Berley Zsófia: Láttalak a buszmegállóban

Ma láttalak a buszmegállóban, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ráztad meg a világomat.

Bőrönd volt nálad, a fejed lehorgasztottad, úgy bámultad a mobilodat. Hajad az arcodba hullott (megnőtt, de nem csoda; négy év hosszú idő), és napszemüveget viseltél, azt a fajtát, amiben tükröződött a hömpölygő tömeg, és én mindent láttam, csak a tekinteted nem.

Elindultál felém, lassított felvételben, és az idő egy film lett, fekete-fehér. Visszatekeredett egy júniusi délutánra, amikor megolvadt a város a hőségtől, és az aszfaltba ragadt a szandálom gumitalpa. Emlékszem, mennyire magam alatt voltam – épp meghúztak statisztikából, már másodjára –, amikor leültél mellém az üres nagyelőadóban, és azt mondtad: „a Kerényi mindenkivel ilyen, ne vedd magadra”. Emlékszem, milyen íze volt a túlárazott kávénak, amit a Kálvinon ittunk – és a levegőnek, amikor leszakadt az ég, és lehűtötte a pesti betonházakat. Hogy akkor este bőrig áztunk, és persze lekéstem az utolsó volánbuszt, de így volt megírva a csillagokban, mert hajnalig jártuk a belvárost, és a Gellért-hegyről néztük felkelni a napot. Arra is emlékszem, hogy milyen szögben sütött be az ablakodon reggelente, a haldokló szobanövényeidre, és arra a bájos rendetlenségre, amit magad után hagytál a konyhában. A könyvekre a polcodon, amiket elolvastam – és azokra, amiket egyszer még el akartam. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem, hogy milyen volt átaludni veled a délelőttöket, elkölteni rád a hétvégéimet, munka után összefutni, a semmin is nevetni, két gyakorlat között összegabalyodni, egymást korrepetálni, és harmadjára végre, végre átmenni statisztikából.

Annyi kérdésem lenne hozzád.

Mondd, hogy van a nagymamád? Szétmentek végül a szüleid, vagy még mindig ölik egymást? Amszterdamban tanulni olyan volt, amilyennek gondoltad? Beszélsz még a közös barátainkkal? Megvan még az a rettenetes pulcsid, az, amihez úgy ragaszkodtál, vagy észhez tértél, és kidobtad? Megtanultad, hogyan vasald az ingedet? Esetleg találtál valakit, aki megcsinálja helyetted? Szoktál még verseket írni, vagy már rájöttél, hogy nem megy, és feladtad? Még mindig szentül hiszed, hogy nem éled meg a harmincadik születésnapodat? Ugye megnézetted azt a gyanús anyajegyet a hátadon? Jártál rendesen fogorvoshoz? Megtanultál veszíteni? Hát bocsánatot kérni? Beismered már, ha tévedtél, vagy a mai napig makacs vagy? Várj, ne is felelj – erre tudom a választ. Pszichológushoz elmentél-e, vagy hiába küldtelek? Sikerült legyőzni a félelmeidet? Elérni az álmaidat?

Miért házasodtál meg, amikor azt mondtad, sosem akarsz?

Gondolsz-e még ránk?

Boldog vagy?

Ilyen kérdések peregnek a fejemben, és te vészesen közelítesz: felém visz a járda, mindjárt, mindjárt, mindjárt keresztezem az utad. A szívem a fülemben zakatol, elnyomja a délutáni csúcsforgalom zaját. Az utolsó pillanatban lépek előre. Megtorpansz.

Szólásra nyitom a szám, de minden a torkomon akad, mert rám nézel és rájövök: hogy nem is te vagy az.

A buszom már indul, az ajtók csukódnak, de én a megállóban ragadtam lefagyva, kettesben a kiszabadult emlékeimmel, amiket olyan gondosan elzártam egy felcímkézett dobozba. És hiába volt minden erőfeszítésem, kezdhetem elölről az egészet – megtanulni felejteni, újra.

És úgy van, ahogy a mamád mondogatta, „a seb sem gyógyul, ha folyton letéped a vart” – de mondd csak, mi lett volna, ha ma tényleg összefutunk a buszmegállóban?