkát.

– Mindegy – rántotta meg vörösre festett száját.

Meg sem lepődtem, hogy kora reggel így látom. Még a tegnapi túrát is full sminkben nyomta végig.

Kihúztam egy szál cigit a dobozból, leültem mellé a székre. Megéreztem a parfümje könnyű virágillatát. Hozzá tartozott, pont, mint a tökéletes smink. Tetszett, hogy még itt, a világ végén is ennyire nőies tudott lenni.

Pedig baromira nem zavart Hanna fiúsan sportos külseje, ráadásul tudtam, hogy csak elkenné a szemfestékét napközben, miközben menetelünk, kúszunk-mászunk, mert mindenhová felmászott, bebújt, hogy fotózzon. Így szerettem, ilyen izgágának.

– Rosszul alszol? – érdeklődtem, miközben meggyújtottam a cigimet.

Zsófi a hajával babrált.

– Igen.

– A hely miatt? – Kérdőn nézett rám. – Sokan nem tudnak aludni idegen helyen, idegen ágyban. Jobban szeretik a saját kis megszokott zugukat – magyaráztam.

Vajon hányszor aludhatott idegen helyen?

Teljesen idiótának éreztem magam. Nyilván nála nem játszik az idegenhely-szindróma.

– Mint te? – vizslatta az arcomat.

– Én jól alszom.

Zsófi halványan elmosolyodott, talán még bólintott is.

– Kellemes a szobám. – A cigarettát forgatta az ujjai között. Két körmén rózsaszín sebtapasz virított. Valamibe beletört. Eddig nem tűnt fel, hogy megsérült. Észrevette, mit nézek. – Semmiség – mondta fátyolos hangon.

– Azért nem volt ilyen brutál a tegnapi napunk – jegyeztem meg, de némi kérdés is került a hangsúlyomba, hogy megerősítést kapjak, valóban nem volt körömszakadtig nehéz felmászni a sziklabarlanghoz.

Nem erősített meg. Szívott néhány utolsó slukkot, majd elnyomta a csikket. Összefogta a haját a tarkóján, így megcsodálhattam karcsú, hosszú nyakát. Nem akartam ennyire belefeledkezni a szépségébe, de minden mozdulata megigézett.

Erőszakkal fordítottam el róla a tekintetem, ne legyen túl feltűnő, hogy bámulom. De csak annyira, hogy a szemem sarkából láthassam.

– A srácok nem hagynak békén? – csaptam bele a közepébe, ahogy Hanna szokta. Egyfolytában formáltuk egymást. Hiszen erre valók a barátok. És mi Hannával barátok voltunk.

Zsófi elengedte a haját.

– Te is látod.

Hosszú, vörös, hullámos tincsei leomlottak a vállára, hátára, mellére. Keresztbe fonta maga előtt a karját. Te jó ég, mennyire gyönyörű, és mennyire védtelennek látszik. Hirtelen arra vágytam, hogy megvédhessem a világ összes barmától, akik folyamatosan körülzsongták, udvarolgattak neki, flörtöltek, kétértelmű megjegyzésekkel bombázták. Magas labdákat passzoltak, amiket Zsófi könnyedén lecsapott, majd sokkal magasabban ütötte vissza, amire a srácok rendszerint fülüket-farkukat behúzták. Nem egyszer láttam, ahogy a fejük tetejéig elvörösödtek Zsófi visszavágásaitól. Karakán lány volt, nagyszájú, merész. Talán nem is vágyott arra, hogy megvédjék.

– Sok?

– Egész hétvégén hárítani, rettenetesen fárasztó. – Megrebbentek a szempillái. Talán mégsem annyira erős, mint mutatja.

– Azt hittem, a lányok élvezik, ha körüludvarolják őket.

Zsófi smaragdzöld szeme felvillant.

– Szerinted udvarlás, amit művelnek?

Én leginkább bunkóságnak neveztem volna, de ezt így nem vallhattam be neki. Eddig nem gondoltam, hogy zavarja. Végig úgy tetszett, élvezi, ha visszavághat, ha évődhet.

Megrántottam a vállam.

– Hát…

– Te így próbáltad Hannával?

– Nem – vallottam be.

Hanna nem díjazta az ilyenfajta viselkedést, még viccből sem.

– Persze, hogy nem – nyugtázta. – Te is tisztában vagy vele, hogy van egy határ, amit ha átlépnek, akkor már nem vicces.

Beletrafált. Szerintem életemben nem léptem át ezt a pontot. Legalábbis szerettem hinni, hogy nem.

– Miért jöttél el, ha ennyire szarul érzed magad? – faggattam. – Nem sejtetted, hogy ez lesz?

Olyan hosszan nézett a szemembe, hogy kezdtem zavarba jönni miatta. Inkább elfordultam, és kibámultam az esőbe.

– Sejtettem. – Megremegett a hangja. – Csak közel akartam lenni… – Megakadt, mintha nem tudná, miként fejezze ki magát. – A természethez – bökte ki.

Kíváncsian felvontam a szemöldököm, miközben felé fordultam. Elpirult a sminkje alatt.

– A természethez?

– Azt mondják, az erdő meg a madárcsicsergés kikapcsol. – Megvonta a vállát. –Kíváncsi voltam.

Elmosolyodtam erre a kamu szövegre, egy szavát sem hittem el.

– Mi nem a relax miatt jövünk. Vagyis nem a szónak ebben az értelmében.

– Amúgy jó a buli – válaszolta, miközben egy hosszú tűzvörös hajtincsét tekergette az ujja köré. – Csak új a helyzet. Majd megszokom.

– A srácok biztosan nem szándékosan feszítették túl a húrt – próbáltam megnyugtatni. – Néha tényleg kretének, de attól még jó fejek.

– Hozzászoktam, hogy tárgyként kezelnek.

Megdöbbentem a kijelentésén. Egyszerre éreztem benne a fájdalmat és a visszafojtott dühöt.

– Nem kellene engedned.

– Maradjak világéletemben a négy fal között, mint a királylány, akit bezártak a toronyba? – Olyan él volt a hangjában, hogy hátrahőköltem.

– Nem azt mondtam.

– Nagyjából ez lenne az egyetlen megoldás – közölte hidegen. – Ez egy ilyen világ. Úgy teszek ellene, ahogy tudok. Az eszemmel győzöm le őket. Elégtétel, ha elkullognak. – Felsóhajtott. – De úgyis mindig visszatérnek.

– A srácok egyszerűen csak megzavarodtak tőled – próbáltam a haverjaim védelmére kelni.

Zsófi keserűen felnevetett.

– Megzavarodtak? – Bólintottam. – Klassz. Feltűnt, hogy te is először beszélgetsz velem? Először hallgatsz meg? Először érdekel, amit mondok?

– Nem volt rá igazán alkalmunk – böktem ki.

Persze kamuztam, ő is tudta. Felé nyújtottam a cigis dobozomat. Kivett egy szálat, majd amikor tüzet adtam neki, elkaptam a pillantását, ő pedig nem eresztett. A vér meglódult az ereimben, a lélegzetem elakadt.

Mi a fene van velem?

Megráztam a fejem, erőt vettem magamon, és elhúzódtam tőle. Rágyújtottam újra.

– Te is megéred a pénzed – hajtotta hátra a fejét, és becsukott szemmel kifújta a füstöt. – Nálad nagyobb képmutatóval még nem találkoztam.

Megütközve bámultam.

– Nem vagyok képmutató – tiltakoztam.

Haragudtam magamra, amiért ilyen gyenge vagyok. Haragudtam Zsófira, mert tudta magáról, hogy ő a két lábon járó kísértés. Rá sem szabadna néznem. Én meg tehetetlenül hagyom, hogy felkavarjon, az ujja köré csavarjon, játsszon velem.

Odahajoltam hozzá, a szemébe néztem.

– Fáj, hogy engem nem érdekelsz? – vicsorogtam rá.

Hazudtam. Bántani akartam.

Megremegett a szája széle, lehajtotta a fejét, de amikor újra felpillantott, ismét elbűvölt szemének zöldje, mert a legszebb volt, amit valaha láttam.

Nyilván ő is tudta, hogy kamuzok. Az arcomat vizslatta. Pontosan ugyanúgy, mint Hanna szokta.

A gyomrom görcsbe rándult, ahogy Hannára gondoltam. Valóban ekkora barom vagyok, hogy képes lennék felrúgni egy kétéves kapcsolatot? Egy sokéves barátságot?

Mi a fenét csinálok én itt?

Komolyan ennyire bezsongtam egy igéző szempártól? Ilyen hirtelen? Vagy nem is most kezdődött? Régóta ott pislákolt bennem a parázs?

– Félsz tőlem? – suttogta az egyre hevesebben szakadó esőben.

Ijesztőnek találtam, hogy ismét ráhibázott. Tényleg ennyire kiismert volna?

Lehelete a számat simogatta, cigaretta és mentolos rágó illata keveredett benne, kedvem lett volna most azonnal megkóstolni, milyen az íze. Vajon elkenődne a rúzsa, ha megtenném?

– Azt hiszel, amit akarsz – feleltem rekedten, anélkül, hogy elhúzódtam volna.

Felvonta íves szemöldökét.

– Te tényleg félsz tőlem – állapította meg csodálkozva.

Az erkélyajtó nyikorgása térített magamhoz. Sebtében visszaültem a székembe, nagyot szívtam a cigimből. Döme vigyorgott rám.

– Szóval mégiscsak te voltál – kacsintott.

– Kattanj le a témáról – förmedtem rá.

– Nyugi, nem mondom el senkinek!

Mekkora idióta!

A szemem sarkából láttam, ahogy Zsófi érdeklődve figyeli a beszélgetésünket. A haverom levetette magát a mellettem álló székre, elterpeszkedett.

– Na, adj egy szálat – nyúlt a cigis dobozom után.

Legszívesebben felpattantam volna, hogy visszamenjek Hannához. Mellette lenne a helyem, ő legalább egyenes, nem játszmázik, tőle tudom, mit várhatok, ráadásul évek óta a legjobb barátom. Egy futó gondolat erejéig megfordult a fejemben, mi lenne, ha megbeszélném vele ezt az egészet. Úgy, mint régen. Amikor még csak barátok voltunk.

Aztán mégis elhessegettem a gondolatot. Baromság. Csak feleslegesen szítanám a feszkót kettőnk között, amikor egyébként tökre jól működünk együtt. Holnap este hazamegyünk, utána minden visszatér a régi kerékvágásba. Én szokás szerint majd elkerülöm Zsófit. Ennyi. Felesleges túlkomplikálni a helyzetet.

Mégis maradtam. Nem hagyhattam kettesben Dömével. Közben meg fájdalmasan belém mart a felismerés, hogy igaza volt Zsófinak. Tényleg képmutató vagyok.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (5 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Sziasztok!
    Köszönöm szépen az Aranymosás Irodalmi Magazinnak a lehetőséget!
    (A szereplőkről bővebben olvashattok a Kapcsolat:Bonyolult című regényben.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük